Két gyermek.

Tekintsük meg a két gyermeket, jó idején nézzük meg a tejet, vajon milyen túró válik belőle majd?

Szentpáli Mihály kétezer évvel ezelőtt, nem tudom beállt volna-e mártírnak, ki a megváltozott józan meggyőződés mellett úgy apostolkodott volna, mint egykor szent Pál, ki a keresztények üldözőjéből a hitnek leghatalmasabb hirdetőjévé lőn. Erre nem tudok felelni, ámbár mégis csak én felelhetek meg leginkább saját alakjaimért, midőn életirányukat majdnem erőszakkal töröm ketté, és igen természetes, hogy ez indokolással adós nem is maradhatok.

Nem felelek tehát arra, hogy lett volna-e Szentpáliból mártír kétezer évvel előbb, hanem a mostani szerep nem döbbenti meg őt, hisz ő, ki eddig valamennyit kénye szerint csavarta, s ha megkívánta, nevetés kedvéért bolonddá is tette: társai fölött mindig hős maradt; de változott szerepben is épen marad az alapgondolat. Megint az van kérdésben, a tivornya mellől miként húzkodja el a cimborákat? Egy-egy órára megcsalhatja, ellopathatja őket, de a másik óra megint együtt leli valamennyit. Prédikációt hiába tartana nekik, ez volna a legkétségesebb út, mert előbb megtörténhetnék, hogy a napsugár a legfeketébb cigánygyereken olyan csodát vinne véghez, hogy megfehérítené, mint ezeket áhítatos szónoklattal megtérítse. Ha áztatóba lehetne őket rakni, mint a szegedi halász a tiszai halat a sóba, talán leghasznosabb volna; de ne okoskodjuk el a dolgot, Szentpáli dolga lesz megbirkózni a pajtásokkal, egyenkint vagy egyszerre, amint alkalma leend rá. És mert ez erőpróbálkozásban a léleknek bizonyosan több teendője lesz, mint mikor a birkózó közbámulatra mázsányi terheket emel föl: - Szentpáli kívánatosnak látta a dolgot. Ő hordta őket a sárba, egy nagy város ordítozott nevettében, talán nem lehetetlen, ki is húzkodja őket; azt meg dicsérje egy ország.

A sógorasszony nem is gyanítá sógorának lelki harcát, ebből a férfiak nem igen szeretnek ideje korán közléseket tenni; ámbár gyakori példa van rá, hogy évek múlva olyan vallomásokat tesznek önmaguk ellen, hogy még egy hitvány rongydarabot is sajnálnánk úgy széttépni. Csak az volt megmagyarázhatlan a hölgy előtt, hogy a kedves sógor honn marad, és utánlátásában annyira hangos lesz, hogy már azt is hallja, mit mond: Majd közibétek durrantok, csak merjétek megharagítani az asszonyt.

- Sajátszerű! - véli a hölgy, sógorom honn marad, és a cselédekre vadász én miattam! Nagyon kipusztulhatott a vad a vidéken! Sohasem mertem volna hinni, hogy valaha rám is kerüljön a sor. Azt véltem, sógorom agyában a pajtások és vadak után semmi sem következik.

A tavaszi munkaidő alatt el nem ment a háztól, nem avatkozott ugyan a rendelkezésbe, hanem szigorú fölügyeletet tartott, mint egy hajdú, s a sikerről mindig jelentést tett az özvegynél.

Vallomásra nem került a dolog, annyit észrevett a hölgy, hogy a sógor nem különcködésből marad otthon, tehát a házi ügyek megvitatását igen ügyesen beszédtárggyá tette, s ahol alkalom mutatkozott, a hölgy inkább tanácsot kért, mint véleményét keresztül vitassa, s ekképp a nagyobb gondokat egyenkint Szentpáli Mihály uram vállain felejté.

Szentpáli észrevette a bizalmat, új köntös volt ugyan a házi gond, de némi kellemes izgalom kínálkozott a fölpróbálásban, mert nem megvetendő hatáskör kínálkozván, jól esett parancsolni, midőn a parancsnak sokan engedelmeskedtek.

Boldog volt a nő, gyanítá, hogy a gyámapa valami finom szálon rángatja e szilaj erőt, melyhez ő minden gyöngédséggel simul, és nagy örömmel vallhatá meg, hogy Szentpálinak gondosságában semmi hiányt sem tud észrevenni. Egy maradt meg Szentpáliban hátrányképpen, az tudniillik: nagyon meglátszék rajt, hogy férfitársaságban igen sokat, nők körül igen keveset forgott. E fogyatkozás olyan hiba volt, mit még a legszeretettebb feleség is nehezen fogna elsimítani; hát még a sógorasszony, ki nemcsak nem merne hasonló munkára vállalkozni, de nem is akarna, inkább mindent eltűr.

A kis leány mindig kedvence volt a sógornak, ámbár már előbb is mondá, mennyire kár, hogy nem férfi. Meglátszék rajt, mennyire szerette volna valami pajkosságra tanítani, de most ez mind elmarad, hisz leány, ki előtt még magának is igen tartózkodva kell beszélni, s amily eleven a gyermek, ártatlan csevegésével minél inkább megkedvelteti magát, annál inkább eszébe jut a régi gondolat, hátha férfi volna?

A gyermeket néha hetekig nem látta, ez időközökben mindig kedvesebb lőn; hanem lassankint a gyermek lemaradt a bácsi nyakából, minden élénksége mellett sem engedé magát a bácsi szeretetétől agyon marcangoltatni. Észre lehetett venni a gyermeken, hogy a bácsi is idegen, ha a megszokott ölbekapásokat folytatni akarja, s ilyenkor a kíméletlen nagy szeretetből ki-kibontakozott.

E tartózkodás nem azt juttatá eszébe a bácsinak: Kár, hogy ez a lány nem fiú! figyelmessé lőn azon finom megkülönböztetésekre, melyeket a természet idejekorán korlátul vet a férfi és a nőnem viszonyai közé.

Mit az anya bölcsesége sohasem tudott volna elérni Szentpáli Mihály úron, a kis lánynak akaratlanul, sőt öntudat nélkül is sikerült.

Szentpáliné egy pillanatra sem volt engedékenyebb sógora, mint bárki más iránt, a társalgási szabályok körül. Szentpáli ezt szintén megértette, a kivételt nem is követelte; hanem ő mégis kényelmesebbnek tartá a sógorsági fogalmat, mint azt megengedni lehetne.

Az elnézés némi szabadalmat adott neki, s a viselkedésben észre lehetett venni, hogy Szentpáli sógorasszonya szobájában is otthon akar lenni. Nem csudálkozhatunk tehát, hogy az özvegy e modortól félt, kivált midőn elgondolá, hogy lánya napról-napra okosabb lesz, s az apátlan árva a bácsi viselkedésében a férfiúi modornak nem legválogatottabb példányát látja meg.

A nő minden pillanatban figyelmezvén a gyermekre, óvatosan vezeté a női kényesebb formák közé, ámbár nem akará langy szellőn nevelni, de minden törekvése a gyöngédség felé célzott. A bácsinak modora átkozottul ellenkezett e szabályokkal, melyeket az anya a gyermekbe oltott, de amilyen élénk volt a gyermek, nem csudálkozhatunk, hogy értelmesen kérdezte az anyától, mi az oka, hogy a bácsi azon szabályokat éppen nem követi?

Csak a figyelmes apa és anya ért meg engem; eszükbe jutnak azon csiklandós kérdések, melyekre a gyermek esze ki-kitéved, s az apa vagy anya a legjózanabb ész mellett alig tud alkalmas feleletet adni.

Szentpáliné nagyon megörült, hogy a csacska gyermek e furcsa kérdést nem a sógor előtt tette, halálra szégyenlené magát, midőn e kérdés a bácsinak is talán leckét adna.

Hasztalan az öröm, alig van gyermek, vagy hogy éppen nincs is, ki anyját és apját ilyennemű szégyenbe ne hozná.

Hárman valának egy ízben ebéden, a kis lány végtelen jó kedélyében mindent elcsacsogott, s az anya szokott szigorúságát is elfeledé örömében. Hagyta a gyermekeket beszélni, sőt mulattatta, midőn a lány kis bábuját az asztalra ültetvén, az illem szabályaira oktatta.

A bácsi rég volt ilyen jó kedvű, a gyermekben hasonló örömöt talált, mint az anya.

A kis lány beszélgetés közben a bácsitól kért egy kis kenyérdarabot:

- Itt van, ne! Mondja a bácsi, szokott kemény hangon mondva ki azt, hogy: ne!

- Oh, bácsi, - mondja a kis lány egészen azon hangulatban, mint midőn bábuját tanítá az illemszabályokra, - nem hallotta, midőn a kis bábut tanítottam, hogy sohase mondja: ne, aztán a bácsi is úgy mondja!

- Hát hogyan mondjam, húgom?

- Úgy kell mondani, édes bácsi: tessék!

Az anya hirtelen oly vörös lett, mint a pipacs. E leckében a bácsi olyan tanítást érthetne, mit az anya közvetve neki akar adni. Majdnem elveszté a lelki egyensúlyt, s alig tudja mondani:

- Gyermekem, az isten szerelméért, - azt nem szabad mondani a bácsinak!

A gyermek anyjának arcváltozásában mérte meg hibáját, s nem tudva, szégyen vagy büntetéstől kelljen-e félnie, midőn anyját ily fölindulásban látta: szemei könyűkkel teltek meg. Az anya lássa meg most, bocsánatért, félelemért, bűnhődésért folynak-e le azok piros két orcáján?

- Semmi baj, kis húgom, - csitítja a bácsi a kis leányt, - azt gondoltam, neked így is jó lesz, a bácsi nem gondolt arra, hogy te már milyen okos kis leány vagy.

A kis lány némileg magához tért, csak az anyának arcáról nem akart a pír elvonulni, s mikor a kis lányt kendőért a harmadik szobába küldé, nyerte vissza némileg az önuralkodást, de ekkor is a sógor kapta el a szót.

- Sógorasszony, - mondja, megindulva nyúlván a hölgynek keze után, - nem vette észre, hogy néhány hét óta nagyon nem hasonlítok önmagamhoz?

- Mit feleljek erre? Kérdi a nő megdöbbenve e sajátszerű kérdéstől, mi néhány heti találgatására hozna őszinte feleletet.

- Ne feleljen hát semmit, - könnyen gyanúba jönnék, hogy dicséret után vágyódom, - véli a sógor, - hanem ha már észrevette rajtam a változást, tudja meg, most már mindent faraghat belőlem; s minthogy sohasem kísérté meg rajtam az öreg fejszét, most megvallom, hogy ez a kis kés is annyit fogott, hogy egy-két szegletnek forgácsa lehullott már rólam! Szentpáli Mihály ennyit csak Szentpálinénak vallhat meg.

Szavalt, valósággal szavalt a kikeresztelkedett cimbora, s hogy a szép szónak pecsétje is legyen, hirtelen megkapta sógorasszonyának kezét, és azt megcsókolta.

- Egészségére kívánom az ebédet, kedves sógorasszony. Mondja a bácsi, meghajolván sógorasszonya előtt, s úgy távozott el, mint ilyen regrutához illik; de már ezzel is bizonyítá, hogy akár maga, akár más, kifogott őkelmén.

A kis lányt bemutattam, most hát menjünk el Kecskemétre, Bandi úrfi után.

Valamint Józsa Gyurinak első dolga volt a Pestről haza rendelt fickót Endréből Bandivá alakítani, Katona is első bekezdésül a fiút Bandi helyett Endrének szólítá.

A fiú Katonára tekintett, jól esett neki a finomabb megszólítás, de nem merte hinni, hogy ezt komolyan gondolja, mert a bácsi szavai után azt vélte, hogy Katona uramnál ő lesz az úr, s ha tán négykézláb akarna is terített asztalhoz ülni, neki az is szabad lenne, mert ő nem szorul senkire, - azt mondá neki a bácsi - ha valami nem tetszik, vágja be az ajtót: hagyja ott Katona uramat.

- Kedves Endrém, - mondja Katona, - még ma vendégem lesz Földváry Gábor úr, vigyázz minden szóra, nehogy azt kelljen gondolnia, hogy a Hortobágyról a gulyából szalasztottak ide.

- Vigyázok, Katona bácsi. - Mondja a fiú bizalommal.

Alig mondá ki a fiú a szót, a várt vendég belépett, s egy-két bevezető szó után a gyermeket közelebb vonta magához.

- Szép fiú! Mondja Földváry, a gyermeket szemközt nézve, s a fiú nem bírván kiállni a nézést, rákvörösre pirult. Na, majd meglátom, megbirkózol-e a kecskeméti diákokkal?

- Megpróbálom! Mondja a fiú, nem akarván adós maradni az első dicséretért.

- De, fiam, itt sok szegény diák van ám, aztán azok csak leckében birkóznak.

- Azoknak több leckét adnak föl?

- Jobban megtanulják, mert jól tudják, hogy hasznát csak annak veszik, amit megtanulnak.

- Hát nekem nem szabad megtanulnom mindent úgy, mint másnak?

- Na, tudod, édes fiam, Józsa bácsi talán nem is kívánja, hogy valami nagyon okos ember legyen belőled; neked, azt gondolja: kevesebb tudomány is elég lesz.

- Kecskeméten is van szamárpad?

- Oda csak szegény gyerekeket ültetnek, édes fiam, - gazdag fiúkat, mint te, kímélni szokott a tanító.

- Hátha azt mondanák a gyerekek, hogy ott a szamárpad, ahol én ülök?

- Hát kívánja a bácsi, hogy valamit tanulj?

- Nekem legalább nem mondta.

- Tehát mit fogsz tenni?

- Tanulni fogok, bácsi!

- Itt leszek a próbatételen, majd meglátom akkor, mit tudsz.

- Ó, tudom én előre, hogy megelégszik velem. Mondja a fiú egészen lelkesülve.

- Hát az urabácsi?

- Az is megelégszik, - kigondoltam már valamit, hogy meg ne szomorítsam; ah, én tudom, mért adott engem Kecskemétre.

Földváry az élénk gyermektől nem várt ennyit, de azt még inkább nem gyaníthatá, mit akar a fiú! tehát megelégedett azzal, hogy Katonának lelkére köté a gyermek sorsát. Elment a tanítókhoz is, hogy őket szintén figyelmeztesse, különben összeveszik a kecskemétiekkel.

Endre néhány hét alatt eltanulta a kecskeméti diákok elől a tudományt, s élénk esze meghódított neki minden pajtást, kikkel még a haranglábakhoz is fölmászkált verebeket szedni.

A kecskeméti kollégium mindig épült, s a kollégium udvarából soha ki nem fogyott a kőműves munka. Az udvaron nagy halom homok volt, s a vásott diákcsapat a rendes óra előtt a homokhalomnak oldalában vájkált és fürdött, mint a verebek az utcai porban.

Meszet oltottak az udvaron, a sok diáknak tetszett a mulatság, mikor a mészkő a hideg víztől is meggyulladt, és úgy rotyogott, mintha kása volna. A napszámosok hol ide, hol oda szaladván el egy meszszely borra, a lékeverőt örömest odanyomták valamelyik diáknak markába, s a meszet a diákok maguk oltogatták.

- Én is, én is! ordított a sok vásott diák, örömest turkálván a mészben, s utóbb az utcáról is bevetődött egy pár ácsorgó fiú, köztük egy barna cigánygyerek.

- De fehér ez a tinta! Mondja a kis fekete, bámulva a fehér folyadékot.

- Ne mártsunk meg benne? Kérdi valamelyik.

- Ha én meginnám, mi maradna a sok tintanyalónak. Gúnyolódik a cigánygyerek.

- Lökd a mészbe! Kiált egyik diák hátulról a lékeverőnek, kit aztán többen is bíztattak, s egyik is, másik is meglökte a keverőfát, hogy legalább néhány csöpp mész csapódjék a cigánygyerek felé.

A cigánygyerek meg sem mozdult az ijesztgetésekre, az alatt a diákok mindinkább szerettek volna kifogni a cigányfiún, és hol egyik, hol másik rántott egyet a keverőfán, mi alatt a lébe csapkodván, verte szét a még mindig híg, de már hűlő mészfolyadékot.

E látványt Endre is meglehetős közelről nézte, anélkül, hogy részt venne, vagy helyeslené a dolgot, s midőn utóbb komolyabb fordulatot vett a dolog, s a diákok ki akartak fogni a cigányfiún, néhány lépéssel közelebb ment, hogy a mészkeverőt elvegye tőlök, mielőtt valami bolondot tennének.

Odarohanván a fiúkhoz, a többi még jobban neki bátorodott, és mielőtt Endre megfoghatta volna a hosszú nyelet, megbillenték, s ekkép az magasabbról csapódván le: a még mindig híg mészlé a cigánygyereknek egészen képébe lottyant.

Tovább nem lehetett folytatni a mulatságot, a fiúk észrevették, hogy oktalanságot követtek el, tehát szétfutottak, csak Endre maradt a cigányfiú mellett, és utóbb részvevő is akadván, a szerencsétlen gyermeket orvoshoz vitték el.

A sok diák nagyon meglapult az nap, lassankint észrevették, hogy a fiúnak veszedelmes baja van, a hősök kezdék rendezni a diákösszetartást, hogy a cudar tettnek ne leljék gazdáját.

A fiúnak állapota végtére is hatóság elé került, nem lehetett elnyelni a dolgot, s a diákok nagyon szűknek érzék a kollegium falát.

Endre észrevette a társak bánkódását, látta, hogy a kevésbé bűnöst az igazi tettessel éppen úgy összemarkolják, mint a gazt a kerti veteménnyel, a vizsgálat napján szintén megjelent, ámbár csak tanúképpen, hogy a látottakról tanúságot tegyen.

Földváry jelen volt a vizsgálaton.

A diákok, minden időben hasznát vették a poézisnak, s a vizsgáló kiküldöttség nem kételkedett, hogy a fráterek irtóztatókat hazudnak, s aki legnagyobb bűnös volt, legtöbbre szánta el magát.

Nem akart használni a dolog, a küldöttség addig fejtegette az ügyet, hogy nyolc diákot irgalom nélkül ki kell az intézetből csapni, s ezt már meg is mondák a fiúknak, így remélvén, hogy valamelyik a dolgot mégis kimondja majd.

A fiúk következetesek maradtak a hazugsághoz, és Földváry bosszankodással mondja:

- Ennyi hazudságot rég nem hallottam már!

Nem is gyanítá, hogy még most következik a legnagyobb hazugság, hát arra majd mit mond? tudniillik, Endre kéredzkedett be a küldöttséghez, beüzenvén, hogy ő bővebb fölvilágosítást ad.

A bácsi azt mondá neki eljövetelekor: Ha kicsapnak, ne búsulj: van nekem annyi pénzem, hogy újra beváltalak. Ne félj a Herkópátertól sem!

E bíztatásnak most nagy hasznát vehetné, talán még kedvet is csinálna az öregnek. Bement a küldöttséghez, melynek leghatalmasabb tagja, maga Földváry kérdi:

- Mit tudsz még, kis öcsém?

- Azt, hogy mind a nyolc ártatlan, én vagyok a bűnös.

Remegett a fiú a vallomásban, hogy is ne remegett volna, ilyen földindulást a kollégium fala sem állna ki repedés nélkül, - a fiú nyugtalan volt, mert hátha nem hiszik el ezt a hazugságot.

- Tudod-e, szerencsétlen, - kérdi Földváry a fiút, - hogy az a cigánygyerek megvakul?

- Azt már akkor is gyanítám, mikor szemeit kimostam.

- Tehát te mostad ki?

- Én ám; mert a többi ártatlan lévén, mind elszaladt.

Endre alig tudta kinyögni ez okoskodást, és a vizsgálók kiküldték a fiút az előterembe.

- Ez a fiú ugyan őszintén beszél, - mondja egy áldott jámbor ember, ki a pszichologiából saját nevét előbb megtalálta volna hátulról, mint elölről keresve.

- Én meg azt mondom, hogy hazudik!... Kiált Földváry, indulatosan támadva az előtte szólóra, - hanem ez a hazugság olyan szép, hogy még a kecskeméti kollégium ötven esztendő múlva is dicsekedhetik vele. Hát nem látja, tisztelt úr, hogy ez a fiú nyolc embert vált meg, s azt is tudja, hogy bátyja busásan is megfizet, legalább a szegény gyermek nem marad bitangnak, én meg addig is beviszem Pestre a vakok intézetébe.

- Hát akkor nem is csapatjuk ki? Kérdi a másik.

- Ha csak a professzor urakat is utána nem küldjük, mert ilyen tanítvány után a tanító is bátran elsétálhat.

Dictum-factum, Földváry után a többi is egy véleményen volt, s ekkor Földváry megkérte Katonát, írná meg Józsa Gyurinak a dolgot, de nehogy a nagylelkűségről gyanítson egy betűt.

Míg Katona a levelet írta, Földváry a fiút vette lecke alá:

- Fiú, mondja Földváry, - most már mit írjunk uradbátyádnak, hogy meg ne öljön?

- Csak jót ne, mert akkor aztán engem nem is kell kicsapni, magától is hazavisz.

- Tudtam, - tudtam!... Mondja Földváry, fölkelvén ülőhelyéből, s a másik szobában önmagának mondja: tudtam, hogy hazudott a fiú!... Nem féltem már: ember lesz belőle.

Katona megírta a levelet, s átnyújtá Földvárynak elolvasás végett.

- Tekintetes uram!

A mint e levelet elolvassa, úgy tekintse, mintha tizenkét legjobb ökrét kilopták volna a járomból, mert nem tudom, elég lesz-e annyi egyszerre váltságpénz fejében Bandi úrfiért, kit éppen most akarnak kicsapni Kecskemétről. Ki is csapják, ha a tekintetes úr vagy ezer forinttal föl nem sétál ide. Itt aztán vár a tekintetes úrra egy ispitás cigánygyerek, kinek szemét az úrfi egy kis mésszel kilottyantotta.

Baj bíz ez, hanem egy cigánygyerekért kár volna búsulni; az édes apja ötszáz forintért a maga két szemét is kifúratja; csak azért tessék többet hozni, hogy a kollégium szájába is vessünk valamit. Aztán tessék Földváry úrnak is írni, mert az ám Bandi úrfinak megmentője, az ő marka aztán a világ száját befogta. Tetszik érteni engem? Magamat ajánlom.

- Nagyon jól van! - Hagyja helybe Földváry, - Józsa Gyurinak éppen ilyen levelet kell írni.

Megfordult a levélnek mássa, benne volt az ezer forint, meg még valamivel több is, Bandi úrfinak csitításul azért, hogy talán megijesztették! - véli a bácsi. Maga röstel ezért Kecskemétre mászkálni; - hanem azért írt Földvárynak is, ő legalább megcselekszi, hogy a kollegium udvarán megfér az egész história.

Ilyen volt a Józsa-féle levél, pöcsét helyett azt tevén hozzá, hogy Józsa Gyuri rendkívül boldog volt, - jól indult a fiú, s neki alapos reményt nyújtott, hogy Szentpálit egykor nemcsak kiröhögi, hanem csudájára nagy Magyarországnak, meg is házasítja. Hisz nála a levél, és úgy őrzi magánál, mint két szeme világát.

A szegény cigányfiú szemeire hályog húzódott, és Földváry a gyermeket Pestre vitette föl, hogy ott Józsa Gyuri pénzén a vakok intézetébe adják, vagyis jobban mondva, ott hányódjék egyéb hasonló szerencsétlenekkel, mert nem volt még meg akkor az a nagy ház, minden negyedévben másfelé taszigálták őket, s ekkor jutott eszébe Földvárynak, hogy tán ezeknek is kellene egy házat építeni!

Mielőtt ide is elérnénk, ne váljunk el Endrétől legalább azon néhány év alatt, míg nem látjuk, nyugodtak lehessünk, hogy Józsának nem lesz alkalma Kecskemétről elzavarni a fiút.

Folyt az esztendő, Endre magába szedte a tudományt, s ő rémülve látta, hogy a tanító úr első embernek akarja megtenni valamennyi diák közt, akkor pedig vége a mulatságnak, mert az urabácsi hazaviszi libapásztornak a hortobágyi szörnyű szélességbe.

Eljött a próbatét, Földváry jókor reggel beült a terembe, diákokat lesni.

Mindjárt észrevette, hogy Endre hiányzik s a mi több, azt is mondja valaki a tanítónak, hogy a fiú beteg.

- Legjobb tanítványom nincs itt! - Mondja a tanító tűnődve, s ezt hallva Földváry, sietett Katona uram szállására, otthon is találta, mégpedig java beszélgetésben Katonát és Endrét.

- Hát, te oskolakerülő, miért nem jössz leckézni?

- Nem mehetek, kedves Földváry bácsi.

- Kutyabajod neked, hát mért nem jöhetnél? Illik is az első diáknak itthon ülni.

- Azt akarja, Földváry bácsi, hogy első diák legyek?

- Én legalább azon örülnék, ha nevedet a legelső helyen találnám meg.

- Az urabácsi pedig annak örülne, ha leghátul találná.

- Tehát mit nyersz azzal, ha itthon maradsz?

- Kimaradok a sorozatból, leghátul leszek egymagam, első is, utolsó is, amint az urabácsinak tetszik, s én kecskeméti diák maradok: különben hazavisz.

Földváry megölelte a fiút, kinek sorsán nem kelle tovább aggódnia; hanem annál inkább tűnődött azon, hogy a korhelykompánia miként alakul szelídebbé addig, mikor a fiúnak sorsa fölött határoznia kell, nehogy a fiút a faragatlanság ejtse el azon örökségtől, mely számára letéve van.

Sokat, igen sokat tűnődött; ámbár Szentpálira nagyon sokat számított, és többször beszélvén vele terveiről, megkívánta az első próbát, melynek sikerét a következendő fejezetben látjuk.