A csárdai vendégek.

Józsa Gyuri elolvasván a pesti hangversenyről írt tudósítást Bod Pál leveléből, karjait kiterjeszté, szokatlan munkát kívánt meg a két kéz, öccsét akarta megölelni, mintha kölcsönözne valamit azon nagy örömből, mit Szentpáli esküvőjén fog egészen élvezni. Hiába, messze van még az óhajtott boldogság; de ha már nem szegheti meg a kenyeret; legalább letöri a gyürkét. Endre öccsét haza rendelte, kiszabván neki az utat, úgy hogy Szilvást is útba ejtse előbb.

Egerben színészek voltak, gróf Keglevich Miklós kocsikat küldött utánuk, hogy jöjjenek ki Szilvásra, nyugodják ki magukat a vándorlásból, s legalább egy hetet töltsenek el nála.

A kocsisok menet betekintének az uraság csárdájába, hol a "Vendégríkató"-nak egykori gazdája pénzért és emberségért bort mért, régi természetében majdnem megkérgesedve s talán egyszer úgy leragadna a tornácfához, hogy többé el sem lehetne mozdítani onnét.

Sokáig vesződött a sors, hogy őt megpuhítsa, a hosszú időköz talán még szótalanabbá tette. Észrevévén, hogy az idő halad, és nincs egy ártatlan bogara, miért megkívánná, hogy messzebb nyúljon az a fonál, mely a világból kivezeti; hanem hogy vele is tegyen az isten csodát, az asszony megsúgta a gazdának, hogy koma kell a házhoz.

A mily végtelenül megörült a hallott hírnek, úgy elbúsult azon, hogy már hol fog ő egy keresztapát? - Szomszéd nincs a csárda mellett, ha csak valami jámbor utas be nem vetődik, és elvállalja a nagy hivatalt, hogy a szomszéd faluig ráérjen elmenni. A kocsisok Egerbe siettek, azokkal hasztalan alkudoznék, hisz még meg sem született a gyermek, de alig mentek el a legelső határdombig, a bábaasszony kihozta a neszező polgárt az ivószobába, kínálván az apa karjaiba, de az nem merte elvenni, nehogy apai szeretetből úgy meg találja fogni, hogy belehaljon, - hanem a helyett kitekintett, nem jön-e vendég, kit keresztkomának meg lehetne fogni?

A tavaszi napnak felhős alkonya volt, Szilvás felől vastag tömegekben tódult a csárda felé, a csárdás el is feledte, mért jött ki? A baromfiakat ólba hajszolta, nehogy a vihar künn érje őket, s minden féltett portékája el volt takarítva az útból, még egyszer szétnézett, előre megszánván azt a boldogtalant, kit a vihar künn kap a szabadban.

Nem sokára mutatkozék az előszél, valami deszkadarabot le is kapott valahonnét, és nagy zörejjel vágta egy üres hordóhoz. A gazda ki sem nézett az apró kár után, örült hogy benn lehetett a nagy ivóban, melynek egyik ablaka kiszolgál az országútra, s ekkor látja, hogy Eger felől siet néhány kocsi, szemközt szélnek, esőnek és villámlásnak, s egy hosszú mennydörgés egészen a csárdáig kísérte be őket.

Tizenkét élő ember szállt le a kocsisokon kívül. Az első csöppek meglocsolták őket, s a nagyobb áztató elől a konyhába ugráltak, honnét balra a csárdás szobájába, jobbra pedig a nagy ivóba nyílott az ajtó.

A csárdás pipaszóval várta őket a konyha közepében állva, s a legelső vendég mindjárt köszönté a gazdát:

- Jó estét, gazduram, - s mielőtt amaz a köszöntést viszonozhatná, azt is utána mondja: akár pénzért, akár emberségért egy kis száraz helyet kérünk, akár konyha, akár padlás, az nekünk mindegy.

- No még csak az kellene, hogy rimánkodjanak az urak, - mondja a csárdás a nyájas szót ma különösen megértve, - hát mi a kőnek dugtam ki a cégért az eresz alá? - Ott az ajtó, tessék benyitni az ivószobába. Hat annyian is megférünk ott, ha mind asszony volna is, aki férfi.

Az első mindjárt benyitott, és a szűk világosságú csárdában elég száraz és tágas helyet leltek.

Bejött a gazda is, nem akarta kérdezni, kik légyenek, hanem mintha hasonló vidám népet már látott volna, gondolkodni kezdett, a sokból nem válnék-e egy keresztapa a kis fiúnak, s minthogy ma alig tudnak elmozdulni a csárdából, reggel korán útközben meg is kereszteltethetné a kis fiút.

Ő maga még látott, a vendégek sem igen kívánták a gyertyát, tehát nem is gyújtott, hanem segélte szaporítani a füstöt, mit a többi csinált. E miatt az ivószobából is hamarább kifogyott a világosság, s a mit a vendégek nem kértek, végre is elhozta maga, az asztalközépre tevén egy rettenetesen percegő, vizes faggyúgyertyát, minőt a szappanosok mindenféle kofradékból készítenek, s az ilyen útmelléki csárdában még fényűzési cikk lesz. Legalább, ha valami magános utas téved be éjszakára, beszélgető hiányában elpattog, csak közel ne könyököljön hozzá, mert a szemét is kirúgja.

A gazda úgy megörült a kis atyafinak, hogy jó kedvében azt is elszenvedné, hogy a vendég parancsoljon; de hát nem parancsol senki? Sem esznek, sem isznak, holott nem igen akadt még olyan ember, ki a széllel is jóllakott, pedig fütyölt ám az ablak alatt. Néha aztán nem is fütyölt, hanem ordított is.

- Látnak-e az urak? Kérdi a boldogsággal telt gazda.

- Semmi baj, - kedves gazdánk, - akár a neszünkről is megösmerjük egymást, gyertya nélkül is jó volna.

- Hátha egy korsó bort tennék föl az asztalra, ránéznének-e az urak?

- Nem elég, hogy száraz helyet adott, kedves gazdánk, aztán a borát is eligyuk más elől?

- No, csak nem kell szabódni, - mondja a gazda, - esik az eső ott künn, ebből lesz a szőlőlé is, - minek hagyjuk a tavalyit esztendőre, hozok egy korsóval.

- Nem haragszunk meg, - ámbár az utasnak, ha egyebe nincs, a bor is eledele.

- De majd éhen hagyom veszni az urakat, - mondja a gazda, - van egy ürüm is odakinn, mindjárt főbe verem, aztán lesz egy kis gulyáshús, abból marad még a másik hatnak is, mert hallják az urak: a cseléd is ember.

Ilyen bőbeszédű lőn a csárdás, és alig várta, hogy kimehessen a kocsisokhoz, majd megmondják azok, miféle nép ez együtt, hogy így tizenkét darabban járnak! - tűnődik a gazda, aztán óhajtásképpen mondja: Hej, ha ezek megint olyan mesteremberek volnának, aminőket Szilváson láttam egyszer, kettőt pedig hordoztam is azon a három jó vérű lovon. Szegény párák, hol árulják most a bőrüket a tímárok?

- Persze, hogy komédiások! - mondja az egyik kocsis, a csárdás véleményét igazolva, - a gróf úrhoz visszük mind a tizenkettőt, most már várják is otthon a jó vacsorával, de hát ki indulna meg ilyen iszonyú időben?

- Lesz már komám! Mondja a csárdás magában örvendezve, s a zöld korsót le sem vitte a pincébe, hanem egy akós hordót leszállított a csántérfáról, és fölnyalábolván, kedves vendégei elé az ivószobában az asztal közepére tette. Ha ennyi nem elég, hozok még két akót.

Ekkor megcsavarta a csapot, s a kirakott poharakban osztogatta a bort a kedves vendégeknek, kik persze, hogy nem értették ezt a dolgot, azért az igazgató megkérdi a gazdát:

- Gazduram, nincsen itt valami mérték? Arra célozván, hogy amennyit megisznak, meg is fizethessék.

- Ellopták, hallja az úr, - ma csak így iszunk! Mondja feleletül, egyszersmind maga is megkóstolt egy pohárka bort.

- De hát nem is rovásolja, gazda, a bort?

- Ha üres lesz a hordó, akkor egy akó fogy el, hallja az úr!

- Hátha negyedrészét sem isszuk meg?

- Akkor félbeli marad a hordó, aztán a többit megissza más. - Értik az urak?

- Azt is értjük, kedves gazdánk; hanem az árát is meg kell adni, azért kell a mérték.

- Ne féljenek az urak, nem isszák meg ingyen, - majd arra is rákerülünk, mikor meg kell szolgálni az ilyen vendégséget, addig pedig igyanak, én meg a gulyáshús után látok.

Régen főtt már a gulyáshús, a gazda be-betekintett a konyháról, hogy a sok mindenféle tréfát hallgassa, persze, sohasem voltak ilyen vendégei. Bárcsak még egyszer látná őket olyan szép aranyos ruhában, mint Szilváson látta; ha még egyszer játszanak Egerben, gyalog is elballag utánuk.

Éppen most beszélik, hogy Pesten egy külön házat építenek nekik, régóta szedik rá a pénzt országszerte. Olyan ember is volt, ki pénzt nem tudván adni, azt ígérte, hogy az építésnél követ hord ingyen két hétig. - Ezt beszéli az egyik, a csárdás pedig majdnem elkiáltja magát, hogy ő meg négy hétig hordja ingyen.

Majdnem kinn feledte a gulyáshúst, annyira tetszett neki a beszélgetés, de egyik kocsis kikiáltotta a gazdát, s ekkor jutott eszébe a nagy lábos, meg a benne lévő, s minthogy megfőtt: másodmagával hozta be az edényt vendégei elé.

Ott künn azonban szakadt az eső, örült a bennlevő, hogy födél alá került, s olykor valamelyik fönnszóval is megsajnálta azt, ki még most sem ért be valami száraz menedékre.

Nagy lármát csapott valaki a tornácon, a gazda már régebben is hallja, sőt előre is tudja, hogy valami házsártos úr szeretne valakit összeszidni ott künn, ha olyan bolond volna, hogy a locspocsba süvegelni kiállna a csárda udvarába; hanem jó helyre jött, csak itt civakodjék, ez az a csárda, hol pénzért sem mindig szívesen adnak a garázda vendégnek.

- Na, - kiált be a vendég, - kijebb azzal a gazdával, mikor vendég jön.

- Jött ám; mert nem mehetett odább! Mondja a csárdás a goromba szóra visszaesvén a régi hüvelybe.

- Hát kellek-e vagy sem? Lármázik a vendég a konyha közepéről.

- Majd ha az országútról hívom be, akkor mondom meg, kell-e?

- Szobát nekem, iziben, mert facsaróvíz vagyok.

- Nojsz, majd beereszteném ilyen lucskosan, ha ötven szobám volna is, - dörmög a csárdás, - ha meg nem fér az úr velünk: ott künn maga lehet a konyhán.

- Hát kié ez a pogányfészek? - pattog a vendég belépve, - hogy a vendéget majdnem bottal fogadják.

- Van ennek a fészeknek érdemes gazdája, uram, - felel a csárdás, - hanem ide már csak olyan vendég jön, ki nem kívánkozik ölbe, aztán azt is megköszöni, ha a sót, paprikát eleibe döntöm, mégis a jó nappal nyitja be az ajtót, aztán tudja, hogy Istennek hírével tesszük be utána.

- Innét talán csak mégsem dob ki kigyelmed? - kérdi a kötekedő vendég a vendégházba lépvén, hol a színészek magukban nevették a furcsa párbeszédet.

- Itt iszen megleszünk, uram, hanem már hiába, én is meg akarok itt benn férni, mert én tőlem kéri a szili tiszttartó a fertályt.

- Keglevich Miklósé ez a csárda?

- Eltalálta az úr, nincs különben, ő az én kegyes uraságom, s ha néha napján bejő hozzám, még a süvegét is egészen leveszi, mikor beköszönt, pedig a maga házában elég volna, ha csak a fejével biccentene gróf ő méltósága.

- No, majd megdicsérem kendet. Mondja a vendég, lecsapván magáról az ázott köpönyeget.

- Só kell nekem uram, meg paprika, meg egy kis nyers bor, meg egy kis emberség, ebből kikerül a bér, aztán megdicsér engem a tiszttartó úr, mikor a béremet beviszem. - Ilyen vendégeknek való ez a csárda.

Mondja a gazda, kitekintvén a konyhára, nehogy a házőrző eb valamit megkívánjon ott künn, aztán meg az új polgár is eszébe jutott, ezzel aztán elfeledte a garázda vendéget, kiből egy jó szó ki nem fért idáig; hanem vagy könyörög még ma, vagy elmegy: ha az ég dörög is.

Enni valóval és itallal ellátván vendégeit, feléjük sem nézett vagy fél óráig, azalatt csakugyan alább hagyott az eső, s a legutolsó vendég jóllakván a vendégszeretettel, kiszólt a kocsisnak, hogy fogjon.

Midőn a gazda visszament a vendégekhez, észrevette, hogy a legutolsó csakugyan nem marad, hanem nem is marasztotta, úgy is ellármázta az egész mulatságot, pedig mennyit beszéltek volna neki arról a nagy házról, mit a komédiásoknak építenek, hova ő is elmegy négy hétre követ és meszet napszámban hordani - ingyen.

- Itt is voltam!... mondja búcsúzás helyett a vendég, - aztán hogy máskor megösmerjen kend, meg hogy még a nevemet se feledje el, megmondom: engem, Józsa Györgynek hívnak.

- Emberségért emberség, uram, - engem meg Lator Istvánnak hívnak, szerencsés utat kívánok.

Így vált el a két ember, ki akárkivel inkább boldogul mindenik, mint olyannal, a ki maga is parancsolni akar. A csárdás persze soha hírét sem hallotta a derék úrnak, hanem annál csodálatosabb volt az, hogy a sok színész mind fölugrott, hallván a ritka híres ember nevét, s az eddigi jelenet nagyon hasonlított ahhoz, mit róla idáig beszéltek.

Nem került bele egy óra, a színészek minden vad tréfáját elbeszélték, s az volt a legszerencsésebb, aki legtöbbet tudna róla elbeszélni. Végre elfogyott az elmondani való, s ekkor egyik a fiatalabbak közül azt mondja:

- Én meg az öccséről beszélek valamit, kár hogy a bátyja nem tudja, hogy egykor dicsekedhetnék is vele.

- Halljuk, halljuk! Mondja az egész társaság, legjobban pedig a gazda hallgatott, hogy akinek ilyen bátyja van, mint Józsa György uram, hát akkor milyen lehet az urabátyjának öccse?

- Jó ideje annak, még akkor süldődiák voltam Kecskeméten...

- Hát én mi voltam ott? kérdi a szomszédja,... csak úgy ott voltam mint te, s akkor is együtt fogtuk a lékeverőt.

- Persze, hogy ott voltál, azaz: hogy ott voltunk mindketten, mikor a meszet oltottuk, s az a cigánygyerek megcsodálta a meszet, hogy olyan szép fehér, mi aztán be akartuk meszelni a kis feketerigót, s amint a lékeverőt belepottyantottuk a hűlő mészlébe, tele lett a cigánygyereknek szeme szája, s utóbb a szegény gyerek meg is vakult bele.

- Hol kell itt nevetni? Kérdi az egyik furfangos komédiás, észrevévén, hogy a társaság hirtelen elszomorodott.

- Nem is a nevetségért hoztam én ezt elő, - mentegeti magát a beszélő, - hanem hadd mondjam el végig.

- Halljuk, még nincs vége, most még csak ott vagyunk, mikor a cigányfiú megvakult.

- Aztán következett a nagy vizsgálat, város, vármegye, kollegium, mindenféle volt ott, hanem a diákokból ki nem lehetett egy árva szót csikarni, utóbb az ülés összefogott egy csomó diákot, vagy nyolc darabot egy marokra, gondolván, a nyolc között lesznek a tettesek is: tehát ki kell csapni őket.

- Az ártatlant is? Kérdé valamelyik.

- Ha nem boldogultak máskép, kénytelenek voltak vele, hogy rettentő példát nyújtsanak. Ki is csapták volna mind a nyolcat, ha Józsa György uramnak öccse magára nem vállalja az egész dolgot, pedig két ölnyire állt tőlünk, mikor a mészkeverőt a lébe ejtettük.

- Aztán kicsapták a fiút?

- Azt ugyan nem tették, mert az urabácsinak erszényéből dőlt ki a pénz, a cigányfiút örökös kenyérre fogadta, máig is a vakok intézetében fizet érte, mi pedig a fiúnak hátán szépen kimásztunk a sárból.

- Most tessék nevetni! mondja a másik kecskeméti pajtás. - Ilyen öccse van Józsa György uramnak.

- Talán el sem hinné Józsa György uram, ha megmondanák neki.

- Pedig ezt örömest elhihetné, - véli a gazda, - mikor két emberséges ember szembe mondaná neki.

- De még meg is esküdnénk rá.

- No még ezt is!... bámul a gazda, - de már ilyen derék dolgot a szentegyházban kellene prédikálni, hogy a többi venne róla példát; hanem jöjjön velem szemközt Józsa György uram, majd megmondom neki, hogy ilyen fiúnak különb bátyja is lehetne.

Vége volt a vacsorának, a színészek álmosodni kezdtek, azért a gazda szénát-szalmát bőven hozott, lepedőt és vánkost is adott, s a fáradt népséget a napsugárnak melege verte föl a földre vetett ágyról.

- Menjünk! menjünk! Kiált valamennyi.

- Fizetünk is, gazduram! Mondja az igazgató kihúzván az erszényt.

- Nem addig van az, hallják az urak: hanem hogy ingyen se legyen a dolog, meg az uraknak is legyen egy kis fáradságuk, tegnap született kis fiamnak egyik a sok közül keresztapja legyen.

- Mind a tizenkettő, kedves gazdánk! - kiáltja a jó kedvű nép, és kocsira rakodván, a legelső faluban megkereszteltették a fiút.

A csárdás megköszönte a komaságot. Megígérte a keresztapáknak, hogy majd mikor azt a pesti házat építeni kezdik, ő is fölmegy napszámosnak, és a kis fiút, ha isten megtartja, fölviszi magával.

Sorba szorongatták egymás kezét, de a csárdás különösen két embert vett szemre, a két kecskeméti diákot, legalább megösmeri, kivel bizonyítsa be Józsa György úrnak, milyen derék öccse van, ámbár nem érdemli!