Április első, április utolsó, május első.

Még nem említette meg senki azt a nagy lemondást, midőn egy szépasszony saját leányának szépsége mellett elfeledi az önmagáét; hisz e lemondás a nők életében kínosabb küzdelem, mintha egy fösvény életében kiszórná kincseit éhes rokonai között, ne kelljen a fösvény halálát reménykedve várni.

Szentpáliné bevezette gyermekét a nagyvilágba, egy boldogságot remélve még, hogy e kedves gyermek boldogabb lesz, mint anya, s e boldogságnak néhány sugara majd az anyai szívre is visszaverődhetik.

Pest zajos város volt már ekkor, s a fiatalságot az országos viszonyok karavánonkint vonták a fővárosba, s a gyöngéd anya megdöbbent a gondolattól, hogy midőn leányát a fővárosi örömök közé vezette, e legdrágább kincsét kémlő szemek nézik, mintegy árucikket, melynek becsét és mértékét megmérik, a titkos gondolat meg is alkuszik rá, s az anya kénytelen e viszonyokban a viszonalkura vállalkozni, s a boldogságot mértéken megvenni, keresvén a cserében észt, állást, míveltséget, vagyont, azon külső mázon kívül, mit nem az anya, de a gyermek lát meg először, és mint a tarka pillangó után, minél tarkább, annál édesebben óhajtozik, hogy a szép lepke előtte szálljon le.

Az ismerős körökben néhány nap alatt megfordult, a lányos anyák gondolatkörében híven meglátta az egész várost, a mennyire tudniillik lányos anyának szüksége volt, ha nem akarta a leányt leborítani, mint egy oldhatatlan titkot, mely örökre kitalálhatlan maradjon.

Az első napok kifáraszták; a társas köröket, illedelmesen szólva, áruraktáraknak nézte, hova ugyan nem kiálthat be minden éhes utcai naplopó, de zárva sincs az ajtó, sőt izgatottan várják, hogy egy ajánlatos külső átlépje a küszöböt, s az anyák és leányok néha oly számító szemmel teszik a vizsgát, mintha bolti kelmék között válogatnának. A vonzatos egyéniség előtt a fiatal hölgy pirulva ül ugyan, mint a rózsa, de annyi kacérsággal is, mint a rózsa, hogy illatát észrevegyék, - és untig elég boldog az a bimbó, melynek eszébe jutnak tövisei, hogy a mohó vásárlót a korlátok közé utasítsák vissza.

A gyermek minden józansága mellett sem vette észre az anyának harcát, hisz e kínos küzdelemben sűrűbb volt az anyai csók, mint egyébkor, mintha le akarná csókolni a legfinomabb porszemet, mely e kalmárias légkörből leszállhatott az ártatlan gyermeknek arcára.

Lassan-lassan elmúlt az első izgalom, a fővárosi ifjak névsorát is végig hallgatá, néhányat különösen megjegyzett, de legelőször azt, melyet mi már többször hallánk, tudniillik Endrét, kit legelső helyen említének a leányok, legelső helyen az anyák, az apák, a pajtások és a pletyka, mely a bársony pamlagon is csak úgy cseveg, mint a faluvégén vagy a malom alatt.

A leányok nem tagadhaták el a legszebb fiút; az anyák szívesen hallák, hogy a középosztálynak vagyonosabbjai közül való; az apák azt gondolták, szép is, gazdag is, férjnek tehát igen alkalmatos; a jó pajtások az elmés fiút nélkülözhetlennek tarták; a pletyka pedig egy pikáns falatnak hitte, mely mindig ingerli a nyelvet, mindig lehet csevegni róla. S minthogy szép és gazdag, és az egész világ utánabámul, a pletyka az egész embert oda engedi a bámulóknak, ő csak az árnyékát nézi, s minél esetlenebbé válik egy vagy más tárgyon megtörve: szívesen mutatja, milyen görbe, milyen nagy feje van, milyen esetlen kezek, aztán mennyi bogara van! A mi aztán meg hallatlanabb, targoncát tol az utcán pajkosságból; ezer meg ezer ember nézi, a fehér kesztyű mily napszámos tréfába keveredik! Ó, a pletyka igen lelkiismeretes, semmit sem hazudik, csak az igazat mondja el; nem tesz hozzá semmit, legföljebb elvesz belőle valamit; nem jut eszébe, hogy a targoncán szenvedő beteg van, kit a legfehérkesztyűsebb embernek kell a kórházig eltolni. Csak ezt a csekélységet hagyja el a pletyka, s íme, a legszebb fiú, a gazdag vőlegénységi jelölt rémtárggyá válik, mint az a zsíros betyár, ki a Hortobágyon reszketteti meg a szegény vándorlólegényt, kit pedig csak azért kerget, hogy egy korty borral megkínálja, nehogy a posványos víz után kilelje a hideg. S a jámbor idegen ez ijedtségért később elhíreszteli otthon, hogy Magyarországban fű közt terem a rabló. Endrét gyakran emlegették, félve és mégis vággyal, - szeretettel, de mégis remegve, vádolva és védve, mint egy érdekes üldözöttet, kit annyian szeretnének megmenteni a szigorú ítélet alól.

A pletykának megvolt az a jó hatása, hogy ellenségek mellett jó barátokat is szerzett, s e küzdelemben csak egy maradt védetlen, egy megbocsáthatlan pajkosság, a kecskeméti eset melyet még csak úgy lehetett gyöngíteni, hogy e tettet leplezetlenül bevallá, s a fiúnak sorsáról a legnagyobb figyelemmel gondoskodik.

Szentpáliné az első napokban végig tanulhatta a pletykát, s az óvatos anya éber volt, hogy e szép pillangó el ne kábítsa gyermekének szívét, és valóban rettegett a pillanattól, hogy e fiút valaha közelről meglássa.

A nagyvárosi lakások furcsaságában köztudomásra van azon körülmény, hogy egyik lakó a másikat nem ösmeri; így Szentpáliné néhány hétig lakott már a házban, mégsem vette észre, hogy a rettegett ifjú közelében lakik, pedig napjában többször látta, sőt megbámulta a meglepő szép arcot, mely a fővárosban eddig látott ifjak között nemcsak legszebb, de legajánlatosabb is volt bennlakása óta.

Leányát nem meré megkérdezni, hadd lásson a gyermek saját szemeivel. Az anya gyöngédsége nem mert hajdúszerepre vállalkozni, hogy minden pillantását számba vegye, mint valami fegyencét, kit méltán lehetett gyanúsítani, hogy bilincseit szívesen lelökné magáról.

Szentpáliné bízott azon józanságban, mit gyermekébe csöpögtetett; s a leány viszont megnyugtatá anyját, hogy az embert nem külső burkában bámulja meg egyedül, hanem a tetszetős tanyában megvárja, milyen lélek lakik?

Vendég jött, Földváry lépett be, Szentpáli Mihály urat eleresztvén még az utcán.

- Tehát nekünk is jut egy pillanat. Kezdi a házi asszony a kedves vendégnek helyet mutatva a legérdekesebb ponton.

- Kikérdezem az én kis leányomat, mit látott a nagyvárosban, mert nekem mindent kell tudnom, még azt is, amit gondol. Kötekedik a gyámapa, megpirítván a hajadont, ki elég nagykorú volt azt tudni, hogy a leánynak titkos gondolata is van, bár még oly ártatlan is, de csak mégis titok.

Következett a bizalmas beszélgetés, egyik szó a másikat adta, végre mindig tovább fonódott a beszéd, mely aztán tarkállott nevektől, ösmerősök és nem ösmerősök neveitől, és egyszer kiszaladt Földváry ajkán Endrének neve is.

Szentpáliné nem mert Földváryra nézni, nehogy észrevegye arcán a megdöbbenést, amaz pedig minden zavar nélkül folytatta a beszédet:

- E fiúra két ember esküdött össze, hogy neve félelmetes legyen, és szomorú nevezetességével szerezze meg magának az örökséget, mely nem megvetendő összeg lesz.

- Ösmeri Földváry úr e fiút?

- Gondjaim alatt nőtt föl, és okom van rá, hogy e fiúra büszke legyek.

Szentpáliné fölnézett, tisztán emlékezett, hogy már mások is védelmezék, de hatalmasabb ügyvédet aligha kap, mint Földváry, s az özvegyasszony remegve várta, hogy a fiút Földváry sikerrel megvédje.

- Sokat beszélnek róla. Mondja Szentpáliné.

- Persze, sok olyant, mi önt megdöbbenti, asszonyom?

- Az ember csak hallgatja az ilyen beszédet, nem szükség, hogy maga is hozzá szóljon.

- Mindjárt megdicsérném önt, ha tudnám, hogy ön az ítélettől is tartózkodott.

- Tehát védi ön!? Kérdi Szentpáliné csodálatos érdekeltséggel.

- Ha én nem védem, úgy e fiúnak lelkét rég megölték volna; de nem lesznek képesek megölni, s reménylem, hogy a tűzpróbán olyan diadalt ül, hogy a legkényesebb anya imádkozva kérné el az anyai szerepet.

- Valami sajátszerű titok látszik e fiúnak sorsán.

- Melyet senki sem gyanít, melyet még én sem tudok, melyet két gyilkosa bevallani nem akar, azért kérem önt, asszonyom, én értem irgalmazzon a fiú nevének, s egykor ön lesz a legelső, ki a fiút megítélheti igazságosan, mint azt leginkább öntől várhatja.

- Tőlem?

- Éppen öntől, asszonyom.

- Nem értem a dolgot, de szívesen gondolom e fiúról a legjobbat, ha azzal önnek örömet szerzek.

- Jó, csak egyet kérdek, hallott ön valamit a kecskeméti történetről is?

- Oh, az fájdalmas eset! mondja az asszony elkomolyodva, - még rágondolni is irtózat.

- Ez olyan fátyol ez ifjú emberen, mely fátyolt ha lelebbentünk... De egy szót sem, még nincs itt az ideje a leleplezésnek, ön pedig kegyes lesz védencemet éppen ezen történetnél megítéletlen hagyni! Ösmeri ön a fiút?

- Tudtommal még sohasem láttam.

- Ritka szép fiú.

- Mégsem emlékszem rá.

- Ez különös, - mondja Földváry, - önök mégis kiválnak a hölgyek közül, még ennyi kíváncsisággal sem bírni, valóban hallatlan. Mondja Földváry, másfelé fordítván a beszédet, mert tökéletesen meggyőződött, hogy a nők csakugyan nem vették észre, kivel laknak egy házban, tehát ő a jövendőre hagyja, alakítsa a viszonyokat úgy, ahogy a sors könyvében meg lesz írva, tovább nem akar avatkozni a dologba.

E találkozás után egy hétre volt a vakok javára szánt hangverseny, melyben Földváry, eltávozván, részt nem vehetett, azonban mi elmehetünk nála nélkül is, helyet kapunk okvetlenül, mert a hangverseny kezdete után teljes negyedóra múlt el, s az egész teremben három vendég jelent meg: Szentpáliné leányával, harmadiknak pedig Endre, eszébe sem jutván, hogy a két hölgyet e helyen keresse, amit a nők is tudhattak, mert sétálás közben gondolták rá magukat hangversenybe menni.

A tágas teremben végtére is észrevette a két hölgy a fiatal, szép embert, s akit otthon eddig meg nem említettek, Szentpáliné látván, hogy a terem végképpen üres marad, az egyedül álló fiatalember beszédtárgyává lőn.

- Leányom, e fiatalember velünk egy házban lakik.

- Emlékszem, anyám, láttam néhányszor, éppen tőszomszédságunkban lakik.

- Ha mi nem jövünk, egymaga lehetne a teremben.

- Legalább hárman vagyunk, s így kevesebb jut háromra a nagy szégyenből, mit az emberi szeretet mai napon vallott.

- Valóban, szeretném tudni, ki ez a derék fiatalember? Legalább dicsérjük meg, ha már több nem jött, és meglehet, viszont ő is visszadicsér minket.

A nők e rövid társalgásban fölszabadítva érezék magukat kölcsönösen megemlékezni a fiatalemberről, kit az egyik talán nem akart, a másik nem mert otthon megemlíteni, most pedig nem folytathatták a beszédet, mert a felügyelő belépett, és előbb a fiatalemberhez lépett:

- Uram! - mondja szomorúan a hivatalnok - kívánják önök, hogy a hangversenyt megkezdjem?

- Én elengedem a fáradságot, - mondja, Endre, egy csomó bankjegyet csúsztatván az igazgató markába, - ez a költségek födözésére, fölügyelő úr, hanem én kikötöm, hogy e hónap végén megint rendezzen ön hangversenyt.

- Három embernek, uram?

- Én minden jegyért jótállok, ön ismer engem, - lakom úri utcában 8-ik szám alatt, - két jegyet hagyok önnél ama két hölgy számára, özvegy Szentpáliné, - másnak senkinek sem, a többi az enyém.

- A mint ön parancsolja.

- Még egyet, - ha a hölgyek nem kívánják az egészet végig hallgatni, szeretném ha legalább a kecskeméti fiút meghallgatnák, - kérje meg ön őket, csupa részvétből, egyéb semmi! Értett ön engem?

- Szóról szóra! - mondja a felügyelő a hölgyekhez menvén; s minthogy a felügyelő oly melegen kérte őket, a cigányfiút csakugyan bevárták.

Belépett a barna fiú, szemhéjait fekete selyemfoltok födék, testén csinos fekete magyar ruha volt, mi tökéletes gyászt mutatott a vezetővel is bátortalanul előlépő fiún, ki a szokatlan helyen mindaddig nem érzé magát biztosan, míg hegedűje nyakába nem kapaszkodott.

Nem kellett ahhoz sem özvegység, sem árvaság, hogy a szomorú hangok megindítsák a két hölgyet, a barna fiú egy eleven halott volt, ki még azért van a világon, hogy fájdalmait elmondatlanul el ne vigye magával a sírba.

A szerencsétlen fiú nem látta a részvét könyűit, oly keservesen húzá, mintha csak egyedül volna; és mert senki nem látja, s a részvétlenség gúnyja nem bánthatja, egymagában fakadt ki belőle a panasz, és a szerencsétlenséget annak beszéli el, a ki úgy is legjobban tudja, a hatalmas istennek.

Hárman voltak a nézők, a két hölgy nem szégyenlé magát a harmadiktól, a könyűk folyását nem gátolák, nem jutott eszükbe az, mit a poéták mondanak, hogy a hölgyek legszebbek mikor sírnak. Sírnának még akkor is, ha a síró hölgy volna a legérdektelenebb. Mit erőlködnének önmagukkal, nekik szabad, nekik nem szégyen, hogy gyöngék; nekik fegyverük és vigasztalásuk a köny; ha örülnek, ha búsulnak: sírnak. - S e szerencsétlen fiúnak taps helyett is könyűkkel adták meg a művészetnek bérét.

Vége lőn a szomorúságnak, elvezették a fiút, a vendégek, mint a megríkatott oskolás gyermek, kendővel iparkodtak fölszárogatni a könyűket, hogy az utcán ne bámuljanak rájuk, úgy mentek ki a teremből, melynek ajtajánál áll a fölügyelő, s azt mondja a két hölgynek:

- E hónap végén legyen szabad nagysádtok kegyes részvétéért könyörögni, talán akkor mégis többen leszünk.

- Ezer örömmel! - mondja a hölgy tárcáját kibontva, s előre kifizetvén a két jegynek árát. A hölgyek köszöntvén a fölügyelőt, önkéntelenül visszanéztek a fiatalemberre, ki e jeleneten tanújok vala, s a fiatalember köszöntését igen nagy figyelemmel viszonozván, hazafelé mentek.

Két jegyem már elkelt. Mondja a fölügyelő Endrének.

- A többit küldje utánam, fölügyelő úr, itt az ára; hanem kikérem, hogy a jelentést én szerkesztem, és az egész dolog titok.

Azzal elment ő is, elbeszélvén minden ismerősének, mily meleg keblű emberbarátok laknak Pesten, három ember jutott a vakok hangversenyébe; pedig a látók azért is adhatnának néhány irgalomfillért a szerencsétlen vakoknak, hogy ők nem szorulnak ez irgalomra, hisz ők, a szerencsések, - látnak.

Csakugyan néhány nap múlva híre futamodott a dolognak, Földváry is megérkezvén, a fölügyelőtől megtudta a dolgot; de a hölgyek nevét, mint tudjuk, meg nem nevezheté; a fiatal ember pedig elég drágán vette meg a titkot, s a becsületes felügyelő híven meg is őrzé.

- Tehát az első április nem hazudtolá meg magát?

- Nem, tekintetes uram, hanem annál jobb lesz az utolsó április, megint hangversenyt rendezek.

- Azt akarja, barátom, hogy akkor meg én legyek ott egyesegyedül.

- De, engedelmet kérek, minden jegy elkelt előre.

- Nekem csak hagyott egyet fölügyelő úr?

- Egyetlenegyet sem, tekintetes uram, kettőt elvitt a két úrhölgy, a többit megvette a fiatal ember, tehát jeggyel nem szolgálhatok.

- De már a kulcslyukon csak benézhetek, fölügyelő úr?

- Azt nem akadályozhatom, tekintetes uram.

- Ott leszek, s nekem a hangverseny kezdetét tudtomra adja.

Földváry el nem tudta gondolni, miféle tréfa van itt készülőben? Azért hagyta a hangverseny napjára, folytatta dolgait, mint a hangya, mely mindennap néhány apró szálkát visz a megszokott halomhoz, s utóbb olyan dombot alakít, hogy becsületére válnék az erős embernek is.

A hangya! a hangya! gondolja Földváry, - milyen remek példa volna az embernek, ha szemeivel látna! - Minő szerencse, hogy mégis csak a vakoknak kell házat építeni, ki győzne a szellemi vakoknak házat emelni?

Endre óvakodott láttatni magát a háznál, Pesten a nagyobb házaknak két lépcsőzete lévén, mindig a hátulsón ment föl, nehogy kandinak vagy tolakodónak lássék. A vakok intézetének fölügyelője kétszer is volt nála, Endre az előleges jelentést készíté el, melyben a közönségnek csodadolgokat ígért, egy embert, ki egyszerre hegedül, zongorázik és furulyáz, ilyen csodabogarat sohasem látott a közönség, és boldog lesz, ki ezt meglátja.

A fölügyelőt ostromlák az ülőhelyekért, de már későn, egyetlenegy sem kapható, csak a férfiak reménykednek, hogy állóhelyekre jókor betódulnak. A terem előtt zajlott a férfisereg, órák óta döfödik egymást, de be van zárva az ajtó, mert minden jegy el van foglalva már, így nem marad egyéb élvezet, mint az érkező hölgyeket szemügyre venni. A lovagias fiatalság mindig kedves mulatságot lelt a kalap alá nézésben, és igen érdekesen tudták a nőket megpirítani, s ha már ezt is megunta, elég orcátlan volt e pírt föstéknek keresztelni, csakhogy ez impertinens foglalkozás igazolva legyen.

Oly rég várnak, a mellékajtón Endre lép be, s nem sokára ugyanazon ajtón a két Szentpáli hölgy. Utánuk betevődék az ajtó, a hangverseny pedig elkezdődik, s a fiatalság a falon át hallgatta a kitóduló hangot.

A két hölgy elcsodálkozott, midőn a kívül ácsorgó nagy tömeg között bevergődvén, a teremben ismét hárman vannak, sem több, sem kevesebb, éppen annyi, mint a múltkor, s a fiatalember nyájasan köszönti az ösmerősöket, azok viszont köszöntik őt olyan bizalmasan, mintha azt mondanák: tehát megint csak mi hárman!

Ma senki sem kérdezősködik, a fölügyelő nem jő le, mint a múltkor, neki most más teendője van, Földvárynak egy spanyolfal mellől mutatja a vendégeket, s az alispán szeretne kirontani, hogy a fiút összeölelgesse, hogy a részvétlen fővárosi népet így megleckéztette.

Egyetlenegy darabot játszott a kecskeméti fiú, hanem azért három koszorút kapott, kettőt Szentpáliék hoztak, egyet Endre, s a három tisztelő fölkelt helyéről, hogy a fiúnak kézbenyújtsa a megösmerés jelét, mit az nem lát, csak az illat mondja meg, hogy tisztelőitől jő.

- Hölgyeim! - mondja Endre a koszorúk átnyújtása után, - ez élvezetet nem érdemli meg a fővárosi nép, melynek táltosok kellenek, hogy irgalomra induljon meg a szíve, önök kegyes engedelmével e napon én vagyok a rendező, és van szerencsém jelenteni, hogy a hangversenynek vége!

A hölgyek távozának, szívükben a legnemesebb igézettel eltelve, szemtanúi lévén a különös jelenetnek, melyben a kíváncsi népnek kemény lecke jutott, a lehető legnyájasabban köszönték az ösmerős ösmeretlent, a teremen kívül érve azon tanakodván:

- Ki lehet e különös ember?

Könnyű lett volna megtudni, ha a háznál kérdezősködnek; hanem e kíváncsiság több volna a köznapiságnál tehát várni kell jobb időre, midőn a titok magától föllebben. Maguk sem hitték, hogy a következő hajnal után helyükbe megyen a titok, a leggyöngédebb módon, nem kérve, nem keresve, tehát nem kell elpirulni érte.

Földváry valóban élvezte a sajátságos megtorlást, még az nap megíratta Bod Pállal a levelet az urabácsinak, természetesen elhagyván a megdicsérnivalót, a bácsinak kár volna föladni az ízes levet, neki lé nélkül is jó lesz. Elég, ha azt írja Bod Pál, hogy Endre nem eresztette be a városi népet, megvett minden jegyet, s míg a férfisereg majdnem verekedett a jegyek után: ő az egész hangversenyt egymaga hallgatta.

Józsa György fölírta a kecskeméti történet mellé, majd ha próbát tesz a fickó, az urabácsi írásban adja be az érdemeket, - csak még egyet ilyent az öregéből, mire leteszi az ügyvédi cenzurát, különb korhely lesz Bandi, mint az egész kompánia.

Aznap nem ért rá elmenni Földváry Szentpáliékhoz, hanem másnap majd szakaszt időt, s a hölgyekből kicsikar egy kis vallomást, mi a kedvenc fiúnak előnyére válik.

Másnap május elsője van, minden szép lánynak neve napja, s e napon mindenik vár egy kis meglepetést, s ilyenkor ritka lány van, kit a hajnal ébren ne találna.

Szentpáliéknál jól tudták az első májust, de senkinek sem adtak okot, hogy e napon róluk megemlékezzék, és mégis fölébredtek, mintha mégis joguk volna várni egy kis meglepetést, nem tudják kitől, akárkitől, az mindegy, látatlanban is vannak és lehetnek tisztelők, hátha valamelyik idáig elgondol!

A hajnal kipirult, s az első sugár előtt megszólamlik egy ösmerős hang az udvar felől, nem a fülemile, nem a pitypalattynak hangja, egy árva hegedű, egy hang, mely után a kontárság nem mert idáig elólálkodni. Ez a tegnapi hang, a vak hegedűs kezében szól az a hegedű, mintegy reggeli imádság, hisz még a vak is talál meghálálni valót, a kegyelet bíztatta idáig, s a vezető után rohanva jött, nehogy a napsugár előbb érjen ide.

A hölgyek gyorsan felöltözének, s midőn a dallamnak első szaka elvégződött, kinyiták az előszoba ajtaját, s a két hölgy a vak fiút a terembe vezette.

- Mily kedves meglepetés, - mondja az ifjabbik hölgy, - minek köszönjük ezt?

- A tegnapi koszorúnak, nagyságos asszonyaim, - oh, de drága illat volt az.

- S ki vezette el idáig?

- Egy úr, ki nekem régi pártfogóm, kit én csak hangjáról ösmerek gyermekségem óta, - midőn Kecskeméten szemeim világát elvesztém.

- Endre!... szólalt föl Szentpáliné ígérete dacára megborzadva,... ő védi e szerencsétlent.

- Ő véd engem, ő védett az első pillanatban, midőn szemem gyilkosai elszaladtak, hangjáról ösmerem, - ösmertem én őt szemeimmel is, és mégis ő mentette meg a többit, nehogy a kemény büntetés nyolc gyermekre szálljon.

- Önmagát vádolá?

- De nem vádolom én, nagyságos asszonyom, - s nekem megbocsát az isten, hogy tilalmát megszegém; de elbódultam, a tegnapi koszorúnak illatát érzem, részeg vagyok e boldogságtól, kérem el ne áruljanak Endre úrfi előtt; de nem tudom elviselni e titkot, hogy el ne mondjam, annyi boldogságért, koszorúim még árulóvá is tettek; de a nagyságos asszonyok nem ítélnek meg egy szerencsétlen vakot, mikor annyi idő óta egyszer mégis boldog.

- Valaki az előterembe lépett? - Véli Szentpáliné.

- Engem keres Endre úrfi! Mondja magyarázatul a vak, - kérem, el ne áruljanak!

Szentpáliné kinyitá a teremajtót, s a fiatal ember zavarodva mondja:

- Bocsánat, hölgyeim, én védencemet keresem.

- Ön a mi szomszédunk? Mondja Szentpáliné nyájasan, majdnem szeretettel fogadva az ifjút.

- Kegyes engedelmükből.

- S ön védi e szerencsétlen ifjút?

- A legemberibb kötelességből, asszonyom.

- Most már tudom, ki ön.

- Ah, asszonyom, ön nem meri kimondani nevemet, mintha rettegnie kellene e névtől.

- Látom, önt meg kell cáfolnom, - szabad megkínálnom önt házam barátságával?

- Asszonyom, első április után nem reméltem magamnak ilyen kedves első májust.

- Ha ön ezt jutalomnak vette, mondhatom: nagy érdeme van rá!