|
A kísértet.
Bevégződvén a tavaszi munka, a "zöld farsang"-nak
nevezett munkaszüneti hetekben Szentpáli leszabadult a láncról. Mi tagadás
benne, jól esett neki e kis szabadság, ámbár nem igen fogjuk elkényeztetni,
nehogy úgy járjon, mint az egyszeri iszákos ember, az megfogadta, hogy többször
nem iszik, s midőn ezt teljes háromszor-huszonnégy óráig kiállta,
elmenvén egy csárda előtt, nagylelkűen mondja: "Háromnapi
erényemért mégis megérdemlek egy icce bort!" S megint a bormérőbe tévedt.
Levelet kapott, Szilvásra hívják meg vendégnek, ott lesz a többi is, a
megjelenési határidő nyolcadnapra van kitéve.
- Megbirkózom veletek! Mondja Szentpáli, közölvén Földváryval a tervet, mely
ugyanezen fejezetben lészen elmondva. Szentpáli egy embert is fogott, kit
magával vitt, hogy Józsa Gyurit útközben meglesse, s a tervben segítője
legyen.
Arcképmásoló volt a jámbor, Szentpáli húsz arcképre alkudott meg vele, hanem
követelé, hogy vakon engedelmeskedjék.
Hivatalos volt a korhely kompánia Szilvásra, Józsa Gyuri volt a vendéghívó,
ki senkit sem küldött ezen célra, hanem valamennyinek maga írt levelet, mintha
azt Keglevich Miklós tenné. Eljöttek a vendégek, először egyik, aztán a
másik, utóbb már tízen is voltak.
- De összebeszéltetek! Mondja Keglevich, midőn már a tizenkettedik is
megjött.
- Magad hivattál. Felel az egyik.
- Szeretem, ha nálam összegyűltök, de a meghívásról szót sem tudok.
- Itt a levél. Mondja valamelyik, előmutatva a meghívót, s a gróf ekkor
vette észre, hogy Józsa Gyuri csődítette össze valamennyit, maga pedig
mégis későn este jött meg, a mi több, másodmagával, ez pedig vala egy
gyalogjáró művész, ki néhány rossz forintért és kétheti tartásért néhány
óra alatt lepingálta az embert.
Véghetetlen jó kedve volt Józsa Gyurinak, már régen sikerült neki egy kis
tréfa, ma tehát valamennyit együtt látván, nagy gyönyörűsége tellett.
- Na, fiúk, hoztam én egy piktort is, ami föstéke van, itt hagyatom vele.
Hadd pingálja le nekem az egész kompániát, aztán mindeniknek szájához írja oda
a maga nótáját, az enyimhez azt írja:
"Megiszom az ecetet is, ha tokaji nincsen,
icce sem kell csak a korsót adja ide, kincsem."
Szentpáli leghátul állt, tetette, mintha Józsa Gyuri tréfájának ő is
áldozatul esett volna, de az ő esze irányt keresett, nem éppen úgy, mint a
farkas, midőn bárány után leselkedik, mert itt egyetlenegy bárány sincs,
miképp fogjon ki tehát rajtuk? Midőn legjobban tűnődik, akkor
hallja, hogy a kompánia elfogadja az indítványt, lerajzolják valamennyit, s
mindeniknek szájához odaírják nótáját, persze mindenik olyant választott,
melynek dallama és verse leginkább kifejezte benső érzelmeit.
A művész nem volt igen követelő, az árban hamar megegyeztek, s
mindenik megfizette a maga részét, hanem a művész kikötötte, hogy az
arcképet senki sem kívánja addig meglátni, míg valamennyi kész nem lesz, s
akkor is mindenik megkapván a magáét, Szilváson nem mutatja meg senkinek.
A házi gazda mondott legelőször igent, utána valamennyi beleegyezett,
mintha önkéntelenül érezné, hogy itt megint valami csel lappang, s a társaság
annyi tréfán ment keresztül, hogy hasonló dologra örömest vállalkoztak, akárki
fogja meginni a levet.
A művész arra is vállalkozott, hogy senkitől sem kíván több
időt egy óránál, így két nap alatt az érdemes társaságot egytől-egyik
lerajzolja élethíven, méltóztassanak annyi türelemmel lenni, hogy addig el ne
menjen senki.
Meg volt az egyezség, a társaság rég nem lévén együtt, mindenki tudott
valamit elbeszélni, - tivornya, vadászat és hazugságból érdekes beszédtárgy
kerekedett ki, csak Szentpáli nem mondott semmit, neki legérdekesebb elbeszélni
valója lett volna, de minek ide keverni a sok hazugság közé, úgy is mindenik
csak annyit hinne el belőle, mennyit a maga hazugságából igaznak tart; - tehát
egy szót sem mondott el.
A mit az olvasó valaha hallott kisebb-nagyobb hazai vadászhazudságot, mind
el volt itt mondva. Az elbeszélők kölcsönfejben vettek minden hazugságot,
s e kölcsönt azonnal visszafizették hiány nélkül, ötven-hatvan százalékkal,
mint valami becsületbeli adósságot. Hazugságban kapták, s ugyanabban fizették
is vissza.
Mindig és minden időben csudálkoztak az emberek, hogy az újságírók
mennyit füllentenek össze, holott menjen el az ember egy komposszesszorátusba,
hallgassa meg egy falu pletykáját, akkor aztán gondolja meg, ha már egyetlen
faluból ennyi kerülhet ki, mennyivel kedvezőbb helyzet egész világrésznek
pletykaságát egy ívre leírni. Ilyen egyszerű megfejtése van a csudáknak,
és valóban hatalmas magyarázat erre egy kis adoma a mostani életből,
midőn a börzéken annyi ember gazdagodott meg, különösen egy ösmerős
gróf, ki fél év alatt roppant kincsre tett szert.
Bécsben lakik egy ösmeretes gazdag zsidó, kincseivel roppant tekintélyt
szerzett magának, befolyása untig elég, mi természetesebb, hogy valaki ezt
megirigyelte, és meg is kérdé tőle:
- Ugyan, Mózes barátom, mikép gazdagodott meg oly nagyon?
- Ne engem kérdezzen ön, hanem honfitársát, N. grófot, ki csak fél
esztendő óta zsidó, mégis mennyi kincse van már; hát én, a ki
mindig zsidó voltam?
Első napra elég tárgy volt a sok kaland, éjfélnél is tovább elég volt
időtölteléknek, tivornyára senki sem gondolt, majd arra másnap, vagy
harmadnap kerül a sor, akkor aztán szűk lesz a szilvási kastély, és ami a
napból nem elég: kölcsön fogják kérni majd az éjszakától.
Józsa Gyuri egy lovászlegényt még éjnek idején bekergetett Egerbe
cigányokért, hogy legalább másnap estére Szilváson legyenek; mert majd nagyon
el találják magukat unni, ha a művész nem lesz készen a képekkel. Nem
szólt a házi gazdának, elég jókor lesz akkor is megmondani, midőn
elnyikkantja magát a hegedű az ajtóban. A fizetés a gazda dolga. Köszönje
meg, hogy ennyi jó barátot csődített össze, és még arról is gondoskodik,
hogy az unalom miatt egymásba ne harapjanak, azért lesznek itt az egri
cigányok, az akkorban oly híres "hevesi" - banda.
Az arcképezés nagy sikerrel folyt, ebéd előtt, ebéd után összesen nyolc
ember ült a művész előtt, de az előlegesen kikötött föltételnél
fogva senkinek sem volt szabad a vásznat megtekinteni, a művész azt
nyilvánítá, ellenkező esetben nem áll jót az eredményért. Mit volt mit
tenni, tűrte valamennyi a művész úrnak furcsa szeszélyeit.
Este korán gyertyát gyújtottak, még az egri cigányok valahol messze
sétáltak, hanem frisebb volt azoknál a levélhordó, ki a vendégek között is
megkereste gróf Keglevich Miklóst
- Ide a levéllel! Ordít Józsa Gyuri, jó barátok közt nincsen titok, mi
olvassuk el előbb.
- Ha éppen kedvetek van rá, ám olvassátok; de fönnszóval olvassátok, hogy én
is meghalljam.
- Ordítani fogok! Mondja Józsa Gyuri, neki esvén a levélborítéknak.
- Halljuk, halljuk! Kiáltja a jókedvű társaság, alig várván, hogy Józsa
Gyuri feltörje a levélpecsétet, s akkor mindenki azt akarta tudni, kitől
jő a levél.
- Földváry Gábortól! Mondja Józsa, készítvén torkát az olvasáshoz, s ekkor a
gróf is közelebb húzódott az olvasóhoz, mert Földváry nem szokott hiába
leveleket írni.
- Nohát olvasd! Bíztatja Józsát, az pedig nem egész ügyetlenül belekap a
levélolvasásba.
"Kedves barátom!
Véghetetlen jó kedvem van, szeretném, ha magad is látnád, Pest csakugyan nem
vadország. A német színház igazgatója szerencsés órában kezdte a vállalkozást,
hisz alig fér be a sok ember; és ha Szilvásról följönnél, jókor jelentsd magad,
ha a német színházba akarsz férni."
(Józsa Gyuri megállt, nagyot "ümm"-entett, ezzel azt akarta volna
jelenteni, hogy neki a dolog nem tetszik, a többi pedig azt vélte, hogy Józsa
Gyuri nem tudja olvasni a betűt. Még egyet "ümm"-entett, s aztán
tovább olvas.)
"Azt mondod, nem akarsz bemenni; dehogy nem mész, édes barátom,
remélem, te csak nem akarsz alábbvaló lenni másoknál, nagy uraink igen jól
viselték magukat, mielőtt egyetlenegy zsidónak eszébe jutott volna
páholyt venni, elkaptak az orruk elől mindent. Így van jól, édes barátom,
a zsidó menjen az öt garasos helyre, legalább ha pénzünk nem lesz: a páholyból
fölintünk a karzatra, s aztán lenyújtják az erszényt.
E szerént tehát megérted, hogy ahány páholy csak van, mind a mi uraink
vették ki. Ezért szeretnék én kibújni a bőrömből; mert ha már a
magaméban ily furcsákat éltem meg, talán jobb volna mástól kérnem kölcsön,
abban azt is megérném, hogy magunknak is lenne valaha színházunk.
A példa azért példa, hogy kövessék mások, és nagy örömmel mondhatom, a
"tekintetes publikum", mely tökéletesen olyan, mint az a pápista
ember, ki húsvétnapon elkésik a miséről, és sunkáját későn vitte a
szenteltetésre, kármentésül legalább odadörgöli a maga kosarát azéhoz, ki már
korábban jött. Mondom, a "tekintetes publikum", mely mindig a mágnás
után leselkedik, hogy azt majmolhassa, ha észrevenné, hogy egy mágnás forró
nyári melegben táltott szájjal menne végig az utcán, mindjárt utána futna, és
még jobban eltáltaná a száját, csak őt is mágnásnak nézzék. Így nem csuda,
hogy a példa után töri-marja magát, és megy az új színházba."
(.......................................................................)
Ez annyit tesz, hogy valamelyik mondott valamit; de nem akarom ide írni,
azért folytassuk az olvasást.
"Ugyan, kérlek, jer föl te is, hadd ott azt a medvebarlangot, ne maradj
el az atyafiságtól. Hanem, ajánlom, a mentét hagyd otthon, úgy néznek itt az
ilyen ruhára, mintha lopott portéka volna. Aztán, mi tagadás benne, ha egy
előadást végignéznél, megfulladnál benne, s még azt sem mondhatnád, hogy
az is bolond volt, ki az ilyen viseletet kitalálta, hisz ez medvevadászatra
való a marmarosi hegyen.
Siettem megírni e kedves újdonságot, mert lásd, most fillérenkint
koldulgatunk az építendő magyar színházra; de bíz ide szörnyű gyéren
adakoznak. Hanem ezt ne vedd ám koldulásnak, mert amennyi eszed van, tőled
az is kitelik, hogy eladd Szilvást, és magad fölépítsed a színházat. Aztán
magam is látom én, hogy ezzel nem kell olyan nagyon sietni; talán majd kikel
magától, mint a vargányagomba, mely a maga helyén vadon is terem; de meg a
napokban olyan formát is beszéltek, hogy nekünk, magyaroknak ajándékozzák azt a
színházat. Eleinte majdnem hittem, mert azon okoskodtam: német ember úgy sem
jár oda, tele van az egész színház magyar urakkal, maguk is látják, hogy elhibázták
a számítást, és ha csak magyar ember jár bele nagyobb részt: adjuk nekik. S
íme, az igazgató úr volt olyan szíves, hogy maga fejétől fölíratta a
színházra azt, ami leginkább bizonyítja, hogy mienk az a színház, s íme,
midőn kíváncsian a színháztérre jövök, látom a föliratot: National
Theater.
Beizentem az igazgató úrhoz, hogy ezt a szívességet megköszönöm, és
huszonnégy óra alatt vetesse le a föliratot, mert ha a nemzetnek ajándékoznak
ilyest, a nemzet dolga leszen fölirtani, hogy ez a ház a nemzeté, nem bízzák
azt másra.
Levették a betűket, hanem ezért semmi harag sem lett; én folytatom a
gyűjtögetéseket, fillérenkint és garasonkint, mert a nagy urakat nem igen
lehet szorongatni, nekik úgyis drágában van most a páholy, egy rókáról pedig,
kedves Miklós barátom, csak egy bőrt lehet húzni.
Szervusz, magamat ajánlom, és ha véletlenül ott vannak a jó cimborák, mondd
meg nekik: ne búsuljanak, hanem rivalkodjanak a cigányra, hadd dolgozzék. S ha
kedvemért valamit megtesznek, hadd húzza el a cigány azt a nótát, mit már
olykor elhegedült vala szent Dávid. Kér:
barátod Földváry Gábor."
Az utolsó szónál már megnyikkant a hegedű a folyosón, de Keglevich
Miklós nem érzett kedvet a mulatsághoz, és a szobában járkáló hajdúnak megparancsolta,
hogy a cigányokat lássa el mindennel, de lakat alá zárja.
Józsa Gyuri tíz esztendeje nem olvasott, és bizonyosan megfogadja, hogy
megint tíz esztendeig nem olvas, mert a korhelykompánia rettentően
elszomorodott. Hiába bíztatja őket, a levelet olvassák el újra meg újra,
pedig ő szóról-szóra elolvasta, egy szót ki nem hagyott belőle, hát
mire való ez a kételkedés? Igaz, hazudott ő eleget, éppen úgy, mintha,
mint ezt a tudósítást, papírosról olvasta volna; de attól némelyik nevettében
hasra feküdt a padlón, - ezek pedig úgy elszomorodtak, hogy még azt is mondták
Keglevichnek, hogy a cigányokat kergesse haza.
Józsa Gyurinak sem volt kedve az igaz, de ő egyszer akart egész
életében jót, most sem fogadják szavát, pedig vigasztalni akarja őket, - s
még majd megverik! Ilyen gazember a világ, háládatlan volt és háládatlan marad.
- Mi haragította meg a korhelykompániát? A száz esztendős búbánatot is
megöli a hevesi banda, olyan orvos nincsen több, miért zárják őket lakat
alá? Így okoskodik Józsa Gyuri.
- Aztán milyen hitvány ember lett ez a Szentpáli! Elhúzódik a legvégső
sarokba, olyan savanyú ábrázatot csinál, hogy majdnem rívafakad. Okoskodik
odább Józsa Gyuri.
- Hányan vagytok? Kérdi Józsa Gyuri, - olyan csöndesen vagytok, mintha senki
sem volna a szobában, hadd számlállak össze benneteket egyenkint.
- Megállj! - mondja Szentpáli, - én is az mondom: számláljuk meg egymást, -
ma még leszünk tizenöten-huszan, egy esztendő múlva aztán megint
megszámláljuk egymást, hátha megint kevesebben leszünk, aztán lassankint úgy
elfogy a magyar ember, mint Pesten! Nohát: egy, kettő,... három.... tíz...
tizenöt... húsz. Jó éjszakát atyafiak, esztendőre ilyenkor megint
megszámláljuk egymást. Holnap reggel megyek.
- Hát az arckép! mondja Józsa Gyuri.
- Igaz bizon, még az arcképeket meg kell várnunk! No hát itt maradok; hanem
jó éjszakát tizenkilenc magyar, a huszadik aludni megy.
Mint mikor egy morzsányi kenyértől a legfinomabb tokaji bor
megsavanyodik, úgy esett össze a társaság jó kedve Földváry levelétől. Nem
bántottak senkit, egyiknél sem égett le a magtár, kedvenc kutyát senkitől
sem loptak el, adósságot sem kért senki, mulatni jöttek. Enni, inni
elegendő kerül a szilvási éléskamarából, cigány is van, mi kell egyéb a
boldogsághoz azoknak, kik a boldogságot ilyenben találták?
Régen elszakadtak ők a csöndes élet fogalmaitól; pletyka, rágalom nem
fogott rajtuk, hisz most is huszan vannak együtt, tekintélyes szám érvényt adni
cselekvényeiknek, saját erszényük meggyőzi a terhet, kinek mi köze a
zajosabb órákhoz? A kartauzi barát megunta a világot, bezárta ajkát, némaságot
fogad; mit bánja ő, mit beszél a világ, hogy ő nem ott jár, ahol a
többi! Neki az út széle kell, ez kell a korhelynek is, ő is az út szélén
megy, az ő baja, ha a nyaka kitörik, ha az út melletti árokba dől.
Egyetlenegy madzag sincs, mely a jámborabbakhoz húzza, kötélnek is vastag
legyen, mely őt visszarántsa. S íme, mily búsan ül ott valamennyi, nekik
is fáj valami, őket is megszomorítja valami. Ó, te hitvány, gyarló ember,
ki még az ördögöt is úgy csalod meg, hogy a szentelt vízre is gondolsz.
Kik ezek?
Jó cimborák, kik az életben folyton folyvást örvendeni akarnak, a gond sem
az apaság, sem a testvéri vagy rokoni viszonyban nem mert elmenni utánuk.
Minden köteléket elvagdaltak, hogy semmi szálon el ne érjen hozzájuk más
embernek baja. Azt hitték, készen vannak a számadással, sem előttük, sem
utánuk nem következik a bánat, elszabadultak a társadalmi kötelékek pórázáról,
csak egyre nem gondoltak, egy titkon fájó sebre, mely a szellőtől is
megfájdul. Ha nem hiszed, állj eléjük, mondd nekik, hogy nem magyarok, aztán
szaladj, mert jaj neked, ha a felelet elérhet.
Tehát így vagyunk?
Igenis így, hitvány ember senki sem akar lenni, még a tolvaj is szívesen védelmezi
magát azzal, hogy a szegényéhez nem nyúlt; mindenkinek van egy titkos
gondolata, melyben összeveti magát mással, azon egy reménységgel, hogy a másik
eltörpül mellette.
Szentpáli nagyon bölcsen tette, midőn Földváry levelét elhozta, s
nehogy kicsinált dolognak lássék az egész, a szokott levélhordóra bízta. Amint
számított, igazat adott neki a következés, valamennyit meglepte a gondolat,
hogy bár sokat vétettek a társadalom szokott fogalmai ellen, de egy erkölcs
megmaradt még, aludt a léleknek zugában, s egy ártatlan levélke fölriasztá a
szunnyadó erkölcsöt.
Ébren van valamennyi, s el nem tudja képzelni, miképp lehet valaki most
álmos, mikor káromkodni kellene? - A jelenlevők nem teszik ugyan, de
gondolják, s még Józsa Gyuri sem ordít a cigányok után, ámbár mégsem bánná, ha
kieresztenék szegény párákat, hadd húznának egy szomorú nótát.
Józsa Gyurinak, szomorú nótát?
Igen, annak; mert nagyon fél, hogy egy könnyet talál elejteni, aztán
kicsúfolják: pedig ha a cigányok húznák a szomorút, azt mondhatná, hogy a nóta
ríkatta meg.
Még nincs minden elveszve, hasonló hatás és eredmény után azt érzi az ember,
a mit akkor, midőn egy nagy üvegpohár földre esik; százezer darabba hiszi
szétporlani, s íme: minden csorba nélkül állja ki a lezuhanást.
A gróf még az éj folytán megkeresé Szentpálit, s ott néhány óráig hallgatta
az előzményeket, s örömében egész éjen át nem jött szemeire álom.
Az arcképezés szünet nélkül folyt, a művész nem akarta tovább
várakoztatni a tisztelt társaságot, harmadnap reggelre ígérte a leleplezést;
hanem midőn az elérkezett napon keresnék a művészt, maga helyett egy
papírszeletet hagyott a learcképezettek nagy bámulására.
Szobájában sorban állnak az arcképek, azaz a fölhúzott vásznak, melyeken a
fehér mázolás látszék, mintha azt előbb le kellene törleni, s aztán
látszanék meg az arckép. Alól tisztán olvashatólag keresztül verődött
mindeniknek idézett kedves mondata, ekképpen kiki meglelé a magáét, csak az
volt hátra, hogy a fehér mázt letörölje, s alatta meglássa saját becses arcát.
Mindenki a magyarázatot várta, de egyik sem merte ledörgölni a mázt. Valami
meglepetést vártak, s egyik sem akart az a kiválasztott példány lenni, melyen a
többi kiröhögje magát.
Végre megegyeztek, hogy mindenik külön helyet keres magának; de ha nem
akarja, az eredményt nem tartozik bevallani, mindenik magának tartja meg a
titkot.
Szétmentek, nekünk is utána kellene mennünk, hanem egy is elég lesz a sok
közül, menjünk az után, a mit annál tapasztalunk, valamennyire ráillik.
Csakugyan letörölte a fehér mázt, hanem az arcképet hiában keresi: arckép
helyett a vásznon következő olvasmány lepte meg a képkeresőt, ki a
jelmondat után nem kételkedhetett, hogy a kép helyére írott sorok éppen őt
illetik.
- Képíró vagyok, mint ilyen, mesterségemhez híven, ekképpen írlak le:
Szemedben a tivornyák álma, fáradt pilláid függönyként kívánkoznak alá, sem
a múltat, sem a jövendőt nem látod. Boldog magyar, szegény magyar, mire
jutál? Azért irigyeljem-e boldogságodat, mert a múltnak bánata rejtve marad
előtted; vagy azért szánjalak, mert nem látva a múltnak bánatát, a
jövendőnek ébredésénél azt sem tudod, mikor kell örülni?
Vak vagy szemeidre, de lelkeden is vastag már a hályog. Szegény, nyomorult
vak, merre vezesselek? Nem látod, hol kezdődik hazádnak határa, azt sem
látod, merre végződik el? Nem látod, mikor nyugszik le rajta a nap, s
talán ha mondanám, sem hiszed, hogy majd megint fölkel. Szegény, nyomorult vak!
Két orcádról az élet színe le-lemaradozik; kérlek, oda ne menj, hol a
hazafinak kiosztják a gondot, s ámbár nem buzogányokkal harcolunk most, de
erősebb harcot kell vínunk, önmagunkat kell legyőznünk. Saját
hibáinkkal saját erkölcseinknek kell szembeszállni, - kérlek, ne menj oda, hol
a hazafiúi gondot osztják; sárguló két orcád árulód lesz, hogy az éj volt a te
nappalod; hasznodat senki sem veheti, hisz sápadt képed beszéli: hogy a
szokatlan munkától előre is remegsz.
Keleti arcéleden a horgas
orr haragos apáid hasonlata volna. Midőn minden levedlett már rólad, mi
egy ezrednyi kötelékre emlékeztetnek, még e hasonlat megmaradt pörpatvarnak,
állj össze civakodni őseiddel, aztán valamelyik csak bebizonyítja, melyik
korcsosult el?
Az apáknak arca nyílt
beszéd volt. Az ellenség szó nélkül is tudta, hogy csatára hívja; a hű
feleségnek az örök szerelmet beszélte; a jó barátnak bizalommal szólott; a
csalárd rémülve látta, hogy az arc hazugnak hirdeti; a megszorult ez arcon
részvétet látott; a legyőzött ellen nagylelkű kegyelmet: ilyen arca
vala apáidnak! Hát te,
hitvány ember, miről beszél a te hervadt arcod?
Ajkadon annyi trágár szó jött ki
már, ha most tüstént elkezdenéd az imádságot, tán a hátra lévő élet nem
lenne elegendő hosszú, hogy azt ismét leimádkozd. Nem jutott eszedbe egy
áldó szó, mi a szegénynek irgalom, a gyöngének bíztató lenne; vagy hát jött-e
ki szádon e vallomás, szegény hazám, én is fiad vagyok!
Arcodon ott volna a férfi jelleg,
bajuszod, szakállad oly vadul nőtt, hogy a rívó gyermeket öröknémává
ijeszti; - pusztítsd le a hitvány növényt, legalább nem téved melléd a
szereposztó vezér, ki a nagy munkából vállaidra is akarna terhet illeszteni,
rettentőn megszégyenlené különben, hogy e bozontos férficégérbe szorult
minden erőd, és a neked szánt tehert szűk keblednek erőtelen
teste úgy sem bírná el majd.
Hajadnak szürkülő szálai nem
szerencseszálak. Meg ne hagyd őszülni, kend rá a legfeketébb nedvet,
nehogy eljöjjön egy kíméletlen nyelv, s azt kérdezze tőled: Kedves
atyámfia! Miben őszültél meg?
Erődet tivornyákba ölöd,
tehát öngyilkos vagy; pedig arra is léha vagy, hogy megkísértsd ezt az
erőt, s midőn kifogytál belőle: izgalomból megölne a
kétségbeesés. Kacagásod megrengeti tanyádnak falait, de az utolsó hanggal
meghal örömöd is, mert azt pénzért csiklandozta föl a cigány; hisz ahol minden
kiégett már, mit gyújtson föl kebledben a remény?
Engedd el a többit, - hidd el
nekem, míg képedet így leírám, színeim közé könyűim is odafolyának; mert
érzém, hogy gyarló ember vagyok, ki annyi vétket, mint a tiéd, emberi
erővel nem tudok megbocsátani; hisz én megtettem kötelességemet,
midőn pénzed árán képedet leírtam.
***
Összenéztek a cimborák, az
előzmények igen alkalmasak valának arra, hogy e furcsa tréfa meg ne
nevettesse őket. Lehetetlenség volt dühöngeni, midőn az igazmondás
ily bánatos vala. Nekik gorombaság kellett, hogy közönséges egykedvük haragra
lobbanjon, és ha már haragudnék is valamelyik, azért tenné, mert nincs ok
haragudni.
Mindent mondtak már nekik:
nevezték őket korhelyeknek, garázdáknak, semmittevőknek,
idővesztegetőknek, mindig igazat mondtak; a korhelyerkölcs
bölcsészete ezt föl sem vette. Most azt mondják nekik, hogy rossz hazafiak!
Íme, hogy elszomorodnak! Keblük hitébe nyúlt a kíméletlen kéz, és ők nem
mondhatják a vádat rágalomnak, hisz e hitet nem elég hinni, azt vallani is
kell; s ők ezt nem cselekedték még.
Mindenki szeretett volna értelmezést
nyerni; a ki adhatott volna, tudniillik a gróf és Szentpáli, mit sem árultak
el; a többi pedig hiába kérdezgetett, míg végre azt mondja az egyik:
- Halljátok, itt kísértet jár.
- Félsz tőle? Kérdi
Szentpáli, majdnem megrohanva a megszólamlót.
- Barátom!... mondja a másik
majdnem meghökkenve, - mi tagadás benne, amit nekem írt, az szóról szóra igaz!
- Nem hitetnéd el a
többivel is? Kérdi Szentpáli.
- Miska! válaszol egy
másik, - itt kifogtak rajtunk, én nem merném eltagadni, amit rólam írtak; és én
annyira hiszem, hogy közel van a kísértet: hogy még az sem lehetetlen, hogy a
tagadót egy láthatlan fütykössel mindjárt végig verje.
- Na, ha valamennyi megadja
magát, én is elhiszem, hogy Szilváson kísértet jár:
- A hazafiság jó
szelleme! Mondja Földváry, benyitva az ajtót
|