Ingyen-napszámos.
Gödöllő irányából jött egy kocsi, a cinkotai "Nagy iccé"-hez
törekedvén elérni, honnét Pest könnyű hajtásnyira van még. A hátulsó
ülésből leszállt Lator István, visszaemlékezett a múltra, midőn e
hegyekre legelőször kapaszkodott föl azon a három táltoson, melyek közül
most már hihetőleg egyik sem táltos, ha csakugyan nem került tímár kézre.
- Lenézett a nagy rónára, keblét teleszívta friss hegyi léggel, szemei a
délibábban keresték a kun-szent-miklósi és tassi tornyot, meg azokon alól a "Vendégríkató"-i
csárdát.
Nem merek vele maradni, bizony még ríva fakad ez a kemény ember. Nagyon
fájna nekem, ha valami lelketlen hibakutató nem tudná vagy nem akarná
megérteni, miért könyezhet a legkeményebb ember, mikor eszébe jut vagy meglátja
a szülőföldet, hova száz esztendő múlva is hazakívánkozik.
Csak azt mondom meg, hogy semmi egyéb dolga Pesten, csak négy hétig akar
napszámban dolgozni a magyar színháznál, aztán meg Budán játszanak a magyar
színészek, meg akarná látni a tizenkét komát, illetőleg csak kettőt,
kikre a grófnak nagy szüksége vagyon.
Földváry késő este jött meg a színház udvaráról, csizmája szép fehér,
pedig reggel bogárfekete volt. A hajdú feketére mázolta be minden reggel,
ő meg minden este szép fehéren vitte őket haza, mészben, homokban
tiporván, mint akármelyik kőmíveslegény. Nádpálcája a levegőben
hadonászott, mint a vezérnek kardja. Szerencsére gömbölyű volt, hanem
azért a hanyag napszámos ezt a gömbölyűséget is megemlegette ám.
Hányszor fogyott ki a pénz!
A megígért összegek lassan folytak be, Földváry nem akart várakozni, ingyen
pedig nem igen akartak dolgozni a kézmívesek, minden szombat egy-egy végítélet
volt az alispánnak, ki a megígért, de elmaradt tőkét fogcsikorgatva várta.
- Megint nincs pénzünk,
tekintetes uram! Köszönt be Balla Károly minden szombaton; mert ha Földváry
volt az egyik hajdú, Balla Károly volt a másik, neki is csak annyi köze volt a
színházhoz, mint Földvárynak; mindkettő magyar ember volt, mindenik híven
akarta szolgálni kötelességét. Hasztalan hazudott nekik a hanyag, hasztalan
könyörgött a renyhe, el nem engedett egyik is a napszámból, - szolgálj becsületért,
szolgálj napszámért; de e napszám a nemzeté, abból elcsípni vagy ellopni nem
szabad.
- Az inszurrekcionális
pénztárból kell kölcsön venni, itt az utalvány. Vigasztalja Földváry Ballát, ki
egy hétig annyit parancsolt, hogy szégyenfejben el nem hazudhatta a napszámot a
másik hétre.
Mire a fizetési óra
megkondult szombaton este, készen volt a pénz, mindenik megkapta a magáét. A
füllentő kézmíves a hazugságról is kapott Ballától nyugtát, a hanyag
napszámosnak megmondta, hogy ha a pokolba hívják napszámba, menjen oda bízvást,
mert a színháznál nem használhatják. Mindenki félt a haragos úrtól, ki
forgácsot lopni, téglát tördelni, vakaródzni, beszélgetni, nyújtózkodni nem
engedett, a hulladék téglát maga is összeszedte, aztán föl alá járt az
állványokon, éppen úgy, mint az a nádpálcás úr, ki mindig haragszik, még akkor
is, mikor nem haragszik. Sohasem nevet egyik is, persze nincs is ott nevetni
való, mikor a harmadik szombaton reggel azzal állít be Balla:
- Tekintetes uram, megint
nincs pénzünk!
- Ott van az N.
csődtömeg pénze, két hét múlva megint lesz pénzünk, visszafizetjük akkor,
itt az utalvány, kedves Balla barátom, más baj nincs?
- A mesteremberek
irtóztatóan hazudoznak, tekintetes uram, néha egy hetet, néha többet is
elszalasztanak, azokkal legjobban kifáradok; persze én is leginkább
megvárakoztatom őket a pénzzel.
- Hej, csak ne menne az
építés így fél-koldusmódon és félig isten kegyelméből, majd megtanítanám
őket, Balla barátom, hanem így csak tűrjük a hazugságot, amíg lehet;
de jó lesz nekik megmondani, hogy ne sokat tréfáljanak velem.
Az utolsó szavakat már
megnyomta, itt már feledni kezdé a kényszerűséget, és az alispáni hatalom
támadt föl a szent ügynek védelmére, mit megcsalni és elárulni senkinek sem
szabad.
Folyt a munka,
egyrészről a kézmívesekkel és napszámosokkal, másrészről a
pénzbeszedéssel. Soha olyan szűk esztendőt, mint akkor. A panaszos
levelek szerént azt hihette Földváry, hogy az egész országot fölgyújtották a
tatárok, elöntötte az árvíz, az emberek levegővel táplálkoznak, pénzre még
csak nem is emlékeznek. Uram istenem, mind hazudott; nem akart fizetni,
áldozni, és kész koldusnak esküdte el magát.
Mind hiába, a színháznak el
kell készülni a kitűzött napra. Hogyan? hogyan nem? azt Földváry sem tudná
megmondani, de hogy kész lesz: azért jót áll.
- Megint nincsen pénz,
tekintetes uram!
- Menjen el tekintetes Fáy
András úrhoz.
- Itt vagyok, Gábor
barátom, mit parancsolsz, szolgálatodra állok.
- Pénz kell, barátom, mert
a megyeháznál egyetlen fölkaparható fillérünk sincsen!
- Van nálam néhány ezer
forint Endre pénzéből; ha az nem elég: magamnak is van, azt is
elvihetitek.
Megint volt pénz, Fáynak a
letéteményes pénzről kötelezvényt adott Balla és Fáy jótállásával, így
segítettek magukon, így épült a színház ismét néhány hétig.
Ne menjetek el a színház
mellett oly érzéketlenül, minden darab tégla közé egy kis történet van
bevakolva, beszélnek pedig elolthatlan lelkesülésről,
részvétlenségről, könyörgés- és rimánkodásról, nagylelkűségről
és semmirekellőségről, és több efféléről, mi az életben
előfordul, leggyakrabban ilyen intézeteknél, melyekért szónokolni,
prédikálni, buzdítani, húzni, taszigálni, kérni, káromkodni kell annak, ki a
kolompot felkötötte.
- Nagy nyűgöt vettem
én le Széchenyi nyakáról! Tűrhetetlenkedik egyszer Földváry, - véres
könnyeket sírhatnék, míg e kis kunyhót összeütöm, - vajjon mit csinálna a gróf,
mikor az én költségemnél tízszerte többet akarna?
- Megint nincs pénzünk! -
kiáltja Balla, már negyedszer ijesztvén meg a búsuló alispánt.
Most már csakugyan nyakába
kelle venni a várost, Fáy András egyik részt, Földváry a másikat, Balla a
harmadikat. Néhány héti emberségre kellett kölcsön fölvenni néhány száz
forintot. Néhány óra múlva az egyik Ráday gróftól hozott ezer forintot, a másik
Ilkeytől szinte annyit, a harmadik Nádossy Istvántól hasonlóképen annyit,
s ezen becsületes hazafiak szívesen megígérték a segítséget máskor is.
Kérlek benneteket, ne
kívánjátok, hogy ez apróságokat papírszeletekre írjam és a színház falára
szegezzem; hanem legyen bennetek emberség, valahányszor elmentek a színház
előtt, hova most valamennyien lelkesülni járunk, billentsétek meg
fejeteken a kalapot azon emlékezetnek, mellyel máig adósok vagyunk.
- Gábor! - szólítja meg Fáy
Földváryt, - úgy-e nagy koldusság ez?
- Rettentő koldusság;
de hát ki az oka?
- Magunk, kedves jó
barátom, - mért nem állítunk takarékpénztárt, oda minden megkapart forint
bevándorolna, s jó hitelű ember nem volna kénytelen házalni, mint mi
cselekedjük most.
- De miképen kezdjük el?
- Nálam készen van a terv, csak
az a kérdés, Pest megye hajlandó volna-e pártfogása alá venni az intézetet?
- Hát ki az a vármegye? -
kérdi Földváry, - én is vármegye vagyok, te is az vagy, jó barátaink is azok,
csak akarnunk kell, mindjárt megvan a vármegye.
- Akkor nincs mit késni,
összeállítom az egész tervezetet, benyújtom a megyének, a többi aztán
tőletek függ, kedves barátom.
- Meglesz, - meglesz; mert
te is akarod, én is akarom, meg a vármegye is akarja, - nem maradhatunk ily
nyomasztó szegénységben, Andris. A mostani állapot, rosszabb a koldusságnál, a
koldus ordíthat alamizsnáért, - mi nagyon cifra ruhában járunk, hogy
koldulhassunk. Szégyen, hogy néhány rossz forintért nem elég az emberségünk,
hanem könyörögnünk is kell.
- Beszélhetek a
tervről nyíltabban is?
- Minden embernek, -
barátom, hátad mögött áll az egész megye. Csak beszéld nyíltan.
- Eddig nem mertem szólni,
féltem, hogy a közönség kinevet.
- Nem is volna érdem, ha küzködni
nem kellene. Hadd szidjanak, hadd nevessenek ki, biztos lehetsz benne, hogy
akik legjobban szidnak és nevetnek, hunyászkodva süvegelnek ajtód előtt,
hogy kölcsön kérhessenek a takarékpénztárból. Be kell vágni, András. - Mikor a
jótékony eszme megtestesül: akkor veszed észre magad is, hogy két fejjel is
nagyobb vagy másoknál, kik most kinevetnek, de egykor hason másznak
előtted. Azok elfogynak a megalázkodásban, hogy a földről fölnézve
rád, óriás légy köztük. Ilyen
a világ folyása.
- Nem rettegek többé,
beadom a tervet.
A kalap-utcai legszerényebb
házak egyikében gondolták ki a takarékpénztárt. A takarékpénztárnak most
kezdenek építeni roppant három emeletes házat az egyetem utcában, Fáy András
pedig most is ott lakik a régi házban, hol ezt a nagy intézetet akkorára
kigondolta, hogy az ő házát tízszer magába nyelné. Azonban ne siessünk,
menjünk vissza a kalap-utcába, Fáy most ér haza, ma lelkesültebben, mint
a máskor, közelebb ért a régi gondolatnak megtestesüléséhez. Nyughatatlan
éjszakáinak álma bejárja néhány nap alatt a várost. Ha a hatalmas vármegye
vezeti be Pest városába ez intézetet, nem árva gyermek, gazdag örökösként
mutatja be magát, a szorgalom fillérei kezdetben százezrekké nőnek benne,
aztán milliókká! Mondja Fáy szent borzalommal. Pedig ha valamelyik
táblabíró atyánkfia abban az időben ezer forintot mondott ki, megtörölte
száját, mint valami kövér falat után.
Fáy hátranézett, nem
hallotta-e meg valaki a merész szót? Senki sem hinné el, hogy a poéta ember, a
mesecsináló egyében törné fejét, mint egy kis művészi füllentésen, vagy
éppen mesén. Oda beleférnek a milliók, adják-veszik kölcsön, mindenki
elolvassa, de senki sem hiszi el. Tudja, nagyon jól tudja, hogy nem hiszik el,
mégis kimondja a kezdő szót. A jelenkornak nincsenek mártírjai és
szentjei, csak azt tudják a mai napnak jelesei, hogy az egykori szentek tudták
előre, hogy keresztre jutnak, égő kemencében, forralt olajban fognak
meghalni, ezért lőnek szentek és dicsők, mert nekik csak a fájdalom
jutott. A poéta ember valójában rászületett az ilyen gyönyörűségre,
kiállni tervével a világ elé, összeveszni az ostobákkal, küzdeni a makacsokkal,
harcot vívni az értelmesek szőrszálhasogató részével, és nem tágítani, míg
ki nem viszi tervét a dűlőre. A kövér pecsenyéhez majd többen is
hozzányúlnak, akkor édes poétám, mégis kisül, hogy neked is volt ám eszed. A te
küzdelmedet senki sem kérdi, fájdalmaidat senki sem látja meg, mint a gyermek,
ki a tó vízébe dobálta köveit, megharagítá a vizet, ráncokat vert az
előbbeni simaság, s mikor újra megint sima a víz, a gyermek nevetve
távozik, azt véli, a tó nem haragszik, ismét sima a tükör. Csak arra nem eszmél
a gondatlan gyermek, hogy a beleszórt kődarabok mind a tó keblében vannak.
Tehát el szabad feledni,
hogy Fáy András házról házra, ajtóról ajtóra kopogatott részvényeseket
gyűjteni, és minden harmadik háznál olyasvalamit mondtak tervéről,
mintha azt álomképpen is gyanús volna elmondani. Tehát senkinek sem jut eszébe,
miképen vette a részvényt. Hányan vannak, kik e tolakodást nem akarták
megbocsátani a derék indítványozónak. Irtóztak tőle, aki messziről
meglátta, szökött előle a kapuk alá, féltek a jámborok, hogy valamikor
három emeletes házat vet a nyakuk közé.
Ilyen a kezdet, és így
lesznek az egyszerű emberek nagy emberekké, így terem az anyag, melyet a
kegyeletes toll följegyez. Száz esztendő múlva megkerül az igazság az
érdemnek, - sok idő a száz esztendő, de vigasztalásnak mégis jó, hogy
valamikor mégis megösmertetik az érdem.
A papírhalmazok közül
kihúzá az adatgyűjteményt, elkészíté a nyilvánosság elé, ráadta az utolsó
apai áldást, így bocsátá rövid idő múlva vitatárgyul az ostobáknak, érett
eszmeképen a hatalom kezébe: mondja ki rá ítéletét, megszülessék-e az eszme?
- Megint nincs pénzünk
tekintetes uram, jelenti Balla, három héttel az előbbeni jelentés után;
mert ami addig bejött, az eddigi kölcsönzésekre kellett visszafizetni, s a
nagyobb kézmívesi árjegyzékek úgyis fizetetlenül voltak.
- Mennyi hiányzik, Balla
barátom?
- Kétezer forint,
tekintetes uram, ide nem értvén a kézmívesek nagyobb követeléseit, hadd
várjanak.
Most már nemcsak Fáy,
Ilkey, Nádossy, Ráday erszényének fenekéből kotorgattak össze minden
fillért, Földvárynak magának nem maradt egyebe, mint egy nagyon megreszelt
ezüsttizes, mit senki sem vett el forgandópénznek. - Asztalfiókjait rendre
húzogatta, mégsem került ki a hiány.
- Még száz forint kell.
Számítja Balla.
- Csöndesen, barátom Balla,
még lesz itt valahol néhány forint, bár észre ne venné az asszony, annak az
erszényéből kikaparom a hiányzó összeget. Nagyon kell vigyáznom, az
asszonyok mindjárt nagy lármát ütnek, ha a férfi a túrópénzbe markol.
A legnagyobb óvatossággal
ment az asszony szobájába, éppen sétálni volt Földváryné asszonyság, a férj a
rejtett fiókot szépen kivadászta. Talált pénzt; de még az is kevés volt, már a
konyhapénzhez kelle nyúlni, s annak beleszámításával kikerült a száz forint;
csak öt bankó forint maradt a reggeli vásárra az alispáni háznál.
Ha milliók boldogságát
lopta volna el, nem rémülhetett volna meg jobban, mint mikor az asszonyságot
bejőni látta. Markában volt a pénz, azt kabátja alá fogta, de oly zavart
volt, mintha a barackbefőzött mellett csípte volna meg; szólni akart, de
nem tudott, s ekkor az asszonyság remegve kérdi:
- Gábor, most meg akarsz engem
lepni?
- Megleplek, kedves feleségem,
igen, megleplek; csak ne kívánj tőlem feleletet, mert engem vár valaki.
Magára hagyta az asszonyságot,
Ballának markába nyomta a pénzt, siessen vele a napszámosokat kifizetni, mert
az asszonypénzt mindjárt visszakérik.
Földváryné összekutatott mindent,
valóban meglepetésre számolt. Összehányta fiókjait, hátha oda tett valamit, így
jutott a rejtett fiókig, bizonyosan oda tett valamit; de az üresség
érthetően megmagyarázta, hogy azt is elvette onnét, ami ott volt.
A konyhapénztárban sincs több öt
forintnál, Földváryné gyanítá, hogy a színház nyelte be a holnapi ebédnek
pecsenyéjét, hirtelen tájékozta magát, tenyerében tartá a maradékösszeget.
- Ennyi maradt csak, Gábor?
- Úgy-e megleptelek, asszony?
Mondja Földváry először remegve, hogy az asszonyt megkeseríti.
- Nagyon megleptél, kedves férjem,
holnap meg én leplek meg az ebéddel. Ezt oly derült mosolylyal mondá a nő,
férjének karjába fűződve, hogy az alispán ismét sodrába jött.
A nő nem okoskodott,
hozzáfűzé magát a férjhez, annak arcán látta a magasabb gondokat, a
legfinomabb női tapintattal érintetlenül hagyá a kényes ember
tűnődéseit. Odaadásával meggyőzé, hogy sorsának osztályosa
lőn, férjének állását megérti, buzgalmának a nő is tud áldozatot
hozni.
- Férjem, lesz szerencsém holnap
ebédre?
- Úgy-e félsz, hogy máshová
hivatom magamat?
- Azt is megérdemlenéd, kedves
férjem, - most tudom, mily szép és jutalmazó gondolat Földváry Gáborné lenni.
- Asszony, - kiált föl örömmel a
férj, - holnap nekem a száraz kenyér is jutalom lesz tőled.
Boldog férj, kinek érdemeit neje
megbecsülni tudja, - boldog nő, kivel a férj érezteti, hogy fáradalmainak
jutalma nejének szerelme; és boldog e sorok írója, ki e családias jelenetet
biztos kézből megtudám, s ide leírhattam.
Ezen jelenetek toldalékai a
színháznak, minden sor kő más eseményt beszélhetne, a legfelső sorok
mindig többet, a vakolat és belső elrendezés a legtöbbet. A diákgyerek meg
nem állná, hogy az ablaküvegre ne firkálná nevét. E falakon nincs név, a
bemenő megfizeti helyét, nem törődik, kinek buzgalmából épült.
Földváryt, Fáyt, e két fáradhatatlan hajszolóját az ügynek, Balla Károlyt, a
kérlelhetetlen munkakergetőt, csak néhányan tudjuk, az elmondottakból a
lelkes olvasóközönség rendén találja, hogy a korrajzok írója négy kötetes
könyvet írjon róluk.
Balla valamelyik héten
megkétszerezte szigorúságát, a napszámosok és kézmívesek ezen jelből azt
gyaníták, hogy a pénztárban hirtelen megszaporodott a pénz. Tapasztalás szerént
Balla Károly ilyenkor parancsolt legtöbbet. Fájdalom, nagyon csalódtak, néhány
rossz forintjuk van csak, a legéhesebb napszámosoknak is alig lesz elég.
Két hét óta kivált a többi
napszámos közül egy jól öltözött ember, a déli harangszó után is föltolja a
téglaterhet a legmagasabb állványra, az esteli harangszónál nem löki el a
szerszámot, a hanyagokat meg is löködi, csak szombaton délután nem látható, a
fizetést nem kéri: azért vigyáz rá Balla Károly, hogy a harmadik szombaton
megjön-e?
Harmadszor sem jött meg,
ebből kétségtelen, hogy nem a napszámért dolgozik. Hasonló dolgot nem
lehetett elhallgatni az alispán úr előtt, megjelenti neki. Földváry
hétfőn reggel korán kezébe vette a nádpálcát, sietett a színházhoz, hogy a
bejelentett embert meglássa.
Útközben gondolkodni is ráért, a
bejelentett ember okvetlenül valami különc ember lehet. Ennek nyomán rágondolt
a "Vendégríkató"-i csárdára, kit még ma fog kurrentáltatni,
hogy őt érdeklő ügyben a pest megyei alispánt keresse meg, még az
utazási költsége is meg lesz térítve.
Az udvarra érvén, Balla Károly
messziről mutatja Lator Istvánt. Négy suhancot terelt maga előtt, a
telerakott talicskával hajszolta őket a magaslatra, miatta persze nem
állhattak meg félúton. Azonkívül pörölni vagy káromkodni sem mertek, mert már
egyet irgalmatlanul megrázott.
Földváry fölsietett az állványon,
a lerakodásnál oldalt nézte, az egészséges arcon nem vásította le az idő a
régi vonásokat, nádpálcájával kissé megérintette a vállat, hogy szemközt
forduljon neki - a "Vendégríkató"-i csárdás.
- István!
- Úgy hívnak, tekintetes uram.
- Az ég küldte kendet.
- Magam is jöttem, tekintetes
uram, látom a két kéznek alkalmas hasznát tudják venni.
- Ösmer-e kend engem?
- Ha a tekintetes úr megösmer
engem, több megösmerni való van a tekintetes úron.
- Megvigasztalom kendet István.
- Könnyen megvigasztalhat
tekintetes uram egy névvel, csak azt az egyet mondja ki, tekintetes uram.
- Szentpálit gondolja kend?
- Láttam őt, tekintetes
uram, különben el nem mertem volna jőni az egyenes földre.
- Napszámból élődik kend?
- Keglevich Miklós úr ő
méltósága az én uram, ide is ő küldött föl engem. Beszéli Lator István
félreállítva az útból, mert vendégek jöttek, leghátul a gróf, ki a többit
elbeszélte Lator István helyett.
- Megvannak a komák? kérdi
Földváry a gróf, beszéde után a másik fonal után kapva.
- Minden szombaton látom
őket Budán, akkor azokat nézem a színházban, könyörgöm alássan.
- Még a napszámot is itt feledi
kend, István?
- Csak a komáimnak szolgálom
vissza az emberséget, tekintetes uram.
- Megérdemlik a komák e munkát
István? Tudják, miért kereste föl kend őket?
- Emberséges emberek azok, tekintetes
uram, alig várják, hogy a kérdésre megfelelhessenek.
- Rögtön Budára megyünk István.
Mondja a gróf .
- Méltóságos uram, meglátom-e én
azt a derék úrfit?
- Forduljon kend vissza, két
asszonyságnak mutogatja a falakat, majd máskor közelebbről is megmutatom
kendnek, nagy köze lesz kendnek az ő szerencséjéhez, vasárnap ő is
jön Szilvásra, kend is indulhat szombaton.
- Megint szökik kend a napszám
elől? kérdi Földváry.
- Tekintetes uram, meg van
fizetve az én napszámom.
- Ne úgy mondja kend, én jobban
mondom: meg lesz fizetve az imsósi csatorna mellett.
- Ne csiklandozzon a tekintetes
úr, régen elszoktam én a nevetéstől, nagyon nehezemre esnék.
- Kételkedik kend szavamban?
- Mit parancsol a tekintetes úr?
mindent elhiszek. Mondja készséggel Lator István, annyi év óta járván Földváry
parancsa szerént.
- Hány hold földje volt kendnek
az "Imsós" mellett?
- Negyven hold volt, tekintetes
úr, sem föle, sem híja nem volt: éppen negyven hold.
- Most higgyen kend száz
holdat. Ezt parancsolom kendnek.
Mereven állt az ingyen napszámos,
négy-öt öllel magasabban állt a föld fölött, talán mivel ennyivel közelebb esik
az éghez, a hatalmas úristen könnyebben meghallotta a titkos fohászt, mikor
reggeli imája után visszagondolt a Duna folyása mellé. Oda kívánkozott vissza,
szóval nem mondá, csak gondolta. Az isten a gondolatokba is belát, egy-pár óra
múlva visszajött az égből az imádságra az áldás, de sebes postája van a
buzgó imádságnak.
Az urak lefelé mentükben intettek
neki, fölült a bérkocsis mellé, elment velük Budára, a két komát kiválogatni a
sok komédiás közül.
Budára menekült a magyar
művészet, a pesti magyarok szélben, esőben, hidegben, melegben
mászkáltak a hegyre, odarakták filléreiket a magas hegyre, ott volt a nyelvnek
oltára. Méltán mondhatták áldozatnak az odamenetelt, szenvedniök kellett, hogy
ott az igéket hallhassák.
Künn a napon sütkéreztek a fiúk,
Lator István messziről kiböködte a két komát. Az urakra hagyá a végzést,
ő csak tanúnak írta magát a nagy papírívre, mely Földvárynak és a grófnak kitűzött
céljukra bizonyítványképpen szolgált.
Visszamenet a gróf értesíté
Földváryt, hogy Endre letévén az ügyvédi vizsgát, tartsa meg a másik
szigorlatot is, bizonyítsa be, megérdemli-e az ötvenezer forintot és annak
kamatait, mely majdnem elérte a tőkét.
- Kik lesznek a bírák?
- Én és három másik, X. Y. Z.
Nevezi őket a gróf, Bod Pál lesz Józsa Gyurinak ügyvéde, ki a fiúnak
hős tetteit előadja, Józsa Gyurinak szája íze szerént.
- Ki lesz az "advocatus
diaboli," ki a másiknak állításait elrontja?
- Arról még nem gondolkoztam.
- Szabad valakit ajánlanom?
- Beavatott embernek kell lenni,
nehogy Endre ellen legyen, tudsz ilyen embert?
- Küldök egyet, a legutolsó
órában Szilváson lesz.
Pestre értek, a Váci utcában
leszálltak, a gróf búcsút vett Földvárytól, ki utolsó szavában újra megköszönte
a szilvási vashámor gazdag ajándékát, valamint Lator Istvánnak is az ingyen
napszámot.
|