Három földönfutó.
Szegény csárdás búsan
nézett végig a rónán, szemei keresték az irányt, amerre legközelebb érhetné a világ
végét, hol az egyszeri huszár csak a lábát lógatta le, de ő mind a három
lovát a semmibe terelné.
Éjszaknak indult, s
másnapra már elérte a legelső dombot, mely a gödöllői hegyekre vezet
föl. Mellébe alig fért a hegyi lég, vagy tán szokatlan volt az érzés,
midőn oly magasan állt már a róna fölött. Hisz egykor süldőlegény
korában fölkéredzkedvén a tassi toronyba, két kézzel is fogta a kalapot, hogy
le ne vigye a szél, pedig a bíró éppen fölnézett a toronyba, de oly kurtának
látszott, hogy röstelt ekkora embernek köszönni. S íme, most amerre csak ellát,
hason fekszik minden falu; oly hitvány, oly laposra hasalnak előtte, pedig
bizony szegény ember nézi, - a "Vendégríkató"-nak egykori gazdája, -
hát még mikor az isten véghetetlen hatalmának ragyogó helyéről, a magas
mennyországból tekint alá, milyen nyomorultnak tetszik az ember, ha még úgy
kikapaszkodik is a földből?
A pusztai ember
kimelegedett a bámulásban, legalább azt hitte, mikor a báránybőr süveget
levette; pedig ez önkéntelen mozdulatban az ég urát dicsőíté, megízlelvén
lelke azt a bölcsességet, hogy a földön túl terjeszkedni hiú erőlködés.
Megadta magát a végzetnek, nyugodt karjaiban a vér sebesebben indult, az
önbizalom megígérte neki a jövendőt, - karja szinte olyant mozdul, mintha
az élet terhének súlyát próbaképp megemelinteni akarná. Mindent vesztett bár,
de annyi benne az életerő, hogy kétségbeesni vagy megőrülni nem tud.
- Menjünk odább, anyjuk! -
mondja az ülésbe helyezkedve, egy kocsioldalban elférvén mindene, mit nem is
annyira ő, mint az asszony mentett meg, a víz előtt az ágyneműt
és kevés fehér ruhát a faluba hordván: most pedig mennek a világnak, amerre az
út kanyarodik, mert elhagyták az egyenes országot, hol az ember torony iránt
tájékozza magát.
Sohasem járt hegyen a
gazda, minél inkább emelkedett a hegyláncolat, annál idegenebb lőn a
földön. Eleget beszéltek neki egykor magasnál magasabb hegyekről, de
valamennyit a tassi vagy a szent-miklósi toronyhoz mérte, pedig itt már
húszszorta magasabban járkál.
Az asszony csendesen
üldögélt a kocsi hátuljában, harmadnappal ezelőtt kijajgatta magát, így
vagy a sírást nyugossza ki, vagy elhitte a gazdának, hogy míg két karjának
erejét el nem veszi az úristen, nem lesz búsulni valója. Békén tűrte a
sorsot, azt sem kérdezte, hol fognak megállni? Ezt ugyan a gazda sem tudná
megmondani, de valahol csak elfáradnak a lovak, aztán meg is etetnek ott.
Így mentek szó nélkül, a
folyton egymásra következő magaslatok a gazdát úgy megindították, azaz:
csak a fejét, hogy azt, ide-oda tekintgetvén, szüntelen csóválta. Ez aztán az
asszonyt is fölverte a csendességből, és azt mondja a férjének:
- Apjuk, járt kend ilyen
földön? Mire a gazda újra megkémlelvén a vidéket, minthogy a görbe csavarodások
közt a napot is majd előttük, majd oldalt, majd utánuk látták, s újra,
nagyobb emelkedésre jutottak, végre erős meggyőződéssel mondja,
hátraszólván élete párjához:
- Na, asszony, ha ez még
így tart egy darabig, - szent, hogy a levegőbe jutunk!
Harmadnapon délután már
Egerből is kimentek, megint északnak fordulván a hegyesebb vidékre.
A legmagasabb hegyen
voltak, midőn előttük két gyaloglót láttak, s ami különösebbnek
tetszett, vándorbotjuk vékony mogyorófa, batyujuk éppen semmi, s ha a
posztónadrág térdig nem lakott volna porral, egyéb ruhájukról azt is hinné az
ember, sétálgató urak: - de a porlepte posztóruha nagyon mondja, hogy a
sétálásnak rég el kellett volna már végződni. Vajjon jőnek-e az úton,
vagy hogy haza mennek?
- Jó napot földi! köszönt
az egyik posztóruhás a kocsin bámuló alföldire, megadván neki a becsületet, mi
a gyalogjárótól járandó pénze a kocsin utazónak; de a csárdás egyszerre
kitalálta, hogy ezek nem sétálgatni indultak.
- Fogadj isten! lőn reá a válasz.
- Meddig megyen, földi?
- Míg be nem esteledik.
- Hosszú útja van, földi, hát azt
nem mondaná meg, hol végződik el?
- Aligha el nem fáradnak odáig.
Felel a csárdás, el akarván csavarodni az igaz felelettől.
- Csak nem megy Óperenciába?
- Még azon is túl, ahol
legsűrűbb erdőt találok.
- Mutatunk mi olyant, hogy vissza
sem talál, ha egyszer betéved.
- Szeretném, ha meg tudnák mutatni.
- Megmutatjuk, földi, ha elvisz bennünket pénzünkért.
- Pénzért! ismétlé a csárdás elkomorodva, mintha eszébe jutna a
csárda, hova minden ember azért szeretett volna bemenni, hogy ott egy pár rossz
fillérért a csárdást meghajszolja. Hiába, nem tagadja meg természetét,
szolgálni még pénzért sem tud; azért nagy megfontolás után elég barátságtalanul
mondja: "Nem lehet!"
- Nem bírna el az a három ló, attól fél gazduram? kérdi az egyik.
- Tündér! - szólítja a rudast a gazda, megkapva a gyeplőt, hogy
a fölébresztett ló a kocsit el ne kapja, s mikor egyik ló után a másik
kettő is majdnem ágaskodni kezdett, válaszképen mondja: Akár ezt az egyik
hegyet is utánuk fogjam.
- Két ilyen magyar embert még könnyebben elvihetne ez a három táltos;
alkudjunk meg földi.
- Nem alkuszunk uram, megmondtam az utolsó szót.
- Ejnye de megkapaszkodott földi a kocsioldalban, - pedig azt gondoltuk,
hogy jó szóért is elvisz.
- Azért most is elviszem.
- Mondja meg még egyszer, kedves jó barátom.
- Sohase mondassák bíz azt kétszer, hanem kapjanak föl hamar, ki ide, ki
oda, mert a lovak megriadtak, aztán ha megindulnak, se ingyen, se pénzért meg
nem állok a harmadik határig.
Nem kellett bíztatás a jó fiúknak, fölkaptak a kocsi oldalába, és várták mikor
csendesül le a három csikó, akkor tán megint ráér a gazda beszélgetni, ámbár
idáig is nagyon kurtán esett ki a válasz.
Éppen a legkényelmesebben elhelyezkedének már, midőn a gazda oldalt
fordult az ülésben, s a két fiatalembert némi tartózkodással kérdi:
- Hát maguk kik legyenek voltaképpen?
- Már mint mi? szól az egyik, időnyerés végett visszakérdezvén a
megszólítást, nem mintha nem tudná, mi foglalkozásuk van, hanem a
sajátszerű gazdának valami nagyon okosan akartak megfelelni, nehogy úgy
szárazan mondván, hogy ők magyar "komédiások" legyenek: még meg
is bánja, hogy a kocsira eresztette őket. Azért a kérdett fiú azt mondja:
Ugyan földi, találja ki, micsoda mesterségünk van?
- Nem merem eltalálni, hallják az urak, mert attól félek, hogy kölcsönben
maguk is eltalálnák az én állapotomat.
A fiúk inkább saját állapotukra gondoltak, másfelé vitték a beszédet, a
magyar színész komédiás volt még ekkor a magyar ember szemében, ritka helyen
sietett eléjük a megelőző nyájasság. Tűrt, fáradt, nélkülözött
szegény, a lelkesebb úgy is tudta, hogy mártír, nem kelle mutatni a léleknek
sebeit, a foltok alatt is meglátták, hogy vérzik; - de ezerszerte
irigylendőbb a vértanúknak az a sorsa, midőn a bárd előtt
vallhatták meg a hitet, mint élni saját honában üldözötten, és küzdelmes
pályáját saját honfiai előtt bevallani - gyakran szégyen vala.
Az a vad magyar, ki a gyeplőt tartja, észrevette, hogy a kérdezkedés
fájdalmat talál okozni, elcsavarodott a beszédtől, hisz könnyen
megfordíthatnák a kérdést, s akkor mit valljon meg ő is? Megereszté a
gyeplőt, lovait megszalasztá, addig vesződött velük, míg untig elég
volt a hézag elfeledtetni az előbbeni beszédet, s egészen újat kezdhetnek,
hogy még is élőjelet adjon az eleven.
- Merre járunk, ifjúurak? kérdi a kocsis, - mert én sohasem jártam ezt a
görbe országot.
- Nem messze vagyunk Szilvástól, gróf Keglevich Miklósnak van ott egy
kastélya, a mi utunk odáig húzódik.
- Értem!... mondja István gazda, - ott hát leszállnak az urak.
- De majd gazduram is maradjon velünk ott, ha nincsen sietős dolga,
mert ott azt is szívesen látják, aki velünk jön, aztán sem maga nem bánja meg,
sem a három ló.
- Elhiszem! - mondja a kocsis, hanem magában hozzágondolta, hogy ha majd
lemaradnak a kocsiról, az ő dolga lesz, hogy ne sokáig hálálkodjanak neki
az emberségért, egy suhintás pedig elég lesz a három lovat megkergetni, ő
meg majd úgy tesz, mint aki nagyon húzná a gyeplőt, mégis odább ereszti a
lovat.
Elvesztette a vagyont, de nem hitte magát koldusnak. Megmarad benne a magyar
ember egészen büszkén, mint bármely címeres nemesben. Nem alamizsnaképen hozta
el őket, még volt egy kincse, a barátság, ebből adott akkora darabot,
amekkora kitellett. Nem árulta pénzért, nincs és nem is volt ára, tehát
tűrhetlen lett volna előtte a gondolat, hogy visszafizessék neki,
mintegy adósságot, melyről a hitetlen emberek írást is vesznek el.
Elviszi őket becsülettel, nem fogja az út mellé lerázni. Csak már ismerős lenne előtte a vidék.
Oh mennyivel jobb az alföld, mindenfelé szabadon kiláthat, sehol sem ütközik
hegyoldalba, még a betyár is érzi, hogy betyársága nem esik oly beszámítás alá,
mint a hegyi tolvajoké, kik a sűrűben bujkálnak, még a betyár is el
mer menni az egyenesre: lássák meg azt a csikót, melyet elcsap a ménestől,
és mérföldekre nyúló téren elárulja maga magát. Fogja meg, kinek gyorsabb a
nyerges lova, mint tán a betyáré.
Hiába gondolta ki a tervet az
egyenes földhöz szokott ember, mikor Szilváson fölértek a hegyoldalba, s a
kastélyudvarban megállt a fölvett vendégek végett, gróf Keglevich Miklós
mindjárt elállta az utat, két hajdú kapta ki a parancsolatot, hogy ennek az
emberséges embernek mindene legyen bőségben, lovai az abraknak, szénának
szűkét ne lássák, mert majd utána kérdezkedik a méltóságos úr maga is.
- De én tovább akarok ám menni
méltóságos uram.
- Hová mennél, - jámbor ember?
Kérdi a gróf, - a nap lenyugszik már, mondd meg hová mennél?
Erre aztán bajos lenne a felelet.
Még ha tudna is hazudni, mit hazudjon? Egyetlenegy helységnek sem tudja a
nevét, hátha azt is megkérdik, honnét jő, mit mondjon akkor? A lélek e
kérdésekre szűknek érzé a tanyát, most érzi az üldözöttnek keserves
állapotát, hisz minduntalan hazudnia kell, ha csak azt meg nem akarja mondani,
hogy földönfutóvá lett.
Elvezetteté magát, hadd
vigyenek! gondolja magában, maga úgy sem tudja, hova menjen? Talán jó is
volna már a megállapodás? Szívében a vér kínosabban lüktet, mint máskor, ilyen
fájdalomra tapasz is kellene. Mit tegyen rá? Előveszi azt a régi magyar
orvosságot: "alugyunk rá egyet," reggelig tán megálmodja;
fölébredni akkor is jó lesz még.
- Kit hozott kend atyafi? - Kérdi
az egyik hajdú.
- Magam is megkérdezném, ha
megmondaná valaki.
- Komédiások ezek is, - magyar
komédiások! Véli a négy
lovas kocsis.
- Úgy?... ismétli a hajdú,
- tehát - földönfutók.
Hallgatta a csárdás a beszédet,
eszébe jutott, midőn a kocsin ő is kérdezkedett, íme, megmondák most.
Elgondolkodott, kezei szedték le a lovakról a szerszámot, néhány szót
dörmögött, csak maga hallotta; magának is ezért mondta, hogy letorkolja magát,
midőn a cselédek által legúnyolt színészeket sajnálni kezdé: Hát te mi
vagy? Az a kettő meg te: éppen három földönfutó.
|