Az elkésett levél.

Az előbbeni fejezet után sem végezhetem be munkámat, az olvasó közönségnek fiatalabb része a házasságnál ki lehet ugyan elégítve, azonban igazságot kell szolgáltatnom üldözött emberemnek, valamint arra is gondomnak kell lenni, hogy korrajzot írok. Ha az utóbbi fejezeteket elhagynám, Földváry csonka alak maradna, Fáyról sem mondám el a legfontosabbat, és a követelőbb olvasó méltán kérdené, miért neveztem el e munkát korrajznak?

A színház fölépült, következett a vakok intézete. Az aranymívesek legszebb ékszereit kiválogatta az alispán, megalkudott velük az árra, föltette papírra a tervet. Nem sok idő múlva hírlapjaink a részvétteljes közönséget pártfogásra szólíták, kínálták a sorsjegyeket, melyek országszerte hirtelen elkeltek.

Földváry vakmerő kezdeményezést tett, a helytartótanácshoz folyamodván a sorsolás megengedéséért, folyamodványának elvetését álmában sem hitte, azért ezen jó reményben közzétette a tervet, sorsjegyeket nyomatott, azokból a honban szerteszét tömegesen árasztott el; de az engedelem folyvást a helytartótanács hivatalszobáiban késett.

Gyűlt a pénz, építőmesterek- és kézmívesekkel értekezleteket tartott, tégla- és kőre szerződéseket csinált, mégsem jött meg az engedély.

Az sem baj, - nyugtatja meg magát, valamikor mégis leérkezik, addig készen lesz a pénz, terv, tégla és kő, ácsmunka, asztalos készítmény. A fővárost meglepik a szép épülettel, melynek telke a Király utcában az építést várta már.

A vakokat megint vándoroltatták. Jött a fölügyelő, a vakok száma évről-évre szaporodott, ha kidobták őket a szállásból, a nagy számú szerencsétlenek elhelyezése nagy aggodalmakat szerzett.

- Kedves tekintetes uram, rossz hírt hoztam. Köszönt be a felügyelő az alispánhoz.

- Ki akarnak űzni bennünket a szállásból?

- Sajnálom, de nem tehetek róla.

- Irgalom nélküli lelketlen nép!... sóhajt föl Földváry, - mit csináljak már?

- Ha én alispán úrnak volnék...

- Mit csinálna, fölügyelő barátom, - diktálja csak, én szavát fogadom ha lehet.

- Minden háziurat kurta vasra tetetnék.

- Inkább azt mondja, fölügyelő úr, hogy maga is háziúr lesz, hogy jövendőre ne kelljen félnie a kidobatástól, ezt mondja kegyed.

- Sohase lesz nekem házam, meg a vakoknak sem. Én mondom ezt.

Szegény fölügyelő nagyon elkeseredhetett, másképen nem merte volna ingerelni Földváryt, holott az neki szavát adta, hogy nem nyugszik, míg a vakoknak saját házuk nem lesz. Nem bánthatták meg jobban Földváryt, mintha erélyében kételkedtek. Vére nem akart megférni a szokott járásokban. Lángra lobbanóban volt az alispán a fölügyelőt végig mérte szemeivel, a legártatlanabb szó elegendő lökés lett volna a csordultig forró vért rendes vágásából kizavarni. Szerencsére az alispán jókor számba vette, hogy a fölügyelőnek temérdeket kelle elszenvedni, ekképp nem az oktalanság, hanem az elkeseredés szól belőle.

- Nyolc hét múlva jöjjön az úr, akkor megtudhatja, hazudtam-e vagy sem, mikor állítani mertem, hogy a vakoknak saját házuk lesz! Isten hírével, elmehet az úr.

Az utolsó szavak áhítatos jelentősége ne tévesszen meg bennünket, Földváry a színháznak megépítése után nem hihette, hogy erélyében kételkedni merjenek. Az utolsó szavakat a legtürelmetlenebb jelzésekkel szavalta, más ember a hangsúlyozáskor már az ajtót is kinyitja, sőt az illetőt okvetetlenül ki is löki azon.

Csöngetett, bérkocsit rendelt, sietett Budára, hogy a késedelmezésnek okát kifürkéssze, és az engedélyt minél előbb kiteremtse, aztán építhessen. Útközben mást is határozott. Még aznap tudósítandó volt a helytartótanácsot, hogy a kisorsolás mikor történik meg. Erre már csak adnak választ, vagy jót, vagy rosszat, tovább nem késhetnek vele.

Ajtóról ajtóra ment, sehol sem tudott bizonyos értesülést kapni, még nyomát sem találta a beadott tervnek, pedig a sorsjegyeknek legnagyobb része elkelt már, s a pénz készen hever a vármegye házánál kamatozás nélkül.

A mint jött, visszament, eredmény nélkül.

A megyei irodát futotta keresztül, ott sem találta nyomát a tévedésnek, a terv átküldetett hivatalosan. Most már történjék akármi, magára vállalja a felelősséget, de tervét megbukni nem engedheti.

Megírta az újabb tudósítványt, a beküldött tervnek tartalmát ismételé, végül megírá a kitűzött napot, melyben a sorsolásnak végbe kellett menni. Erre okvetetlenül kap választ, mert maga viszi át a levelet, az átadásról személyesen fog meggyőződni.

Most sem tudtak még neki tudósítást adni a beadott tervről, elment tehát a főbb hivatalnokok között levő *........ kedves barátjához, véleményét kérte ki az ügyben.

- Annyit mondhatok, barátom, hogy az ügyről még tudósítva nem vagyok, s ha beadtad a tervet, miről nem kételkedhetem, valahol eltévedt.

- Ha újra beadom a tervet, mi történik akkor?

- Kiadjuk megvizsgálás és véleményezés végett az illető osztályoknak, s ez útban elsétál fél esztendeig.

- Szép sokáig tart, a kisorsolás pedig mához két hónapra van kitűzve.

- Tudósítottad erről a helytartótanácsot?

- Éppen előbb nyújtottam be a tudósítást, magam nem akartam ezt is a véletlenre bízni.

- Előre is biztosíthatlak, hogy a sorsolásba nem egyezik a helytartótanács.

- Mikor a jegyek is elkeltek már?

- Mindegy, itt a formákat kérlelhetlenül, megtartják, s míg a terv megvizsgálva nincsen, a sorsolást meg nem engedik.

- S ha a sorsolás előbb megtörténik, mint a helytartótanács ez ügyben határozni fog?

- Az már más kérdés, - a megtörtént dolgot a jótékony cél körülményei közt a helytartótanács el fogja tűrni, most már az lesz a szerencse, ha a második tudósítvány későn kerül tárgyalás alá, különben az engedély elengedhetlenül megtagadtatik.

- Értem, s köszönöm neked a magyarázatot.

- Nincs mit, - válaszol a jó barát, - sajnálom, hogy legalább jó tanácsot nem adhattam, melynek nyomán biztosabban kivihetted volna az ügyet.

- Van nekem már elég jó tanácsom kedves barátom; de már neked, engedelmeddel legyen mondva, nem mondhatom meg.

Pestre ment, a határidőt kihíresztelteté, minek az aranymívesek örültek legjobban, mert pénzükhöz juthatnak, minthogy Földváry a sorsolásig félrésznél többet nem adott ki nekik.

Régóta hevert a nagy összeg, kamatot nem hozott, nem volt semmi olyan pénzintézet, hol azt rövid vagy bizonytalan időre is letehették volna. Az élet mutogatá meg a takarékpénztár szükségességét, egyes pénzemberek tökéletes megnyugtató biztosságot ha adhattak volna is, de náluk is hiányzott a fő megkívántatóságok közől az, hogy rövidebb idő alatt, kétség nélkül folyóvá tehessék a letett tőkét kamatostól együtt.

A takarékpénztár eszméje a nagy megyei értelmesség közt pártolásra talált, a megye kimondá, hogy pártfogása alá veszi, sőt a zsönge intézetnek a megye házában rendel alkalmas lakhelyet.

Fáy a következő gyűlésen már a helybenhagyott tervét mutatá be. Akadály nem volt többé, lelket kellett ihleni az anyagba, elkezdődött a részvénygyűjtésnek fárasztó munkája.

Mikor Budáról megjött a takarékpénztári jóváhagyás, a visszamellékelt csatolványok tömegétől megijedt az alispán, azt hitte, hogy a vakok intézetének terve az. Két napig nem merte fölbontani a levelet. Fáy tudósítva volt tervének jóváhagyásáról, sietett Földváryhoz, szerette volna látni a hivatalos okmányt.

- Kaptad a helytartótanács jóváhagyását a takarékpénztárra?

- Levél volna itt, kedves barátom, hanem őszintén szólván, nem merem fölbontani.

- Mutasd, - kéri Fáy, ösmerve Földváry aggodalmának okát, s a testes levelet megtapintván, bátorítja az alispánt, - ne félj, ez az én tervem, bátran fölbonthatod.

- Bontsd föl magad, - ingerült vagyok, nincs erőm fölbontani a pecsétet.

Fáy kibontá a tartalmat, saját okmányaira ösmert, velük volt a magasabb engedély, kezeiben az ifjú város fölvirágzásának hatalmas eszközét tartá.

A másik elképzelé Fáynak örömét. Az egyik árkot átugratta, a kivitelben jó barátainak közreműködése fogja gyámolítani, nem irigyli tőle az örömet. Ő nem tud vele örvendezni, azok a szegény vakok mások kegyelméből házalnak, s a meglevő pénz sem segíthet még rajtuk. Nem örülni, káromkodni szeretne a tüzes emberbarát.

- Holnapután gyűlésünk van úgy-e?

- Ott a levelet fölolvastatjuk, Fáy barátom, - azután gyűjtheted a részvényeket, nekem is adsz, de előbb elmenj Széchenyihez, lássa meg a nagy ember, hogy a közlegények is mozognak.

A gyűlés napjáig nem érkezett több levél a helytartótanácstól, a sorshúzás a következő gyűlés előtt két nappal volt megtartandó, tehát az alispán bement a főjegyzőhöz, hogy az addig érkező leveleket a helytartótanácstól vegye át, de egyet se bontson föl, míg Földváry vissza nem jő. Honnét? azt nem mondá.

A gyűlésig tartó időszakot magánügyeinek szentelé. Tasson nem mutatta magát, ha ment, alkonyat után ment haza, hajnalban újra távozott, hogy hollétét meg ne tudhassák. Az utolsó hetet gróf Keglevich Miklósnál tölté, azzal ment föl Pestre a sorshúzás napjára.

A főjegyző meglátván Földváryt, lesietett a lépcsőkön, első jelentése is az volt, hogy a helytartótanácstól is érkezett levél, ha kívánja, mindjárt szállására viszi.

- Fölbontotta ön a levelet?

- Bepecsételten fekszik nálam, alispán úr.

- Maradjon a gyűlésig, ott bontsa föl főjegyző barátom, ráérünk akkor is megtudni, mi van benn?

Erőlködésébe került a nyugalom színlése, a főjegyzőnek nem volt szüksége tudni az alispán szándékát, további magyarázat nélkül mentek a sorshúzásra.

Ez is elvégződött, az aranymíveseket Földváryhoz hívta a nagy bajuszú vármegyekatona.

A tekintetes alispán úr hivatja az urat. Jelenti a katona, bajuszát előre jól kikenvén, hogy attól remegjenek, mert a különbent megtiltotta neki az alispán.

Örvendezve mentek a derék kézmívesek, munkájuk és várakozásuk árát fizették ki nekik a vármegye házánál. Bementek az alispán úrhoz, megköszönték neki a bő jutalmat, máskor is hasonló készséggel szolgálnak, méltóztassék parancsolni velük, az egész céh és minden ékszerük rendelkezésére áll.

Rövid beszédet tartott hozzájuk az alispán, kiemelte a polgári erényt, midőn szenvedő embertársaik nyomorának enyhítésére közremunkálnak. - A jobb ember büszke lehet ilyen honfiakra, kik az első fölhívásra fölajánlják a kért segedelmet. Bocsássanak meg neki, hogy ezt jobban meg nem tudja hálálni nekik.

Az ünnepélyes arcon polgári érdemeik méltánylását olvashaták a polgárok, aki még él közülük, mai napon is dicsekedve említi még, mily igazságos és érdemet becsülő ember volt Földváry. Ebben fekszik a megholtnak dicsősége, ha hozzá nem tenném is, hogy az érdemet az képes megbecsülni, kinek magának is vannak érdemei.

Kezdődött a gyűlés, a múlt gyűlésnek jegyzőkönyve olvastatott föl hitelesítés végett. Következtek a levelezések, előbb a kancellária, azután a helytartótanács levelét bontá föl a főjegyző, a fiatalabb aljegyzőnek nyújtá elolvasás végett.

A helytartótanács tudtul adja a megyének, hogy a vakok intézetére vonatkozó, de eltévedt irományok előkerülvén: a sorshúzás egyelőre halasztassék el.

A karok és rendek sajnálattal vették a későn érkezett irományt, és Földváry bízaték meg, hogy a fönséges nádornál kérendő kihallgatáson szóval is fejezze ki a megye sajnálatát.

Földváry a gyűlés utáni napon Budára sietett, az ösmerős jó baráttal akarta előbb közleni a dolgot.

- No most, barátom, a sorshúzás megtörtént; quid consilii: azt mondd meg?

- Megmondtam a múltkor is; - a jótékony célnak föl fogják áldozni a formaságot. Ez az én feleletem.

- De a nádor ő fönsége mit fog mondani?

- Elmondod neki az aranymívesekkel való furcsa szerződést?

- Ha kihallgat.

- Arról biztosítlak; nyugtatja meg a jó barát, - nézd, itt van az iratcsomó, most jöttem meg ő fönségétől, én voltam megbízva az előterjesztéssel.

- Tudja már a tegnapi gyűlés eredményét?

- Annak következtében kívánta magát értesíttetni a helytartótanács által.

- Haragudott?

- Nevetett, barátom - és bizalmasan szólva azt mondá: ha a helytartótanácstól pénzt nem kértek a betiltás helyett, inkább dicsért volna meg téged.

- Nyugodt vagyok! Mondja Földváry, - a hol nevetnek, legjobbkor jön a bűnös.

Másnap Földváry a főherceg nádornál tizenegy órakor részesült az elfogadásban.

Előadván Földváry a dolgot, a tisztes öreg nádor az apró részletekig tudomást vévén a vakok sorsáról és az aranymívesek tettéről, a beszéd végén emberszerető lelkének mosolyával kísért e szavakat mondá:

- Nulla regula sine exceptione, domine vice comes; modo aptissime constat nobis dicere proverbium: et capram et caules!⁴

- Nem haragszik fönséged?

- Hát nem vagyok én Pest, Pilis és Solt megyéknek főispánja?

- Az alispán ne tudná azt, fönséges nádor!

- Tehát hogyan haragudhatnám, ha megyém alispánja helyettem is gondoskodik az emberiség legszerencsétlenebbjeiről?

- Szabad távoznom fönséges uram?

- Még nem, ma együtt fogunk ebédelni, - ennyi engedelmességgel nekem is tartozik.

Lippayhoz hajtatott, a fiatal szemész teljes bizalmát bírta, vele tudatta, hogy a nádor mily kegyesen fogadá, ekképp a vakok intézetét lehet építeni.

- Önnek sohasem hálálja meg ezt a nemzet.

- Csitt, fiatalember, kettőnek is sok ezt meghallani. Aztán más gondolatra röppent át: Hogyan van védence?

- Szemüveg nélkül jár tegnapelőtt óta.

- Veszedelmen kívül van?

- Tökéletesen; de vigyáznia kell, hogy meg ne erőltesse!

- Őrködjék, kedves barátom, ha már megmentette.

- Hálával tartozom neki, hisz nevemet ő teszi ismeretessé.

- Hát ezt ki hálálja meg önnek?

- Alispán úr, nem elég jutalom, hogy táblabíróvá tettek?

***

Szegény volt a nemzet, nem adhatott más jutalmat az érdemesnek: táblabíróvá nevezte.