Az imsósi átvágás.

Türelem, türelem, ne hagyd el szegény olvasómat! Vigasztald meg, hogy a legutolsó ív következik, nem messze lehet a vége, csak azt hadd mondjam még el.

A Keglevich-háznak első emeletén, Miklós grófnak szállásán találkoztak a régi jó barátok, beszélgettek kaszinóról, múzeumról, színházról, vakok intézetéről, gazdaegylet, lóverseny, gőzhajó, hajógyár, lapirodalom, gyermekkórház, lövölde, fiókgazdasági egyletek és több másféléről, mit a két utóbbi tized létrehozott. Nem valánk már oly árvák, mint egykor, a szemlélődőt kifáraszthatá a különféle intézet, melyeket a hazafiság melege érlelt meg a pesti porfészekben. Ez nem elég, a Duna hullámait is megcsalta a szorgalom, a lánchíd zárgátjai mutaták a helyet, hova a gránitalap letétetett. A századnak munkássága fölé diadalkapunak készíték az óriási lánchidat.

Haladtunk, a hangyaszorgalom sokat összehordott, nem volt szégyen hazafinak lenni. A honnak választottai bátran hirdették már az igét, nyomaik után maradandó emlékek magasultak, volt mire hivatkozni; így a legmakacsabb is kénytelen volt mozdulni.

A jelenlevők mégis búsultak. Hiába, a magyar embernek fele kenyere ez, ott van vele mindenütt, mint az asztalon a só és paprika; talán ha búja nem volna, akkor meg azért is búsulna.

A mai fiatalság nem fogja eltalálni a tárgyat, melyet én mégsem nevezek meg, akkor a legapróbb diák is tudta. Pestmegye gyűlései emlékezetesek maradnak e vitákról, az ország visszhangozá a pesti szónoklatokat, melyekben az értelmesség ragyogtatá magát. Az ügy még nem döntetett el, Pestmegyének kellett a kérdést előtérbe vinni.

- Igen, ha vállalkoznék valaki a legkeményebb szerepre? Mondja valamelyik.

- Akadna vállalkozó elég, de szükséges, hogy alkalmas is legyen reá, hogy legelsőnek oda merjen állni a többi elé.

- Nevezzetek egy embert, ha az nem teszi, menjünk sorba!

- Ne okoskodjatok, - vágja ketté a gróf a társalgást, egyetlenegy emberünk van, ki erre való; és mert erre való: oda fog állni, ahova kell, neki legtöbb esze, legtöbb bátorsága is van hozzá, megnevezzem őt?

- Éljen Földváry Gábor! Kiált az egész társaság, s én elhagyván a tárgyat, mondhatom, hogy Földváry az ügynek is hatalmasan megfelelt, mint a legutolsónak is, mit elmondandó vagyok.

Lement Imsósra, tudósították Budáról, hogy a helytartótanács vizsgálódását befejezte, s a paksiak panaszának alaptalansága mellett meggyőződött, mennyire szükséges az ügyetlen kanyarodásnak átvágása, mely a gőzhajók járását is tetemesen késedelmessé tette.

A posványosnak szélén elgondolkozott, a sebesen haladó idő elröpült, adott szavának eleget kelle tennie, s az örök igazság törvényétől áhítattal kérte, ne akadályozza, hogy egy kárvallott elégtétel nélkül érjen át a jobbak hazájába.

Messze elhagyta kocsiját, a posványosnak szélét messze le bejárta, ekkor találkozott két paksival, azok vadásztak a dicső récefészekben, és jól ösmerték Földváryt, azt is bölcsen tudták, hogy ő akarja őket kipusztíttatni a vadrécékkel együtt.

- Van-e sok vadréce? szólítja meg a derékig latyakban járó vadászt.

- Ezer meg ezer, alispán úr, halálos vétek volna e gyönyörű telepet kiszárítani, jutna ám innét Tassra is pecsenye.

- Jobb szereti a tassi ember a kövér ludat, szelíd récét, meg a fehér cipót, mert az "Imsós"-ban az is megterem majd.

- Hány száz esztendeig akar alispán úr élni?

- Kevesebb nem lenne elég, mit gondol kegyed?

- Nem. Ha a helytartótanács megengedi, rohanunk a kancelláriára. Onnét új vizsgálatot rendelnek egy hónap alatt, azt pedig nem hiteti el velünk alispán úr, hogy egy hónap alatt átvágassa a posványost. Ördöge csak nincs a tekintetes úrnak.

- Nincs, valóban nincs! Végzi be Földváry a kurta társalgást, melyből annyit megértett, hogy a paksiak az időszámításhoz értenek valamit, egy hónap alatt megakaszthatják az ügyet, és elhúzódik ítéletnapig. Rég számított ő erre, emlékezhetünk a mérnökkel való beszélgetésre, mostani útját is amiatt teszi.

Sebesen járó négy lován a rónaságnak helységeit megjárta, bírákkal, jegyzőkkel tanácskozott, évenkint elég rémületességet értek meg a paksi kanyarodás miatt, előkészítette őket a lehetőségre, és megígértette velük, hogy ez ijesztő ellen ásóval, kapával kiállnak az alispán szavára.

Nem volt újonc az emberek között, sok emberre számított tervnek sok akadálya van; ezt tapasztalásból tudta. Ha a színház és vakok intézetével nem bajlódik, az imsós-i posványos kétségbeejti.

Egy hétig járkált a falusiak között, ő csak napszámról beszélt; tervét, az írott gondolatot titkon tartá, mint a jó tábornok, ki fecsegők és ostobáknak nem akart alkalmat nyújtani, hogy elrontsák a legszebb hadi tervet. E szerepléshez nem volt segédre szüksége; a tábornok önmaga volt. Az alispáni tekintély igen alkalmas hatalom, akarata nem inog, érdeke nincs, mit az irigység, rosszakarat vagy rágalom pellengérre állíthatna: nem maradhat a sárban.

Környezete nem látta soha ilyen szótalannak, családjának boldogsága nem háboríttatott meg, legkedvencebb eszméi megtestesültek a kerepesi úton és a király utcán, mi állíthatá meg ez élénk ember közlékenységét? Férfikorának legszebb pontján, a megyei hivatal legkitűnőbb pontján búskomorság lepte meg?

Kérdezik, - ő nem felel; vigasztalni akarnák, de nem tudják miért? Előérzete van? Azt ő nem mutatá, ha megvolna e gyöngeségbeni hite, nem vehetnék rajta észre.

- Férjem!... közelít a nő, - valamit mondani akarnál, úgy-e? Tudakozza házastársi bizalommal a férjet.

- Semmit, édes feleségem, ne aggódjál miattam, ha keveset szólok is.

- Megharagított valaki? Nyughatatlankodik az asszony.

- Akkor nem én tűnődném most, hanem a másik.

- Megbántottunk valamivel, édes férjem, én és gyermekeim?

- Még nem, hanem ha sokat kérdezősködtök, akkor megharagítotok, feleségem. Egy hétig szótalan leszek, ez után cigányt is rendelhettek a házhoz, táncoljatok, akkor nagyon jó kedvem lesz.

A gyöngéd asszony férje szemei közül látta kisugárzani a belső izgalmat. A férj gondolata igénybe van véve állásának gondjaitól, nem háborgatja tovább, hanem bevárja a nyolcadik napot, akkor a hallgatagság meg lesz magyarázva.

Befogatott, fölment Pestre, a távollétében érkezett levelek közül a helytartótanácsét bontá föl. Tudósítása nem csalt, az "imsósi" átvágást megengedték. Tehát semmi késedelem, mert a paksiaknak négy hétre van szükségük, hogy az egész dolog ismét dugába dőljön.

- Nem keresett senki? Kérdi a megyei katonától.

- Gróf Keglevich Miklós úr háromszor volt itt ma, legutolján azt izente a tekintetes úrnak, hogy másodmagával jött, amint a tekintetes úr kívánta.

Ennek megörült, a többi levelet érintetlen hagyta, elment barátaihoz. Fáy András szállásán együtt voltak, a kopogatást is elhagyta Földváry lángoló hevében, váratlanul nyitott be hozzájuk.

- Isten hozott, Gábor! Üdvözlé valamennyi.

- Jó, hogy együtt vagytok, annyiszor zaklattalak benneteket kérve és kunyorálva, ha meg akartok tőlem örökre szabadulni: még egyet tegyetek meg érettem.

- Mit parancsolsz Gábor?

- Minthogy nem mondom meg voltaképpen mit akarok, azt kérdem, adtam-e okot valaha, hogy bennem kételkedjetek?

- A feleletet magad is tudod, - Gábor, - felel Fáy a többi helyett, - bátran folytasd a beszédet odább.

- Hétfőn nagygyűlés van, különös tárgyam van, azt keresztül akarom vinni. - Bizonyos vagyok benne, hogy minden okos ember őrültségnek tartja; ti, legjobb barátim, azt fogjátok hinni, hogy álomjáró vagyok, de kérlek benneteket, ne ellenezzétek, hagyjátok helybe vállalkozásomat, minden okoskodás, kérdezkedés, szánalom és részvét nélkül. Megteszitek-e ezt érettem?

- Kívánságod szerint, okoskodás nélkül.

- Az nem elég, - ti nem vagytok katonák, egy parancsszó nektek nem elég; a legalkalmatlanabb pillanatban okoskodás helyett a nevetségességtől akarnátok engem megmenteni, megszánnátok, és én mondom, megölnétek engem. Most szóljatok, mit tesztek meg érettem?

- Veled leszünk okoskodás, szánalom és részvét nélkül, még ha bennünket szánnának is, vagy nevetségessé lennénk. Megelégszel velünk, Gábor?

- Most meg. Hétfőn kipróbálom igaz barátságtokat. Biztosítlak benneteket, hogy többször nem zaklatlak, ez volt utolsó kérésem.

Hétfőn reggel fölkelés után a vármegyekatonának parancsot adott, hogy a Keglevich-házban lévő Lator Istvánt rendelje hozzá, hanem azzal a becsületes emberrel emberségesen bánjék.

Utolsó hadjárata volt ez, összes erejének hatását fejleszté ki. Máskor a legapróbb részletig közölte gondolatát, most pedig vaskövetkezetességgel kéri legjobb barátaitól a vakengedelmességet. Elfeledte az ember, hogy a megyében nem adatott osztatlan hatalom sem az egyes nemesnek, sem az alispánnak? Zsarnok akar lenni, hogy parancsszavaira kényteleníttessék indulni a nemességnek örege, apraja? Hiúságának még az a tömjén is kell, hogy legjobb barátainak alárendelt akaratát foghassa diadalkocsija elé? Egyik sem, huszonnégy órai hallgatagságra van szüksége, a megyei hivatal legmagasabb polcán meg akarja kísérteni azon hivatalnak messzehatóságát, hadd maradjon valami olyan tett, mely mindenkorra példa marad a jövendő időben, és azt mondhassák azon cselekvényről: ezt egy alispán hajtotta végre.

Kopogtatott valaki az ajtón.

- Szabad!

- Megjöttem, tekintetes uram!

Sem több, sem kevesebb, így a vendégríkatói csárdás szokott beköszönteni; ha nem így köszöntene be, nem ő volna ő. - Húsa, vére megváltozott volna, - egyik lágyabbá, a másik hígabbá lett volna, bókokat is tudna csinálni, térdeit is meg tudná hajtani, sőt tán hason is tudna mászni. Ilyeneket lehet tanulni a civilizáció gimnasztikájában, csak az a kár, hogy ott füllenteni is megtanulnak az ügyeskedés mellett. Amint a test hajlik, a lélek is megkísérti, hogy a rejtett lyukon, oldalt és hátul miképen lehet boldogulni. Ezt mind nem tudja Lator István, jelenti, hogy megjött, - rá lehet bízni a legnagyobb kincset, urát komondorként fogja megőrizni, - s ha visszakérik a kincset, nem azt mondja: tessék! neki határozottabb észjárása van, s azt mondja, visszaadva a rábízott kincset: itt van!

- István, mikor beszélgettünk együtt a Vendégríkatóban?

- Régen volt az, tekintetes uram; szeretném azt mondani, hogy tán nem is igaz; de hiába mondanám: nem tudom én elfeledni azt a szép egyenes földet, abban pedig azt a kicsit, ami az enyém volt.

- Visszaadom kendnek.

- Elhiszem tekintetes uram, mert a tekintetes úr mondja.

- Ma még a piócák költenek rajt, István - holnap estére Tasson hálunk, ott marad kend három hétig, megmutatom kendnek akkor a száraz földet, s negyven hold helyett kap kend százat, elhiszi kend?

- Én annak a szónak is engedelmeskedtem, a mit tekintetes úr főbíró korában mondott; még jobban hiszem azt, mit alispán korában mond.

- Pedig azt mondják, István, hogy azon átvágásra két esztendő sem elég.

- Az én eszemnek tíz esztendőt is mondhatnának; hanem a tekintetes úr szavának a két hetet is elhiszem; - nem kérdezem, hogyan? kemény az én fejem ilyenekhez; tekintetes uram, - az isten is hat nap alatt teremtette a világot, - nem tudom, hogyan? de elhiszem.

- Józanul beszél kend,... holnap délután egy órakor az ajtónál találjam kendet.

- Itt leszek, tekintetes uram!

Másnap a helytartótanács levelének elolvasása után Földváry figyelmeztette a rendeket, hogy az átvágást addig kellene megtenni, míg az ellenfél újabb akadályokat nem tesz; mert ha a kancellária új vizsgálatot rendel, ami igen hihető: a véghetetlenbe fog elnyúlni a munka.

A megye különös figyelemben tartotta ez ügyet, melyet az illetők kitartó éberséggel és türelemmel akadályoztak meg folyvást. A megyei gyűléseken ismételve előfordult e kérdés, a rendek szégyennel emlékezének róla: mert egy mezővároskának elfogultsága gúnyt űzött a hatalmas megyének erőfeszítéséből; de e kénytelenség nyomása ellen fenekednie nem lehetett.

Évek lefolyása alatt ízetlen gúny termett a hármas megyének az "imsósi" posványból. A szomszéd megyebeli irigy szemmel nézvén Pest, Pilis és Solt megyének büszke szereplését, a gyönge oldalt, a rejtett sebet szívesen megérintette: Paksot és az "Imsóst" emlegette. A pesti szónok megszilajult, ha e foltocskát érinték, s amit a "vendégríkatói" csárdás kicsinyben szenvedett: a bosszantást nagyban kénytelenített szenvedni a megye.

- E kérdés miatt sokat elnyeltünk már, tekintetes karok és rendek a nagyméltóságú helytartótanács engedelme itt van: éljünk az alkalommal, hirtelen végezzük el a munkát; különben nyakunkon vesz e posvány, s megnő százados gyalázatnak.

- Ments isten, hogy e munkába kapjunk, - véli egy szónok, - három hétig piszkálódnánk néhány kapavágással, akkorra már a paksiak megfutják a kancelláriát, új vizsgálatot rendelnek. Köszönöm szépen a kudarcot, s nem tudom, tudunk-e akkoráig néhány öles árkot húzni, és belefér-e majd a ránk következendő szégyen.

- Engedjenek meg a tekintetes karok és rendek, felelőssé teszem magamat a megye becsületéért; de esedezem, bízzanak meg a kivitellel, e pillanatban készen állnak napszámosaim, holnap ásni fogják már a posványt.

- Jót áll a tekintetes úr, hogy előbb kész lesz e munka, mint az ellenfél sikeres lépést tesz?

- Jót állok! mondja hatalmas hangon az alispán, nem engedve a támadásnak.

- Megfontolta a tekintetes úr, hogy ahhoz a munkához évek kellenek?

- Igenis megfontoltam, hogy nem kellenek.

- Ha évek nem kellenek, kell tizenkét hónap. Ezen reményben fog vitázni a tekintetes úr?

- Nem kellenek! Mondja jobban-jobban elhalaványulva, és barátaira nézve, mintha figyelmeztetné őket, hogy ne okoskodjanak; szánalom és részvét nélkül bízzák rá ez ügyet.

Ha lelkiismeretének sugallata szerént szavazna mindenik: Földváry egyedül maradna. Nincs a teremben egy szavazó, ki Földvárynak bukását, nevetségessé tételét meg ne merné jövendölni, sürgölését természetesen annál inkább nem értik, önként rohan a közsajnálat nem irigylendő sorsába.

- Tisztelt alispán úr, - erőlködik az ellenfél, már ha nem tekinti a megyét, mely ez ügyben már eleget elnyelt, legalább tekintse önmagát és érdemeit, ne adjon elleneinek fegyvert, a leghatalmasabb fegyvert, mely nem egyéb, mint a kinevettetés.

- Ez ellen nekem is van fegyverem, szintén ki fogom őket nevetni, s azért újra hivatkozván felelősségemre, kérem, sőt sürgölöm a megyét éppen a megye és az én becsületem miatt: bízza rám az ügyet.

- Csodát akar csinálni a tekintetes úr? Kérdi a másik, gúnyolódva nézvén körül, hogy így győzze le az alispánt, ki még egyszer fölemelkedék felelet végett. Barátai látják a küzdelemben fölizgatott embernek szenvedését, félnek a kitöréstől, de amint körülnézett, néhány pillanatig megméri ellenfelét, aztán mély meggyőződéssel mondja:

- Úgy leszen, mint ön mondá: itt e teremben fogja ön ismételni, amit mondok: csodát csinálok.

Nem okok, nem a dolog természete győzött, hanem a meglepetés. A szokatlan erélyű emberről általános vélemény volt, hogy rendkívüliségekre mer és akar vállalkozni, most ugyan senki sem érti, de maga mondja, hogy csodát akar csinálni, legyen meg az ő akarata, barátai nem merik megmenteni a kinevettetéstől, tömegesen szavaznak a megbízatás mellett, de szíveikben szánják, makacsnak, vakmerőnek mondják, ki saját erejével nem bír, és készakarva akar kisebb lenni, mint volt.

A határozat kimondatott.

- Földváry Gábor alispán úr az imsósi posvány átvágásával megbízatik!

Midőn a teremből kimentek, a négy lovas kocsi készen állt, a jó barátok lekísérték.

- Gábor, - kérdi Szentpáli a megilletődött barátok közül, - komolyan hiszed, a mit beszéltél?

- A legkomolyabban, most is azt mondom: csodát csinálok.

- Hány száz embered van, hogy így föllelkesíted magadat?

- Jer, ülj föl a kocsira, lakásod előtt megállunk, csak egy köpönyeg kell, - holnapután ismét visszajöhetsz; akkor megmondhatod barátainknak, mit láttál ott lenn? S hány ember dolgozik a "Vendégríkató"-nál?

Nem tagadhatá meg az unszolást, Földváry mellé ült, s köszönté a jó barátokat, kik most már valamennyien vágyakodtak személyes tanúi lenni az elgondolhatlan munkának.

A titkolódzás a legegykedvűbb embert is megingatja, a megoldásban örömest megkísértené bölcsességét; de a ki a mindennapi kerékvágásból kidöccenni nem szokott, a legegyszerűbb eszméhez is a rendes kocsi- vagy gyalogúton megyen: és bámul, hogy a talány megoldatlan marad.

A jó barátok kocsira akartak kapni, hogy a helyszínen győződjenek meg, de ismét visszatartóztatá őket Földvárynak titkolózása. Ekképp mérséklék tudvágyukat bár az még élénkebben ingerelte őket.

Megjött hírmondónak Szentpáli levele, de ez is talány, ez is rejtett szó! - hívja valamennyit szemtanúnak, mert aki saját szemeivel nem látja a munkát, nem hiszi.

A vendéghívás nem volt sikertelen; férfiak és nők csatlakoztak az utazó társasághoz, Szentpáliné vejével és leányával valamennyit megelőzte, s az első hét végén már meglátogatták Földváryt a vízparti tanyában.

- Még korán van, de azért szeretem, hogy önök eljöttek.

- Maradhatunk tovább? kérdi Endre.

- Itt kell maradnotok, ti vagytok a hivatalosak, hogy megmutassam azt a napot, mely sorsotok bevégződéséhez döntő befolyással vala.

A második hét végével megjött a többi is, és láttak csodát, húszezer embert együtt. S e szám megrövidíté az évekre tervezett munkát, két hét alatt keresztül volt vágva a posvány.

Hirtelen leszaladt a víz, Földváry az utolsó nap reggelén Szentpálinénak és gyermekeinek elmondá a történet elejét, derekát és végét, s amint a lefutó víznek helyén a régi "Vendégríkató"-nak faltöredékei előbukkanának, kézen fogá Lator Istvánt, s megmutatá neki a csárdának helyét.

- Ide vezettem kendet, most lássa meg kend, hogy az isten nem marad adósa senkinek; mert ő igazságos és hatalmas!

- Igaz!... mondja Lator István, süvegét leemelve, s miután régi fészkén könnyes szemmel körülnézett, Földváryhoz fordul: igaz! hatalmas úr az isten, hanem én tudom azt, hogy: Földváry Gábor is valami.

Készen volt a csatorna, Földváry a megszabadult víznek hullámait nézé néhány percig, valaki vállaira teszi kezét:

- Igen, - mondja a megyegyűlési ellenkező: ön csodát csinált, elhiheti, mikor ezt ellenfele mondja!

***

Idáig tart a korrajz, nem sok, vékony egy kötet az egész; de néhány érdemes magyarnak tette mellé, hiszem, alkalmas emlékeztetőül szolgál. Nem fognak e dolgok kihatni a nagy világra, csak magunk fogjuk olvasni; magunk is igen kevesen, de jobb, ha ezeren tudunk valamit, mint öten, hatan.

Fáy, Földváry és Keglevich. Három név, egy kis történet, jó lesz el nem feledni.

Bevégződött a pálya, aki a nagy emberek nyomait keresi, bámulva áll meg a magyar színház, a vakok intézete és a csatorna mellett, - mind nagyszerű, mind a hármat egy embernek erélye vitte ki. Fiúk, kik ifjan olvassátok e könyvet, - tanuljatok e nagy példákon, s el ne feledjétek e nevet: Földváry Gábor.

S ha mégis kérdené valaki: mi volt? feleljetek: Táblabíró vala! - Ennél nagyobb megtiszteltetést nem adott a nemzet, hisz e cím oly nagy volt, hogy a legmagasabb cím mellett is elfért, mert még a portugalli királynak az apja is táblabíró vala.