Van-e eladó pénz?
Ha valaki azt hinné, hogy
én csakugyan tudok eladó pénzt, minden haszontalan kérdezkedés megelőzése
végett kénytelen vagyok kinyilatkoztatni, hogy én nem tudok.
Hát Földváry honnét fogja
fölépíteni a vakok intézetét?
Arra már könnyebben
megfelelek és tisztelt olvasóimat nem is fogom valami nagyon sokáig
várakoztatni, legföljebb néhány fejezetig, hanem addig még mást is kell
elmondanom, azt tudniillik, hogy a színházat hova fogják építeni?
Mindenütt keresték a neki
való helyet, de oly rettentő árt kértek, hogy a gyűjtelék pénzt csak
a helyár is könnyen fölette volna. Ez egyetlen körülmény képes volt a színházat
a belvárosban lehetetlenné tenni.
Fáy András egyik napon
nyakába vette a várost, annak közelebb eső részeiben mindenütt keresett
alkalmas helyet, de egyetlenegynél többet nem talált, ez volt a Kerepesi út
sarkán levő Grassalkovich-féle puszta telek, egy rozzant sarokháznak
tőszomszédságában. Hosszát, szélét meglépte Fáy, mintha már megvették
volna a telket, holott még az árát sem gondolhatta el, ámbár mint puszta
teleknek az ára leginkább elviselhető lenne.
Kolumbus egy világrészt
fedezett föl, akkora darab földnek méltán megörült, mert ha már éppen földet
keresett, nagyobbat nem találhatott volna; hanem azért Fáy is nagyon megörült,
ámbár még egy szóval sem mondá senki, hogy ezt még pénzért is eladni hajlandóvá
lenne.
Újra meg újra meglépte,
méregette, elosztotta, s alig tudott eljőni a szép darab földről,
hova mind ráfért, amit ők gondoltak. Ennél alkalmasabb csakugyan nem
találkozik egész Pesten; tehát hova szaladjon előbb, Földváryhoz vagy
Gödöllőre? Hisz előbb még köpönyeg is kellene az útra, - milyen
alkalmatlan, hogy ezért haza kell menni.
A mint ide s tovatekint,
karjába kapaszkodik Bujanovics Sándor, herceg Grassalkovich jogainak
igazgatója, s az első köszöntés után egész kétségbeeséssel mondja:
- Tekintetes uram, végünk
van!
- Meghalt a herceg? Kérdi
Fáy, ijedten fordulva Bujanoviccsal szemközt, mert alkalmatlanabb időben
nem jöhetne e hír.
- Nem halt meg, hanem megölik. Ezt
meghiheti a tekintetes úr. Ő hercegségét a legnagyobb levertségben hagytam
otthon; gondolja csak a tekintetes úr, a parciális-kötelezvényekkel egyszerre
megrohanták a herceget, és mert fizetni nem tudunk: végrehajtást kérnek a
hercegnek minden jószága ellen. Akkor az a megrohanás minden vagyont elnyel.
- Egyéb baj nincs? Kérdi Fáy András.
- Jaj, - kérem a tekintetes urat, ez éppen olyan kérdés, mintha a
haldoklótól azt kérdeznék: nincsen egyéb baja, mint ez a halálos nyavalya?
- Na, ha a herceg azt hiszi, hogy halálos a nyavalya, hiszem, hogy azon
orvosnak, ki e halálos nyavalyából kirántja, szívesen ígérne valamit.
- Ugyan, kérem a tekintetes urat, - okoskodik Bujanovics, - tud ön olyan
pénzes embert, ki négy-öt millió pengő forintot előránt az első
szóra, és a hercegért lefizeti irgalmas kamat mellett, azonkívül pedig még el
is vár, ki tudja meddig, azaz: éppen addig, míg a herceg ez adósságot évi
jövedelmeiből törleszteni tudja, - tud a tekintetes úr ilyen embert?
- Ilyen embert nem tudok, de még olyant sem, ki azon tőkének kamatjait
előlegezhetné; hanem tudok mást.
- Csak ékesszólást ne méltóztassék említeni, - a zsebnek nincsen füle, -
voltam én Bécsben, beszéltem diákul, németül, franciául; beszéltem
illendőségről, emberségről, méltányosságról; előhoztam a
klasszikusokat, citáltam az auktorokat; azok meg azt mondták, hogy ők majd
csak a herceget citáltatják, és a megbízottak itt vannak már Pesten.
- Egyéb baj nincs? Kérdi Fáy mindig derültebben.
- Irigylem a tekintetes úr jó kedvét; de tán nem méltóztatott engem érteni,
majd inkább diákul mondom el.
- Sohase vesződjék a tekintetes úr a diákszóval, megértettem én azt
magyarul is, és még azt teszem hozzá, hogy ezen betegséget sem alleopathice,
sem hydropathice, sem diákul, sem franciául, sem németül nem lehet
meggyógyítani, hanem csak magyarul.
- Nem ért engem a tekintetes úr, - mondja Bujanovics elég
nyughatatlanul, - itt már exekúcióról van szó, már pedig ez az
egyetlenegy diákszó elég.
- Egyéb baj nincs? Kérdi Fáy András harmadszor is, mi Bujanovicsot majdnem
ingerültségbe hozta.
- Igen is nincs!... Semmi bajunk sincs, csak jó kedvünk nincs; mert a herceg
a kölcsönnél úgyis tetemes rövidséget szenvedett, s ha most dobra ütik
mindenét...
- Na, csakhogy idáig értünk, kedves Bujanovics most mindjárt tisztában
leszünk, és csak azt kérdezem, ha már a dob múlhatatlanul szükséges ez
árveréshez, ki fogja megütni a dobot? úgy-e a dobos? - és ki parancsol annak a
dobosnak, erre tessék felelni?
- Nemes Pestvármegye fog parancsolni.
- És ha nemes Pestvármegye a fönnálló törvények szerént járván el, azt a végrehajtást
nem eszközli?
- Megálljon a tekintetes úr, - mondja Bujanovics, - ő hercegsége
említett ilyesmit, Földváryra egykor emiatt haragudott is, de most remélni sem
meri, hogy Földváry, az alispán, elég bátor legyen ez eszmét következetesen
végig vinni; mert hátha ellenségeket csinálna magának? Bécsben igen hatalmas
emberek laknak.
- Egyéb baj nincs? Kérdi Fáy negyedszer is, mire Bujanovics szinte vidámulni
kezdett.
- Meg akar engem vigasztalni a tekintetes úr; bizony isten nagy szükségem
volna rá; de nagyobb a hercegnek, ki az ilyen érzékeny csapást bizonyosan nem
érdemlette meg.
- No hát én megvigasztalom a tekintetes urat, ő hercegségét pedig
megvigasztalandja Földváry és az egész megye.
- Tekintetes úr!... mondja Bujanovics,... még herceg a herceg, - a ki
eszköze lesz annak, hogy ő még lélegzetet vehessen, nagy hálára kötelezte
le a herceget.
- Uram! - mondja Fáy,... én nem engedhetem el a herceg adósságát, a herceg
maga legjobban fogja tudni, köteles-e fizetni vagy sem, még akkor is,
midőn magyarországi birtokait e törvények a különben méltányos követelés
ellen is védik, tehát háláról nem lehet szó, még aziránt sem, ki ráemlékezett
azon törvényre, mely a herceget védi. Ha van kötelesség, mely a hálából foly:
azt a kötelességet sem Fáy, sem más nem zsákmányolhatja ki önmagának, hacsak
önmagát elítélni nem akarja. Eddig van az egész.
- Értem! értem! - mondja Bujanovics, - de mi is tudjuk, hogy a nemzetnek
hálával tartozunk. Azért biztosítom a tekintetes urat, hogy erről
megfeledkezni nem fogunk.
Fáy szívesen tűrte, midőn Bujanovics kezét szorongatta. Most már
nem kételkedett, hogy az üres telket igen olcsón fogják megkapni, s ez ügyben
sietett Földváryhoz, ha otthon találná.
Sietve megy az utcán, gondolatait ha lehetne még előbbre szalasztaná,
majd kiszakad belőle a lélek. Saját ügyében pirulna így rohanni az utcán,
jobbról balról rábámulnak az emberek, mi lelhette, hogy így neki indult a
hullámzó tömegnek? Lássátok, ilyen a lelkesülés; az emberről lehull a
mindennapi máz, az illemnek fonák nyűge szétszakadozik, atyafi, barát,
rokon, méltóságos úr, mind elhomályosodik a lelkesültnek szeme előtt, csak
a végcélt látja, mint a hajós sötét éjszakában a világító toronynak lángját.
Mire a megyeházhoz ér, a Grassalkovich-telken fölépíté a színházat, - lelki
szemeivel látja az épületet, belát a színpadra, előtte mozognak az alakok,
a színpad megnépesedett művészektől, kik hirdetik a magyar nyelvet,
valahára nem a korcsmapadon és félszerben, nem gyalulatlan deszkán és
ágyterítőrongyok közt, hanem díszben, melyet az idegennek is meg lehet
mutatni. Az idegen bámulva hallgatja a szokatlan hangot, mely, mint a
hattyúdal, - nem hasonlít más madár hangjához.
Jaj, de boldog, akit ilyen öröm is kielégít, hogy egy kis magyar beszédet
hall! Véli a milliomos tőzsér, ki a nagy bankót apróra, az aprót pedig
öregre váltja, s ujjai közt mindenikből megmarad valami. Neki többet ér
egy rongyos bankjegy, neki olyan lelkesülés kell, melyet meg lehet mázsálni;
vagy arany, vagy ezüst, vagy kövér disznó, vagy ökörbőr, amint jön: meg
lehet benne kapaszkodni. - S íme, hogy fut az az író, nem elég neki a
levegő, azt hiszi, a világ kincsét viszi zsebeiben.
Nem azt viszi, nem a világ kincsét, csak a magyar nemzetét. - Ó, édes hazám,
de szerencsés vagy, hogy e kincsed nem ezüst és arany, hisz akkor nem egy író
vinné, hanem rég elszökött volna vele valami derék financier Amerikába; hanem
hála istennek, csak lelkesülés az egész, legszegényebb fiaid is szépen gondját
viselik, egy-két tekintetes úr, aztán egy szegény író, koldus komédiás. - Éhen
halnak meg, hanem vigasztalásul temetésére kitódul a város; persze, komédia
helyett nézik. Juj! ha föltámadna, hogy rohanna szét a népség.
- Hohó, lassabban atyafi! Kiált rá Földváry, karjába kapván Fáyt, - nem
látod: mi ketten vagyunk, éppen hozzád akarunk menni Szentpáli Miskával.
Álmából riadt föl Fáy, nem talált alkalmas szót a bekezdésre, de nem is
utcára való lévén a tárgy, a két embert vezette saját lakáig, gyanítván, hogy
nem hiába jöttek, sőt a tárgyat is vélte, ekkor már folyamatban lévén nála
valami takarékpénztár-féle kelés Endre reménybeli tőkéjével, s a miatt
barátok és ösmerősök gyakran bekopogtattak hozzá.
- Ebül vagyok! Kezdi Szentpáli savanyú képpel.
- Ha így kezded, - kap a szóba Földváry, - isten úgy segéljen, nem hogy
hatos kamatra: de százasra sem kapsz egy fillért.
Fáy mosolygott a különös beszéden, és derülten várta, mi lesz az a nagyon
savanyú dolog? Csak nem járt ez is úgy, mint Grassalkovich herceg? Hanem ha
azon lehetett segíteni: ezt is kihúzzák valahogy.
- No hát másként mondom el, úgyis tudom hiába beszélem el.
- Lásd, András, - mondja Földváry Fáynak, - ilyen bolond ám a magyar ember;
ha bajban van, magát is elijeszti, meg mást is; aztán ki a patvar segéljen
rajta, ha már maga is így kétségbe esik?
- Nojsz, nem mondtam én, hogy kétségbe akarok esni, de csak nem hazudhatom,
hogy valami kényelmes dolgom van. Ha az volna, nem gyalázkodnám ide
tizenöt-húszezer forintért.
- Egyéb baj nincs? Kérdi ettől is Fáy, benn lévén már e kicsinylő
kérdésben, mi Bujanovicsot is megijesztette először, végre mégis
megnyugtatta, s eddig Gödöllőre indult.
- Hát ez nem elég baj, kivált mikor előre is tudom, hogy azt a pénzt az
ablakon dobom ki, s még utána sem ugorhatom, az is haszontalan munka volna.
- Így még egy szót sem értek, - tehát üljetek le, talán ülve mégis
könnyebben kinyögi Miska barátunk, mit akar. Előre is mondom, hogy nekem
véghetetlen jó kedvem van, akkor pedig a kabátomat is elkérhetik rólam.
- Az enyémet nem kérik, mégis oda kell adnom, István! úgy kell az ilyen vén
korhelynek, mint én, - panaszkodik Szentpáli, - ha egykor több eszem lett
volna, nem nyomták volna markomba azt a sok mihaszna papírost.
- Most már kezdem érteni, hova érünk el, - véli Fáy - bizonyosan a városban
elterjedt hír zajgatott föl, Miska?
- Engem nem, hanem szegény sógorasszonyomat, az majd halálra várt a
boldogtalan, midőn tegnap délelőtt haza jött valami asszony
kompániából, ott hallotta a sok hírt, és rémülve nyitott be hozzám. Szerencsére
régen készültem e támadásra, harmincezer forintom van készen éppen, s ezen biztos
alapon némi bátorságom volt a jó asszonyt megnyugtatni, s el is mertem mondani
egy-két káromlást azon gaz nyelvekre, melyek ilyesmit locsognak, hogy másnak
békét ne hagyjanak. Esküdtem mennyre-földre, hogy az egészből egy szó sem
igaz, sőt ami több, délutánra azt a hírt vittem neki, hogy teljes értékben
átveszi Vodianer, csak adjam át holnapután az egész csomagot. Megnyugodott az
asszony, én meg megijedtem, hogy ennyi idő alatt hol teremtek elő
ennyi pénzt zaj nélkül? Siettem Gáborhoz, az meg idehozott. Már most
beszéljetek ti: mert én abban is kifáradtam, a mit most elbeszéltem, persze,
egy szóig mind hiában. Törődik is vele a jó úristen, hogy ilyen magamféle
bűnös pozdorját első szóra kirántson a sárból.
- Egyéb bajod nincs?
- Tudtam, hogy ezt mondod, - mintha egyéb dolgod sem volna úgy-e, minthogy
nekem pénzt tartogass a ládában.
- Elég húszezer forint négy hónapra?
- Egyetlenegy hónapra, pajtás! Kiáltja Szentpáli úgy fölugorva, mintha a zsölleszék
párnája le akarna alatta szakadni. - Egyetlenegy hónapra, egy órával sem
tovább.
- Na, de mégis jobb lesz az négy hónapra. Okoskodik Fáy a pénzkérőnek
világos kényelmére! de az harmadszor is azt mondja:
- Csak egy hónapra, tovább semmi esetre, barátom.
- Látod, András, - jegyzi meg Földváry, - itt van megint a magyar ember.
Előbb a rudalókötél is vékony volt neki kimászni a kétségbeesésből;
most pedig azt hiszi, hogy vékony cérnaszálon is megmenekül egy hónap alatt; de
hol veszed addig a pénzt?
- Nincs gyapjúm? nem lesz termésem? nem adhatok el lovakat? - hát az mind
semmi?
- Az mind valami; hanem az egy hónap semmi. Ha a kupecek észreveszik, hogy
sietned kell, féláron sem vesznek meg semmit; tehát a négy hónapnál maradunk,
kedves Miskám, aztán akkor is irgalmas ember keze közt vagy, talán félösszeggel
hátrább is maradhatsz.
Addig beszéltek Szentpálinak, hogy végre beleegyezett, és a kérlelhetetlen
szigorral szerkesztett kötelezvényt aláírta. Midőn készen volt a
kötelezvény, Földváry vette át a tollat, és az asztalnál helyet foglalt, hogy a
kötelezvényre írjon valamit.
- Hát te mit akarsz? Akará tudni
Szentpáli.
- Barátom, kezeskedem érted!
- No csak az kellene még, hogy
értem kezeskedjél; hát nem vagyok én elég ember magam?
- Igen is nem, kedves barátom, -
mondja Földváry írás közben, s midőn a szükségeseket megírta, átadja
Fáynak a tollat, - látod, nemcsak te nem vagy elég, sőt még én veled is
kevés vagyok, íme harmadik lesz maga Fáy András, ki érettünk szintén megteszi
ezt a barátságot.
- Hát már így kikoptunk az
emberségből, atyafiak, hogy egymásnak sem hiszünk?
- Nem hiszünk, barátom, - jegyzi
meg Fáy, - és egykor megengedi élnem az isten, hogy éppen azért lesz mások
előtt több hitelünk, mert nem hiszünk egymásnak annyira vakon. - Ó, akkor
három ilyen birtokú ember, mint mi, nem lesz kénytelen egyik uzsorástól a
másikhoz futni, hanem kap a takarékpénztárban is.
- Hát az miféle állat lesz?
- Olyan hely, hol a pénzt nem egy
ember szakállára adják, hanem hároméra, - mint éppen most megmutattam, - mondja
behajtva a kötvényt, - most pedig már a pénzt is leolvasom.
Elővette Fáy a pénzt,
leolvasta Szentpálinak, az persze biztosan eltette; hanem midőn készen
volt a berakással, nem tudta megállni a szót, és magában dörmögi, hogy Földváry
nem hallhatta:
- Na, Grassalkovich, meghálálom
ezt a csapást.
Fáy figyelmes lőn a szóra,
nem felelt rá, de nem is feledte el, nehogy kárt okozzon a meggondolatlan szó,
azért a Bujanoviccsal való beszélgetés elmondását Földvárynak magányosabb órára
hagyta.
Szentpáli hazament Földváryval,
átadta sógorasszonyának a pénzt a Grassalkovich kötvényekért, s ha nem volna
oly drága a tréfa, tűzbe dobná valamennyit. Kérdem, ki vehette volna rossz
néven, hogy Szentpálinak teljes oka volt kívánni, hogy a kötelezvények minél
elébb kielégíttessenek, és ennek sürgetésére a gyűlésen kényelmes alkalma
volt szólni, mert egy hónap múlva politikai úton, azaz a nagy gyűlésen
került tárgyalásra a kötvények behajtására érkezett megkereső levél.
Földváry észrevette a megszomorodott
Szentpálinak izgatottságát, és ő is elhatározta, hogy Szentpálit szemmel
tartja, nehogy a fontos kérdés egyetlenegy ellenkező szóra találjon, neki
ez nemcsak alkalmatlan, de védencétől fájdalmas is lenne.
Este egyedül volt, ekkor
kopogatott be hozzá Fáy.
- Mi történik Grassalkovich
ügyével? Volt a
legelső kérdése Fáynak.
- Te e kérdésre magad is
éppen úgy megfelelhettél volna helyettem is, mintha magam feleltem volna.
- Azt tettem is, mert
Bujanovics Sándor rémülve szaladt hozzám - természetesen, a herceg megijedt az
első megrohanás után, s azt hitte, hogy a vármegye tömegestül megyen
Gödöllőt árverelni.
- Remélem, megnyugtattad
Bujanovicsot.
- Eddig régen Gödöllőn
van, s a herceg tájékozhatta magát, mert amint Bujanovics beszélte, semmi
reménye sem volt a megmenekülhetésre.
- Szegény herceg, - jegyzi
meg a másik, - elfeledte azt, a mit oly rég megjövendöltem neki, a mit saját
javáért egykor hinni sehogy sem akart, sőt azt sem akarta hinni, hogy én
mondtam.
- Most pedig ugyanazt hinni
nem meri éppen temiattad?
- Bujanovics mondá ezt?
- Ugyan ő mondá, -
sőt azt is, hogy a herceg azt hiszi, miszerint Földváry igen
hihetőleg nem akar magának ellenséget szerezni Bécsben.
- Hatalmasabb ellenségem
nem lehetett volna, mint maga a herceg, kitől én főbíró koromban sem
féltem. Sokkal kevesebb bátorság kell ahhoz, hogy őt, mint alispán mentsem
meg. Ebben maradunk, kedves barátom Fáy.
Kopogatott valaki, félbe
kelle hagyni a beszédet, Fáy később mégis ráért előhozni a színháznak
kiszemelt helyet, de Földváry nem látá alkalmasnak az időt, hogy
erről nyilván szóljanak, nehogy azt vélje a herceg, hogy a körülmények
nyomása alatt akarják kierőszakolni az ügyet. De mert nem kételkedett,
hogy a herceg akármi megösmervényi tettre nagyon is ösztönözve lesz, sietett
megtekinteni a Kerepesi telket.
Az első pillanat
megkapta Földváry figyelmét, mintha megérezte volna, hogy egykor saját nevének
emel ott maradandó emléket, levett kalappal járta össze-vissza a telket. Fáy
újra meglépte vele a helyet, többé nem akartak késni az ügygyel, a legelső
kedvező hangulat közt megteszik az indítványt, s ha nincs is elegendő
pénzerő, az emelkedő falat sem a nemzeti büszkeség, sem a szégyen nem
engedi pusztán hagyni, mégis meglesz a színház.
Elkövetkezett a gyűlés
napja, Bujanovics három nappal előbb betekintett Pestre, hogy az ügynek
látszólagos állását is kipuhatolhassa, ez okból Fáyhoz minduntalan elment.
- Hogy állunk, tekintetes
uram?
- Szilárdul, mint mindig.
- Nem is hiszi a tekintetes
úr, hogy valaki ellenkező nézetben lenne, mint a tekintetes úr és barátai?
- Ó, igen, lesz egy mérges
hang, mely bizonyosan kemény szavakra fakad.
- Csak már egy szó se lenne
ellenünk, hogy legalább a herceget e kíméletlen fájdalomtól megmenthetnénk. Nem
lehetne ez urat lebeszélni a kifakadásokról?
- Nehezen hiszem, igen
nagyon érdekében áll lármát ütni a herceg ellen, ámbár jól tudja, hogy pártot
csinálni nem fog, és hasztalan lesz minden elmondott szó.
- S mi az oka e dühösségnek?
- Ötvenezer okot tudok mondani Bujanovics barátom, s ez ötvenezer oknak
mindegyike megér egy forintot, méltóztatik ezt érteni?
- Úgy, tehát ez úrnak is vannak parciálisai?
- Mint mondám: ötvenezer forint ára, s elképzelheti ön, mekkorát fog
kiáltani, hogy azt bizonyosan Gödöllőn is meg fogják hallani. Teszi hozzá
Fáy.
- Most meg én kérdem a tekintetes urat: egyéb baj nincs?
- Önöknek ez nem elég nagy baj?
- Csekélység az egész, és hogy ez oldalról ne támadhasson senki, ezeket a
kötelezvényeket rögtön magamhoz váltom.
- Komolyan beszél ön?
- Komolyan, ha az az úr hajlandó lesz parciálisait magyar köztörvényi,
három, legföljebb négy hónap múlva fizetendő kötelezvényre átengedni.
- Bizonyosan ezer örömmel, jerünk tehát hozzá, addig elmondom, miként jutott
ez úr a keserves parciálisokhoz, legalább ön is megítélheti, némely ember mily
keservesen emlékszik meg e kötvényekre, s hogy a herceg méltányosságra mennyire
lekötelezett maradt a parciálisok tulajdonosai iránt.
Szentpáli tréfának hitte a dolgot, néhány nappal előbb úgy megdöbbenték
a papírok, lehetetlennek tartá, hogy valaki még valaha annyit kínáljon érettük,
mennyi rájuk van jegyezve; hanem midőn látta, hogy nem tréfálnak:
hajlandónak mutatkozott az alkura.
- Megelégszik a tekintetes úr ideiglenesen az én nyugtámmal?
- Igaz, hogy Fáy barátom nekem más leckét adott a pénzadásnál; hanem már én
rossz tanítvány vagyok meg nem tanulom én azt soha. Írja meg a tekintetes úr.
Bujanovics kiállítá az ideiglenes nyugtát, másnap pedig meghozta a herceg
kötelezvényét, mely megmenté Szentpálit, hogy négy hónap múlva kénytelen legyen
valami véletlen akadály esetében pénzt hajhászni; mert amint látjuk, Szentpáli
pénzt sem kölcsön venni, sem kiadni nem tud.
A gyűlés meghozta azt a híres határozatot, mely a herceget
magyarországi jószágaira nézve a végrehajtástól, vagy igazabban szólva a tönkrejutástól
megmenté.
Földváry befogatott, és gyűlés után kimentek Gödöllőre,
személyesen adván tudtul a megyei végzést, mit a herceg majdnem lázasan várt.
- Alispán úr, a sors úgy akarta, hogy ön fényes elégtételt nyerjen.
- Én azt előre tudtam, kegyelmes uram, és csodálkoztam, hogy
kegyelmességed azt hinni nem akarta.
- Nem reméltem, hogy e szerencsétlen pénzviszonyban szükségem legyen e
védelemre, melyet önöknek köszönhetek.
- Nekünk nem, hanem törvényeinknek.
- Melyek a magyar embert akkor is védik, édes Földvárym, - mikor
nem is "érdemli" meg.
- Én nem így mondtam, kegyelmes uram.
- Az igaz, alispán úr, - de így is mondhatta volna; - teszi hozzá a herceg,
- azonban, hogy e védelemnek hálámat nyújthassam, Földváry úr, emlékszik mikor utoljára
találkozánk?
- A gömbölyű színház mellett, - kegyelmes uram, - most már olyan
düledező fészkünk sincs.
- Rajtam ne múljék, - ha Pestmegye szívesen fogadja tőlem, a Kerepesi
úton levő üres telkemet a színház számára fölajánlom, s kérem önöket, ez ajánlatom
elfogadását eszközöljék.
- Kegyelmes uram, - mondja Földváry, - ne kényeztessen el bennünket, idáig
minden fillérért könyörögni kellett.
- Tehát megnyugtatnak önök?
- Akár írásban adjuk! Teszi hozzá Fáy mosolyogva, mi aztán a herceget is
szinte földeríté.
Másnap korán reggel összegyülekeztek a színház pártolói, s Bujanovics Sándor
a telken átadá az ajándékozási okmányt.
Karaván kísérte őket a kimutatott telekre, ünnepe volt ez a
színházpártolóknak, eddig még a legmerészebb remény is csak vékony sugár volt,
melyet csak a lelkesültek szeme látott, most legalább látták az ígéret
földét, hol az eszme meg fog testesülni. Ez is kimondhatlan boldogság volt
nekik.
- Lesz színház!
- Lesz! - ismétli a másik, - ez az a szent hely!
- De mikor lesz? Kérdi egyik a kishitűek közül.
- Előbb, mint ön gondolná. Vitatja az első.
- Nem érem én azt meg!
- Hány éves ön? Kérdi Földváry, nem állhatván meg beleszólás nélkül.
- Vagyok negyven éves
legalább is.
- Ne búsuljon ön; ha
nyolcvan éves volna, sem hagynám önt kétségbeesni, még akkor is könnyen
megérheti.
- Vérmes remény kell hozzá!
Mosolyog a másik.
- Még az sem, - vitatja
Földváry egész tűzzel, - egy vármegye s egy alispán untig elég hozzá.
***
Az eszme érett, csak még
némi erőlködés kellett, hogy az üres telken fölemelkedjék a színház.
Ekkor pedig föltámadt az ellenpárt,
hogy nemes buzgalommal, bár a legszebb hazafiúi szándokból meghiúsítsa e
tervet, melyet Széchenyi a nemzet méltóságához kicsinynek és korainak tartott,
s nem vette észre, hogy terveit azok is pártolják, kik eddig egy fillért sem
adtak s azt hitték, minél későbbre halad a dolog, annál bizonyosabban
elkerülik e hazafias adót.
|