Öt mázsás kulcs.

Az elalvó mécs mielőtt kialudnék, egy nagy lobbot vet. A régi korhelykompánia is megkívánta, hogy a szétoszlás előtt hangosan végződjék el, s alig várták az alkalmat, hogy valaki áldozatul essék.

A legkövérebb példány mindenesetre Józsa Gyuri volt, rajta kívánták elvégezni az utolsó tromfot. A többit mind kijátszták már, ez volt az utolsó ütés, még pedig olyan ütés, mint mikor a "Sau Nikl"-ben minden kártya egy ember kezében marad.

Az idők nagyon megváltoztak, nem lehetett hátul maradni, minden, embernek hasznát tudták venni. A pártok élete a nemességnek minden ízecskéjét előtérbe vitte, az egyes ember néha több megyében is sokszorozta magát, ha a pártérdek úgy kívánta, s a hevesi gyűléseken a Keglevich-párt minden oldalról újoncozott. Így lőn Szentpáli hevesi birtokos és csakhamar táblabíró is, valamint tűrhető jó szónok. Józsa Gyuri nem maradhatott el a megyegyülésekről, látta, hogy az okos embert kegyelettel hallgatják, az ügyetlent kinevetik, ha két mértföldnyi birtoka van is; aztán röstelt a zöld asztal mellett hiába üldögélni, néha ő is megszólamlott, hogy Szentpálit nyomon követhesse.

Rendesen megéljenezték, még az ellenpárt is, mint a közönség bolondját, kinek minden szabad. - Az elkényeztetett ember a mindinkább fejlődő nyilvános életben saját tekintélyének tulajdonítá ez általános tetszést, és saját tapsait összemérte Szentpáliéval.

A közszeretet fölbátorította, megízlelte a kitüntetés bódító mérgét. Elunta magát a meggyérült vad örömek hiányában; valami magasabbra vágyott, a mi jóval több tekintély, mint a táblabírói cím. Valamely unalmas órában eszébe jutott: hátha kamarássá tennék? Hogy irigylené a régi kompánia; hogy pukkadna meg Szentpáli, az ő megölő betűje.

Néhány napig hallgatott, sütötte a tervet, gondolkozott, kivel kellene legelőször közölnie? S erre minden tekintetben legalkalmasabb volt gróf Keglevich Miklós.

- Ugyan Miklós, - nem nevetsz ki engem, ha mondanék valamit?

- Na, na, - mosolyog a gróf, - nem hinném, hogy meg akarnál házasodni.

- Ilyen bolond csak Szentpálitól telnék ki.

- Hohó, én is itt vagyok, - ijeszt Józsára Szentpáli a háttérből, - e tárgyról hallgatnod kell. Figyelmezteti Józsát, nehogy valamit elbeszéljen idő előtt. A figyelmeztetés után visszament a szomszédszobába, s a másik kettő folytathatta a beszédet.

- Gyuri, - kérdi a gróf, - mit tesz az, a mit Szentpáli megtiltott?

- Titok, édes barátom, még neked sem mondhatom meg most, - hanem arra is rákerül majd a sor. Inkább folytassuk a másik tárgyat, nekem bölcs tanácsot adhatnál valamiben.

- Már nem állhat sokáig a világ, Gyuri, ha már te is bölcs tanácsokat akarsz kérni, - te rettenetesen megváltozhattál, mióta nem láttalak.

- Megváltoztam, barátom, igen, megváltoztam, valamennyien elcsodálkoztok, ha megtudjátok.

- Kíváncsi vagyok, te voltál a legmakacsabb valamennyi között, szinte féltem, hogy lógósnak maradsz, mikor Szentpáli már úgy szólván újjászületett. Gyurka - Szentpáli Hevesmegyében is föllépett, mint szónok, hitted volna-e ezt valaha? Meglásd elejbénk áll.

- Táblabírónak tette meg a vármegye.

- Még a múlt gyűlésen az lett.

- Bliktri!... mondja Józsa Gyuri kicsinylőleg, - majd meglássuk, melyik több ember, én-e vagy ő? Kérje ki a táblabíróságát, majd én is kiadom az enyémet, és ha ötvenkét vármegyének lenne is táblabírája, elütöm valamennyit egy - kamarás kulcscsal.

- Azzal csakugyan elütheted, Gyuri! - Bizonyítja a gróf is, elszomorodván, hogy a hiúság férge hol dugja ki magát, s a nemzeti becsülésnek egyszerű címét is megkeveseli a hóbortos ember. Haszontalan időpazarlás lenne okoskodni e csodabogárral, annál inkább meglódulna benne a hiúság, azért hagyni kell, és más módról gondolkodni, mi sikeresebben észre hozná, mint a józan tanácsadás.

- Barátom, elhiszed, Szentpálit megeszi a méreg.

- Lesoványkodik mérgében, - igenli a gróf, - szinte látom, hogy ötven fonttal soványabb, mint egykor.

- Látod, te beszélhetnél a megyei főjegyzővel, elhoztam a folyamodványt, adja be a megyének, onnét aztán pártoljátok az ügyet, s annál hamarább meglesz.

- A mi tőlünk függ, azt megtesszük, s reménylem, negyed év alatt meglesz kívánságod.

Józsa Gyuri szerette volna megölelni a grófot, de már ez nagy gyöngeséget árult volna el, tűrtőztette magát, titokban élvezte az előgyönyöröket, s mikor délután elment, melegen szorította meg a gróf kezét, ezzel ajánlván figyelmébe a fontos ügyet.

Elment, a társaság előtt szokatlan volt Józsa Gyurinak eltávozása, pedig derültsége nem adott okot azt hinni, hogy valamiért megharagudott volna. Ennyi önmegtagadásra még az örökbékesség szerződés ellenére sem volna képes.

A gróf azt gondolta, a főjegyzőt a játékba keveri, s negyedév múlva hivatalosan tudósítja, hogy a kérvénynek nem lőn kívánt eredménye, s ezzel marad a dolog a régi állapotban.

Közölte az újdonságot valamennyivel. Senki sem nevetett, sőt mindenkit sértett a hiú gőg, mely magasabbra kívánkozott. Ekképpen az lőn a megállapodás, hogy Józsa Gyurit nevetségessé kell tenni. Ez volt Szentpálinak indítványa, s a társaság őt is bízta meg, gondolna ki valami tervet. A társaság Szentpáli találékonyságától megvárta, hogy a gúny erős és hatalmas leend; tehát elvárják, hogy e bizalomnak minél előbb megfelel, és hogy senki el ne árulhassa: nem is kívánják előre megtudni a tervet.

Nem hátrálhatott, viszonyát senki sem tudván, egyik sem gyanítá, hogy e kudarc még inkább felbőszíti Józsa Gyurit ellene, de kénytelen elfogadni az egész társaság bizalmát önfeláldozással is. Szemközt megyen a sorssal, maga kötelezte magát, maga fogja a kötelezettséget a legkövetkezetesebben teljesíteni. Javait senkire sem ruházza, nehogy Józsa Gyuri árnyékoldalát is megláthassa, hadd legyen teljes a pohár, meg fog házasodni, de a ki táblabíróságát keveselte, kinek kevés a közmegbecsültetésnek patriarkális jutalma, azért a néhány forintért, mit itt-ott a jóra is adott, megérdemli a kemény csalódást és Szentpáli nem tartózkodik e tervet véghezvinni.

Legelőször is követte Keglevichnek tervét, a főjegyzőt a játékba vonták, reményt nyújtattak vele, hogy a kamarás kulcsot a megye által megkapja, s amint megjő a válasz, tudósítani fogja.

György úr az ablakon szerette volna kilógatni lábait. A hiúság lángolt benne, lábaival szeretett volna járni, de annyi esze mégis volt, hogy ki nem ugrott az ablakon, mert aligha nagyon híg nem lett volna a levegő sétánynak.

Szentpáli elég találékony volt még, néhány szempillanat alatt megtalálta a legkedvencebb gondolatot, kiment a szilvási hámorba, beszélt a fölügyelővel, és csináltatott egy mintát, mely szerint a hámorban megönthettek egy óriás kulcsot, melynek nehézsége csak öt mázsát nyomott.

A gróf nem tudta, miért megy Szentpáli oly sűrűn a hámorba? Egyszer aztán Szentpáli nem hagyott neki békét, nézné meg a szörnyeteget, minőt egy hámor sem készített, az öt mázsás kulcsot.

- Mi a manó lesz ebből, Miska?

- Ez lesz Józsa Gyurinak kamarás kulcsa.

- Üres belül?

- Engedelmeddel, kedves barátom, tömör vas öntvény, a fölügyelő úr mondása szerint éppen öt mázsát nyom, ilyen kulcsot még a hetvenhetedik öreg apja sem látott.

- Hogyan küldöd el neki?

- Adsz egy biztos embert, ki a titkot el nem árulja; de a legbiztosabb ember legyen.

- Legbiztosabb emberemet küldöm, biztosabb nincsen, mint a csárdás, kit a múltkor láttál nálam.

- Megvan; az lesz a legjobb ember, - most tudósíttatjuk Józsa Gyurit, hogy a kamarás kulcs megérkezett.

Napról napra kábultabb lőn Józsa Gyuri, régen neheztelte, hogy a jó pajtások között ő volt a legutolsó ember, pedig a boldogabb napokban, a fokosnak fénykorában ő volt a kiskirály. Garázdaságának összege volt az érdem, mely szerént a legelső helyre ültették. Megfordult a világ, a társaság igen meggyalulódott. Magában rég elítélte őket; de különb lenni nem tudott. Most a sértett hiúság más menedéket keresett, a kamarás kulcsot, hogy a világ által nagyságoltathassa magát.

Megjött a tudósítás, az óhajtás teljesült. Szűk volt neki a maga bőre, szeretett volna kibújni belőle. Hadd repedjenek meg az irigyek! Olyan lakodalmat ülök, hogy nem látta mását az Alföld; de előbb a régi korhelykompániát akarta megvendégelni. Bizonyos napra meghívta őket, természetesen egy sem maradt el, mert a másik meghívólevél is megérkezett Szentpálitól, tudósítván barátait, hogy a rábízott üggyel készen van, s az igazságszolgáltatás egy napra esik Józsa Gyuri meghívásával.

A tiszafüredi korcsmárosné főzött a vendégségre, Józsa Gyuri hallatlan vendégséggel akarta őket fogadni, szobáit részben újra is bútoroztatta, Pestről hozatott új hintót, abban fog utazni ezután, mint kamaráshoz illik. Majd fogják bámulni Tisza-Füreden, Debrecenben, Egerben az új hintót, - persze, a nagy méltóság nem fért föl arra a kocsira, melyen táblabíró korában negyed magával is utazott nem egyszer.

A vendégek mindenen csodálkoztak, az új bútorokon, az új hintón, a rezes szerszámokon. - Józsa Gyuri hízott a boldogságban, a hintónak fényes oldalában meglátta magát, ilyen kocsit az Alföldön senki sem látott még. A sok kérdezkedés után megvallotta barátainak, hogy őt kitüntetés érte, ma délben hozzák meg neki a kamarás kulcsot, úgy írta a főjegyző úr, - s e vallomásban elpirult, mint valami tizenhat éves leány, és a szerencsekívánatokat egyenkint fogadta.

Csakugyan, a társaság igen illedelmesen viselte magát, a legbizalmasabb barátok e napon tartózkodóbbak voltak, előkerülő alkalommal figyelemmel előrebocsáták, egy meggondolatlan szó ki nem jött szájukon. Ekként Józsa Gyuri újra élvezte a régi kéjt, mikor ő volt az úr, ő volt a hatalmas kalifa, kinek intését a többi megvigyázta.

Ebéd felé szóba jött a múlt is, valamelyik fölemlíté az örökbékesség-szerződését, és indítványozta, hogy azt talán el is lehetne már tépni.

- A világért sem! - tiltakozik Józsa Gyuri, éppen most gondolván, mily derék dolog, midőn annyi udvarlója van, s ő majd az új tekintély alatt apródonkint visszafizeti a kölcsönt. Annyit nevettek az ő rovására, hogy a fizetőnapról nem akart lemondani, hisz a komédia még csak most kezdődik igazán.

- Tehát ne tépjük el a szerződést? - kérdi Szentpáli.

- A világért sem!... ismétli Józsa Gyuri, - azért hogy én kamarás leszek, mindig a régi jó cimborátok vagyok. Egy hajszállal sem különb, mint más, sőt annak örülök, minél előbb rászedhettek engem, magam is nevetek. Isten úgyse igaz!

- A mint akarod, édes György barátom, - mondja Szentpáli, Gyuri helyett Györgynek szólítván az örömtől részeg házigazdát, kinél mai napra már az a kitűnő is megvolt, hogy a gulyakolomppal adtak jelt az ebédhez.

- Nem halljátok, hogy enni hívnak bennünket! Adja tudtul a változást, - Keglevichet előtolta a nagy ebédlőbe, melynek roppant szárnyas ajtai a folyosóra nyíltak.

Délre ígérte a főjegyző úr a kulcsot, - nem maradhat már sokáig, e boldog hitben ült le Józsa Gyuri az asztalhoz. Nem tudott enni örömében, elképzelte, mennyire irigylik tőle e boldogságot, talán még a gróf is, csakhogy az nagyon szerény ember, egyetlenegy büszkesége, hogy magyar ember. Egykor Józsa Gyuri is mellét verve mondá el magáról e szép címét, - most sem tagadja, hanem e mellett mégis szép ám az a kamarás kulcs. Jaj be soká hozzák!

Tűrhetetlenkedni kezdett, minduntalan kérdezte a hajdút, nem jött-e valaki? Persze, az nem tudta, minek kellene örülni, - de mikor már ennyire zaklatta az úr, amint a csárdás megérkezett a nagy rakománnyal kérdi:

- Honnét jön atyafi?

- Egerből hoztam ezt a ládát, meg kell mondani ott fönn az úrnak, hogy egy kulcs van benne.

Szaladt a hajdú, jelentette a hozományt... Ekkor Józsa Gyuri szeretett volna az asztal közepére ülni, hogy tetőtől talpig láthassák az irigylésre méltó embert.

- Hozza kend föl szaporán a ládát.

- De nem bírom ám el magam.

- Kapaszkodjék bele tíz ember, annyi talán elbírja úgy-e?

Ez volt a parancsolat, persze harag nélkül, derült mosoly ült ki az ábrázatra, nem tudta már elnyögni a titkos gerjedelmet, s ha nem röhöghetett, mint máskor, legalább mosolygott, hisz ő most itt a legboldogabb valamennyi között.

Sokáig tart a fölhozatal, Józsa már tűrhetetlenkedni kezd, ki szeretne menni, ha a mai napon illetlen nem volna. Alig várja, hogy nyíljék az ajtó, íme, a vén hajdú kitárja a kétszárnyú nagy ajtót, behozzák tizenketten a ládát, mely nem annyira nagy, mint nehéz, és Józsa kételkedni kezd, de a hajdú megnyugtatására mondja, hogy kulcs van a ládában. Egerből hozták, oda lenn áll a kocsis, jobban mondva kifogott, mert etetni akar.

Ott a vendégek előtt fölszakasztották a ládának tetejét, Józsa Gyuri epedve várta a drága ékszert, még csak egy burok fedi s előttük fekszik az öt mázsás kulcs a szilvási hámorból.

- Na Gyurka!... mondja Szentpáli, látom, neked jókora kulcsot küldtek, ez legkevesebb lehet vagy öt mázsa, hogyan cipeled majd?

- Tudtam, hogy bolonddá tesztek! kiált a meglepett ember, lepottyanván a hetedik égből, s hirtelen tájékozni akarván magát, hogy haragudjék-e, vagy maga is nevessen?

- Haragszol, Gyurka? kérdi Szentpáli az elképedő embert.

- Nem haragszom, - nem,... haragudni nem fogok, már eleget fizettem, hanem azt csak megmondjátok, kinek fejéből került ki a kópéság?

- Én vétkem, én vétkem! veri mellét Szentpáli, a mindenkori, meghajtván magát a megalázatott ember előtt. Nem mondtam, hogy előbb utóbb meg fogsz szökni közülünk? Neked mi csekély emberek vagyunk, neked nem elég cím a táblabíróság. Úgy-e, jókor megmondtam, hogy nagyságos úr akarsz lenni?

- Hehehe, hihihi, huhuhu! Röhög Józsa Gyuri, pedig végső erejéből csikarta ki magából a színlett kedvet, tudtam én ezt, de nem akartam elrontani a tréfát.

- Annál jobb, legalább nem haragszol. Mondja Szentpáli, karját Józsa Gyuri nyaka körül fonva, így oltogatván a mérgét, mi a megcsalódott emberben javában forrott.

György úr hamar vigasztalta magát, látta, hogy a jó cimborák még nem pusztultak ki a régi vad tréfákból, tehát annál bizonyosabb a győzelem Szentpáli fölött, s ő mégis visszafizethetné a sok kudarcot, odaszámítván a mait is, ezzel is több oka van kívánni a furcsa győzedelmet.

Ebéd után lement az udvarra, majd ott lenn kicivakodja magát, szerteszét néz, ki akadna lába alá. A csárdás az udvaron kocsiját igazgatá össze. Megösmervén a csárdást, visszaemlékezett a csárdai estére.

- Kend hozta azt a kulcsot?

- Én voltam az az ember. Válaszol a másik foghegyről.

- Persze, kend most már a borravalót is megvárná?

- Nem én, uram, tudtam, - hogy itt nem szokás megkínálni a szegény embert, ennivalót is hoztam magammal, mert én sem kínálgattam az urat, mikor nálam volt.

- Nem feledte el kend a nevemet?

- Dehogy feledtem el, alig vártam, hogy találkozhassunk, legalább megmondhatom, hogy az ifjú urat másként emlegetik ám.

- Ugyan úgy-e? - vajon, mit mondanak róla?

- Amit édes örömest elhihetne róla még a mostoha apja is, mert a becsületből arra is ragadna valami.

- No hát én is elhiszem, - bíztatja Józsa a csárdást, mit beszélnek róla? Most nagyon örülhetnékem van, éppen legjobbkor jött kend; akár meg is ríkathasson kend.

- Az sem lenne sok ilyen fiúért, mert tessék elhinni, az anyjukom telesírta a kötényét, mikor elmondtam neki; pedig nekem sem ingem, sem gallérom a fiú ott fönn Pesten.

- Hüm! azt is tudja kend, hogy öcsém Pesten lakik.

- Azt is tudom, - igenli a csárdás, - azt is tudom, hogy egy vak fiúért méltóztatik fizetni Pesten a vakok intézetében. - Úgy-e hogy tudom?... kérdi, feleletet nem várva, - tudok én még mást is.

- Hogy az öcsém volt az oka a fiú vakságának? Persze, a diáktól minden kitelik.

- Ki bizony, kitelik a sok vásott kölyöktől, hogy egy szegény gyereket koldussá tesz.

- De látom, nagyon dicséri kend az öcsémet.

- Ha csak annyit tudnék róla, persze, hogy nem dicsérném, mert mindenki azt hiszi, hogy az úrfi csapta szemébe a meszet, úgy-e, a tekintetes úr is így hallotta?

- Szóról-szóra így hallottam, meg is fizetem a fiú helyett a költséget, míg csak él.

- Ha csak ennyi volna a dolog, de van ám hozzá más is, a legjavát nem mondták meg a tekintetes úrnak, hisz nem a tekintetes úr öccse miatt vakult meg a cigányfiú.

- Ne mondja kend! - bámul Józsa Gyuri.

De bizony mondom, azt is megmondhatom, miért vállalta magára az úrfi; nem akarta, hogy nyolc pajtását kicsapják miatta az oskolából, inkább magára vállalta a szörnyű vétket.

- Álmodta kend, amit beszél?

- Saját füleivel hallhatta volna a tekintetes úr, ha oly hirtelen el nem ment volna a csárdából. A színészek közt volt kettő a nyolc diák közül, és akármikor elmondják, hogy ők voltak a tettesek, nem az úrfi.

Józsa Gyuri kirántotta tárcáját, kihúzott egy ötvenes bankjegyet.

- Megösmeri kend e színészt?

- Komáim, tekintetes uram, - hát hogyne ösmerném meg őket?

- Előljáróban itt van egy kis borravaló; de ne szóljon kend senkinek, még korán van; meglehet, nagy szükségem lesz a körülményre, addig is isten áldja meg kendet. Enni, inni kap kend a legjavából. Mondhatom nagyon megörvendeztetett kend.

Kicsinyben múlt, hogy meg nem ölelte a hírhozót, elfeledte a kamarás kulcsot, kapott ő annál alkalmasabb eszközt, e kulccsal okvetetlenül megnyeri a fogadást. Ha Endrét kipróbálják, s a szelídülő kompánia a kecskeméti dolgot egyféleképen nagyon is vadnak találja; megfordítja a dolgot a másik oldalra, ez is olyan lesz, mint a kettős tükör, egyik oldalon kisebb lesz benne az ember képe, a másikban nagyobb. El nem vesztheti a fogadást, Szentpálit körmei közt tartja.

Oly nagy volt a meglepetés, hogy nem tudta egyszerre benyelni. Az udvaron járkált, sohasem hitte volna, hogy az egész társaság ellenében ilyen kövér elégtétele legyen. Majd ha megnyeri a fogadást a régi vad erkölcsök szerént, akkor előáll a bácsi, szemük elé tartja az üvegnek másik lapját is. Ami egyik oldalon rút volt, gyönyörű lesz a másikon. Nem a kamarás kulccsal, öccsének tettével fog büszkélkedni. Az is a családba való, ha magának nincsen dicsekedni valója, van a fiúnak. Méltán dicsekedhetik vele, ő nevelte, ő vezette, - mit tud bele a korhelykompánia, nem egy régi terve volt-e ez, mit annyi év alatt ügyesen eltakart a rövidlátók elől.

Lehullott róla is a keményebb kéreg, most ízleli életében először a szelídebb örömet, kijózanodik a múltnak bódultságából, a szív a nemesebb benyomás finom ingerét most érzi legelőször. Az előbbeni órának kemény tréfája volt a legszélső vonal, ott csordultig lőn a pohár. A vadember megundorodott önmagától, saját öccsének nemeslelkűsége megmenté őt is; nem tudott kétségbeesni, hisz a fiatal nem lehetett volna oly nemes, ha a törzs végképp romlott volna.

A kamarás kulcs csak ékszere lett volna, melynek csillogása világra kitárul, de nem megnyugtatásul szolgált volna neki; most látja, mily gyarló gondolat volt ez után reménykedni. Most látja, hogy barátai jót tettek vele, hogy a folyamodványt nem eresztették útnak, úgy kell a megtorlás; nem haragszik többé.

Azaz, - ne hirtelenkedjünk, - egyre mégis haragszik, Szentpálinak agyából származott a visszautasítás; miért ingerli őt folytonosan? Neki nem bocsát meg! Neki még lakolnia kell. - Nincsen olyan víz, mely Józsa Gyurit egészen fehérre mossa. Gyarlóságait kezdi beösmerni; de hogy eleven szent legyen belőle, sokkal közelebb ért ő az ellenkező útnak végéhez, mint hogy ideje lenne egészen visszajőni onnét.

Fölment vendégeihez, szilaj kedve kerekedett, énekelt, táncolt; sohasem volt józanabb, sohasem volt ilyen kedve, pedig ott feküdt a kudarcnak eltagadhatlan jele a sarokban, meg is volt aranyozva, egyéb baja nem is volna, csakhogy öt mázsát nyomott.

Ugyanannyi nehézségű teher hullott le lelkéről, most már nem kételkedett, hogy Szentpálival fogadását okvetlen megnyeri, s ez jobban esik neki, mintha az az öt mázsás kulcs színaranyból lenne.