Nevelő kerestetik.
Hát Endréből mi lett?
Kérdik olvasóim, kiknek megmondván először is, hogy a fiút Józsa Gyuri
bácsi hazavitte, a másodikat még inkább megértik, ha mondom: - Endréből
lett - Bandi!
Már gazdálkodási
szempontból is elengedhetik önök azt, hogy Józsa György uramnak háztartását,
szokásait leírjam, mert ez olyan hosszúra nyúlnék, hogy könyvemet legalább is
egy forinttal megdrágítaná. Józsa Györgynél semmi sem hasonlított más jóravaló
ember szokásaihoz, - egy rengeteg kastélynak volt ő tölteléke, ki
mellől a jó bútort és egyéb értékes holmit a cselédek fizetés és
gorombaságok fejében régen ellopták már. Cselédjeit nem fizette, hanem akár
hiszik önök, akár nem, én elmondom, úgy, ahogy hitelt érdemlő
embertől hallám: megegyezett tisztjével, cselédjeivel szabad lopásra;
hanem jaj volt annak, kit megcsípett, mert szaladhatott előle a
rajtavalóval, különben meg is lőtte volna.
Egy ország beszéli
bolondjait, tehát ne kívánják önök, hogy én a szerecsent fehérre mosdassam.
Bolond volt, bolondságánál csak a gazdagsága volt nagyobb, melyet még ő
sem tudott tönkre verni, de a ki hozzávetődött kenyérkereset végett, az
olyan éhes volt már, hogy az magába Józsa Gyuriba is beleharapott volna.
Egerben, Debrecenben,
Hajdú-Böszörményen, Kecskeméten, Gyöngyösön és Tisza-Füreden a korcsmárosok
mindig Józsa Gyurinak keresnek tisztet, kocsist, inast, gazdasszonyt, bérest,
csőszt, gulyást és kanászbojtárt, és hogy még egygyel több dolguk legyen,
megizente nekik: keressenek neki egy nevelőt, és küldjék hozzá, az utazási
költséget megfizeti. Annyi esze úgy is volt mindenkinek, hogy olyant utasítson
hozzá, ki az utat gyalog is megteszi odáig, mert hogy onnét gyalog is jön
vissza: egész világ tudta.
Sokféle vándorlólegény van
a világon, nevelő is akad elég, és a tisza-füredi úton minden harmadik nap
ballagott egy a híres barlang felé, hol Józsa Gyuri maga volt a sárkánykígyó, a
"kárbunkulus" pedig az lett volna, ha valaki eltalálná, hogy
Józsa Gyuri milyen nevelőt akar, mert erről semmi bizonyosat sem
tudtak mondani a tisztelt korcsmáros urak.
A legelső bemutatván
magát, megcsinálván az emberségtudáshoz akkoriban szükséges "lábvakarintás"-okat,
nagy büszkeséggel mondja:
- Mélyen tisztelt uram, én hat
nyelven beszélek.
- Hát azt nem mondaná meg, amice,
hány nyelven eszik?
- Uram, én, ki a múzsákkal
foglalkozom egész nap, nagyon keveset áldozom az anyagiságnak.
- Úgy, mondja Józsa Gyuri,
gyanakodván, hogy az amice ugyan keveset eszik, de annál többet iszik; azért
minden tartózkodás nélkül kérdi: hát azt nem mondaná meg, ilyen vékony ebédre
mit szokott inni?
- Azt, ami a múzsák papját
leginkább megilleti, vizet. Így illik elmenni a Helicon kútjához.
- Öcsémet is oda vinné el itatni?
- Mi lenne főbb feladatom, mint
bevezetni a tudományok titkába, hogy az élet ösvényén el ne tévedjen.
- Dejsz, amice, elég egyenes föld
a Hortobágy, itt el nem téved.
- De az élet, mélyen
tisztelt uram, az élet.
- Már arra volt gondom, hogy a fiú megélhessen, -
azon ne búsuljon, csak maga élhessen, amice.
- Tehát szabad remélnem, hogy az
ifjú plántát a tudományok kertjébe ültethessem?
- De amice, - mondja Józsa Gyuri,
még olyan fazekas nem született, ki az én öcsémből virágos cserepet csináljon;
- meg ha meg kell vallanom, nem is akarok én kertészlegényt fogadni melléje.
- Kérem alássan - mondja a másik
megrémülve, - talán nem jól méltóztatott engemet érteni, mert én metaforákban
beszéltem.
- Én meg csak úgy sarkantyús
csizmában beszélek, hallja maga, amice, aztán azt mondom: hogy a költségét
megfizetem, amiért ide fáradt; aztán jó egészséget kívánok.
- Mit hallanak füleim? - Bámul a
nevelő.
- Ha így nem érti, amice, inkább
én is metaforában mondom meg: A múzsák fia hiába fáradt idáig, mert kutunk
ugyan van, de ott a béresek itatnak, aztán az sem hegyen van mint Helicon,
hanem sík földön, azt pedig nem kívánhatom, hogy a múzsák fia neki hasaljon a
pocsolyának, mert hátha az öcsém is eltanulná. Jó egészséget!
Ez aztán vihetett hírt a nagy világba,
honnét minduntalan jött egy másik, aztán meg ment is, tudniillik vissza,
mert még az is jó varga, ki a lábra vett mérték után jó csizmát tud szabni, hát
mennyivel nehezebb olyan fejhez alkalmazkodni, mint Józsa György uramé, kivált
mikor azt kellene kitalálni, mi van abban a fejben, ha már úgy nem okoskodik
valaki, hogy azt kellene keresni, ami nincs benn.
Ezt már meglehetősen indult,
megvallotta, hogy ő sohasem volt nevelő, a kirurgiából csapták ki
Pestről: mert megitta a borszeszt, melyben természeti ritkaságokat szoktak
eltartani. Egy szóval sem mondta, mint a többi, hogy ezt meg ezt tudja, mert
hátha kikérdezik? És állt, mint a bálvány, midőn Józsa Gyuri sorra
kérdezte:
- Tanult-e filozófiát?
- Nem én, tekintetes uram.
- Hála istennek! - Mondja magában
Józsa Gyuri aztán hangosabban megjegyzi: - Elég lesz ide kevesebb
prudentia is, amice, tudja, mi az a prudentia?
- Hogy ne tudnám! - mondja a fiú
megörülve, hogy ő is tud valamit, nem is gyanítván, hogy a tekintetes urat
éppen ezzel ijeszti meg legjobban: Prudentia diákszó, s magyarul azt
teszi, hogy: sótartó.
- Hála istennek! - Mondja Józsa megint éledve s
újra kérdezgetve mindent, mire a fiú folyvást nem tudommal felelt, kivált a
nyelvekből rettenetesen árva volt a jámbor, azért nem is akart már többet
kérdezni, hanem a fiú nagy mentegetve mondja:
- Németül sem tudok ám!
- Azért sem ütöm agyon. - Véli
Józsa György majdnem befejezettnek vélve a próbatétet és már a fizetésről
gondolkozott, midőn a boldogtalan azt mondja:
- Hanem majd megtanítom én az
úrfit valamire, - vigyorog a boldog ember, - tudok én rusnyák nyelvet, s az
úrfi fél esztendő alatt akár akarja, akár nem, olyan muszka lesz...
- Szaladj! aki irgalmad van, még
a házat is fölgyújtom utánad, csak egy szó férjen ki rajtad. - Ezzel a boldogtalant
leverte az emeletről és szerencséje, hogy az ebek a csősztanyára
mentek ki csont után szaglászni, minthogy Józsa Gyurinak otthonlétében
kenyérhéj sem került, - különben azok kísérnék el odább.
Ekkor vette észre Józsa Gyuri,
hogy mily nehéz dolog a nevelés, mely egyedül az ő vállaira nehezedett, és
hogy neki is engedékenyebbnek kell lenni. Nem lehet kívánni az emberektől,
hogy egytől egyig mind agyafúrt szamár legyen. Hisz a korhelykompániában
elég okos ember van, csakhogy egyik sem veszi valami nagy hasznát, de meg nem
is szorult rá, hanem jó cimborák, bundát borotválnak, szénaülés alá parazsat
raknak, levesbe hánytatót tesznek, aztán egyik sem haragszik meg. Tehát vigye
az ördög, tanuljon valamit, de verekedjék, legyen garázda, - legyen vásott
ember, - tanuljon el minden kópéságot, s ahol egy kicsapott diáknak hírét
hallja, megfogadja melléje, majd az éleszti benne azt is, a mi elaludt.
Alig várta, hogy a debreceni
legátus diák megforduljon a vidéken, ámbár hozzá nem szokott eljönni, de minden
csősznek, gulyásnak kiadta a parancsolatot, hogy elfogják mendikánsával
egyetemben, és vezessék be hozzá.
Be is vezették, hanem meg
is csömörlött a debreceni kollégiumtól.
- Na, öcsém, csaptak-e ki
valakit mostanában?
- Három úrfit, tekintetes
uram!
- Ugyan miért?
- Pipaszóval jöttek a
kollégiumba.
- Büdös dohányuk volt
úgy-e?
- A legjava füzes-gyarmati,
tekintetes uram, most mind a három otthon szívogathatja, mert a kollégiumból
kiszorították őket.
- Aztán már az ilyenért is
kicsapják a diákot?
- Még olcsóbbért is,
tekintetes uram, - állítja a legátus, - nagy rend van Debrecenben.
- Ott is veszhet miattam,
az én öcsém ugyan nem látja sem kívülről, sem belülről: elviszem
Patakra.
- Ha még szigorúbb nem volna!
- Mi a ménkű, hát hova eresztik be az embert legolcsóbban?
- Azt tartom, Kecskemét leglágyabb, mert oda már csak az megy, a ki a
homokban reked, vagy Debrecenből, Patakról megszalasztják. A kollégium is
nagyon szegény, azért fogják az embert. Egy-két jó forintért könnyen beeresztik
azt is, kit máshonnan elcsaptak.
- Jó, hogy tudom, - véli Józsa Gyuri egészen Kecskemétre szánva el magát, -
csak még egy kedve szerint való fickót kaphasson Bandi mellé, azért újra kérdi:
Ugyan, uramöcsém, nincs Debrecenben heverőben egy pár kicsapott diák?
- Aki volt, jóformán elment komédiásnak; mert most volt ott egy társaság, az
eleje tegnap indult ki, Debrecenből, amint jól értém tőlük, Szilvásra
mennek gr. Keglevich Miklós úrhoz. Azt is hallám, hogy néhány még elmaradt, míg
a gróf utánuk küldi a pénzt, hogy magukat kiváltsák a debreceni adósságból.
Józsa Gyuri valamit gondolt, a legátust megkínálta ebéddel, de csak egyszer,
hogy emberség híjával ne legyen, azt gondolván, hogy a legátus majd
szerénykedik és elmegy, azonban a legátusdiák éppen szerénységből nem ment
el, és megette, a mit szorultságból összekotyvasztottak, megtoldván a gazdának
ebédjét három emberre.
Ebéd után elment a legátus, és a mily szaporán lépdelt, azt hihetném, hogy
még máshol is akarna - ebédet enni, Józsa Gyuri pedig lesette az
elmaradt komédiásokat, talán válnék belőlük egy Bandi úrfi mellé.
Harmadnapra alkonyat felé már messziről látja, hogy két kaputos embert
kísér az öreg gulyás, így semmi kétség, komédiásokat fogott; azért Józsa György
néhány kutyaságon törte fejét, hogy a két embert szépen kipróbálja.
Megparancsolta a vacsorát négy emberre, és előhozatott egy széket,
melynek szép tulajdonsága az volt, hogy amint ráültek, mind a négy lába
hirtelen szétment, és a vendéget a földre ültette le. Ezt tetette az asztalhoz,
jól megnézvén az elhelyezést, hogy valamiképp maga alá ne kerüljön, hasonló
lévén a többihez.
A vendégeket bekísérte az öreg gulyás. Józsa nevetve fogadta őket, s az
első bevezetésnél észrevehették a fiúk, hogy a híres Józsa Gyurinál
vannak, és hogy miattuk sem teszen kivételt, hanem ott teszi őket lúddá,
ahol legkönnyebben lehet.
- Na, komédiás, vagy mi vagy, megfogtalak benneteket, úgy-e?
- Igenis, meg vagyunk fogva, - tekintetes uram, - mondja az egyik, alacsony
himlőhelyes legényke.
- Megijedtetek úgy-e, mikor a csősz megfogott?
- Nagyon megijedtünk, tekintetes uram, - attól féltünk...
- Hogy kötve hoz be, úgy-e?
Vág a szóba Józsa.
- Attól nem - véli a
himlőhelyes, - hanem hogy elereszt; mert a Hortobágyon eltévesztettük az
utat, aztán hol háltunk volna az éjjel?
- Na, ne búsuljatok: ma
nálam esztek vacsorát.
- Akkor tessék az ebédet is
hirtelen betálaltatni, mert mi még ebéd előtt volnánk.
- De lesz-e bukfenc? kérdi
Józsa Gyuri.
- Akármennyi, tekintetes
uram, - válaszol a kérdett, - de előbb be kell fizetni, aztán
kezdődik a komédia.
Józsa Gyurinak pocakja
szinte remegett a nevetésben, tetszett neki a bolond kedvű fiú, ki Józsa
Gyurinak így befelelgetett, - most már a másikra volt kíváncsi, hát az mit tud?
- No fráter, - kérdi azt is, -
hát te mit tudsz?
- Semmit! Volt rá a nagyon komor
válasz.
- Azért fizet a gazdád?
- Nem hinném, hogy a fizetés
meglátszanék rajtam.
- Komédiás vagy úgy-e?
- Úgy mondják, tekintetes uram, -
én nem tudom, - mondja az egykedvű fiú, - nagyon nehéz mesterség az a
komédia.
- No hát bomolj egy kicsit, aztán
majd megmondom én, mit tudsz? Mi voltál a komédiában?
- Voltam király, koldus, úr,
paraszt; de valamennyit elfeledem, mihelyt lelépek a deszkáról.
- Még a királyságot is?
- Száraz kenyér is alig jut néha
előadás után; de jó ízűen esik, mert nem jut eszembe, hogy a
komédiában király valék.
- Szegény koldus! mondja
nevetve a másik.
- Nem emlékszem rá, hogy
koldultam volna, - s mikor a komédiában kérem az alamizsnát, tudom, hogy
pénzért eresztettük be. És ha játékom sikerül: nem én sírok, hanem a közönség.
- Úgy látszik fráter, te
úrnak is elég büszke tudnál lenni; talán sokszor játszatták veled?
- Elfeledtem a szerepet,
uram, - mert midőn jobbágyot játszom, nagyon megharagudnám magamra, hogy
úr koromban jobbágyok zsírján élődtem, és vérig verettem őket; azért
bocsáss meg jó uram, szerepeim csak a deszkán jutnak eszembe, bukfencet hányni
pedig nem tudok.
A színész nem maradt adósa
saját mesterségének, a hang engedelmeskedék a lélek fölindulásának, Józsa pedig
annál inkább nem tudta, mit feleljen? Csak arra volt esze, hogy a komoly fiút
még ma bolonddá tegye. Egyik sem vette észre, hogy a kis fiú az ablakban
hallgatta a beszédet, és néhány könyű szaladt le két orcáján, jeléül, hogy
a szegény magyar komédiás azt a szerepet is érti, mit nem a súgó mond néki.
A bácsinak valami jutott
eszébe, hirtelen kiment, ez alatt a kis fiú nem tudott ellenállani, hogy a
színészhez ne lépjen, míg a másik, a himlőhelyes, néhány füstös családi
képet nézegetett a falon.
Oly bizalmas volt e
megközelítés, hogy a fiútól tartózkodni sem lehetett. A fiú néhány szóval
megértette magát, s a nyájas fogadásért a színészt a mellékszobákba vezette az
ebédlőig, hol a fiú bizalmasan mondja:
- Bácsi! az utolsó székre
ne üljön.
- Miért? kérdi a színész
megnézve a széket.
- Bandi! kiált Józsa Gyuri
a negyedik szobából, s a fiú elrohant, a színész pedig az utolsó széket
hirtelen az első helyre cserélte, úgy ment vissza a többihez.
A gazda azalatt a
himlőhelyessel bolondozott, tréfának nem volt híja, mert a
himlőhelyes helyre akarta ütni a hézagot, mit a pályatárs Józsa Gyuri
kedvén ütött, legalább vacsora előtt ki ne dobassa őket a kastélyból.
Irtóztatókat nevetett a
gazda, hanem ezen hahotába némi anticipált vigyorgás is keveredett,
elgondolván, hogy az a komolyabbik mint fog a padlón elnyújtózkodni, mikor a
vacsorához leülnek.
Bejelentették a levest, és
Józsa Gyuri tolta maga előtt a megfogott vendégeket, s éppen a
komolyabbnak adott legnagyobb becsületet, azt tolván legelöl.
Belépvén az étterembe, az
előretolt vendég az utolsó helyhez állt, ámbár a gyanús szék éppen azon a
helyen volt, amint maga kicserélte.
- Oda majd én ülök, fráter!
mondja Józsa Gyuri a székbe kapaszkodót elhúzva, ámbár az nagy alázatosságot
tettetve, sehogy sem akart az utolsó helyről elmenni.
- Nekem itt is jó lesz,
tekintetes uram.
- Otthon parancsolj,
fráter, te itt vendég vagy, téged illet az első hely, a gazda mindig
utolsó ember a maga házánál.
Végre engedelmeskedének,
mindenki székéhez nyúlt. Józsa Gyuri már előre retteneteset kacagott, úgy
ült le a székre: de a nevetés hirtelen elmaradt, s a vendégek el nem tudták
gondolni, hova lett a gazda, kivált mikor az abrosz is megindult és vitte a
levest a megszökött gazda után, és ha a himlőhelyes hirtelen utána nem
kap: Józsa Gyuri másodszor volna megkeresztelve, mégpedig forró marhahús
levessel.
- Kutyabaj sincs! Mondja
Józsa Gyuri föltápászkodván a padlóról; hanem azért mégis szerette volna a
széket az inas fejéhez vágni, azt gondolván, hogy az cserélte ki a széket.
- Mi baj? kérdi a himlőhelyes,
más széket adván Józsa Gyuri alá.
- Elcsapom a gazembert!
Mondja György úr az ajtó felé nézve, honnét az inast várta.
- De itt én vagyok a
bűnös, tekintetes uram, - mondja a székcserélő, - minthogy előbb
észrevettem, hogy a széknek egyik lába félre áll, az első helyről az
utolsóra tettem, hogy nekem maradjon; a tekintetes úr az oka, hogy oda nem
eresztett engem.
- Mondom, kutyabaj sincs!
állítja Józsa Gyuri, keservesen tapogatva a kénytelen ültetésnek helyét, mi
annál inkább fájt, minthogy azt másnak szánta, s azt a másikat nem lehetett
most már a pad alá ültetni.
Kozmás lett a vacsora Józsa
György uram szájának, szerencsére nem volt igen hosszú, s az ülés kínja nem
igen hosszan emlékezteté a jámbort a kudarcra, vacsora után tehát sokkal
vidámabb volt. A himlőhelyes színész hatalmas kedvében volt, egyik adoma
után a másikat mondogatta, legalább annyit nevethetett a gazda, hogy a vacsora
ára bőven meg volt fizetve, tán még az ágyak ára is, ámbár azokról
elbeszélni való is van még.
- Éjszakára szabad
fekvőhelyet kérnünk? mondja a himlőhelyes, - a földön is szívesen
elfekszünk akármi rossz szalmán.
- A legjobb ágyaimban
alusztok, amice. - olyan ágyban még sohasem aludtatok. Menjetek.
- Köszönjük alássan a
szíves jó tartást, - köszöni mind a kettő, - minthogy hajnalban szeretnénk
odább menni, mert negyed napon Szilváson kell lennünk, - egyúttal búcsút
veszünk a tekintetes úrtól.
- Szerencsés utat kívánok.
A színészek elmentek a
kijelölt szobába, s a két ágyban elhelyezkedének, de egyetlenegy vánkos sem
volt az ágyban.
Nem tudták elgondolni,
gondatlanságból hiányzik-e a vánkos, vagy ez már különös háziszokás? De végre
megnyugodtak, és már el akarák oltani a gyertyát. Ekkor lép be Józsa Gyuri, s a
félig nyitott ajtón beszól:
- Ha valami hiányzik,
húzzátok meg a csöngetyűt, mindjárt bejő a cseléd. - Aztán megint
betette az ajtót.
Persze, a vánkos nagyon
hiányzott, s az elfáradt utasok szerették volna fejüket a legjobban elhelyezni,
azért éltek a szabadsággal, és néhány percig tartó tanácskozmány után az egyik
elszánta magát a csöngetésre és az ágy fölött lecsüngő madzagot megrántá:
- Puff!
Ez annyit tesz, hogy a
madzagrántásra mind a két ágy elereszté lakóját, s az ágyfenékkel egyetemben a
padlóra zuhantak.
Hamar észrevették, hogy ez
a gazda tréfája volt; ezért most már a két színész sem akart adós maradni,
hanem minthogy a szobában körülnézvén, egy kézi fűrészt megtaláltak,
elhatározták: hogy hajnalban fölébredvén, a két ágynak összesen nyolc lábát
elfűrészelik, s az asztal közepére rakják.
Ne is tessék ezen
kételkedni, a társaság maga sem követeli, hogy valami nagy tartózkodást fogjunk
rá. - Józsa Gyuri ösmert bolond ember, ki csak azért nem volt terhére a
világnak, mert a maga házában lakott; a két színész pedig elszántabb ember volt
megküzdeni egy szent eszméért, mintsem valami különös bátorság kellett volna
ahhoz, hogy egy goromba disznónak éretlen vad tréfájáért meg ne fizessen. A
vacsora árát humorral fizették ki, - olyan kész pénz, mi néha megszerezhetlen.
- Miért maradjanak adósok? - Nem is maradhatnak: Józsa Gyuri komédiásoknak
tartá őket lenni, fizesse meg a komédia árát. Hisz nem kérnek készpénzt;
nyolc darab ágyláb mindig elég olcsó bemeneti díj a komédiáért, mert nem kell
kételkedni, a fiúk hajnal előtt lefűrészelték a nyolc lábat, és egy
lepedővel átszorítva az asztalra tették.
Midőn elmenni akartak,
akkor vették észre, hogy a folyosóra nyíló ajtó be van zárva, kénytelenek
voltak az oldalajtón át a mellékszobába menni, s a harmadikban nyílott meg az
ajtó.
- Mentek már? kérdi Józsa
Gyuri a neszre fölébredve.
- Igenis megyünk már! felel
meg a székcserélő elég érthető hangon.
- Jó volt az ágy?
- Fölséges! felel vissza
ugyanaz az ajtókilincset tartva.
- Volt-e minden, ami
kényelmetekre szükséges volt?
- Több is, mint kellett volna.
Ami fölösleg volt, az asztalra tettük; ott meg lehet találni keresés nélkül. Jó
egészséget kívánunk.
Ezen búcsú után megindultak, s
mire a nap följött, régen elhagyták azon irányt, melyben őket
megkergethették volna, mert erre számítniok kellett.
Józsa Gyuri nem értette a különös
beszédet, de oly édes volt az álom, hogy attól megválni nem akart, így reggeli
kilenc óra lehetett, midőn az ágyat elhagyta. Mindjárt eszébe jutott a két
diáknak elmenetele, s a magyarázatlan beszéd. Rohant tehát a diákok
hálószobájába.
Kinyitja az ajtót, s a két ágyat
megalázkodva a földön látja. De hát hova lett az ágyak lábai, csak nem húzódtak
az ágyak alól a takaró melege közé? Ekkor jut eszébe, hogy a magyarázat az
asztalon lesz, hisz maguk mondák, hogy ami fölösleges volt, az asztal közepére
tették: íme, a lepedőben ott volt mind a nyolc láb.
- Utánuk! kiált Józsa Gyuri
föllármázva a cselédséget, a hány befogható ló volt, elugratták a komédiások
után, a lovaglónak idáig hallatlan szót, huszonöt forintot ígérvén, ha
valamelyiket vissza tudnák hozni.
Senkinek sem jutott eszébe egyéb,
mint hogy a két gyalog-úr bolonddá tette az uraságot, mert szörnyű jó
kedve van, legalább ilyen boldog vigyorgásban sohasem látták még; annál nagyobb
kedvük kerekedett megkergetni a szökött vendégeket, tökéletesen meggyőződvén,
hogy baj nem érheti őket.
- Bandi! kiált a fiú után a
bácsi, - szedd össze mindenedet, holnap Kecskemétre megyünk, lesz már neked
való ember! azt mondja Józsa Gyuri, nem is kételkedvén, hogy az ilyen gyalog
járó fickó vékony konvencióért is ott hagyja a komédiát, ő pedig csak
ilyen pajtások mellett éri el azt a célt, hogy Szentpálival kudarcot vallasson.
S e gondolatnál megtapogatta oldalzsebében az írást, melynek minden betűje
oldalába sütött, és az lenne legboldogabb órája, midőn legkíméletlenebb kínzójával
számadását kiegyenlítheti. Akkor, de csakis akkor lesz ez a nagy bankó apróra
fölváltva.
Milyen boldogság lesz országos
kacajjá tenni győzödelmét, - egy megvénült bolondot olyan járomba
hurcolni, mit a fiatal is gyakran nyögve hord csak.
Minduntalan az ablakhoz nézett,
hozzák-e már a komédiásokat?
Bandi nem búsult, a fiú annyi
értelemre vergődött már a nagy fővárosban, hogy a két színész
humorában megérté az erőt. - Azt is tudva, bátyja mit akar vele célképpen
elérni, lelkének egész örömével csüngött a gondolaton, hogy kiszabadul az
eddigi börtönből, és a tudományok után nyújthatja ki kezét.
- Hát a pipa hol van? kérdi a
bácsi a megkínzott gyermeket, ki otthon már ilyen eledellel is kénytelen volt
élni.
- Azt is elviszem? kérdi a
fiú.
- Azt is, meg fél mázsa
dohányt, - ha a professzoroknak nem tetszik, megmondhatod, hogy uradbátyádnak
egy batkáját sem váltják föl.
A készület meglőn, de
a lovászok ember nélkül tértek vissza. Ekkor maga fogatott be, jól emlékezvén,
hogy Szilvásra mennek, tehát utánuk, bíztatja önmagát, hozzátévén:
- Szilváson fogok majd
nevelőt!
|