Alispáni gondok.
Hipp, hopp, ott legyek,
ahol én akarok.
A gyermekek kinőttek a
nevelőből, Szentpáliné kisleánya nagy leány lett, Endrét már barátai
szólíták e bizalmas névvel, elérte azon kort, melyben megillet mindenkit a maga
vezetékneve; és hogy utánuk ne kelljen járnunk Kecskemétre, vagy a solti
egyenesre: mindkettőt Pesten látjuk meg.
Földváryt az alispáni
székben leljük, szobájában gondolkodva jár föl s alá, asztalán halomban fekszik
a sok terv, elkezdve az "imsósi" átvágásnál, a nemzeti színháztól
keresztül a vakok intézetéig, mind egy emberre váró munka, elkezdve, folytatva
vagy tervelve, - egyik sem akar lemaradni vállairól, s e heves vérű ember
mindennap újra meg újra megemeli a sokféle terhet, mint egy akrobata, nehogy
elengedvén egy erőgyakorlatot, saját erejét meglopja. Így neveli magában
az erőt, és észre sem veszi, hogy napról napra többet elbír, s alig várja,
hogy a küzdelem óráját bejelentsék neki.
Az "imsósi"
ügyben hatalmas lépést tett, a helytartótanács többszöri vizsgálódás után
meggyőződött a szükségességről, minden körülmény oda mutatott,
hogy az átvágást ellenzeni nem fogja, s akkor azt a földönfutót visszavezetheti
a "Vendégríkató"-ba.
- Hol van az a boldogtalan? Kérdi önmagától, talán ezeredszer; de mind
hiába, nyom nélkül tűnt el a különös ember, egyetlen rokont sem
tudósított, s azok régen hiszik, hogy a másvilágból néz le a paksiakra, s talán
ott is arról gondolkozik, beeressze-e őket a magas mennyországba? Csak
Földváry hitte, hogy él; de nem kutatta; ráér akkor is, midőn a posványost
keresztül vágatja, s akkor ötvenkét megyében sem tudna úgy elbújni, hogy rá ne
találhasson.
És mégis szeretné látni! E kemény ember méltó rá, hogy Földváry mindennap
rágondoljon, pedig napjának minden óráját, és minden órának legutolsó percét is
lesik jó barátok, igazságkeresők és tányérnyalók; a mi közben megmaradna
üres időnek, elkéri a nyughatatlan lélek, mely szüntelen lobog, mint a
gyertyának lángja, mely nem törődik azzal, hogy minél mohóbban falja önmagát,
annál hamarább elhal. És e zaklatottságban is szemei elé áll az a pusztai
ember, ki mikor meg akarna halni, megáll a parancsszóra, és meghajtja magát a
kínos engedelmességnek, elmegy bújdosóba, s nem tekint vissza, mint a kezes ló,
mely érzi, hogy szájában a zabla, a gyeplőnek hosszú végét keményebb ember
tartja, s az majd fogja tudni, mikor fordítsa meg a pályát, hogy egykor
visszamenjen meghalni arra az egyenes földre, hol a napnak is könnyebb
feljőni az égre, nem kell a hegyeken mászkálni.
A korhelykompániának csak neve van meg, mintha a múltért gúnyolnák egymást,
olykor egy-egy tréfát szalasztanak ki, de már elveszté ingerét, az ébredő
ország nemesebb küzdelmeiben különb erőlködések kínálkoztak, a tivornya,
mint a fanyar vadalma, nem ízlett többé a régi pajtásoknak.
Csak Józsa Gyuri tartja fönn köztük a tekintélyt, mogorva, mint a medve,
azonkívül fanyar, éppen úgy, mint a kökénygyümölcs, mely soha sem, vagy csak
igen ritkán érik meg, akkor is inkább a fagyban puhul meg, mint a melegben. S
ez az ő büszkesége, megveti társait, kik kidőlnek mellőle,
elmondja nekik, hogy ő maga maradt csak, hanem nevelt embert maga helyett,
legalább ha nem lesz jó pajtása, utána marad Bandi. Erre büszke, ezt a példányt
ő mutatja be a nagyvilágnak.
Elhitte a vén bolond a sok korhelymesét, mit Endréről koronkint
meghallott, s a fiú lassankint fölért Pestre, alig várván az időt, hogy az
alakoskodás nyűgét nyakáról levethesse, és bátyjának azt az örömet adja
meg, mi az ötvenezer forintot és eddigi kamatjait a világ szemében is bízvást
megérdemli.
Földváry szemmel tartá a fiút, és Bod Pálnak főkötelessége volt Józsa
Gyurit szóval és levéllel tartani, s ez a kötelességét oly híven teljesíté,
hogy a ím bátyja előtt sohasem jött gyanúba annyi évek alatt.
Földváry, minél hosszabban nyúlt e viszonynak fonala, annál inkább ügyelt,
hogy e vékony szál ki ne szakadjon kezéből. A "vendégríkató"-i
csárdás sorsa szépen megfért e fonál mellett, a másik szál mellőle
húzódott ki, s a rajta lévő csomókat óvatosan oldozá föl, mindinkább
vágyván az utolsó csomóra, hogy a fonalat megint visszagombolyítsa.
Következett a színészet, néhány nappal előbb hallá, hogy Endrének
egykori bajtársai addig hallgatták a sok bölcsészetet, jogot és theologiát,
hogy a bölcsesség végtére is elfogyott a jó tanácsból, a jogvédők száma
majdnem többre szaporodván, mint a jog, a theologiában végre úgy megszerették a
szent igét hirdetni, hogy nekik szűk volt egy falu határa, nekik egész
ország kellett: elmentek komédiásoknak.
Nagyon panaszkodtak a kecskeméti professzorok, panaszuk Földváryig terjedt,
ne engedné meg, hogy a komédiások Kecskeméten elbolondítsák a diákokat,
Földváry pedig azt mondá: Azt hiszik az urak, hogy jó színésznek nem kell ész,
s hogy a színészet csak csavargókból újoncozza magát?
A színházi pénzgyűjtelék tekintélyes összegre vergődött, itt volt
az ideje, hogy a gyermek megszülessék. Éppen azon pillanatban volt, midőn
a kimondott eszmén rágódott minden ember, s akadt elég, ki hebehurgyaságnak
mondá azt, amin évtizedeken törte magát néhány becsületes ember.
Ha valaki lopott csizmában menne végig a csizmadia-sátoron, nem mehetne
nagyobb aggodalommal, mint Földváry, midőn több ember közé jött. Ezer
kérdésre kellett megfelelni, aki két garast szánt szégyenből ez ügynek,
azt hitte, jogot vett magának, mint az, aki öt garasért beváltja magát a
majombódéba, és megkívánta, hogy Földváry órákig beszéljen még neki.
Korán van még! Mondja valamelyik, kinek nem volt elég néhány száz esztendei
álom, még erre is akart volna aludni, nehogy valamiként okosabb legyen nálánál
a medve, melyről azt mondják, hogy gyertyaszentelő napján
barlangjából kijő, és ha napot nem lát, kinn marad, de ha napsugarat lát,
visszacammog, mert azután még keményebb tél következik, mint előbb.
Minek nekünk komédia, bukfenchányás? Nem magyarhoz illő mesterség az.
Ó, tormába esett féregnek hitvány okoskodása, melyre csak azt mondom, a ki a
tormát dicsőíti, megérdemli, hogy csak tormát egyék egész életében.
Bukfenchányás? Komédia? Ha csak eddig voltatok, jámbor atyafiak, - ne szóljatok
egy szót is, nehogy valamit mondjatok, s aztán azt gondolja mellettetek egy
csavargó eb, hogy ő nem beszél, mégis azon a földön él, melyen az ember a
legszebb imádságot mondja; mert azt hiszi, hogy az isten is gyönyörködik abban,
a mi szépen van kigondolva, legalább látja a jó isten, hogy az ember a rábízott
szellemkincsnek hasznát tudja venni! Jámbor atyafi, mire való az a komédia,
mikor melledet vered és szemeidet meregeted az égre és a porban térdepelsz?
Minek ajkadon az ima? Csak magad hallod, és mégis elmondod annak, ki mindent
tudott előbb, még azt is, amit te most mondasz, az ég felé tekintve.
Ah, mi szép az ének! Ezer dal, ezer szépség. No, de minek annyi? Légy
okosabb az isten bölcsességénél, pusztíts ki minden madarat, csak egyet hagyj meg,
a melyik neked legjobban tetszik, fütyöltess az egyetlen madárral, hisz ily
bölcs ember, mint te vagy, egyre is megalkuszik. A többit süsd meg nyárson,
sovány lesz ugyan a falat, de neked így is jó.
Ne tagadjátok, hogy ostobák vagytok! Az isten véghetetlen kegyelmű!
Mily áldott jóság az, midőn azt is beveszi erénynek, midőn az
elkövetett vétket töredelmesen megvalljátok, - s ha egykor fölépül a
színház, és látni fogjátok, hogy a színészet nem bukfenchányás, és hogy ha van
magyar imádság, ugyanazon nyelven nem csak káromkodni de ékesen is lehet
szólni, - valljátok meg akkor: hogy a magyar színész nem bukfenchányó, s az
ő művészete az imádság után szintén befér a mennyországba, mint azon
helyre, honnét azt a kincset áldásképpen bocsátja le a véghetetlen kegyelem a
földre. - Kérlek, ha már nem volt erkölcsötök a gúnyt és rágalmat oktalanul
elszórni, - legyen meg az az erkölcsötök, hogy a megszólamló művészetet
egykor ne mondjátok többé bukfenchányásoknak!
Ilyen harca volt Földvárynak, kinek keblében nagy lehetett a tűz,
midőn azt majdnem két évtizeden keresztül nem bírta eloltani sem a
szűkkeblűség, sem az értetlenség, sem a vastag tudatlanság.
Tanácskozmányait hol magánál, hol Fáy Andrásnál folytatta, mert a harmadik
lelkes támasz, Kulcsár István, rég a földben nyugszik, s a két jó barát egymást
buzdítá a küzdelemben, mely semmi jutalmat sem ígért, legfölebb egy helylyel
lesz több, hol filléreiktől megválhatnak, mert ha lesz is olyan nap,
midőn a szoronkodók ellökik őket a pénztártól, lesz majd olyan nap
is, midőn kétszázszor is kérhetnek jegyet, mégis marad néhány eladni való.
A terv készen van már, legalább a rajz után nem kénytelenek azt is
elgondolni, hogy ha mégis lenne, vajon milyen lenne tehát?
Nagy csuda volna, hogy Földváry egyedül maradhatna, valaki már harmadszor
kopogtat, de olyan alázatosan, hogy alig meri érinteni az ajtót. Miféle
üldözött ember az, ki még az igaz bíróhoz is remegve megyen el igazságot kérni?
Végre a harmadszori kopogtatás elhiteti Földváryval, hogy valaki közel van
az ajtókilincshez, nem tagadhatja el, hogy otthon van, nagy vármegyét szolgál,
azt hinné valaki, mily nagy úr az, kit annyi százezer között első embernek
megválasztottak; pedig azért ül legmagasabban, hogy legkönnyebben meglelje
annyi százezer ügyes-bajos ember.
- Szabad! - Mondja szokott erős hangon, s a kívül álló majdnem
visszafutott ijedtében, hisz azt hitte a jámbor, hogy ilyen erős hang
mellé még alázatosabbnak kellett volna lenni, s elég volna, ha a tizedik
kopogtatás után beereszti az ajtón.
- Mernék fogadni, hogy megint kikergetik a vakokat a szállásból?
- Igen is, azt akarják tenni.
Mondja a vakok intézetének akkori fölügyelője, ki rendesen akkor jött,
mikor szegény szerencsétleneivel már majdnem az utcára lökték ki a fogadott
szállásról; mert hiába, koldus fillérekből szűken tellett ki a
házbér, aztán vagy ez vagy az nem tetszett a házi úrnak, s ilyenkor pusztulniok
kellett a szegény szerencsétleneknek, kiknek éppen egy házi úr tudja
megmutatni, mi a boldog ember baj nélkül és kényelemben, és ezzel ellentétben minő
keserves állapot a szerencsétlenség?
- Megint vándorolni kell?
- Nincs különben, tisztelt,
tekintetes alispán úr, - ez már rendes állapotunk, alig megyünk valamelyik
házba: megint kilöknek bennünket. Már a fél várost összejártam, mégsem tudom,
hol találunk menedékhelyet.
- S mi baj van megint? - Kérdi
Földváry.
- Az a hegedű, tekintetes
uram, - mondja a fölügyelő olyanképpen, mintha már egyszer baj lett volna
a hegedű miatt, - az a szegény kecskeméti fiú úgy kikapaszkodott már a
többi szerencsétlen közül, hogy a kezdőknek irgalmatlan nyikorgását nem
tudja hallgatni; tehát megengedtem, hogy a sikátorban gyakorolja magát, s
minthogy a házi úr maga is nyaggat egy ilyen szerszámot, nem tűrheti el az
irigységet: fölmondta a szállást. Azt mondja, azzal a cigánygyerekkel nem lakik
meg; én pedig el nem verhetem a fiút, míg az ideje itt nem lesz.
- A világért sem, nem hiába
taníttattam én Biharyval, - inkább vándoroljunk minden negyedévben.
- De hova menjünk, tekintetes
uram? Hol lesz már állandó maradásunk, hol a szerencsétleneket nem háborgatja a
szörnyű lelketlenség?
Nehéz volt a kérdés, nehéz volt a
felelet is, Földváry pedig mégsem akart a felelettel adós maradni, kivált mikor
e kérdésre annyiszor kelle már felelnie, s megint újra kérdik. Így kétségtelen,
hogy a felelet nem volt helyes, és az igazi felelet nincs még kitalálva.
- Barátom, - mondja Földváry a
felügyelőnek, - e vándorlásnak véget fogunk vetni.
- Engem is oda méltóztatik
számítani, tekintetes uram, a többes számba? Mondja a felügyelő
füle mellé vakarva.
- No hát csak majd magam vetek
véget barátom - mondja Földváry, látván, hogy a felügyelő minden
szereptől fél (nem csuda, könnyen meg lehet unni az örökös koldulást).
Szégyen, gyalázat, hogy ennyi gyámoltalant itt ki s be löködjenek. Építeni fogunk
nekik egy házat, érti barátom?
- Igenis, értem a tekintetes
urat, - mondja a felügyelő, a fogunk szónak megemlítésétől újra
megdöbbenve, - egy házat fog építeni a tekintetes úr.
- Azt, egy házat, - ismétli
Földváry, - magam sem tudom még ugyan miképp, elég az hozzá, hogy építeni fogunk.
- Igenis, fog a tekintetes
úr! Mondja a felügyelő a többes számot mindig egyes számban nyújtván
vissza az alispán úrnak, hogy neki semmi teendője se maradjon, aztán
ismétli: Tehát egy házat fog építeni a tekintetes úr, igenis értem!
- Talán nem hiszi? Mondja
Földváry szinte keresve az ellenkezést, hogy jobban vérébe tüzelje a
gondolatot, és legalább egy ember legyen, ki előtt szégyenlenie kellene,
ha szavát nem tartaná, legalább nem fog a buzgalom ernyedni: Hiszi-e, hogy a vakoknak
építtetek házat?
- Ha méltóztatik parancsolni, én
mindent elhiszek! Véli az igazgató, hátrálva az erélyes ember hangja elől.
- Látom, ön kételkedik, - mondja
Földváry egészen fölgyuladván, - no hát fogadom önnek, hogy ha élek, meg nem
halok: fölépítem azt a házat, - egy nagy házat, hallja az úr, - mondja
Földváry még nagyobb tűzzel, - akkorát, hogy ne csak egy cigány férjen meg
benne, hanem egy egész banda, s akkor se zavarják egymást, ha mind a
tizenkettő másik szobában akar hegedülni. - Ezt én mondtam: Földváry
Gábor, - most elmehet az úr haza, aztán szállásért se búsuljon. Jó
egészséget.
Olyan örömmel ment el a
felügyelő, hogy örömében inkább ugrált, mint ment, - s akárki is
előbb vélte volna tánctanítónak, mint a vakok intézetebeli
felügyelőnek. Úgy baktatott az utcán, mintha a zsebében levő kulcs
már annak a nagy háznak a kapukulcsa is volna, pedig nem azé volt, - hanem a
másiké, honnét most akarják őket az utcára szórni: hanem csak merjen
valaki gorombáskodni, gondolja a felügyelő, majd elhívja Földváryt,
kitől ő akkor is félt és remegett, mikor azt mondá: hallja az úr! hát
még milyen lehet akkor, mikor valakinek egész haraggal azt találja mondani: hallja-e
kend!
Maga maradt az alispán, csak a
teendő szaporodott meg eggyel. Se több, se kevesebb, csak egy ház, nagy
ház, éppen akkora, mint a már meglevő vakok intézete; tehát egy palota. S
minthogy ilyen nagyszerű épület lett abból, mit Földváry akkor gondolt, s
ugyanarra akkor még egy árva fillérről sem rendelkezhetett, sőt még a
koldulásra sem gondolhatott, mikor még a színházra sincs elegendő pénz, mi
juthatott eszébe Földvárynak, hogy ezt a nyűgöt is magára vállalja.
- Ördöge van ez embernek?
- Nincs!
- Bankócsináló?
- Az sem!
- Hol van tehát az a hatalom,
vagy malaszt, mely lelkét éleszteni bírja, midőn más ember ilyenkor
nyöszörögne, és hálát adna az istennek, hogy egy rimánkodó embert nyakáról
lerázhat, - még egyszer kérdi valaki, mi éleszti ez embert? Csodatevő
vesszője van?
- Pest, Pilis és Solt
megyének alispánja: ez az egész titok.
E viszony az egyszerű
ember gondolatát hatalommá növeli, és mert az ösztön megvan, nyughatatlan
lelkének engedelmeskedik a tetterő, s a helyezet megadván hozzá a
tekintélyt: megpróbálja a hatalmat, mint valami erőmérőt, s amennyit
csak elbír, okvetetlenül rárakja.
Ha Földváry nem alispán,
békén túrná a földet a tassi határban. Sokkal büszkébb, mint hogy terveiért
csússzék-másszék a lelketlen tömeg közt. A nagy buzgalom parlagon maradna, mert
ez óriás egy becsületes zsarnok, ki csak azért zsarnok, hogy alattvalóit
akaratuk ellenére is boldogokká tehesse. Rimánkodni, bíztatni nem tud, neki
mennykövek kellenek, mint Jupiternek, s aki máskép nem akart boldogulni: a
kínált boldogságot még a fejéhez is üti.
Ilyen becsületes jó akarat,
nem tud hunyászkodni; tervei nem érintik azt a határt, mely szomszédos lehetne
az önérdekkel. Neki az "imsósi" posványosban egy talpalatnyi földje
sincs; színész sem akar lenni, hogy a pesti deszkákra kívánkoznék, - egy vak
rokona nincs, kinek két emeletes házat akarna építeni, - ő csak az
idő kívánalmai után megy, az akadályt nem kerüli, hatalmával áthidalja,
mert ő egy hatalmas megyének alispánja, mért kerülgessen? A mit egy ember
el nem lökhet az útból, kapaszkodjék bele a vármegye, így gondolta ki a
megyének feje, s a karok fogódzanak meg egy nagyszerű munkában, ő
pedig elenged minden dicsőséget, mit nem keresett. Hisz ha keresne,
alázatos volna, a gyöngékkel simán bánnék, a hatalmasokkal megalázkodva; s íme
a gyöngéknek gyöngeségüket szidja le, s a hatalmasokkal szemközt áll, mint
másik nagy hatalom: Pest, Pilis és Solt megyének első alispánja.
Szentpáli kopogatott be,
jókor, nem jókor, az mindegy, éppen úgy jöhetett volna ő, mint más;
mindennap százszor kell letenni a kedvenc ügyet, s ha már itt van: vele is lesz
beszélni valója.
- Gábor! mondja Szentpáli,
tudod, mi újság?
- Ha azt hinnéd, hogy
tudom, nem jöttél volna elmondani.
- Igazad van; tehát csak
elmondom, ma jött valaki Bécsből, és bizonyosan tudom, hogy néhány gazdag
ember összeszedvén a Grassalkovich kötelezvényeket, meg akarja rohanni a
herceget.
- Én is ott leszek, Mihály
barátom, - mondja Földváry, - majd megmutatom: mit ér Verbőczy?
- Gábor! egy herceggel több
vagy kevesebb.
- Ne úgy mondd, Miska, -
igazítja meg Földváry, - ezer herceggel több vagy kevesebb, nekem az is
mindegy, ha a törvény súlya agyonnyomja, mégis ráteszem a törvényt; de ha e
törvény nekem védelmet parancsol, egy szúnyog se lapuljon meg a hármas könyvnek
egész súlya alatt.
- Barátom, saját
gyámleányod...
- Ha saját édes lányom
volna!... vág közbe az alispán, - a bírópálca sem sétálóbot, melyre, ha akarom,
rá is támaszkodhatom; ez az igazság jelképe, - azért a herceg békén alhatik.
Hát még mi újság van?
- Sógorasszonyom már
berendezkedett a városi lakásban; hanem gondold el, ki lakik velük egy házban?
- Ezt az újdonságot én
mondhattam volna meg neked, - beszéli Földváry, - Endre van ott, Józsa Gyurinak
öccse.
- Barátom, - véli
Szentpáli, - e fiút az egész város ösmeri.
- A legszebb fiú Pesten! Jegyzi meg a másik.
- S a legkülönösebb fickó minden jurátus közt, úgy látszik, még Józsa Gyurin
is túltesz.
- Okvetlenül túltesz! Mondja Földváry olyan jelentékenységgel, mit Szentpáli
nem értett.
- Olyan furcsákat beszélnek róla, hogy az ember nem érti e fickót, vagy
bolondabb kedves urabátyjánál, vagy több esze van valamennyi fiatalembernél,
mert mindegyik imádja, és ami bolondját elbeszélik, olyan furcsa, hogy akár
dicsekedni is mernék vele. Gondold csak, a múltkor is egy szegény ember
összerogyott az utcán, senki sem akart hozzányúlni, hallom, hogy Bandi
fölkapott egy üres targoncát a kapu alatt, s a beteget a kórházig eltolta,
pedig vagy ezer ember ment az úrfi után, csudálván, hogy a targoncát ilyen
ember tolja. Hallottál már ilyent?
- Hallottam, Miska barátom, - igenli Földváry, - hanem remélem, még többet
is hallunk mi ilyent.
- Sógorasszonyom képzelem megrémül, midőn meghallja, hogy a különös
ember egy házban lakik vele, - persze, fél az ilyen vad fiútól, valaki
elbeszélte neki a többi közt azt is, hogy Kecskeméten egy cigányfiúnak szemét
lottyantá ki.
- Megállj! - mondja Földváry majdnem torkon kapva Szentpálit, - e
szót ki ne mondd, s el ne hidd.
- De, barátom!... Okoskodik Szentpáli.
- El ne mondd és el ne hidd! - majd egykor megmagyarázom.
- Barátom, Gábor, nekem leginkább érdekemben feküdnék, hogy e fickót
ártatlan báránnyá moshatnám, mert ahány bolondot tesz, mindannyiszor öl vele.
- Nem értelek, Miska!
- Én meg nem mondhatok többet, kedves jó barátom.
- Ti fogadtatok Józsa Gyurival?
- Még akkor virágjában volt a korhelykompánia, és félve gondoltunk arra,
hogy valamikor elfogyunk, s utánunk csak a hírünk maradjon meg.
- De, Mihály, azért még meglakolsz egyszer!
- Magam is attól félek, és elhiheted, hogy e lakolás keservesebb lesz, mint
azt elgondolhatnád; de nem állok útjába az eseménynek, s a fiút engedem
sorsára, legyen boldog, ahogy a boldogságot könnyebben eléri.
- Arra már nekem is lesz gondom, és jót is állok érte.
- Hiszed, hogy a próbát
kiállja?
- Hiszem, - mondja a másik
olyan hangon, mintha három ujját esküvésre tartaná föl, - mire ez a fiú a
próbára kiáll, nem lesz korhelykompánia!
- Adja isten! Gábor, pedig
meglátod, hogy e jó kívánság mindenkitől olcsóbban kerül ki, csak nekem
lesz drágában.
- Pénzbe fogadtatok? -
Kérdi Földváry, aggódva jutván eszébe a gyámleány.
- Egy fillér sincs az
alkuban, Gábor.
- Ostobaság az egész, jer,
menjünk a sógorasszonyhoz, nehogy ez a fiú bánatot szerezzen neki. Én
rendelkeztem úgy, hogy a fiú közel legyen hozzájuk, jer Miska, - félre a
savanyú képpel!
- Ó, véghetetlen jó kedvem
van, Gábor, éppen úgy, mintha saját esküvőmre mennék. - Mondja
Szentpáli, célzással a különös viszonyra, mit Földváry nem értett.
Az ajtón kilépvén, megint
jött a felügyelő a vakok intézetéből.
- Mi baj?
- Tekintetes uram, előbb
elfeledtem mondani: miből fizessük a házbért?
- Rendezzen egy
hangversenyt, abból kikerül az egész.
- Mikorra parancsolja a
tekintetes úr?
- Mához egy hétre.
- Éppen első április!
- Babonás az úr?
- Én nem, de a közönség.
- Azt is le kell szoktatni; tehát
ebben maradunk.
Elment a felügyelő, Földváry
sietve hagyá oda a megyeházat, nehogy valami újabb gond kapaszkodjék belé, s a
szünórában is eszébe juttassa, hogy legelsők az alispáni gondok.
|