|
Augusztus 22-ike.
Aki Pestről nappal Budára
jár, lihegve mássza a hegyoldalt, és csak az tudja, milyen messze van egymástól
a két város. De milyen messze lehetett azoknak, kik Pestről éjjel jártak
Budára magyar komédiát nézni, s otthon feledék a kézi lámpát. Elmaradni ritkán
mertek, mert ős Budában a nemzetnek leghűségesebb napszámosai -
koplalhattak volna. - Fáy András napjában kétszer mássza meg a hegyet,
hallgatja a próbákat, jegyzeteket csinál, minden nagyobb szereplőnek
markába csúsztatja a - kritikát. Egyik sem kénytelen a másik előtt
elpirulni, egyedül olvashatja az engedelmes bírálatot. Nem szamarazzák össze,
mint mai napon szokás; a hiányok mellé mindjárt odamondta a jó lelkű figyelő
a sikerült helyek dicséretét is. Tudta a nemes lelkű férfi, hogy csemete
között jár; ha patkós csizmával tipródik rajtuk: meg görbébben nőnek, vagy
tán el is hervadnak majd.
A szerelmes levelek nem lehettek
gyöngédebbek e barátságos figyelmeztetéseknél. Fáynak nyakra-főre
tanulmányoznia kelle a magasabb művészet fogalmait, s a tapasztalatok
mézét méhként a színészet köpűjébe hordá. Földváry téglát, meszet
hordatott össze, hajlékot emelt az anyai nyelvnek; Fáy az engedelmes jó
emberekről egyik kézzel szedegette le a sallangokat, de óvatosan, nem
rángatva, - másik kézzel megízlelteté velük a műízlést, készült velük a
nagy próbatétre a pesti színházban.
Éjszakáinak meglopott álma a
dajkának éberségét pótolá. - Közönséget gyűjtött, esőben, hóban
megjárta a budai hegyet, ide-oda mozgott, mint az órának ingája; de ugyanő
volt az óra is, mely a színészet haladását mutatá. Csak a belső gépezetet
nem látta a közönség; az apró rugót, a finom, apró kerekeket, a kis
papírszeleteket, melyeket a becsületes ember gyöngédsége, a hazafiúnak
engedékenysége, s a művészetbarátnak igazságossága rajzolgatott be.
Színházigazgató, kritikus,
közönséggyűjtő, tapsoló, pénzkölcsönző, jegyáruló volt ő
egy személyben. Ma ugyan kevesen tudják, de e kevés ember abból a
művész-családból való, mely a kerepesi halhatatlanok telepét tevé ki.
Valóban, itt volt az ideje, hogy
papirosra tegyük e részleteket, a feledékenység keze kinyúlt ez emlékezetek
után, ezerszer boldog én, hogy a hálás művészek vallomásaikat édes örömest
közölgették velem.
Képzeljük el az aggódó
szeretetet, midőn kedvenceit előkészítgeté. Ha a hatalom erős
hangján riad rájuk, a vándorláshoz, ziláltsághoz és némi korlátlansághoz
szokott nép, lelkesülése dacára, szétriad, visszakívánva a koplalást is, mint a
zsidók Egyiptom vöröshagymáit emlegették hajdan.
Készült a színház, Pestről
Budára, Budáról Pestre járt Fáy és a színészek. Fáy mutogatta nekik a szép
épületet, - nem közönséges rongyokat aggatnak a múzsák oltára mellé, le kell
oldani sarujokat, mert szent lesz a hely, hová lépni fognak.
A színész félni kezdett a nagy
épülettől, félt Fáy, Földváry s a többi jeles miatt, hátha a nagy napon
szégyent hoznak a buzgó emberekre, s a színház nagysága még óriásibbá nő,
ha őket kicsinyleni fogják?
Ez aggodalmak és küzdelmek közt a
színház a legfelső falcsúcsig emelkedett, Földváry most már reggeltől
késő estig szokott helyén bennült. Enni sem ment haza, egy percnek
veszteségét sem tudta eltűrni, augusztus 22-én meg kell nyílni a
színháznak.
Hetenkint egyszer-kétszer elment
Szentpálihoz este, ott a készülődések folytak, a hölgyek szigorún tarták
magukat a kitűzött föltételhez, a menyegző napjára a színház
megnyitása vezet be.
Már az utolsó hétben vannak.
Az anya összecsókolja gyermekét,
tanácsokat akarna neki adni, órákig gondolkozik, mit kellene megmondani?
Gyermekségétől fogva idáig annyit csöpögtetett a gyöngéd érzelmű
nőbe, hogy nincs már megmondani való.
Imádkozva kérte az égtől ezt
a boldog pillanatot; kertjének a legszebb virágát díjul szánta a leglelkesebb
fiúnak, mégis sír, mégis könnyezik, pedig térden állva nyúlnak e virág után. A
szentségtelen kéz nem merné letépni, önmaga tűzi föl az ifjúnak mellére,
mégis sír. Nem a fösvénynek telhetetlensége kelté föl benne a féltékeny
ragaszkodást, az életnek utolsó dobbanásáig leánya marad, de eljön a férfi s
még térden állva és könyörögve is azt mondja: engem jobban fog szeretni mint
téged. Ez ríkatja meg őt.
Valamikor kettőjük
párbeszéde is hangossá tette a házat, most is együtt ülnek, de hallgatnak.
Önmaguknak teszik a kérdést, önmaguknak felelnek. Tudják, hogy elválnak, de
búcsúzni nem mernek.
A menyasszonyos háznál nem kisebb
a szomorúság, mint a halottas háznál. A bizonytalanság meg-megsebzi a szívet, s
a fájdalom annál nagyobb, mert sírni szeretnének, de nem mernek.
Földváry meglátogatta Szentpáliékat,
valami újdonságot hozott, még olyant senki sem látott Pesten, a legelső
példányt itt mutatja be, egy páholyjegyet a magyar színházba.
- Ezt önöknek hoztam.
- Az árát szabad tudnom? - kérdi
Szentpáliné.
- Az árát?... Nagy ára van,
asszonyom, önnek legdrágábbért adom, és nem is engedek el belőle.
- Bírok annyi kinccsel? -
mosolyog az asszony - ön legjobban tudja, mennyivel bír Szentpáliné, az özvegy.
- Gazdag asszony, és én e jegynek
árával szegénnyé teszem.
- Úgy legteltebb erszényemet
hozom ki. Tréfálódzik a nő, föl akarván kelni.
- Hagyja ön az erszényt, - e
jegynek árában leányát viszem el: augusztus 22-kén megnyílik a színház.
A két hölgy nem mert fölnézni,
feleletük könnyek valának. Az anyát szíven kapta a szó, látja, hogy a világ folyását
el nem rekesztheti. Mért tagadná, hogy gyönge, leányát sírva adja oda. A leány
nem tudja vigasztalni az anyát szóval, vállaira fonja kezeit, könyűi
összefolynak az anyáéval. Nem mond semmit, szíve engedelmeskedik a
természetnek, s az anya maga leli meg a vigasztaló szót, hisz érzi a meleg
könyűt, és jól esik lelkének, hogy e nagy kötelességnek is sírva,
engedelmeskedik.
Földváry időt engedett a
megkönnyebbülésre, aztán kezdé meg ismét a beszédet, mert a két nő elsírna
estéig.
- Kedves lelkeim, engem meg nem
lágyítanak; én szavamat tartám: azért az önökét is követelem.
- Megtartjuk. Felel Szentpáliné,
bal kezébe karolva leányát, jobbját pedig Földvárynak nyújtván.
- Úgy beeresztem önöket a
színházba, de ne feledjék önök, augusztus 22-én nyílik meg, augusztus 23-ára
menyegzőre hívom meg magamat.
Elment Földváry, az utcán sietve
ment, futnia kellett az ösmerősök elől, jegyért ostromolták
mindenfelől. Ha a színpad alá beeresztettek volna valakit: oda is
bekívánkoztak volna.
Egyik kérte, a másik levélben
kereste meg, a harmadik elküldé rokonát, jó barátját, befolyásos emberét "tisztelettel,"
"soha el nem feledemmel", "meghálálommal", holtig
megemlegetemmel", csak adjon egy jegyet, mert az újdonsült kalácsból
valamennyi akart enni.
Annál fösvényebb volt az alispán.
Hosszú papirosra volt írva a jegykeresők neve, fölütötte Földváry az
adakozók könyvét, s a jegyeket annak bejegyzései szerént osztogatta ki.
Legelső volt herceg Grassalkovich, azután következett gróf Keglevich
Miklós, - tehát nem a jegynek hitvány áráért, hanem a tett érdemekért
osztogatta ki a színházi helyeket.
A kézmívesek egy sor zártszéket
foglaltak el, utánuk következtek az aranymívesek, kikre a vakok intézeténél
múlhatatlanul szüksége lesz. Fiatal ügyvédek, királyi táblai jegyzők,
jogászok statisztáknak is hajlandók voltak fölöltözni, csak bizonyosan
beférhessenek a színházba.
Az utolsó hétnek ez volt egyedüli
újdonsága. A kinek jegye volt, szerette volna mellére tűzni, úgy járni
vele az utcán. A városnak legmegkülönböztetettebb emberei azok voltak most,
kiknek jegyet adtak.
A színészek össze voltak
válogatva a vándorcsapatok legjavából, minek sorolnám el neveiket, mindenki
tudja!
A megnyitás előtt néhány
nappal ki lőnek ragasztva a színlapok, tenyérnyi betűk hirdeték
Vörösmartynak "Árpád ébredése" című alkalmi művét.
Utána "Belizár" következett, melynek máigra ható szereposztása
határozá el legjelesebb színésznőik egyikének sorsát. Kántorné súrlódásba
keveredett a megyei választmánnyal, a hiányt pótolni kelle egy nem ismert
névvel. A társaságnak eddig legmellőzöttebb tagjára bízták Kántorné
szerepét. A hölgynek fiatalságával és szépségével akarták feledtetni Kántorné
hiányát.
Az illetők e szereppel
hiányosnak hitték a darabot, de mégsem választhatták másképp. Az estének fényét
a fiatal színésznőnek újonckodásától félték, de a meglepett közönség a
legelső napon úgy fölkapta a "Laborfalvi Róza" nevet,
hogy ezt ma is taps között említi.
A színházcsarnok kapui
kinyílának, ezer meg ezer bámuló között a választottak beléptek a fényesen
világított színházba. A függöny felgördült, a legelső hang a színpadon
ünnepi harangszó volt a magyar színészetnek. Imára inté a vándorművészt,
adjon hálát a véghetetlen kegyelmű istennek, hogy élvezete azon pontig,
hol az ihletett elvetheti vándorbotját, és a közmegbecsültetés babéra vár reá.
Földváry saját páholyának
legmélyében összefont karokkal állt, más ember a szavak értelmére figyelt,
ő csak azt hallja, hogy magyarul beszélnek. Zene volt ez az ő
füleinek, a legédesebb zene. Szemét is behunyja, magába néz, lelkében
lerajzolódtak a jövendőnek dicső képei, hasonló szépet csak azon
lelkesek látnak, kik a színházért mellette küzdének.
Annyit küzködött, annyit fáradt,
hogy most álltában is nyugszik. Ringatja az a kedves hang, a magyar szó, melyre
most már nem kell bizonytalanságig várni. Hatalmas szavai őt is buzdítják,
őt, kinek egyetlen egy hibája volna a buzgóság, ha az hiba volna.
Nem merik a páholybeliek
háborgatni, a küzdelemnek sebei gyógyulnak be szívén. A legkisebb szó balzsama
a múltak sűrű fájdalmának. Fejét a páholy oldalához támasztja, most
szabad nyugodni, befejezve van a legnagyobb mű, de erőt kell
gyűjtenie a többire, a dunai gátra és vakok intézetére. Ne
háborgassátok!
Arcán a szigor elfogy, mosoly
akar előtörekedni, vajjon mi csiklandozhatja szívét? A darabnak tartalmát
nem vigyázta meg, az egyes szavak töredékében nem lelhetni megmosolyogni valót,
találjátok ki, mi rajzolta arcára az öröm és boldogságnak finom árnyalatát?
Nem gondolt a hálálkodók
hízelgéseire, hisz az fájna neki, - nem gondolt a hatalmasok bókjára, azokat
nem kereste, saját szívének dobbanásai súgnak meg valamit: az öntudat
szólamlott meg benne.
Fáy András lépett be Ballával,
együtt volt a három mozgatóerő, egyszerre fogott kezet a három hazafi.
Tovább nincs szerepük, ők leszolgálták a napszámot, fizetést nem kérnek,
érdemük a jobbak szívében eltörölhetetlenül be vagyon már írva.
Leereszték a függönyt, hatalmas
éljen harsant le a karzatról, nem várva a többit. A közönség rábámult a
kezdeményezőre, egészséges arc, neve nincs, legalább nem kérdik, de van,
aki ösmeri a "Vendégríkató"-i csárdást, komáinak kiáltja az éljent.
Ő is itt van! Gondolja Földváry, - ne félj, derék
ember, nem sokára rád következik a sor, ne félj, sorsod kezeimben van, ne félj,
el nem ejtem.
A másik darab is
elvégződött, a közönség áhítattal ment ki, nem komédiát: igehirdetést
nézett végig. Ezen naptól fogva a magyar ember a színházat közös vagyonnak
tekinté, melyben a legcsekélyebb haladást nemzeti kincsnek vallá.
Másnap, augusztus 23-án, déli
tizenkét órakor együtt látjuk az ösmerősöket, gróf Keglevich Miklós fogata
vitte a menyasszonyt az esküvőre. A menet hosszú volt, a legutolsó kocsira
is kettő jutott még, a sors itt összehozta a régi küzködőket, egymást
kerülték, mindkettő utolsó akart lenni, így találkoztak össze Józsa Gyuri
és Szentpáli.
Az esküvő után Endre karjára
vette menyasszonyát, az áhítattal eltelve, nem látta a bámuló népet; csak a
bejárásnál nézett szét, s ekkor meglátja a védencet, zöld szemüvege védi a még
gyönge szemeket a sugaraktól; mégis megösmeri Endre az elébe lépő fiút.
- Te is itt vagy?
- Imádkozni jöttem el, most már
szebb az imádság, hisz látom már az eget, mikor hozzá imádkozom.
- Gondoltál ránk?
- Kire gondoltam volna, mint
önökre, kik engem megkoszorúznak, de én is megösmerem a szép virágot, e két
koszorút, kérem, fogadják el tőlem.
Szebben nem kezdődhetett a
pálya, a szentegyház küszöbén virágot nyújtanak nekik. Boldog vőlegény,
boldog menyasszony, kik esküvő előtt ilyen érdemeket tettek.
- Két szép napom volt saját
esküvőm és gyermekeim születésén kívül, emlékszik Földváry pohárköszöntés
közben, a mai nap és augusztus 22-ike.
|