A végerőlködés.

Bizalmas társaság volt Szentpáliéknál, Földváry is eljött, örömmel beszélte, hogy az alapfalazat már le van rakva. Nem hitte, hogy ezen pillanatban Pozsony felől jött a vihar: Széchenyi a színház megkezdése után sem csüggedett, a Duna parton akart színházat emelni. Újabb rohamra jött le Pozsonyból, összegyűjtvén pesti barátait, kik ez ügyben segítségére lehetnének.

Legutolsó vendég volt Fáy, ő már tudta Széchenyi megérkezését Helmeczytől, sietett Szentpáliékhoz, hogy Földváryt értesíthesse.

- Gábor, rossz hírt hoztam, Széchenyi megjött Pozsonyból.

- Széchenyi neve egy volna már a rossz hírrel?

- Meg akarja akasztani a színházépítést a pesti nagygyűlésen. Helmeczy büszkén mondá, hogy a fiatalság a gyűlésteremben Széchenyit és barátait hangosan fogják éljenezni! Huszonnégy fiatalember szavát adta Helmeczynek, hogy téged lepisszeg a gyűlésben. Nézd a névsort, ezt is jó lesz tudni.

- Endre nincs köztük?

- Nincs, de most beszéltem vele, éppen az ügyvédi esküt tevé le, héttőn adja a búcsúpoharat éppen e fiatal embereknek, - akkor akarják megnyerni őt is.

Szentpáliné hallotta a beszélgetést, később leányával is közlé, hogy Endrére iparkodjanak hatni, és ne engedjék elejteni az ügyet, melyért Földváry már annyit küzdött.

Endre még ez estély alatt megtudta a hölgyek aggodalmát, a kisleány először mert határozott véleményt mondani valamely ügyben, s ez ügynek e pillanattól fogva szoros összefüggése volt saját jövendőjével.

- Endre! Megbocsát, ha szabadságommal még élek, és kezemnek az elígérés után is árát szabom, nekem föltételem van, melytől szabad elállnia önnek, de nekem nem.

- Értem, valami csodadolgot kell véghez vinnem, mint a középkori lovagoknak.

- Igen, csodadolgot, - nézze e névjegyzéket, az ide följelölt urak Földváry ellen ígéretet tőnek; tőlük függ a pesti fiatalság magatartása a gyűlés alatt, győzze le a fiatal embereket.

- S ha legyőzőm?

- A színház megnyitása napján kezemmel köszönöm meg, ez a föltétel.

- Hölgyeim, hízelgem, hogy e föltétel nem kivihetetlen: elfogadom.

Földváry mindjárt megtudta a furcsa föltételt, Endrét félrehúzta:

- Fiú! Kemény dolgot vállaltál föl, azt mondhatom.

- Nagyon könnyű lesz, Földváry bácsi, - a huszonnégy fiatal ember közül egyetlenegy sem lesz a megyeteremben.

- Lebeszéled őket?

- Az lehetetlenség lenne, hanem azért én állok jót.

- És hogy te se várakozzál sokáig a menyegzőre, arról meg én állok jót.

Ellenféllé lett a két hazafi, mindkettő oltárt akart emelni; az egyik nagyot és fényeset, hova nemcsak a művészet, hanem a nemzeti büszkeség is emelt fővel beférhessen; míg a másik megelégedett egy szerényebb kis házzal, mely ha néha napján megtelik, legalább azt hisszük, hogy sokan vagyunk, míg a nagyban szégyennel állnánk meg, s az egyesnek egy országért kellene elpirulni, midőn az üres tágasságba annyi millióból oly kevés ember jut.

Hasztalan a közvetítés, Széchenyi a magyar nemzetnek akart palotát emelni, Földváry pedig csak a pesti magyaroknak; egyik a jövendőbe nézett, a másik a tegnapot is mai nappá tenné, nehogy ismét huszonnégy óra szaladjon el, és mohón azt beszélje szégyenünkre, hogy a magyar színész földönfutó, a magyar nyelvnek korcsmapad és félszer a menhelye. Ha még tovább várunk, míg a nemzet a Dunapartra összehordja a filléreket, csavaroghat a szegény színész, ugyan mi büszkeségünk lesz, midőn a megaranyozott bársonyfalak közé csak azon rongyokban lép, melyeket most is az irgalom foltja tart még össze?

Széchenyit éleszté a jövendőnek ékes reménysége, Földváry nem bírta el a mindennapi szégyent! Amaz fönnen hirdeté, hogy egy nemzetnek amfitheatrum kell, - emez azt szégyenlé, hogy még a félszerben vagyunk! Széchenyi egy országra gondolt; Földváry csak egy vármegyére, melynél a szomszéd Fehérmegye régen különb. Amaz azon kegyeletre gondolt, amivel a honnak tartozunk, Földváry csak azt kérdezte: mivel adós Pestvármegye! Széchenyi a külföld remekeire gondolt, s azt akarta, hogy a mienk is legyen olyan; Földváry csak a pesti német színházat látta, és rettentőn szégyenlé, hogy nekünk még semmink sincs. Ez azon álláspont, honnét a két ember kiindult, Széchenyi vezéri szerepében bízott, Földváry sem feledte, hogy ő meg Pesten alispán most.

Midőn Széchenyi Pozsonyban meghallá, hogy a kerepesi úton már az alapot is lerakták, lerohant Pestre, hogy hatalmas szavával még egyszer megkísértse a küzdelmet a hajthatatlan alispán ellen.

Földváry észrevette a zivatart, az alapfalazaton végig járkált, eszébe jutott Kulcsár István, ki makacsul nem hitte, hogy Pesten német színház lesz, s midőn az alapot letették, gúnyolódva mondá: Majd betemetik, aztán azt a követ is benn felejtik, amit beleástak! S íme, a német színház fönnáll és Kulcsár uram jövendölése a magyar színházon teljesedik be majd.

Hazament, otthon három ember is azon hírrel várta, hogy az ellenpárt még egyszer megtámadja Földváryt a megyegyűlésen, és hogy a gróf hatalmának nagyobb támasza is legyen, Dessewffy Aurel fogja a támadást intézni, a Pesten levő fiatalság pedig a győzelmet ráhangoztatni.

Földváry, mint valami tábornok, Ballával főzte a tervet, Balla volt a segédtiszt, kiből épp oly jó tábornok is válhatott volna, mint amilyen káplár is volt Földváry mellett. Talpig becsületes ember, hanem eszén volt légyen, aki vele kikötött, semmivel sem volt kevésbé félelmes, mint egy villámüteg, melyről nem tudja az ember, mekkorát üt vissza?

- Balla! - mondja az elkeseredésig fölizgatott ember, - hallja, mit beszélnek?

- Egy szóig hallom, alispán uram.

- Megköveznek bennünket.

- Bár azt tennék, tekintetes alispán úr, kiállunk a kerepesi útra, hadd dobáljanak utánunk néhány száz öl követ, aztán mindjárt könnyebben építünk.

- És nem hiszi ön, hogy kiásatják velünk azt a követ is, ami már lenn van?

- Nem hiszem.

- Holnap tíz órakor kezdődik a gyűlés, fél tízkor már becsődül a sok ember.

- Én meg kinyittatom nekik már nyolc órakor, s magam hirdettetem, hogy a ki nyolc órakor ott nem lesz, hiába jön, az udvarra sem fér be.

- Hát aztán?

- Aztán reggeliről is gondoskodom, alispán úr, csak legyen türelemmel.

Földváry nem kérdezősködött, megnyugodott Balla szavaiban, s még azon sem törte fejét, a holnapi gyűlésen mit mondjon? Lelke oly tele volt szent meggyőződéssel, hogy ha azt mind elmondja, kikerül a szónoklat.

Nem zajgott, nyugodtabbnak látszék, mint bármikor, ámbár lelke rávágyott a győzelemre; de a győzelemtől éppen úgy félt, mint a megbukástól. Ez esetben bátran belefekhetik a megkezdett színház árkába, maga mellé fektetheti a magyar színészetet is, mely akkor ered meg, mikor az a somfa, mely a színésznek vándorbotul szolgál. Ha pedig győz; az ügyetlen barátok megtépik azon babért, melyet idáig csak Széchenyi fejére tehettek föl méltán.

Forró vére majdnem ellankadt e bánatban; nem tagadhatá, hogy e pillanatban sírni is tudna. Ezen lelki tusában kész volna magát megveretni, ha egyetlen gondolat ráfoghatná, hogy ő hiúságból küzd a nagy emberrel. Forró homlokát az ablak üvegéhez akará értetni, ekkor lát meg az utcán néhány színészt, mindenki megnézi őket, mindenki meglátja, hogy messze útról jőnek, és hogy vándorművészek, kiknek ruhája élő komédiacédula. Mindenik mosolyogva megy el mellettük, csak egyetlenegy áll velük, kettőt is karon fog, mintha valaki húzkodná őket; csak ez az egy ember nem szégyenel összekapaszkodni velük. Vajon ki lehet ez a becsületes ember? Kérdi magában Földváry, egy kézszorítást szánva a derék embernek, - vajon ki az?

- Bod Pál! Kiáltja Földváry hangosan, megösmerve a megfordulót, midőn a két színészt hatalmas erejével a legelső nyitott kapu felé viszi, honnét Endre siet elő, s a küzködő színészeket Bod Pállal együtt húzza a közeli vendéglőbe.

Tehát még Józsa Gyuri sem tudja megölni az ép lelket? Még a korhelykompániából is válnak tanítványi a jó ügynek? Hát mért csüggedjek én? Kérdi Földváry, s aztán még egy pillanatot vetve a színészek után, eltökélten mondja:

- Húzkodjatok meg a földön, kezeimet elvagdalhatjátok; de amit megmarkoltam, megszorítom, míg egy ideg testemmel összekötve marad. És ha isten győzelmet ad, jó fiúk, leszedem rólatok a viselt ruhát, s úgy fölöltöztetlek, hogy e léha városi nép boldog lesz, ha ruhátokhoz értetheti kezét.

Vége volt a tűnődésnek, nem Földváry Gábor, hanem az alispán volt. Érzé, hogy ő ül az első székhez legközelebb, s az is legtöbbször üres volt mellette, legyen hát küzdelem a zöld asztalnál; de megmutatja, hogy az ő előlülése alatt a színház ügyét nem nyújtóztatják ki az asztalon, mint egy halva született gyermeket.

A gyűlés előtti napon huszonötödmagával ült együtt Endre a "Vadászkürt"-ben, a cigány persze nem maradhatott el, a búcsúpohárhoz vigasztaló kellett, és becsületére legyen mondva a cigánynak és bornak, nem is búsultak ám.

- Endre, - kérdi a legszájasabb fiú, - nagy munkába foglalkoztunk, holnap lesz a nagy harc a színházi kérdésben, ott leszel-e velünk?

- Én ott leszek, ha ti nem lennétek is.

- Tudod, hogy Széchenyi a Dunapartra akarja építtetni a nagy színházat, de ehhez idő kell?

- Igen, Földváry pedig már az alapot is letetette a kerepesi úton.

- Hadd el, pajtás, - be nem férünk abba a kunyhóba; egyszer bemegyünk, szét találjuk tolni a falat.

- Adja isten, hogy széttoljuk; akkor nagyobbat építtet a gróf, akkor abba járunk.

- Endre!... neheztel a másik, te nem vagy velünk egy véleményen, mi azt akarjuk, hogy betemessék a megkezdett alapot, te meg ellenünk vagy.

- Veletek vagyok, pajtás, temessük be, - húzd meg cigány azt a "Sírásó" nótát, nem látod, hogy temetésre jöttünk?

Összekoccantá a poharat, a huszonnégy fiú megörült a győzelemnek, hisz a legnépszerűbb embert fogták meg az ellenvéleményesekből.

Endre kezében tartá a poharat, mindenki ivott, csak ő nem, még mindig kezében tartá a színes poharat.

- S te nem iszol? Kérdi az előbbeni.

- Még innom is kell? - viszont kérdi Endre, - nem tudjátok, hogy vízivó vagyok?

- Ma bort iszunk valamennyien, semmi kegyelem, le a pohárral.

- Egészségtekre, sírásók! - köszönti őket Endre szomorún, majd ha be lesz temetve a kerepesi színház alapja, - föliratom egy kőre, hogy ti temettétek el; egészségetekre.

Kiüríté a pohár tartalmát, s a szokatlan italtól szinte megrázkódott, ennyit sohasem mert magába erőltetni.

A fiúk látták, hogy ez csak a kényszerűségnek enged; de biztosaknak kell lenniük, hogy a többi közé ne keveredhessék. Hirtelen összesúgtak, s el lőn fogadva az indítvány, hogy Endrét le kell itatni, ilyen kezdő ivónak nem kell sok, a "Vadászkürt"-ben szobát nyittatnak neki, hadd aludjék békén, míg ők a gyűlésen eldöntik a dolgot.

Endre nem vigyázott a súgdozásra, az első pohár bor után harsányan kiáltott a pincérre, hogy neki ne hozzon ily silány lőrét, hozza el a legjobb borát, ma ő is iszik, amennyi csak belefér.

A pincér elrohant, hozott egy barna üveget, Endre elé tette, s a búcsúpoharat ő forgatta legjobban, egyik felköszöntés a másikat érte, mindig vígabb lőn, mindig ő beszélt, a többit csak itatta, s mire éjfél lőn, maga előtt a hatodik iccés üveg ürült ki.

Hirtelen ment a poharazás, a legénység lassankint kidőlt, s egyet-egyet fölkülde Endre a megrendelt szobákba, hogy aludjanak ott fönn. - Ő még mindig győzte, pedig színes poharából megivott hat icce legjava - orczikerti vizet.

Hullott a legénység, Endre, mint valami betegápoló, karjain emelé őket az ágyba. Dalolt, vigadott, hallatlan jó kedve volt, a huszonnégy jó pajtásból három van még lábán, néhány pohárürítés után azok is készen lesznek, lefektetheti őket.

- Igyál, pajtás, az én egészségemre! Koccant az utolsó három közől egyik.

- Iszom, a tiédre is, Pistáéra is, Gyuriéra, Sándoréra, kiért igyam még?

- A színház egészségére igyál, az én kedvemért.

- Meg az enyémért! Dadog a harmadik.

- Éljen a színház!

- De... de, me ... me... melyik színház?

- A magyar színház, igyál.

- De... me... melyik? Kérdi a többi az asztalra dőlve a mámortól. Azt is,... azt is,... melyik szí... színház? Nyöszörög az elázott fiú, a mámorban is ígéretére gondolva, de a feleletet már nem hallja. Ekkor mind elbámult, Endre győztesen mondja:

- Éljen Földváry, éljen a kerepesi úti színház!

Balla Károly nyolc órakor beereszteté a legénységet a karzatokra. Hogy a gyűlés megnyitásáig el ne unják magukat, kétezer példányban osztá szét az ellenvéleményt a "Társalkodó" cikke ellen, mellyel a gróf saját eszméjét akarta érvényre emelni.

Balla betekintett az ajtón, körülnézett az ifjúságon, Bod Pált hallgatták az egyik sarkon, Endrét a másik sarkon, s azonkívül minden ember kezében volt egy nyomtatványcsomó, melynek tartalma a gyűlés kezdetéig elég volt a falánk ifjú vérnek.

Bod Pál magával hozta színészeit, a derék ifjúság a legjobb helyet adta nekik, pedig a vármegyehajdú alig akarta beereszteni őket, Bod Pál és a többi nélkül karddal szorongatja ki őket a megye udvaráról.

- Hozzá ne nyúlj! - mondja Bod Pál, - majd egykor aranyozott rámában látod meg, aztán ijedtedben a csákót is lekapod előtte.

A fiatalság hatalmas éljent kiáltott Bod Pálnak, s a két színészt ölben vitte a megye teremébe.

Ott vannak a legjobb helyen, élő szónoklat a két ember, mindenki látja, hogy ezek nem várhatnak bizonytalan évtizedekig. Harmadnap óta irgalomból húzódtak meg néhány jó embernél. Ne szóljon Földváry egyetlenegy szót, az ifjúság föltartja a két színészt, kiken nagyon meglátszik, hogy a nemzet napszámosai. Minek ott beszélni, hol az eleven példa oly fájdalmasan néz le, mintha nyárson mutogatnák?

A terem minden zugában megtelt, az ajtókat nyitva kelle hagyni, hogy a kiszorult tömeg is hallhasson valamit. Még az alispán nem nyitá meg az ülést, az oldalajtónál zsibaj volt, be kelle várni a lecsendesedést, ezalatt az ajtón kívül valaki meglehetős ingerültséggel mondja:

- Éljen Földváry, nem kell Széchenyinek annyira tömjénezni!

- Szerencsétlen ember!... mondja Balla Károly az ajtó mellett állva, - nevedet eltagadd, mert a ki Széchenyi nevét tiszteletlen mondja ki, az az édes apját is megöli.

Mindenki meghallotta a kemény szavakat, Ballának neve szájról-szájra ment, és tudva, hogy Balla volt az ellenvélemény írója, lehetetlen volt tagadni, hogy az egyesek nem önmagukért, hanem az ügyért szálltak síkra.

Megkezdődött a harc, a nagy színház emberei ragyogó ésszel küzdének, de minél nagyobbnak, minél hatalmasabbnak rajzolák az eszmét s az annak megfelelő csarnokot, annál inkább meggyőztek mindenkit, hogy az oly messzire van még, hogy Széchenyi és Dessewffy is csak a lelkesedés szemeivel látják.

Oly szép, oly tündöklő volt a jövendő, s a karzaton levő néhány színész oly halavány, oly csüggeteg, hogy csak ennyi kész bánat bírta a közönség ajkán a lelkesülés helyeslő szavát elnémítani.

Földváry türelmesen várta az alkalmat, midőn minden kapzsiság nélkül szót emelhetett saját hite mellett.

- Tekintetes karok és rendek!

Tíz esztendeig annyit beszéltem a színházról, hogy ezen pillanatban egy árva gondolatot sem találok, mit el nem mondtam volna; s magam is inkább itt várom, hogy valami újat halljak a tekintetes karoktól és rendektől.

Nagy lelki szegénység volna - nem örülni azon szép gondolatnak, hogy egykor mily dicsők leendünk szépben és jóban, sőt én volnék a legelső, ki kész lennék födetlen fővel, meztelen lábbal elmenni a dunaparti nagy színházhoz, hogy testi szemeimmel is lássam, mit lelki szemeimmel látni óhajtottam; de tudva azt, hogy még gróf Széchenyi István sem teremthetett össze többet a szükséges tőkének tizedrészénél, látva azt, hogy a méltóságos grófnak eszméje szerént még jó néhány esztendeig kell várnunk, nehogy úgy járjak, mint Mózes, ki elhozván Izrael népét Egyiptomból, negyven évig csavargott a pusztában, s az ígéret földét mégis csak messziről láthatta: megfeszítettem erőmet, és nemes Pest, Pilis és Solt megyének rendeletéből a kerepesi úton egy színháznak már alapját is végképen letettem.

Sok gúnyt kelle elnyelnünk, még azt is, hogy a kerepesi porfészekbe akarunk ülni a színházzal, de ezt könnyebben elnyeltünk, mint azt a rettenetes szégyent, hogy húsz év óta koldus Pest, Pilis és Solt vármegye egy országban, s ha már e szégyent feledni akarja: Magyarország fővárosában a német színházba megyen el - nevetni.

Én, e hármas vármegyének alispánja, őszintén kimondom: kötelességemnek tartom e szégyenért valamennyinél előbb elpirulni; és bár nem bírtunk nagyobb házat megkezdeni, bár a kerepesi útra szorultunk is; de ha felkészülne, mégis azt mondhatnánk az idegennek, itt van, ez a mienk! Szűk vigasztalás ugyan, de szégyenteljesebb a mostani állapot, midőn e nagy városban végig mehetünk és csak egy megkezdett alapot mutathatunk, melyet a jövendőnek boldog reményében be is temettettünk.

A megye országszerte szétszóródott színészeink legjavát szerződteté, én láttam a boldogság könyűit azok szemében, kiket a nyomorúság nem bírt megríkatni. Elhányták vándorbotjukat, mert nagyhamar elhitték, hogy nekik is meg szabad állni a fővárosban, hol a német színész régóta kényelmes párnán nyugszik. - Verjük szét a boldogtalanokat, adjuk vissza nekik a vándorbotot; hadd tűrjenek éhet-szomjat a pusztában: a ki meg nem hal, ihatik a Dunaparton, a fényes amfitheatrumban.

Én vagyok a megyének legelső szolgája, értem, hogy nekem kell megkezdenem az engedelmességet, mutassák meg a tekintetes karok és rendek, milyen nagy hatalom van a kezeikben, s bár én vörösre pirulok, midőn az idegenek szeme láttára szétverem anyai nyelvem apostolait: parancsoljanak velem, s én a megkezdett alapot is újra betemetem.

Engedjenek meg a tekintetes karok, hogy én nem tudtam tovább várni; de akár azt higgyem, hogy kérni valóm, akár azt higgyem, hogy meghálálni valóm van a hatalmas istennek, azt hittem, hogy sem kérelmem, sem hálám fohászának elmondására nem várom, míg a hatalmas Sion fölépül, hanem ott térdepelek le, hol térdeimnek a legelső alkalmas helyecskét találom; s minthogy éppen kérni valóm van, most is azt kérem: adj uram isten egy kis menedéket szegény színészeinknek, s te, véghetetlen hatalom, legbölcsebb vagy annak tudására, miért mondom én azt: adj uramisten: de mindjárt.

Az eddig hallgatag fiatalság utána mondá a vég-szót: de mindjárt! Helmeczy apró tatár szemeivel mindenütt kereste a huszonnégy fiatalembert, kik neki ellenkezőt ígértek. Röstelte, hogy a közvéleményt anticipando magáénak hitte, egyetlenegyet sem látott, minden hang a "mindjárt"-ot ismétli. Hasztalan a küzdelem, a közönség ösztönszerűleg érzé, hogy a várakozás elhibáztatná a célt, s ez ösztönt igazolá a következés. Megyeri, Bartha, Egressy, Fáncsy, Laborfalvy Róza, László, Lendvay, Lendvaynét, a legjelesebb magyar színészeket aligha látta volna együtt a pesti közönség, - tíz évi korszak alatt fele elhalt. A kerepesi színháznak első korszaka oly fényes volt, hogy ha ma beléphetnénk a duna parti színházba, eszünkbe jutnának ők, kik nem érhették volna meg azt a nagy színházat, melynek pompáját csak az ő fényük világíthatná meg méltón.

A közönség választott, a kocka el volt vetve, a leghatalmasabb főurak egyike, gróf Károlyi György, kardjára támaszkodva szólamlott meg, hogy ő is a megkezdett alapot akarja folytatni.

Vége volt a küzdelemnek, egy után indult valamennyi, a megyei közönség a bizonytalan jövendőt a mostani lelkesülésnek föláldozta, ki lőn mondva a határozat, hogy az építést folytatni kell. - Furcsa csata volt ez, a legjobb hazafiak küzdének együtt. Rettenetesen hibáznék, ki azt mondaná, hogy az egyet nem értés átka volt itt jelen; megrágalmaznánk a legdicsőbb érzelmet, ha eltagadnánk, hogy két lángoló szív küzködött azon, melyik szereti jobban a hazát?

Gyönyörű ütközet, mindkét fél győzött, hisz mindenik azt akarta, hogy a másik is szeresse. Egyik kisebb áldozattal jött, a másik nagyobbat akart; az egyik időt kívánt, hogy egy ország kincsét mutathassa be, a másik keveset áldozott, nem áldozhatott többet, de adományának becsét abban kell megmérni, hogy nem várt, nem késett: elhozta mindjárt.

Ó, magyarok, mikor lesz megint az a szép küzdelem, mikor két fél is akar valami nemeset tenni? Készen vannak a tapsolók; hadd lássuk, hányan indultak a ragyogó példa nyomán? hadd kiáltsuk nekik az éljent.

Boldog idők, minden egy helyett akadt kettő, s azon küzdött mindenik, melyik szereti jobban a hazát? Ez az igazi neve a Széchenyi-Földváry-küzdelemnek, emeljetek kalapot e szép emlékezet előtt.

***

Folytatni kezdék az építést, Földváry tanácskozván a kézművesekkel, még a napját is megmondá, mikor akarja megnyittatni a színházat.

- Endre. Augusztus 22-dikén nyitják meg a színházat.

- Az lesz az én menyegzőm napja.