Advocatus diaboli.3
1837-ik évi augusztus hónak 22-én akarta Földváry megnyittatni a színházat.
Ezt félévvel előbb megmondá Földváry, de senki sem hitte, még az
építész sem, aki azonkívül Földváryval magával is el akarta hitetni, hogy nem
lesz meg.
- Nem lesz meg? Kérdi Földváry nádpálcájára támaszkodva. - Hallja az úr, én
szavamat adtam, hogy azon a napon meglesz, és meg is kell neki lenni.
- Meggyőzőm a tekintetes urat a lehetetlenségről, - okoskodik
az építész, az alispánt a színház belsejébe vezetve, - tessék ide figyelmezni,
- mutogatja a főnehézséget, - a színpad üregét mélyebbre kell szállítani,
mint kimérve volt, - akkor pedig vagy a meglévő hátulsó falazatot kell
újra lebontanunk, vagy nagy fáradsággal alá kell falaznunk a meglevőt, -
és ez hatheti munka.
- Mikorra mondtam én, hogy a színházat meg kell nyitni?
- Augusztus 22-ikét hallottam említeni, - tehát attól hat héttel odább kell
számítani.
- Egy órával sem, hallja az úr, vagy akkor nem én vagyok Földváry, azt
elhiheti az úr.
- Tud a tekintetes úr csodát csinálni?
- Azt majd az úr mondja meg, ha augusztus 22-én ki lesz nyitva a színház.
- A tekintetes úr lesz a második Mózes, van-e csodatevő vesszője a
tekintetes úrnak?
- Van!... kiáltja Földváry egész hangerővel, s az építész előtt
fölemelé a nádpálcát, - nézze meg az úr ezt a nádpálcát, ez nem vessző,
hanem jó vastag bot, most csak ilyennel lehet a csodákat csinálni, és meg is
mutatom, hogy lehet. Balla barátom, - hengeríttessen nekem a színpad közepére
egy tuskót, oda fogok ülni, én leszek a pallér, tessék tudtul adni a
kőmíveseknek és napszámosoknak. Aki hétfőn reggel részeg lesz, vagy helyén
nem lesz: vasra veretem. Természetesen, a becsületes, józan és szorgalmas ember
ezt ne vegye magára.
Az építőmester hallgatta a rendelkezést, látta, hogy Földváry nem
mozdul az ülőhelyről, sem első sem második, sem tizedik napon, a
legények és napszámosok nem mernek ácsorogni, nagy sebességgel ment a munka s
az építész a második hétben maga is hitte, hogy a színház mégis készen lesz
augusztus 22-én.
Az előbbeni hírek megfutották a várost, Endre a menyegző napját
odább húzódni látván, megszomorodott.
- Búsulsz, Endre? - mondja a fiúnak, mikor Szilvásra indult a nevezetes
napra.
- Hat héttel tovább kell várnunk.
- Ne félj, öcsém, egy órával sem
későbben, mint mondám, már az építőmester sem kételkedik, eredj
kérdezd meg tőle.
Fölvidult a fiú, s a legboldogabb
gondolattal ment el a furcsa próbatétre, hol tetteit sorban elszámlálják
előtte, s akkor tudja meg, úr lesz-e vagy koldus? Földváry két nap múlva
ismét kifogyott a pénzből, két hét előtt nem kaparhatott nagyobb
összegeket, a rendes kiadásokban csak a napszámosok fizetése volt valamiképpen
födözve, a nagyobb árjegyzékek és számlák hetek óta vártak.
Balla nem tágított, parancsolt;
de a nagyobb követelők vérszemet kaptak, fölmondták az engedelmességet,
mert valami gazember kiugratta a hírt, hogy félbenmarad a színházépítés megint,
sehonnan sem akarnak már pénzt adni a munkabevégzésre.
Ugyanekkor néhány kihallgatatlan
rab szinte türelmetlenkedni kezdett, s majdnem lázadás tört ki a megyei
börtönben, még azt a vakmerőséget is elkövették, hogy fölizenték az alispánnak,
hogy elunták a várást.
A börtönőr szaladt az
alispánhoz, alig tudta elhebegni ijedtségében a rabok izenetét. Földváry sok
dologgal lévén elfoglalva, harmadszor is elmondatta magának a jelentést, mégsem
vigyázott oda.
Eközben jött Balla is, vele az
elégületlen, vagy jobban mondva türelmetlen kézmívesek, egész úton azt
beszélve, hogy ők nem várnak.
Balla a türelmetleneket az
előszobában hagyta, sietett be az alispánhoz, még az ajtót is nyitva
hagyva. Mikor belép a szobába, látja, hogy a börtönőr ott van, és
negyedszer jelenti, mit mondanak a rabok.
- Mit mondanak? Kérdi Földváry,
megértve a negyedszeri ismétlést.
- Hogy ők elunták a
várást.
- Micsoda? Elunták a
várást? - ismétli a legingerültebb hangon, - majd megtanítom én őket
várakozni mindjárt, kurta vasra valamennyit, de rögtön.
A börtönőr elment,
Balla következett a szomorú jelentéssel; de itt már Földváry is elakadt; se
pénz se jó tanács, a fenyegetés pedig nem használ.
- Igazuk van, barátim,
méltó okuk van zúgolódni, de két hétig nem adhatok egy fillért is.
- Elvesztünk két hetet,
tekintetes uram.
- Még egyet próbálok, pedig
sohasem cselekedtem, még könyörögni is fogok nekik, hívja be őket Balla
barátom.
Erre kellett jutni a tekintély
mellett, meghunyászkodnia a közös ügyért, rimánkodni a kegyelemért, hol
teremteni kellene; mindegy, ha a fenekéhez ért a pohárnak, ezt a keserűt
is megissza még, hadd jöjjenek be az elégületlenek, még könyörögni is fog
nekik.
- Tekintetes uram, egyetlenegy
sincs az előszobában, holott velem jött valamennyi!
- Keressük föl őket a
színháznál, legyünk alázatosak, barátom, ennek a sovány erkölcsnek is vegyük
hasznát, ha máskép nem boldogulunk.
Elmentek a színházhoz, az
előbb kérlelhetlen kézmívesek nyakra-főre dolgoztak, ennyi szorgalom
soha sem fejtetett ki, mi lehet ennek az oka?
- Mi bajuk van az uraknak? Kérdi
őket az alispán egyenkint.
- Semmi bajunk, tekintetes
alispán úr.
- Nem akarnak várni?
- Akár esztendeig, vagy még
tovább is! Felel mindenik egyformán.
- Balla barátom, ezt nem értem.
- Én meg értem, tekintetes uram,
- magyarázza Balla, - mikor a börtönőr jelentette, hogy a rabok
türelmetlenkednek, az én elégületleneim már az előteremben voltak, a
nyitvamaradt ajtónál tisztán hallották, hogy a várakozni nem akarókat a
tekintetes úr kurta vasra vereti. Magukra vették a dolgot, és mind elszaladt az
előteremből.
- Ne bántsuk őket,
remegjenek két hétig, mert másképp nekünk kellene félnünk. Mikor pénzünk
megérkezik, megvigasztalhatja őket, Balla barátom.
Méltóztassék
meggyőződni, hogy ez így történt, ezt is a téglasorok közé lehetne
bevakolni, ilyen történeteket beszélne el a kerepesi színház.
- Barátom Balla, egy hétre
távozom.
- Akár kettőre tekintetes
uram, most már nem félek. Nyugtatja meg Balla Földváryt, ki Szilvásra ment,
hogy Endre próbatétén advocatus diaboli legyen.
A szilvási kastély a
kitűzött határnap előtt megtelt vendégekkel. Széchenyi munkái valának
a beszédtárgy, s a nagy magyarnak szellemsugarai mindenhova bevilágítottak, az
önfenntartásnak élénk ösztöne elverte a nappali unalmat és éjjeli álmot. A
cigány kiszorult a kastélyból, név és születési ünnepre mertek csak eljönni.
Búsabb volt a nóta, mit ugyan ő a haladás boldogságáról beszélt, a szomjas
föld nem nyelhetné mohóbban az esőcseppet, mint a magyar ember a nagy
hazafi erős mondásait.
Endre is jókor megérkezett a
bácsi nélkül, Bod Palit küldé maga helyett, Bodnak kelle védelmeznie az ügyet,
maga otthonmaradt a kínos kétségben, vajon Szentpáli nem búvik-e ki a
nyűgből?
- Hát Józsa Gyuri? Kérdé
valamennyi.
- Nem jött és nem is jön el.
Válaszolt rá Bod Pál.
- El kell lopatni a vén korhelyt.
Indítványozza valamelyik.
- El kell lopatni! Lőn a
határozat, s az indítványozó magára vállalta a kivitelt, ha segítségül biztos
embereket adnak melléje.
Keglevich nem állhatott ellent,
Lator Istvánt negyedmagával rendelte ki az emberlopásra, nem kételkedvén benne,
hogy ez meg is fogja, meg nem is ereszti el Józsa Gyurit, sem pénzért, sem
rimánkodásért.
A készülődés nem tartott
sokáig, a társaság kíváncsi volt a próbatétre, s ha sikerül Józsa Gyurinak a
fogadás, tudni akarták, mit nyert: hadd mondja el maga régi cimborái
előtt.
Pestről várták az advocatus
diabolit, most hajtat be az udvarra, hirtelen leugrik a kocsiról, nem várja
a házigazdát, a legszélső szobának tart, oda megyen utána a gróf,
midőn bejelentették a vendéget.
Semmi sem hiányzik, a bírák
összeültek, a hallgatóság félkörben ül a teremben, Endre az ablakmélyedésben
ült le, várva a kérdéseket, maga sem tudván, miből?
A gróf előadá, miszerint e
fiatalember fölött ítéletet kell mondaniok, érdemes-e arra a tőkére,
melyet bátyja Kulcsár István és Fáy András kezéhez letett?
Bod Bál négy jelenetet ígért
elmondani, mind a négy jelenet méltó, hogy Józsa Gyuri emlékei mellé tétessék.
A korhely kompániának fénykorában is alig találkozik kurucabb tréfa, hallják az
urak aztán legyenek bírák.
- 1-ör is a
"Vadászkürt"-ben huszonnégy fickót leivott, pedig azelőtt soha
sem ivott bort. Mit szólnak erre a bírák?
- Nagy érdem, - mondja az egyik, -
még Józsa Gyuri sem dicsekedhetik ilyen nagy erővel, hány icce bort ivott
meg?
- Egyet sem, - szólal meg az
advocatus diaboli a mellékteremből, a félig nyitott ajtónak háta mögül - a
fiú nem iszik bort, akkor is rútul megcsalta a többit: zöld pohárból, barna
üvegből Orczy-kerti vizet ivott bor helyett. A huszonnégy fiatalember
huszonnégy óráig nem ébredt föl, azalatt megtörtént a pesti gyűlés, melyen
a huszonnégy fiatalember le akarta pisszegni Földváryt, és betemetni a
megkezdett alapot. - Ő is egyik türelmetlen, ki nem tudja megvárni a
jövendőt.
- Mondok hát mást, - vitatkozik
Bod Pál, folytatván a szerepét, - hallhatták az urak, hogy védencem fehér
kesztyűben egy targoncát tolt végig Pestnek utcáin, közülünk ki mert
valaha ilyent elkövetni? Hadd hallom, mit mond erre az ellenfél?
- Érzékenykedés volt az egész, -
jegyzi meg a mellékszobának hangja, összerogyott egy koldus, és az elkorcsosult
fiú nem tudta megnevetni a dolgot, hanem mint valami irgalmas barát targoncára
tette és eltolta a kórházig. Ez a magyarázat!
Endre reszketett, akár gyöngének,
akár az ellenkezőnek higgyék, a tárgyalás megpirítá, és szorongással
számítá ujjain, hány tétel van még hátra?
- Van még más is, mit aligha
cáfolnak meg a mellékszobából, - vitatja Bod Pál, - egy alkalommal egész Pestet
bolonddá tette, a vakok intézetének javára rendezett hangversenyből
kiszorította az egész várost, kettő híján maga vett meg minden jegyet, így
tréfálta meg a várost ápril utolsó napján. Tagadhatja ezt a mellékszoba?
- Nem tagadhatja, - ez csak visszatorlás
volt, mert április l-ső napján a jótékony célú hangversenyben csak
harmadmagával volt az egész hallgatóság, így nem kerülvén ki a vakok
intézetének házbére, másik hangversenyt rendezett. Maga vette meg a jegyeket,
ez pedig nem fiatal pajkosság, mi a fiatalnak jól áll; hanem érzékeny, elpuhult
filantrópia, mely egyik oldalról pajkosságnak is látszik, és érdem akart lenni
a bácsi előtt. A bácsi azt sohasem cselekedte volna, hogy a vak
hegedűsnek koszorút is nyújtson.
- De az csak igaz, hogy a vaknak szemét
mésszel kilottyantá?
- Egy szó sem igaz az
egészből, íme, itt a bizonyítvány, - nyújtja ki a papírt, - a fiú már
gyermekkorában hajlandó volt az ellágyulásra, és hogy nyolc társát megmentse a
kicsapástól, magára vállalta a bűnt is. Azt kérdem most, ilyen
fiatalságra van-e most nekünk szükségünk? Vallja meg a védő.
- Akarom látni, - mondja Bod Pál,
- hitelt érdemlő ember támadja-e meg ez ügyet, ezt követelem a bíráktól,
kik látom, szemeikből törlik a könyűt, mintha nem én dicsérném a
fiút, hanem a nem látott tagadó.
Ekkor Keglevich Miklós szólalt
meg.
- Megnyugszik a védő, ha az
a látatlan ember előlép, és mi őt hitelt érdemlőnek tartjuk?
- Önök a bírák, ítéletük
előttem is szent lesz.
- Lépjen elő az ismeretlen
szóló. Kéri a gróf, elhagyva elnöki székét, és egészen kitárván a mellékajtót,
bevezetvén vendégei elé Földváry Gábort.
- Elhiszi ön, amit előbb
mondék? - kérdi Földváry Bod Pált.
- Senki nagyobb örömmel, alispán
úr, mint én, ki addig is remegtem, míg vádolnom kelle a legderekabb ifjút, kit
valaha ösmertem!
- Ne higgyen nekem föltétlenül,
még egy tanút hoztam, hallgassa meg őt is.
A mellékszobának nyitott ajtaján
behallék egy magánhegedűnek kesergése, - elnémult a figyelő társaság.
Egykor tizenkét cigány vigasztalta a bús magyarokat, mégsem volt elég,
valamennyien a zeneszóba harsantának, énekelték a szomorú nótát, hogy ne úgy hallgassák
a más panaszát, hanem maguk is mondják. Egyetlenegy hegedű most fogva
tartá ajkaikon a szót, nem hallottak Biharin kívül ilyen remek hangot, melyet
Földváryn kívül csak Endre ösmer meg a teremben.
Nem tartóztathatja magát tovább,
rohan a szegény vak hegedűsért, fölkiáltván:
- Ez az én vakom!
- Ez az ön áldója! Mondja dr.
Lippay, elővezetvén a cigányfiút, szemeiről levette a fekete
köteléket, a cigányfiút Endrének ölelő karjaiba vezetve mondja: nézd meg
fiam, ez volt a védő?
Hasonló jeleneteket nagy
élhetetlenség volna magyarázni, a közönség maga gondolja el a többit, az én
elmondandóm az, hogy a bíróság Endrét az örökségre méltónak ítélte.
Megváltozott a kor, megváltozának
benne az emberek, a bírák elítélték saját múltjukat, hogy igazságosak legyenek
az érdem iránt, és példát adjanak önmagukon a jövendőségnek.
Bod Pál összecsókolá a fiút, ha
még egyszer a világra jőne, ilyen példát szeretne magának.
- Alispán úr, mit tett ön
érettem?
- Endre, én itt nem vagyok
alispán, - Szilváson én advocatus diaboli vagyok.
|