Tövises pálya.

Egykor azt mondá a költő:

Szép magyarnak lenni,
Szebb magyar királynak,
Kit királynak teremtett
Jobbágyok szolgálnak.

A mondat súlyát nem kell magyaráznom, mert vagy a költőt, vagy az olvasót bántanám meg. Hanem az idézet nyomán én is azt mondom: egy alvó nemzetet még Széchenyi is csak úgy rázhatott föl álmából, hogy egy Földváry, Fáy s a többi újra elszunnyadni nem engedte többé. Szép a ragyogó nap az égen, de mily rideg volna az ég holdja és csillagai nélkül.

Fáy fölhúzta magára a magyar ruhát, takarékpénztári adatait hóna alá csavarta, ment vele a nagy generálishoz, félénken, mint a közlegény, kit engedelmességre szoktattak, és mégis elszánja magát a nagy vakmerőségre, hogy a fővezér előtt okoskodni merjen.

Hóna alá szorította a papírcsomagot, maga sem hitte, hogy hóna alatt milliókat visz, még ami több, gyalog megy, mint egyszerű magyar emberhez illik. Az utcán senki sem veszi észre, csak úgy löködi, mint valami utcai szájtáltót, senki sem tér ki előle, senki sem veszi észre a megtestesülni akaró eszmét, a milliókat, hova a mai napon annyian megmenekülni járnak el. Hogy küzd a hullámzó tömegben, és hogy rögösebb legyen a pálya, a járó-kelők egyre döfödik a gondolatokba merült embert, kinek a lelkesülés semmit sem ígér külön jutalomul. A mit címképen adhatott volna neki a nemzet, azt már úgyis megkapta, táblabíró volt. Milyen jó, hogy nem a takarékpénztárért kapta, milyen nagyon fájhatna neki, hogy e címet nemcsak gúnnyá tették, de az idő is visszavette tőle.

Fölért a gróf szállására, legalább abban az időben mindenki tudta, hogy a gróf alatt Széchenyit kell érteni, báró alatt Wesselényi Miklóst, s a hercegnek? Ebben az időben a hercegek nem voltak nevezetes emberek, azóta sem igen hallottam, hogy valaki megemlegette volna őket.

Széchenyi volt a hánytvetett nemzetnek világítótornya. Nem csoda hogy Fáy András legszentebb meggyőződésének betűit e fénynek sugarai elé tartá, azon hitben, hogy a nagy közönség könnyebben leolvasandja a buzgó gondolatot.

A gróf szokott nyájassággal fogadá Fáyt, az előadást végighallgatta, de mindinkább egykedvű lőn, midőn észrevette, hogy Fáy nem egy eszméről beszél, hanem hóna alatt a kész terv, s a hatósági engedély. A gyermek megszületendő volt, s a közönség meg van híva, hogy a keresztapaságot magára vállalja.

Fáy észrevette a gróf lehangoltságát, de már nem lehetett a beszédet félbenhagyni, éppen úgy nem, mint kénytelen a hazudó végig mondani a hazudságot, ámbár a beszédnek derekán észreveszi, hogy egy árva szót sem hisznek az egészből.

Nem lehet kínosabb érzelem, mint az ilyen csalódás. Lelkesülésért jött, és majdnem megfagyott az is, mit magával hozott. A gróf kifejezésteljes arcában az izmokat olyan furcsán összerángatta, mintha arcán egy nagy számvetésnek összekuszált jegyei volnának, melyek azért húzódtak szét, mert az összeadás nem állta ki a kivonást, a kivonást bolonddá tette az összeadás, végre az egész számadást száz darabra tépte.

Még néhány szó volt hátra, Fáy alig tudta bevégezni, ajkai oly szárazak valának, hogy majdnem leragadt a nyelve, egy pillanatra megdöbbenté a gúnyos arc, hogy e sok számvetés, éveknek keserves munkája a Dunába való, és kár volna megúsztatni érte egy vizslát, habár azon tanulná is meg a vadrécét a sásból kihalászni.

- Nincs több hozzá? kérdi a gróf némi éllel.

- Az egészet elmondtam. Mondja Fáy, összehúzván magán a zsinóros ruhát, hogy meg ne fagyjon.

Minden izmában fázott, jobban, mint az a kereskedő, most a takarékpénztárból kétezer forintot kér kölcsön, és fél, hogy visszalökik a váltót.

Mindenütt és minden ember gyönyörrel hallgatta Fáynak előadását, és most, midőn a legderekabb ember elé is el merte vinni, hogy a nedves papírra hintse rá a porzót: észreveszi, hogy az a tintatartó után nyúl, és nem elvetésből, nem szórakozottságból, hanem készakarva éppen a fekete levet akarja rádönteni. Még azzal sem elégszik meg, hogy néhány tollvonással mondjon ítéletet, ő az egész tintatartót ki akarja üríteni a helytelennek hitt hasztalan munkára.

- Evett ön már héringet? Kérdi a gróf, fölugorván üléséből, és itt látván idejét, hogy most már ő is mondjon valamit.

- Ettem! Mondja Fáy feleletül, hanem azért inkább kinn volna most az utcán.

- És mit tapasztalt ön a héringevés után?

- Rettenetes szomjúságot. Válaszol reá Fáy.

- Tökéletesen ugyanazt tapasztaltam én is, kedves barátom, én is igen szeretem, hogy tapasztalatunk megegyez, mert így könnyebben megértetem magamat. Közbevetőleg legyen mondva, nekem nagy szerencsétlenségem, hogy nem igen értenek meg az emberek, pedig mennyit beszélek ugyanazon eszméről, s aki követőm volna is, nem merem hinni, hogy lelkének valóságos meggyőződéséből követ. Egyik közel rokonom, másik sógorom, a harmadik katonapajtásom, a negyedik komám, az ötödik jó barátom, a tizedik vagy századik más apró madzaggal van hozzám kötve, legtöbben nyelvemtől félnek, mert már én nem tagadom, igen goromba vagyok. Az egész tábort valami titkos gondolat kergeti eszméim után, a világért sem merném gondolni, hogy híveim egyszersmind tanítványaim. Egyetlenegytől sem merném megkérdezni, hogy tanaimért meg hagyná-e magát feszíttetni? Én olyan próféta vagyok, ki után egyetlen tanítvány sem marad, ezt ne feledje el. De hogy is lenne, mikor nem értenek meg, én tökéletesen úgy jártam, mint az a német tudós, kinek tételeit egyik magyar tanítványa sehogy sem tudván megérteni, végre nem akarván a bölcs tanítót megbántani, azt mondja neki: én ugyan nem értem amit az úr velem megfogatni akar, hanem ha az úr becsületszavára állítja, mégis elhiszem.

Fáy a grófnak szavait türelmesen hallgatta, de hasonlítván e sajátszerű ziláltság a grófnak mindenkori modorához, inkább emlékező tehetségéhez utalá a szavakat, mint most azzal terhelje önmagát, hogy itt vitatkozásba kezdjen.

- Van önnek sok atyafia? Kérdi a gróf egy kis újabb lélegzetvétel után.

- Fél ország! Mondja Fáy minden tűnődés nélkül.

- Komái is vannak?

- Rettentő sok. Mondja Fáy, megint el nem tudván gondolni, hogy az ő takarékpénztári eszméjének mi köze lehet a komasághoz?

- S ezek a komák jó módú emberek?

- A sok közt elég jó módú ember van.

- Ön nem képzeli, mily boldog, - s merem rekommendálni, hogy ha tőlem elmenve, hazáig fél Pest meghívja komának, egyetlenegyet se szalasszon el, fogadja el mindenkivel a komaságot.

- Mért nem?... Véli Fáy.

- Ó, barátom, én véghetetlen boldog volnék, ha engem Magyarországon a táblabíróság helyett az egész ország meghívna komának, és még boldogabb lennék, ha mindenhova el is mehetnék a paszitára. Ne nevessen, a Krisztus nagy példa, Krisztusnak nem volt kaszinója, tehát elment a kánaáni menyegzőre, s ott a vizet borrá változtatta. Mit gondol ön, ha mi ketten elmehetnénk a paszitákba, nem tennénk ugyan olyan csodát, mint Krisztus, hogy a vizet borrá változtatnánk, bár azt tudnánk végre kieszközölni, hogy legalább a bort ne változtatnák vízzé, hanem beszélnénk az embereknek, hogy igen szép gondolat az ősi szokásoknak buzgó megtartása, a paszita is az, de nagyon gyanús, hogy nem a régi szokás a csábitó, hanem a pecsenye és rétes. Ó, én nem merném Magyarországon a mérsékleti egyesületet prédikálni, még barátaim, rokonaim, katonapajtásaim, komáim is cserben hagynának.

Most már kezdé érteni a grófot, szertekalandozó esze minden irányba eltévedt, mint a szorgalmas méh megkeresi minden virágnak kelyhét, hogy a száz helyről szedett mézanyagot egy kasba gyűjtse. Tehát ide van szánva a grófnak hátvágása, s ekkor Fáy hirtelen visszakérte emlékezőtehetségétől a hallottakat, hogy a vezérfonalat megtalálja a gróf eszméjéhez, egyszersmind gyanítva, hogy végre is a takarékpénztárhoz érnek.

- Nem tapasztalta ön, Fáy barátom, mily sok kövér ember van Magyarországban?

- Óh igen! Válaszol a megkínzott ember.

- Nagyon sok zsírunk van, zsírt eszünk, zsírral kenjük fejünket, zsíros a bundánk, még a fölöslegből csizmánknak is elegendő zsír jut, csak az erszénybe nem kerül pénz, a torkunkon megy le minden. Nálunk senki sem hiszi el, hogy az irlandi ember húsvét napján is burgonyát eszik, s úgy üli meg a nagy ünnepet, hogy a nagypénteken megkoplalt burgonyával húsvét napján lakik jól; mit gondol Fáy barátom, mikor lesz pénzünk?

- Ha takarékosak leszünk.

- Értem, én ezt értem, Fáy barátom, - mondja a gróf, nekem keveset kell megmagyarázni, s én köszönöm önnek, hogy föltette rólam, hogy így is meg fogom érteni, ámbár tudom, ha majd egyszer pénzt kell kérnie az emberektől, azok egyszerre oly ostobák lesznek, hogy semmi módon sem értik meg önt. Én ezt tapasztaltam rokonaimon, barátaim-, katonapajtásaim-, sógoraim- és komáimon, - nem tudtam nekik elég világosan beszélni. Ők azt sem értenék meg, hogy pénzünk akkor lesz, ha Magyarországon kevesebb paszita, disznótor, egy szóval, kevesebb kövér ember lesz, - kedves Fáy barátom, elhiszi ezt nekem?

- A nélkül, hogy azt is kívánnám, amit az a másik magyar ember, hogy ezt a gróf becsületszavára mondja.

- Oh, kedves Fáym, ha nekem ilyen értelmes tanítványaim volnának, mint ön, nem kellene annyit civakodnom, küzdenem; mert tudja ön mit csinálok, midőn egy magyar vállalatnak élére állok? Mindjárt megmondom. Már, úgy emlékszem, írtam vagy mondtam is ezt valahol: "Ha egy hazai vállalatot ki akarok vinni, nem elégszem meg az irka-firkával; hanem telhető hasznát veszem számnak és lábamnak is, és előleges információk végett nincs előttem sem házemeleti magasság, sem utcai távolság." Így megyek valamire, kedves Fáym, pedig ez emberek rokonaim, barátaim, sógoraim, katonapajtásaim, komáim: mégsem bírok velük másképp. Hiába, nagyon sok kövér ember van még Magyarországon; a zsír miatt nem boldogulunk. Hol látott ön egy mártírt, szentet, egy fösvény embert, kit két mázsásra mertek volna lepingálni? Most hallottam egy furcsa történetet, a bécsi vonalnál egy tizenkilenc éves bajusztalan fiatalembert megvizsgáltak; gyanúba jött a fickónak szörnyű terjedtsége, s íme kisült, hogy csakugyan nem vitt tiltott portékát; az is kisült, hogy csongrádvármegyei fiatal magyar. Hát ki is lehetne más, mint magyar, annyi disznótor és paszita között? De próbálja meg ön, beszéljen nekik a takarékosságról, meglátja mily kevés tanítványra tesz szert, mondja csak nekik, hogy ne egyenek mindig zsírt, egyenek olykor héringet is!... Hohó, - most jut eszembe, hogy beszédemet is a héringen kezdtem! Lássa ön, ilyen a szórakozott ember, aztán hogyan értsenek meg az emberek? Képzelem, ön is szeretné tudni, mi a patvart akartam én a héringgel? Mert azt nem tudja, hogy én ezt a sovány és sós halat rendkívül szeretem, azért nem hízom meg soha, azért vagyok én rossz próféta. Ki a patvar higgyen ily sovány, ösztövér, zsírtalan prófétának, aki héringet eszik? És lássa, bármennyire szeretem a héringet, az alföldön sohasem merek enni.

- Ugyan miért? kérdi Fáy.

- Félek a szomjúságtól, nem kapok jó és elegendő vizet, s inkább lemondok kedvenc ételemről, és az alföldön nem eszem héringet.

- Gróf úr! - mondja Fáy, ez a hering nem hasonlít valamit az én takarékpénztári eszmémhez.

- Ön meg fog szomjan halni, kedves Fáy barátom.

- Meggyőződése ez a grófnak?

- Szent meggyőződésem, hanem alássan könyörgöm, mindent higgyen el nekem, csak ezt ne, - mert ennek ön lesz a prófétája, nem én s ha önt azért meg fogják feszíteni: bizonyos lehet benne, hogy nagyon meg fogom sajnálni. De hiába, a pasziták és disznótorok nem elemei a takarék-pénztári dicső eszmének, majd ha soványabbak leszünk.

- Ekként előadásom nem győzte meg a grófot?

- Sőt ellenkezőleg, senkit úgy nem, mint engem, az eszme dicső, mindenütt kivihető, csak nálunk nem, ámbár kedves Fáy barátomnak igen sok komája van, mint mondja, s ennek nagy nyomatéka van előttem, de azért tökéletesen meg vagyok győződve, hogy kedves barátomnak ez indítványa megbukik, minthogy a takarékpénztárnak kellékes előzményei nem értek meg Magyarországon, de ön iránti barátságból (ugyanezen szavakkal) mert, amint Fáy barátom mondá, nevemre szüksége van, aláírok egy részvényt; aztán minél több rokon és koma, annál jobb.

Itt dőlt rá a tinta az egész indítványra, és Fáy András alig találta meg kifelé az ajtót.

Bolond ember volna az, ki a grófot ezért vádolni akarná. Magyarországnak szüksége volt Széchenyi Istvánra, de nem követelhetett tőle mindent, hisz ha Napóleon mindent maga tett volna, mi maradt volna tábornokainak? Széchenyi nagyságát jobban meg nem lehet mérni, mintha alulról kezdjük, s azt mondjuk: ez valamit, de ennél többet tett a másik; a másiknál többet a harmadik, s midőn így tovább azt mondjuk, ezeknél többet tett egy Földváry és Fáy, végtére azt mondjuk: valamennyinél nagyobb volt a gróf, vagy ha nektek úgy tetszik: gróf Széchenyi István.

- Széna-e vagy szalma? kérdi Fáyt egyik a jó barátok közül.

Fölrezzent a merengésből az elszomorodott lelkes ember, hóna alatt volt az iratcsomó, az aláírási ívnek legújabb vendége, gróf Széchenyi István. Tehát mi kell több? Megmutatta a nevet, s az egyik jó barát után akadt egy koma is, ki a gróf példáján szinte beállt takarékpénztárnak.

Néhány negyedóráig egyedül járkált a népes utcákban, nehéz volt a benyomás, nem lehetett hirtelen megszabadulni alóla. Minden szót, minden hallott gondolatot újra ismételt az emlékezet.

A nagy ember lehetetlenségnek tartá az indítványt, hatalmas gúnyjával akarta szétszórni, tehát vagy meg kell hajolni e vélemény előtt, vagy engedelmeskedni saját szíve gyöngéd érzelmének, bízni saját eszének tanulmányaiban és saját tapasztalatainak kétségtelen számaiban, és kiviszi tervét, nem rettentve meg az ünnepelt név ellenkező véleményétől.

Tövises a férfi pálya, ne lépjen arra senki, ha önnön eszméjének mártírságát elvállalni nem akarja. S ha már igazságszolgáltatásra vállalkoztam, Fáy és Földvárynak érdemét ott mérem meg, hogy Széchenyinek ellenére is cselekedni mertek.

Jőjön a gúny, legyen nehéz a munka, legyen tövises a pálya, Széchenyinek sem volt kényelmesebb, hisz maga mondá:

"Ha egy hazai vállalatot ki akarok vinni, nem elégszem meg az irka-firkával; hanem telhető hasznát veszem számnak és lábamnak is, és előleges információk végett nincs előttem sem házemeleti magasság, sem utcai távolság."

Tegyünk mi is úgy; tehát kezdjük el a házalást, hisz nekem is vannak rokonaim, barátaim, pajtásaim, sógoraim, sőt még komáim is; a sok közül kitelik egy takarékpénztár Pesten.

Itt következnék az utánjárás kínja, a sok siket és néma, kik mindent elhittek, csak pénzt nem akartak e hitért adni, mert az emberek pénzükért ökröt, lovat, juhot, még szamarat is elvesznek, csak a reményt nem, ha még oly kövér gyümölcsöt ígér is.

- Csak Fáy barátom iránti barátságból. Mondja az egyik.

- Már látom, ez az ösmeretség is pénzbe kerül! Mondja utána egy hölgy, ki mai napig is bírja részvényeit, és keservesen panaszolkodik, hogy akkor többet nem vett, sőt Fáy Andrásnak néhány hét előtt azt mondja:

- Mért nem szidott meg engem, Fáy bácsi, mint egy éretlen gyermeket, hogy többet vettem volna? Mert hisz a remény szépen kivirult, a hatvan forintos részvény most már hatszáz forintot ér.

Az első évi forgalom alig volt háromszázezer forint, az idei húszmillió pengő forint!⁵

Van-e közöttetek olyan ember, ki csak kétszázezer pengő forintot is látott volna? Emeljetek kalapot azon egyszerű ember előtt, kinek e nemzet nem adott egyéb jutalmat, mint hogy táblabírónak nevezte.

***

Most következik a kivitel.

Ha nem csalódom, az 1840-ik évi lófuttatás alkalmával Csapody Pálnak lova a legnagyobb díjra futván, versenytársait megelőzvén, a célnak utolsó vonalánál, a győzelem pillanatában rogyott össze. A közönség megsajnálta a párahagyott állatot, melytől még a jutalom is megtagadtatott a pályázási szabályzatok szerént.

Hány emberben lobban föl a lelkesülés, megindul a pályán, küzd az akadállyal, némelyiket a pálya elején, a másikat a derekán, a harmadikat a célpontnál hagyja el az erő, összerogy az akadályok előtt; s a világ nem egészen igaztalanul kikacagja a gyöngét, mert erejével nem vetett jókor számot.

A győztest megilleti a babér, az eredményből ítélik meg az érdemet, és csak az eredményért bámulják az erőt, mely küzdeni tudott is és mert is.

A részvények napról-napra keltek, a csüggedhetlen utánjárás egybegyűjté a szükséges tagokat, együtt volt a közönség a szent gondolatért és a nyereségért; az igehirdető tanítványai között állt, mit mondjon még nekik?

A fa le volt ültetve, gyökereinek kelle megfogamzani, Fáynak pedig bebizonyítani, hogy ő, az igehirdető, nem hamis próféta, hogy a közönség megérett a takarékpénztár fogalmára. Ki van nyitva a megyeháznál e célra átengedett terem, a könyvek készen állnak befogadni a betételeket, - most remegj, Fáy! Hírlapok is kürtölék tervedet, hadd lássuk a legelsőt, ki példának okáért takarékoskodni fog, jaj! ha a legelső név sem lenne magyar ember.

A célnál ne hagyd el őt, lelkesülés! Ha idáig elhoztad, vezesd be őt az ígéret földére.

A korhelykompániának tagjai éltek még, az ébredő nemzet szorgalmában oszlának föl, a sor előtt, vagy az első sorban, vagy a tömeg között kellene őket keresnünk; de nem nyújthatom tovább e rajzot, kövessük azt az egyet kit a véletlen elénk hoz, most megy a hatvani-utcából a Gránátos utcába.

Én ösmerem őt járásáról, már becsavarodott, mi utána megyünk, nagy bajuszának tetemes sudara két oldalra van kicsapva, lépése kimért és katonás, a mellette elmenő jurátusok kezet fognak vele, azzal a kézzel, mely az örökbékesség szerződést megírta.

Bal kezével zacskót lógat, vagy réz, vagy ezüst ami benne van, szinte húzza lefelé a vállat, de ő nem szégyenli vinni, ballag vele a vármegye házához.

- Hová ilyen lassan? kérdi Szentpáli, a lépegetőt meg akarván állítani beszélgetés végett.

- Nem állok meg pajtás, nagyon sürgetős dolgom van, nem akarnék elkésni.

- Meddig kísérjelek?

- Nem messze, Miska barátom, csak a megyeházáig kísérj el, alig van ötven lépésnyire.

- Szívesen, barátom, de be is megyek veled, úgyis most jut eszembe, hogy a takarékpénztárt ma nyitják ki, ott lesznek a jó barátok; kíváncsi vagyok látni, ki lesz a legelső betevő?

- Én leszek, pajtás, - nagyon elszégyenlém magamat, midőn azt hallám, hogy Széchenyi azt mondá Fáynak, hogy a magyar embernek nem kell takarékpénztár.

- Takarékos akarsz lenni? csodálkozik a másik.

- Az leszek, Miska barátom, - nézd, itt van százötven forint, mind húszas! - mutatja a zacskót, - de siessünk, mert el találunk késni.

A tolakodók között utat nyitott magának a nagy bajuszú magyar, a pénzeszacskót oda nyújtá a pénztárnoknak, ki meglepetve vette át a pénzt megszámlálás végett, s a takarékpénztári könyvet át akarván adni, hangosan kiáltá a betevőnek nevét:

Bod Pál úr betett százötven ezüst forintot!

Idáig jutott el a víg társaság, s remélem e tettnél elbúcsúzhatunk az örökbékesség szerződéstől, s annak aláíróit elítélni többé senki sem fogja már.

Az első évi forgalom alig volt háromszázezer forintnyi, az utána következő évek hirtelen megszaporodának, hamar bekövetkezének a milliomos számok, azon megdöbbentő szám, mit a bankár is ünnepélyes arccal, a poétaember pedig megbámulva mond ki.

A forgalom terjedelme kiszorítá az intézetet a megye házából, saját házába vonult az egyetem utcába, hol minden órán megkezdendő lesz a három emeletes roppant épület, a szorgalomnak intő példája, hogy az egy szobás intézet ma már húszmilliónál is többet forgat.

1845-ik évnek január hónapjában Fáy András szemeinek gyöngülése miatt visszavonult a takarékpénztár igazgatóságától. Ezen ülésben fölkelt gróf Széchenyi István, szónoka lett Fáy András érdemeinek, s a hála kegyeletével indítványozá, hogy Fáy András nevétől egész életében elválaszthatatlan legyen az igazgatói cím, s ez indítványa elfogadtatván, a jegyzőkönyvbe iktattatott.

Ezen pontot saját szemeimmel olvasám, és meghatott a nagy kegyelet, mellyel önmaga irányában igazságot szolgáltatott gróf Széchenyi István.

Ilyen diadala volt Fáy érdemének, kinek egy másik érdeme Széchenyinek azon vallomása a pesti megyei gyűlésen, midőn a gróf pályájának kezdetére emlékeztetvén a karokat és rendeket, fölbuzdulva mondá:

"A hazafiságnak legelső eszméit Fáy András meséinek olvasásából kaptam!"

A megye rendei harsogó éljennel fogadák a grófnak e nyilatkozatát. Fáy, az író, kedvence volt a megyei közönségnek, mely e nyilatkozatban megkoszorúzottnak látta Fáyt, és hogy erre méltónak tartá, a hosszan tartó éljenzaj bizonyította be.

A gróf megerősödni látván a takarékpénztárt, a számok meghazudtolhatatlan bizonyítéka tanúskodván annak életrevalóságáról, saját ellenkező véleményének hatását Fáyval elfeledtetni akará, mert a tettek embere legjobban tudta, mi méltánylást várhat az, ki munkálkodni szokott.

A gróf mélyen érzé, hogy Fáynak csak ő adhat méltó elégtételt ernyedetlen kitartásáért, kereste az alkalmat, hogy az okozott keserűséget megédesíthesse.

A kaszinóba Széchenyi édesgette be Fáyt, ezt nem feledte el a gróf, s a takarékpénztári részvény-gyűjtésnél visszagondolt azon pillanatra, midőn Fáy nála írta magát alá. A gróf a kaszinóban rég vigyázott Fáyra, s egykor az ablakba húzva, mondja neki:

- Fáy barátom, még én adósa vagyok önnek?

- Nekem? A gróf? Mikor jöttünk mi pénzviszonyba?

- Nem pénzzel vagyok adós, hanem ennél drágábbal, mit ez a háládatlan világ ritkán ád meg, - megösmeréssel vagyok adós, ezt akarom lefizetni.

- Nekem?

- Éppen önnek, - és éppen én; az a hitetlen Tamás, ki azt gondoltam, hogy ön csak poéta, ki milliókról álmodik, de most örömmel vallom meg, hogy a milliókat előteremteni és forgatni is tudja. E vallomás volt az én adósságom, a többiért legyen önnek hálás a nemzet.

.........................................................................................

Jutalma a jobbak megösmerése lőn, egyéb nem jutott, hisz úgyis táblabíró volt már.