A Szentpáli-család.

Csalánba nem vág a mennykő!

Ez volt Szentpáli Mihálynak házi orvossága, mikor nagy ritkán megbetegedett. Sem orvost, sem javasasszonyt nem eresztett be magához, a betegséget ellenségnek nézte, kivel kénytelenségből küzdött, de ez oktalan küzdelemnek megvolt az a büszke oldala, hogy meggyógyulván, maga kergette el az ellenséget. Ilyenkor aztán elment a sógorasszony szobájába, dicsekedett vele, hogy ő a bajt orvos nélkül is kiállta, s ha az asszony mégis komoly maradt, és őt e gondatlanságért rovogatta, vigasztalásul azt felelte:

- Ne búsuljon, kedves sógorasszony, csalánba nem vág a mennykő.

Ez a gyógymód nem lett azért általánosan elfogadva, sőt még Szentpáli maga is elhitte később, hogy a csalánnak a mennykővel való különös ellentétessége miatt igen sok embert eltemethetnek.

Az agglegények átka ötven év körül következik be. A mily boldogok addig, megmenekedvén a társadalomnak apróbb és nagyobb terhű gondjaitól, mint a kökényfának későn érő gyümölcse, mely az évnek legutolján jő el, akkor is öldöklő savanyú, úgy köszönt be hozzájuk az elhagyatottság. A jó kedv nem igen hajt ki olyan dúsan, mint egykor, a test elnehezedik, a nyughatatlan gazdát rösteli hordozni a léha örömök közt; a barátság rösteli a kórágyat lesni, az örömök, az életnek e tarka lepkéi, csak annak állnak meg, ki utánuk szalad, a négy falnak szűk tanyájában ott feledik az agg cimborát: búsuljon a mulandó életről.

Valahol meghűtötte magát Szentpáli Mihály úr, nem akart a tanácsadóra hallgatni, maradt a régi csalángyógymód mellett. Szűk volt neki a négy fal, összejárkálta az egész várost, buzdította magában az erős természetet, tisztán emlékezett a harmincas évekre, mikor a jégen is elhentergett volna, de elfeledte az ötven esztendőt, mikor a hanyatló életerő bemondja, hogy idáig tűrt és szenvedett, de most már kevesebb legyen a teher az élet szekerén, aztán nem is állja ki, hogy úgy hajszolják, mint máskor.

Először életében kifogott rajta a baj, képe megdagadt, a furcsa kövérségben a szemek úgy elbújtak, hogy Szentpáli Mihály úr hallott ugyan, de szikrányit sem látott.

Megrémült az özvegyasszony, máskor kínálgatta neki az orvost, most meg Mihály úr maga kérte, mert már gyanítá, hogy az ablakok mégis nagyon veszedelmes állapotban lehetnek, mikor a feje két akkora lett, mint máskor.

Ebben az időben kezdett hírre kapni Lippay szemorvos, ő volt Szentpálinénak házi orvosa is, igen természetes, hogy őt hivatták a megrémült emberhez, ha tudna segíteni a váratlan nyavalyán, mert Szentpáli aligha veszi be a gyógyszert.

- Orvos úr, - mondja Szentpáli, a legválságosabb órában is azon tűnődve, hogy őt valamiképp gyönge embernek ne tartsák, - ha veszedelem van, bízvást megmondhatja, engem akkor sem ijeszt meg, ha azt mondja, hogy mindjárt meghalok.

- Ha parancsolja a tekintetes úr, azt is megmondom a maga idejében, de még most igen korán lenne megijeszteni a...

- Mondtam, hogy nem ijeszt meg, orvos úr, - türelmetlenkedik Szentpáli,... értem éppen nem lesz kár.

- Annál nagyobb kár lenne a hölgyekért, kiket a tekintetes úr korai rendelkezésével csakugyan megijesztene, már pedig egy háznál untig elég egy beteg.

- Hanem azt előre megmondom ám, hogy én be nem tudom venni az orvosságot!

- Nem ritkaság az ilyen, - állítja az orvos is, - ösmerek akárhány gyönge természetű embert...

- Remélem, orvos úr, hallotta valaha híremet?

- Igenis, volt szerencsém hallani, egykor a tekintetes úr igen edzett ember volt, de hiában, az idő eljár, a legerősebb idegek is megérzik a túlfeszítést. Íme, innen származik az a gyöngeség, hogy még a legártatlanabb hűsítőtől is megundorodnak.

- Bizony azt hiszi, orvos úr, hogy ha akarom, nem eszem meg a legerősebb mérget?

- Na, ez még a régi erőnek emlékezete, de már csak pillanatnyi föllobbanás lesz, úgy hiszem.

- Vigye a patvar, - mondja Szentpáli, adjon hát az orvos úr akármi letykót, megeszem, legalább megmutatom, hogy még ezt is megbírom.

- Az már más, - véli Lippay, a bajt megvizsgálván, a gyógyszert is megírta, - a tekintetes úr használni fogja a gyógyszert, békében itthon fog vesztegelni, míg csak én másként nem rendelkezem.

- Sokáig tart ez így?

- Megmondanám, de nem ösmerem a tekintetes úr természetét, legföljebb annyit mondhatok tájékozásul, hogy a nyughatatlan ember ebben a bajban aránytalanul többet szenved, mint más.

- Engem nyughatatlan embernek tart orvos úr?

- Majd a bajnak kifejlődése mutatja meg, én a legkisebb jelből is megtudom, s akkor megfelelek a tekintetes úrnak.

Lippay átment a hölgyekhez, azok aggódva várták az orvost, és véleményét szerették volna tudni. Lippay oly nyugodt arccal lépett hozzájuk, mintha egy tyúkszemfájóstól jönne ki. A hölgyek kérdésére mosollyal felelt, aztán Szentpálinénak egy levélkét nyújtott át azon kérelemmel, hogy Szentpáli úrnak akkor adja át, ha majd leapad a daganat, és el tudja olvasni az írást maga.

- Még ma lesz az?

- Bele kerül három-négy nap; addig nagysád kegyes leend e levélkét megőrzeni.

Egyik hölgy sem vélte volna, hogy a bácsi mily rettenetes veszélyben forgott, pedig Szentpáli háromszor huszonnégy óra alatt sem mondta még a sógorasszonynak, hogy: csalánba nem vág a mennykő! Nyelte az orvosságot példás szorgalommal, pedig a daganat még csak negyed nap múlva kezdett lelohadni, s a szempillák előbújtak a daganat közül.

Hatodnap reggelre jó ízű álom után Szentpáli oly könnyen érzé magát, hogy eszébe sem jutott mindjárt a baj. Szemei kinyíltak, és csudálkozott, hogy a körülötte lévő tárgyakat oly rég látta. Becsöngette az inast, ki meglátván a kinyílt szemeket, rohant ki a hölgyek szobájába, megmondani az örvendetes tudósítást, hogy a daganat elmúlt, és Szentpáli úr vidáman néz ki vánkosai közül.

Szentpáliné megemlékezett a levélről, besietett vele a sógorhoz, üdvözölvén őt a fölüdülés első perceiben.

- E levelet Lippay bízta rám, sógor úrnak kelle átadnom, mikor látni kezd.

Szentpáli feltöré a pecsétet, olvasni kezdé a levelet.

"Tekintetes úr!

Engem nagyon későn méltóztatott hivatni, ha az isteni gondviselés még egyszer megadja az ön szemeinek világát, ne nekem tulajdonítsa, hanem a vasakaratnak, mely az én rendeleteimnek annyira alárendelte magát. A legkisebb engedetlenségnek kimaradhatlan következése lett volna a megvakulás. Most már érti ön, miért nem akartam én a hölgyeket megijeszteni; s úgy hiszem, ez önre is kínosabb lett volna, mint a halál.

Magamat ajánlom Dr. Lippay."

Szentpáli visszahanyatlott vánkosaira, a levélnek hatása ellankasztá, sógorasszonyának nyújtá a levelet elolvasás végett. Midőn a megmenekült látta, hogy most meg az rémült meg, hirtelen fölült, és a beteg kezdé vigasztalni az egészséges asszonyt.

- Kedves sógorasszony, ne ijedjen meg, régen mondtam én már, nem lesz nekem semmi bajom. Hisz tudja, sógorasszony, mit szoktam én legtöbbször mondani, ha bajom volt: csalánba nem üt a mennykő.

Lippay nyitott be, legelső reggeli látogatását Szentpálinál végezte. Megörült az eredménynek és a beteg csodálkozására most már még szigorúbb rendet szabott ki, mint előbb:

- Mégis van baj?

- Elég nagy, kedves tekintetes úr, - hanem most már tudom, hogy állhatatos emberrel van dolgom, nem félek. A baj csak az ablaktól ment el, de a házban van még. Nekem nem szabad megállnom az első lépésnél, ki kell űznöm végképpen, különben újra az ablakra ül. Méltóztatik engem érteni?

- Megértettem, tisztelt orvos úr, de tán fönnjárva is megtörténhetnék a többi?

- Tekintetes úr, - jobb lesz nekem engedelmeskedni, mert most az egyszer kinyitottam az ablakot, de másodszor azután hozzá sem fogok.

- Nem haragítom meg orvos urat, - mondja Szentpáli lemondással, - nem bánom, ha késsel vájkál is a gyomromban, csak vak ne legyek: ahhoz semmi kedvem.

- Néhány lázroham még fog ám mutatkozni, attól ne tessék ám megijedni.

- Értem, más ember csak fél adagot kapna az orvosságból, én pedig két egészet. Értem de nem ijedek meg.

Ilyen utasítással, ilyen rászedéssel lehetett Szentpálit meggyógyítani, ki az orvosságot nem az egészségért itta, hanem hogy az orvosnak megmutassa, hogy ő még a széklábat is megeszi, ha neki úgy tetszik.

A béketűrés napról napra fogyott, az orvosság megmarkolta benne az egykedvűséget. Nem embernek, hanem lebilincselt állatnak tartá magát. Tápláléka nem a szokott eledelek, ösmeretlen levekkel kénytelen élni. Majdnem arra fakad már, hogy inkább kimenne legelni az alföldi rónára, mint az ágyban nyögni.

Nyögni? Tehát nyögött?

A világért sem mert nyögni, fogait összeszorítá, nehogy valaki árulója legyen tűrhetetlenségének, ekképpen elviselhetetlenebb lőn a baj, s a hosszas fekvésben úgy megpuhult, mint az elérett gyümölcs, mely nem vár a dióverőfára, magától is le akar pottyanni.

Hasonló makacs embereknek ösmertető jelük, hogy türelmük fogyatékán saját eszük bölcsességéhez folyamodnak, és inkább készek valami oktalanságra vetemedni, hogy a baj által az orvos hiteléből üthessenek le jó részt, és igazolva legyen makacsságuk és a tudatlanság, mely azt tanácsolja, hogy: legjobb lett volna a természetet önmagára hagyni. Ó mennyit szenvedhetett az az ember, kinek legelőször volt tyúkszeme, míg utoljára nem várhatván a szent természet segedelmét, kést fogott az érzéketlen kemény kinövésnek.

A nők a legnagyobb gyöngédséggel ápolák, a vén garabonciás diáknak szokatlan boldogság volt, ha a női gyöngéd kéz végig húzódott az arcon. Nem tudnánk meghatározni: most ért-e rá leginkább gondolkodni a rokonszeretet fogalmáról, vagy a figyelmes gondosság megvesztegette vénségére, nem igen lévén idáig más gondviseléssel dolga, mint valami goromba hajdúéval, ki itt is, ott is segélte húzni a csizmáját konvencióért vagy borravalóért. Most látta, hogy búsulnak miatta, - minden pillantását megvigyázzák, gondolatát ellesik, kényét eltűrik, zaj és háborúságtól megőrzik, pedig Szentpáliné gondolata közé nem vegyült a remény, hogy ez ember egykor meghal, és utána marad annyi, mennyi vigasztalónak okvetetlenül elegendő lenne.

A leány órákig elült ágya mellett, hallgatott vagy beszélt tökéletesen a beteghez alkalmazkodva. Az orvosnak ő mondott el minden tapasztalatot, s ekkor tapasztalá a kínos beteg, hogy körüle osztatlan figyelem őrködik, és hogy ő nem képes meghálálni a gyönyörű gondolatot, minek ízét most érzi legelőször, hogy őt még szeretik.

A leánynak gyöngédsége volt a legérzékenyebb benyomás e hosszú életen át. - Ő az emberek vonzalmát sohasem kutatta, nem gyűlölt senkit, nem vetett meg senkit, valamint hasonlóról maga ellenében sem győződött meg, de ha voltak is jó barátai, mégis most érezte először azt a gyöngéd fuvallatot, mit az önzéstelen rokonérzet önkénytelenül kelt.

Úgy szeretett volna a kedves gyermeknek örömet szerezni, gondolkodott is, de az ötven éves kéreg alatt a szív zörgött, mint valami vén óramű, mely csak jelenti, hogy valami ösztön kergeti, de a finomabb érzelemnek titkát megsúgni nem bírja.

- Na, kis húgom meghálálom jóságodat, szerzek egy vőlegényt.

A leány hirtelen a bácsira nézett, valóban azt hitte, hogy a bácsi félrebeszél, hisz ez őszinte beszéd nagyon is váratlan volt neki, s ha megmondta volna, hogy ő erre komolyan gondolt, mégpedig hálából: bizonyosan kifutott volna mellőle.

Elkövetkezett az utolsó roham, mire az orvos számolt, Szentpálit bizonyosan a dolmányából is kiugratta volna a kellemetlen érzelem, ha dolmányban feküdt volna az ágyban. Tökéletesen megbukott benne az orvosi bizalom, a legutolsó ütközet legügyetlenebbnek találta, s a beteg a nehéz órában hirtelen a végső számvetésre gondolt.

- Sógorasszony, ne ijedjen meg, - az én egészségem nagyon megrongyosodott, a lélek könnyen kimehet belőlem, hanem még van valakivel dolgom, hivassa át Endrét. Nem tudnék meghalni, ha e fiúval kezet nem szorítanék utoljára. Nem tudom, elég leszen-e ennyi leróni azt, amit ellene vétettem?

Endre bejött, persze nem gyaníthatá, mi végett kívánja látni a beteg.

- Kedves Endrém! - nyújtja kezét a bejövő ifjú felé, - te nem is gyanítottad, hogy életedet miattam akarta bátyád megmérgezni, én e bűntudattal megyek ki a világból, megbocsátasz-e nekem?

- Nem értem a szavak célzását, nem is felelhetek.

- Bátyád sohasem dicsért meg?

- Akárhányszor, ha valami diákcsínyt meghallott rólam.

- Ne ítéld meg bátyádat, - e dicséretekkel részben saját javadat akarja, próbatétet kell adnod, s minél garázdább valál, annál biztosabban hiszi, hogy a jutalmat megnyered. Hanem jól vigyázz, öcsém, bíráid megváltoztak, nem a régi korhelyek többé; rég megundorodtak az éji tivornyáktól. Eszeden légy, ha a számodra kitűzött díjt meg akarod nyerni, jól védelmezd magad.

(Nem fogom magamat védelmezni!) Gondolja Endre, beszélni hagyván a beteget.

- Ha isten életem világát ily hamar ki nem oltaná, megvédelmeztelek volna én, ki miatt e szánandó kötés történt; de bocsáss meg, talán figyelmeztetésemnek még hasznát veszed.

(Nem fogom hasznát venni!) Gondolja megint a fiú.

- Egy gondolat bíztat, hogy talán meg fogsz bocsátani; de e gondolatnak megtestesülése nem tőlem függ, fiú. Mondja Szentpáli szánalommal tekintve a fiatalemberre, és részvéttel a lányra.

- Hihetőleg tőlem még kevésbé, Szentpáli úr, e gondolat nehezen ért még föl az égbe.

- S én bűnösebb vagyok, mint hogy azt remélhetném, hogy én vihetem föl a magasba.

- Vannak dolgok, melyeket remélni is vétek. Említi a fiú.

- Még remélni sem volna szabad? - szól közbe a leány, azt vélve, hogy könnyebbíti nekik a dolgot; ön kegyetlenebb bátyám iránt, mint hittem.

- Nekem nincs megbocsátani valóm, hanem kegyedért kimondom a jelen pillanatban szükséges szót, én megbocsátom azt, amit ellenemben véteknek nem számítottam; meg van ön elégedve?

- Tökéletesen meg; de most adósa vagyok kegyednek. Felel a leány.

- Úgy, húgom, úgy, - te vigasztalj meg engem, te fizesd az én adósságomat is; talán mégsem lesz éppen lehetetlen lefizetni ezt az ősi adósságot.

- Lefizetem, bátyám, mit tegyek? Ezer örömmel fognám azt megtenni.

- Lassan, gyermek, lassan, - meg ne öld boldogságodat, hogy az én lelkemet mentsd meg.

- Szentpáli-adósságot csak Szentpáli fizethet meg.

- Igazad van, leányom! Hagyja helybe az anya is, - aztán Endréhez intézé a szót: Endre, látja ön sógorom küzdelmét? Nyújtson ön neki teljes boldogságot.

- Asszonyom, önök aligha gyanítják, mit gondol Szentpáli úr; s én nem merek szót adni az ő gondolatának.

- Majd adok én, - mondja Szentpáli fölerőlködvén az elhatározást: leány, én megígértem neked, hogy férjet szerzek, itt van Endre, - ennél becsületesebb embert nem kapsz.

Visszahanyatlott a vánkosra, szemeit le akará csukni; de nem tudott elfordulni a két gyermek szemlélete elől.

- Hölgyeim! Én sohasem mertem volna kimondani ez eszmét, és nem tudom, a beteg számára kérjek-e irgalmat, vagy önmagamnak?

- E pillanatban nagyon sok megengedtetik! Válaszolja az anya.

- A kisasszony is ily kegyelmes leszen irántam?

- Anyámnak még sohasem mondék ellent.

- Szabad e kézért esedeznem? Mire a leány dicsőülve mondja:

- Le van fizetve a Szentpáli család legnagyobb adóssága.

Endre kezet csókolt az anyának, a közben mondván:

- Itt van róla a nyugta.

A beteg a kellemes benyomás után elaludt, néhány óráig tartó nyugalom visszaadta az erőt, mit a roham kimerített, Lippay kijelenté, hogy a beteg nincs többé veszélyben, föltéve, hogy továbbra is engedelmeskedik.

Két hét múlva elhagyá Szentpáli az ágyat, már megengedé az orvos, hogy a szobában fönn járhasson.

- Orvos úr! - mondja Endre Lippaynak - én tudom, minő csodát vitt ön végbe, nekem e siker életboldogságomat is meghozá, - s e szerencsés pillanatban fölcsiklandozott a remény, hogy orvos úr még egy csodát kísérend meg. Miattam fogjon egy olyan munkába, melyről mások rég kétségbeestek.

- Nincs az illető egyén más orvosnak ápolása alatt?

- Rég fölhagytak azzal az orvosok, hisz a fiú a vakok intézetében van már.

- Tudja ön, hogy oda csak a gyógyíthatlanokat viszik?

- Tudom, orvos úr, - de azt is tudom, hogy az egyik orvos néha lemond a betegről, hogy a másik csodát tehessen rajta.

- Föltéve, hogy a szerencsétlen egyén nagy gondviselést kíván, gondoskodni fog ön erről?

- Magamhoz veszem.

- Menjünk hát az intézetbe, kedves barátom; hanem kérem, a reményt hagyja itthon.

- Elég lesz útravalóul az ön tudománya.

Szentpáli tanúja volt a beszélgetésnek, oly lágyra meggyúrta őt a betegség, hogy majdnem gyermekké puhult. Szemei könnybe lábadának, semmi köze sem volt ugyan a dologhoz, mégis reménykedett.

Nem törődött most a végkifejlődéssel, akit miatta tönkre akart tenni a meggondolatlanság, megmentette lelkének épsége. Rettentőn szégyenlette volna, hogy ő miatta maradt volna a sárban egy ember. A legmakacsabb emberek némileg általa változtak meg mi volna gyalázatosabb, mint az, ha egy vadcsemete maradt volna utánuk, hogy híres legyen valamennyi ötven év után is.

Az úr hatalmasabb volt, e fiút megmenté, - gondolja Szentpáli, - legyen meg az ő akarata.

A nők örvendezve léptek a javuló beteghez, elmondák, hogy a bácsinak köszönhetik e váratlan kifejlődését a viszonynak, és boldogságuktól semmi sem hiányzik, hisz a bácsi is fönn van már, pedig ugyan aggódtak ám érte.

- Dehogy aggódtak, kedves sógorasszony.

- Maga rossz ember - pirongatja a sógorasszony, kétségbe hozza legszentebb érzelmeinket.

- Ejnye bizony nem értett meg engem, kedves sógorasszony, - hisz, hogy aggódott volna rajtam, már annyiszor megmondám: csalánba nem vág a mennykő.