Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
Vas Gereben Egy alispán IntraText CT - Text |
|
|
Kulcsár István táblabíró úrnak neve napja. Jaj, de röstelleném, ha valaki azt kérdezné tőlem: ki volt az a Kulcsár István. Mert ki törődik nálunk a megholtak emlékével? Hanem azért semmi baj, mégis minden időben akadt egy-pár emberséges ember, ki a maga idejében tett annyit, hogy méltán dicsekedhetett volna egynémely tettével éppen úgy, mint az a vén francia, ki büszkén mondá, hogy az austerlitzi ütközetet ő nyerte meg és nyolcvanezer francia. Oh, én igen bölcs embereknek tartom azokat, kik mindig előre vigyáznak; hanem még bölcsebbek azok, kik hátra is néznek, nehogy elveszítsük azt a kincset, mit a kövérebb esztendőkből raktunk föl a történet szekerére: hogy majd a hét soványban táplálkozzunk rajta. Ne rohanjatok, nézzetek hátra, tán nem is vélitek, hogy saját nyomdokaitok történeti útmutatók lesznek; mert elvezetnek azon emlékekhez, melyek tanúságot tesznek arról: miképpen éltetek kötelességteknek. Ott áll a nemzeti színház, fehér falaira nem írta föl senki, hogy hány ember adományából épült föl? azt sem írták oda, ki állt ott nádpálcával az első alapletevéstől az utolsó padlónak leszegezéséig; mert tessék elhinni, míg az fölépült, azt is mondhatnám, hogy az valóságos ütközet volt. És ha volt egykor Mózesnek csodatevő-vesszeje; volt Földváry Gábor alispán úrnak is, csak hogy valamivel vastagabb volt. És ha valamikor akadna egy művész, ki a megholtnak emléket rajzolna: ki ne feledje a nádpálcát, mellyel bízvást rámutathat a nemzeti színházra, hova mi most esténkint időt ölni járunk; aztán hol beférünk, hol nem, - néha kicsiny, néha nagy, - csakhogy ilyen is van,... táblabírók csinálták, a vármegye nagy kínnal megépítette, - s íme, mégsem éppen olyan zug, mint sokan mondák; mert alig néhány évvel később ez épületre az egész nemzet neve ráfért. Hanem itt már a véges vége van a dolognak; kezdjük a legelején, a tégladaraboknál, vagy még annál is előbb, mikor Pestnek kőkerítése volt, és szerencse, hogy a kerítésre föl nem írták nagy bötűkkel, hogy itt a "házalás" tiltatik; mert akkor nem tudom ám, hogy az a kőkerítés melletti kis szárazmalomféle gömbölyű ház, mit akkor komédiának hívtak, hogyan tellett volna meg, mikor a magyar diátristák eljátszották Dugonics András "Báthori Máriáját?" mely abban az időben, mint szomorújáték igen alkalmas ríkatódarab volt, s a szegény magyar színész házról házra járt az érdemesebbeket "beinvitálni," mert a magyar ember ebben az időben is mindjárt azzal állt elő, hogy minek búsuljon pénzért, mikor itthon ingyen is elég búsulni valója van. - Tekintetes főbíró úr - köszönte be egy magyar színész Földváry Gábor úrhoz a vármegyeháznál,... az egész színjátszó társaság nevében van szerencsém a tekintetes urat a mai előadásra beinvitálni, s minthogy a mai estén Zrínyi Miklósnak hős halálát lészen szerencsénk előadni, mély alázatossággal esedezem, ha a tekintetes úr egy magyar mentét, dolmányt, nadrágot, kalpagot, csizmát, övet és kardot méltóztatnék kölcsönözni; mert már az egész várost összefutottam nagy hiában, pedig irtóztató szégyenbe maradunk, ha Zrínyi Miklós kopott ruhában rohan ki, mikor herceg Grassalkovich is a színházban lesz. - István!... kiált a főbíró, a mellékszobában rakosgató hajdúra,... az aranyos magyar ruhát elviszi kend a színházhoz pontban öt órakor. - Ott leszek, tekintetes uram. - Na, - mondja a főbíró ez már meg volna, - hát Juranicsnak milyen ruhája lesz? mert azt sem lehet ám úgy kiugratni a magyar zászlóval, mintha borbélylegény volna. - Erre nem is gondoltam még, tekintetes uram, pedig én leszek Juranics. - No, ha maga lesz az, barátom, - menjen el tekintetes Fáy András úrhoz, a két termet összevág, mondja meg, hogy én küldöttem, bizonyosan megkapja mindazt, mire szüksége van. - Köszönjük alázatosan, - mondja a színész - hanem valamiért még esedezem. - A mi tőlem kikerül, mindent kap, barátom, hát mondja meg, mi kell még? - Tekintetes uram, Szigetvár ostromához kell vagy harminc török, meg fele annyi magyar, - a törökök csak kitelnének valahogy a kaszárnyából, honnan olasz katonákat kértünk; de magyart nem találunk, mert a városi hajdúk nem engedik magukat megveretni a törökök által. - Az már nagy baj, barátom. - Tűnődik Földváry, egyszersmind intett a hajdúnak, ki által a várkapitányt fölkéreté, hogy a dolgon valamiképp segíteni tudjon. Némi kis vártatra bekopogtatott Balla Károly, ki később a színházépítésnél Földvárynak jobb keze vala: - Mivel szolgálhatok? Kérdi Földváryt. - Néhány hajdúra lenne szükség Szigetvár ostromához, kaphatunk-e tizenkét embert? - Hányan lesznek a törökök? - Lesznek vagy harmincan. - Akkor nem merek többet adni nyolc embernél, tekintetes uram, akkor is előre meg kell ígérnem a tizenkét pálcát, különben nem tudom, meg hagyják-e ölni Zrínyi Miklóst. - Tudja mit, kedves barátom Balla, - adjon csak tizenkét embert, hogy emberszám legyen; hanem ha már maga ígér nékik tizenkét pálcát, az én nevemben is ígérjen ugyanannyit, aztán majd csak megesik az ütközet minden zavar nélkül; hanem azért jó lesz a színfalak mögött lenni, hogy ott kinn újra ne kezdődjék a török háború. Balla elment, s utána a színész is készült; hanem a főbíró visszatartóztatta. - Barátom, meddig maradnak még Pesten? - Hat hete, hogy itt vagyunk, tán még maradhatunk hat hétig, - aztán tovább megyünk, hogy a közönség kinyughassa magát. - Hát aztán? - Azután megyünk Székes-Fehérvárra; mert ott állandó színház van, s ott kitartunk hat hónapot a vármegye pártfogása alatt; s ott kiheverjük azt, amit Pesten vesztünk. - Hátha Pesten is állandó színház lenne? - Oh, tekintetes uram, sokan kérdezték ezt már a tekintetes úr előtt, és még utána is száz meg száz fogja kérdezni; hanem mikor Pesten magyar színház lesz, mi ketten majd csak a magas mennyországból nézzük. Földváry mélyen elszomorodott a színésznek szavain, melyeket válasz nélkül hagyott; a színész pedig befejezettnek vélvén a társalgást, újra megköszönvén a pártfogást, meghajtá magát s elment; Földváry pedig föl alá járt a szobában, megállt, elmélázott, újra megindult, az egyik sarokból fölkapta nádpálcáját, végre néhány habozó lépés után nagyot koppantván a nádpálcával, ugyanazt a levegőben megcsóválta, mint a kardot szokták, mintha valakivel ellenségképpen állna szemközt, és szinte képzelem, hogy azok közé vágott, kik eszméjének ellenségei voltak. Végre a bot olyanféle csavarodást csinált, mi a kardvágáshoz nagyon kevéssé, hanem a mogyorófapálcának megcsóválásához inkább hasonlított, s ekkor az izgatott vérű emberből kitört a szó és hangosan mondja önmagának: Ha rákerül, hajdú is leszek én; mégis fölépül az a színház! Kilépett a tornácra, hogy majd kimegyen az utcára, de éppen szemközt állt vele sötétkék mentében, asztrakánsüveggel egy szelíd arcú úr, kinek láttára Földváry némileg fölvidámult. - Hová, Gábor? - Ki akartam menni a Dunapartra, kedves grófom, itthon még csak mérgelődni sem mer az ember, minduntalan bebotlik valaki, s mindjárt azt kérdi: mért haragszom? - Így hát én nem is kérdem, mért haragszol? - De neked már kérdés nélkül is megmondom, - mondja Földváry, a karjára fűződött jó baráttal megindulva, - azért haragszom, hogy itt volna ez a három szájú nagy vármegye, (Pest, Pilis és Zsolt) ha isten igazában elkiáltaná magát, a magas mennyországból a megrémült angyalok ijedtükben is lepottyantanának egy kis áldást; gondold csak, színészeink nálunk házalásból élnek, s ha már nem győzik a koplalást, a szomszéd Fehérmegyébe mennek jóllakni; mert ott állandó tanyájuk van. Ez aztán gyalázat Pest vármegyére; hanem biztasson még egyszer valaki, hogy én alispánja legyek ilyen vármegyének, akkor legalább Fehérvárra megyek hajdúnak, ott legalább nem hiába leszek utolsó ember; mert ott amint látom, parancsolni is jobban tudnak, mint itt! Ilyen hangulatban értek a váci-utca sarkára és előttük emelkedék a redoute épület, melyet a kőmívesek már majdnem bemeszeltek, belseje szinte közel lévén a befejezéshez és alig néhány hónapi munka volt hátra, hogy a német színészet hangot adjon a rengeteg épületben. - Most jöjjön ide Kulcsár István uram, - mondja Földváry, - most mondja, hogy nem lesz német színház Pesten, mikor már az igazgatót is megfogadták, szeretném tudni, hogy erre mit felel? - Tehát nem hiszi, hogy itt német színház lesz? - Kérdi a másik. - Micsoda? elhinni? - ismétli Földváry a kérdést, - hát még nem tudod, hogy milyen bakafántos ember az öreg? Várj csak, most mindjárt elmondom. Az öreg, tudod, olyan ember, ki a fejét mindig a falnak veti, s onnét egy könnyen el nem mozdul, ha valami agyafúrt gondolat beleszorult; egyik ilyen gondolata, hogy a németeknek sohasem leszen állandó színházuk Pesten, s midőn az első tervezetnek hírét megvittem neki, nagyot nevetve mondja: - Jól van jól, kedves öcsém, rápingálták a papírosra, ott is marad ítéletnapig! - Később hallom ám, hogy az alapot is letették, sietek Kulcsár Istvánhoz, mondom neki az új hírt: - No urambátyám, már az alapkövet is letették, lesz-e német színház? - Majd betemetik az alapját, aztán azt a követ is bennfelejtik, a mint beleásták! - Szinte tudtam, hogy ilyen feleletet kapok; hanem most már magam is kíváncsi voltam tudni, hogy az öreget meddig táplálja a malaszt; mert ha már az alapot megvetették, azt is hittem, hogy a falakat is ráhúzzák; azért eltökéltem, hogy amint a falak elkészülnek, megint beállítok az öreghez, hát akkor mit mond? Múlt az idő, elmúlt egy hónap, elmúlt kettő meg a harmadik is, azután pedig a többi, s a kőmívesek föltették a címerfát, én pedig elmentem Kulcsár István urambátyámhoz és még az ajtóban bekiáltom: - Na, urambátyám, kész ám már a fala a német színháznak, még pedig ugyancsak vastagra csinálták, nem egy könnyen dűl be! - Ne félj, kedves öcsém, - azt mondja erre az öreg, - míg a tető nincs rajt, puszta fal az: nem ház! - Tehát megint tudott mondani valamit, s nekem tovább kelle várnom, míg a tetőt is föltették, a cserepesmunka is egészen készen volt, akkor aztán szokott módon bekiálték az öreghez: - De urambátyám, már a teteje is készen van, saját szemeimmel láttam; hát erre mit mond? - Erre meg azt mondom, - feleli az öreg: - nincs még bevakolva, szénapajta lesz belőle, öcsém, nem színház. - De ez már mégis nagy hitetlenség! Mondja a gróf, csudálván a szörnyű különcködést. - Na, eddig csak megjárta, - mondja Földváry, - hanem amit most mondok neki, arra mit felel majd? azt szeretném tudni; hanem csak találkozzam vele. - Okvetetlenül találkozunk vele, hisz ma van neve napja, s én éppen vadászatot tarték Szilváson, midőn Józsa Gyurinak eszébe jutott, hogy Kulcsár Istvánnak neve napja van, az egész társaságot kocsira ültettem, s ma délben már az "Aranysasban" voltunk; holnap pedig visszamegyünk. - Ily hamar? - Kénytelen vagyok; mert ezek a kópék megint valami bolondot tettek, és vigyáznom kell rájuk, hogy komolyabb következése ne legyen; gondold el csak, Józsa Gyuri azért csatlakozott hozzánk, hogy új bundát vegyen amint vett is; hanem alig hogy hazahozták, valamelyiknek az a bolondság jutott eszébe, hogy a nagy szőrű farkasbundát kopaszra borotválják. Éppen most kínlódnak Bod Palinak szállásán, hol két borbélylegény öt bankóforintért végzi ezt a munkát. - Ez már mégis goromba tréfa! - Goromba az igaz, de ezt már tudjuk, hogy milyen? hanem még nem tudjuk, milyen lesz a másik, amivel Józsa Gyuri a kölcsönt visszafizeti. - Én meglőném azt, ki velem ilyen tréfát űzne! Mondja Földváry. - Persze, csak sóval töltenéd meg a puskát. - Fickóra, kedves barátom, - mondja a másik egész indulattal, - ezért nem boldogul az ország; mert mindenki bolondul szórja el a pénzt; a jóra pedig koldulva is alig kerül egy pár fillér! - Igazad van, Gábor, - hagyja helyben a másik; hanem mit gondolsz, mi lenne tanácsosabb, saját eszükre hagyni őket, hogy még több bolondot is tegyenek; vagy velük maradni, hogy néhány forintot oda is folyassanak, hol annak nagyon lehet hasznát venni. - Azt hiszed, bírsz velük? - Azt hiszem! - Nem tennéd meg azt a barátságot, hogy minél előbb velem is elhitetnéd ezt, különben jót állok, hogy valamelyik bolondot én verem végig ezzel a nádpálcával. - Ám legyen, még ma megkísértem, mit lehet ezekkel tenni; én azt hiszem: sokat; mert lásd, akinek ereje van, szívesen megmutatja, hogy nem fújja el a szél, s ha egy nagy követ kell elhengeríteni az útból, - mondd neki, hogy azzal birkózzék meg, - higgy nekem, - elhengeríti az útból, melyen te ezután könnyebben jársz. S így bölcsen fölhasználtad azt, ki munkát nem lelvén, vagy mást fog a földhöz vágni csupa mérkőzési vágyból, vagy tán éppen téged. Földváryt megkapta a gondolat, nem mondott ellent, mi kétségtelenül azt jelenti, hogy a mondottakat hiszi; aztán újra megérezvén nyughatatlan lelkének ingerét, mely szüntelen cselekvésre ösztönözte, a gróf szavaiban új tápot nyert, és gondolatkörében hirtelen megjárván mindazt, mire vállalkozni akart, végre megszólamlott. - Hiszem, amit mondtál, - furcsa országban élünk, a ki itt valamibe meri a fejszét vágni, könnyen bolond embernek tartják, - tehát ne válogassunk, fogjuk meg azt, kit legelőször előltalálunk. Ha akarod, ám legyen, a bolondoknak is vegyük hasznát. Isten veled. - De ma még találkozunk? - Két helyen is; a színházban és Kulcsár István uramnál. A gróf bement a Keglevics-házba, s ezen alkalommal megmondhatjuk, hogy gróf Keglevich Miklóssal találkozánk, és bizonyosan nem utólszor, mert e korszakban ritka ember volt, ki a szilvási kastély vendégszerető falai között meg nem fordult volna. Így akarva nem akarva, be kell lépnünk a sajátságos véralkatú emberhez, kihez ötven mértföldnyiről eljött a vendég, vagy maga jó kedvéből, vagy úgy hívogatta, vagy ha másképp nem ment, mint azt alább meglátjuk, úgy is ellopatta, s ekképpen egy eredeti tanyára találunk, hol a szíves barátság, őszinte vendégszeretet éppen úgy otthonos volt, mint a széles és hosszú kedvnek, lármás zajnak híres telepe volt. Majdnem megfoghatatlan, hogy e szende arcú, csöndes vérű ember, e mélyen érző hazafi megtűrte maga körül a legharsányabb tivornyát, de a ki lelkületét ösmeré, a legjobb földesurat széles Magyarországon, áldozatkész hazafit, azt a bánatos embert, ki e nemzet boldogságáért úgy búsult, hogy nem egyszer könnyekre fakadt: csak az gyaníthatá, miért tűri meg a legszilajabb társaságot, mely a nemesség leggazdagabb tagjait is részben magában foglalá: - de a nyugalmasabb órákban, midőn a cigányok lakat alatt voltak a kastélynak valamelyik zugában, kiömlött ajkán a panasz, szemükre lobbantá a részvétlenséget, az eszeveszett külföldi divatot százszor megátkozá, melynek annyi mentséget sem hagyott, hogy bizonyos szokásbeli tartózkodást hozott be ajánlólevélképpen; de a változandóságnak e mérge jobban pusztított erkölcsöt és vagyont, mint a legzajosabb magyar barátság, mely rá várakozott a név és születésnapokra, és ekkor Keglevich Miklós megadta a régi szokásnak a magáét, a cigányokat kieresztette a lakat alól, mint Aeolus a szeleket, s e legnagyobb zajban, a legszilajabb jó kedvben is meglátta az ép erőt, melyet a külföldi maszlag ugyan szelídebbé, de hitványabbá nem tett. Földváry némi megnyugvással vált el a gróftól, össze-vissza kalandozta a várost, és szinte meglátszék rajta, hogy esti hét óráig be nem megy az utcáról, mintha nem férne meg a négy fal között, taszigálódván benne ezer meg ezer gondolat, s mint a láng, táp után vágyakozván a nyughatatlan ösztön, míg az óra az utolsó negyedet verte, mely őt a város zugába, a város falkerítéséhez támaszkodó színházba küldte, hol éppen az ajtó előtt herceg Grassalkovichot találta, midőn a kocsiból kilépett. Lehetetlen volt kikerülni a találkozást, s a herceget üdvözölvén, várta, hogy előtte a színházba lépjen. - Jó estét Földváry úr, - köszönti a herceg figyelmesen, kapunk-e még helyet? - Bárcsak ne kapnánk, kegyelmes uram. - Az nagy kár lenne, - véli a herceg, - Zrínyi Miklós példáját kár volna elfeledni. - Maholnap el sem hiszik, kegyelmes uram; - hisz minket aligha nem könnyebben verne ki a török, - nézze meg csak kegyelmes uram ezt a düledező fészket, - mondja Földváry a színházra mutatva, - ez aztán nem vár; ha valaki harmadmagával neki támaszkodik, bedűl: aztán a magyar nyelv még ide is csak zsellérképpen jár be. A herceg nagyon is elhitte az állítást, mert nem röstelt a színház körül egy kis szemlét tartani, és látva a szörnyű elhagyatottságot, bizalmasan mondja Földvárynak. - Vendégeim vannak; de nagyon szeretem, hogy ez idegeneket nem hoztam el ide. Igen szégyenlettem volna e nagy szegénységet, - jegyzi meg a herceg, s aztán szünetet tartva, egészen másfelé akarta a beszédet átvinni. - Tehát, szabad hinnem, hogy Földváry Gábor alispánunk lesz? - Nem merném elvállalni az alispánságot, kegyelmes uram, még nagyon megérzik rajtam a katonaszag, hamar összevesznénk. Én a parancsolást szoktam meg, ezek itthon az engedetlenséget, - csakhogy ők erre nem gondolnak. Márpedig ha én alispán lennék, azt akarnám, hogy Pest legyen a legelső vármegye; az pedig olyan munka, kegyelmes uram, hogy vagy a vármegye szöknék meg az alispántól, vagy az alispán a vármegyétől; azért nem nekem való mesterség ez. - De mint hallom, az egész vármegye Földváryban bízik. - Köszönöm a bizodalmat az egész vármegyének, csakhogy én meg a vármegyében nem bízom: mert én nem koldusbíró akarnék lenni, kegyelmes uram; hanem alispán, ki azt meg nem szenvedném, hogy Pesten ilyen dűlt fészekbe járjunk árva nyelvünket hallgatni. Azaz, hogy én még mást sem szenvednék meg; csakhogy az én erszényem ahhoz kevés, a vármegyéé pedig nagyon magas szegre van akasztva, az is mindig üres. - A mi Gödöllőre esik, Gödöllő szívesen elviseli. - Hercegséged nem gyanítja, mire szabadítana föl. - Sőt kikérem, hogy annak idejében a bizalommal legelőször engem keressen föl, - mondja a herceg őszinte jósággal, és befejezésül hozzáteszi, - tehát szabad hinnem, hogy Földváry alispánunk lesz? - Ha azt hercegséged és a vármegye akarja! Mondja Földváry meghajtva magát a bejárásnál, s mindketten különböző nyíláson mentek a nagy előadásra, a főbíró jónak látván a színfalak közé menni, hogy a sárga csizmás magyarokat mérsékletre intse. Zrínyi Miklós megtölté a kis színházat, és érdemes szolgálatot tett volna az, ki összeírta volna név szerint az egész gyülekezetet, megjegyezvén azt is, ki jött el maga jó szántából, kiért kellett vendéghívót is küldeni és hányan voltak, kiket jó barátok erőnek erejével hurcoltak idáig? Nem tudom, hány sor pad volt; hanem az osztályos atyafiak nem ösmerhetnék egymást jobban, mint az egybegyűlt vendégek. - Oly barátságosan, oly meghitten integetnek egymásnak, hogy az idegen el nem hinné, hogy egy fővárosnak ezer érdek felé szakadozott emberei ennyire ösmerhessék egymást; csak ők maguk tudják, hogy van köztük olyan valami atyafiság, melynek osztalékából mindeniknek akkora darab jut, mekkorát elbír. És bár e kis zugba egyik két forintért váltotta be magát, a másik pedig öt bankó garasért, a két forintos nagyon örül, hogy az öt garasos atyafiak is itt vannak, ezek pedig egymást könyökkel figyelmeztetik, hogy a két forintos hely mind el van foglalva. - És a karzati csizmadia szűknek érzi magán a mentét, anélkül, hogy szabó szomszédjára rá merné fogni, hogy a posztóból egy mellényre valót ellopott, - a boldogság dagasztja, hogy még mennyi két forintos magyar ember találkozik Pesten. Ilyen ez a bolond magyar, ha a maga vérét látja! Még két hely volt üres, de mire észrevennénk, egy magas termetű halavány hölgy hat éves leánykáját vezetve közelgett a szék felé, s a szomszédok lovagias figyelemmel csináltak helyet a ritka szép asszonynak, ki a figyelmet nyájasan megköszönve foglalá el a helyet. Tágasabb helyen is megbámulták volna a gyászban is szép asszonyt, annál inkább a szűk körben, hol a jó emberek nem hagytak ma annyi üres helyet, hova egy e körben idegen rágalmazó megférhetne, hogy e nőt megrója midőn gyászában a hangosabb örömet keresi. - Ma az özvegyeknek is szabad a bejövetel, - mondja a két szomszédhoz, - ma a színházban is sírnak. E mentségre nem volt szüksége a nőnek, egyik szomszédja Fáy András, a másik Földváry Gábor vala, ki mellé a kis leány került, s a gyermek bizalmasan foglalta el a kimutatott helyet, és Földváryt néhány ártatlan kérdéssel annyira magához vonta, hogy addig az anya Fáy Andráshoz néhány szót intézhetett. - Mily szerencsés véletlen, éppen egymás mellé jutottunk, s talán már beszélt is Földváryval, kedves Fáy bácsi. - Hamarabb, mint akartam volna. - Elvállalja a gyámságot? - Nem lehetetlen, - csakhogy amint mondja, a tisztelet közelebb illetné a sógort, ki a gyermeknek legközelebbi rokona, s amúgy is kevés gondja van a világon. - Félek, - mondja a nő - Földváry menekülni akar a nyűgtől, hogy a gyámleány mellé még egy értetlen özvegyasszonnyal legyen dolga, itt érzem özvegységem terhét. - Kedves húgomasszony, ne búsuljon, Földváry nem adott tagadó választ, s ha éppen benne van bizalma, még inkább sürgölni fogom, s ugyanezt együtt tehetjük, ha előadás után Kulcsár Istvánéknál leszünk. Nem lehetett tovább folytatni, az előadás elkezdődött, s a legnagyobb magyar művészek szent megadással léptek a nyikorgó deszkára, fejük majd nem színpad gerendáit verte, mintha a sors annyi helyet is szűken adna, hogy fejükön egy kis koszorú megférjen lezsúroltatás veszedelme nélkül. Oly közel álltak a tisztelt közönséghez, hogy minden magyar szabó és csizmadia az első látásra megismerte azt a ruhadarabot, mit mára odakölcsönzött, és Földváry Gábor úr is úgy megindult, látva, hogy a szép özvegy mily keservesen zokog, midőn Zrínyi Miklós meghal, hogy eszébe se jutott saját aranyos ruhája, meg a veszedelem, amelyben forgott; hanem megszánta a könyező nőt, kinek sűrűn hulló könyei közé néhányat az özvegység is odacsöppentett. Ennek aztán volt annyi ékesszólása, hogy a gyámatyaság elfogadására gondolt. Nem ért rá folytatni e gondolatot, mert amint a színfalak közé tódult a csatázó nép, észrevett egy csitító hangot, mely nem a győzelmes törököket, hanem a vesztes magyarokat csillapítgatá, amit abból vett észre, hogy nagyon hasonlított azon szavakhoz, melyeket Balla Károly úr tudomás végett a hajdúknak utasításul adott. Félt a botránytól, s a könnyen ingerelhető ember ez izgalomtól nem tudott megszabadulni egész a darab végéig; de azután sem történvén semmi, egész társasággal ment Kulcsár István uramhoz névnapot köszönteni; s így elértünk oda, hova a szakasznak címe szerint rég el kellett volna vezetnem az olvasót; hanem útközben egyebet is el kelle mondanom. A szíves jó kívánásnak végig hallgatása elég terhes munka lett volna annak, kit nem illetett: hanem a házigazda látván a sok jó barátot, véghetetlenül megörült, hogy a sok malacot és pulykát nem hiába ölette le, hisz megevő is akadt, hála istennek, elegendő szép szám, ezek aztán a szobákban alkalmas helyet kerestek és ki-ki olyan mellé húzódott, hogy vagy magát meg ne unja, vagy meg ne unassa. A nők, a férfiak külön váltak egyelőre, hogy öregéből elmondják egymásnak a legsürgetősebbet, Kulcsár István uram pedig a pipázószobában az írástudókat és a népnek véneit gyűjté maga körül. Keglevich vendégeivel jókor megjelent, a tréfakergetőket beljebb tuszkolta, néhányad magával aztán a komolyabb társaságban maradt, és várta, hogy Földváry Kulcsár Istvánt hogyan vallatja ki: - Kész a német színház, kedves urambátyám, már egyszer kívülről is bemeszelték. - Az csak kívülről van! Felel rá a különcködő gazda. - De belülről is kész ám, és az igazgatót is megfogadták. - Az sem baj, kedves Gábor öcsém. - Csakhogy nem baj, kedves urambátyám, - véli Földváry, - ha urambátyám nem búsul, én urambátyám után gond nélkül elballagok; hanem hát az sem lesz baj, ha majd már játszanak is a németek? - Az sem lesz baj, - kedves öcsém, - mondja Kulcsár István minden gúny nélkül, - hadd hozza el a német helyünkbe, amit tud; legalább nem kell utána mászkálni, s a mienkre könnyebben ragad valami. - Erre nem is gondoltam, kedves urambátyám, - jó, hogy maga ezt is kitalálta: hanem most már én is gondoltam valamit, azt is hallgassa meg! - Ezer örömmel, halljuk a szép szót. - Hanem előre kikötöm, hogy nevetni nem szabad, különben inkább egy szót sem szólok. - Senki sem nevet! Fogadja valamennyi, Földváry pedig a körülállók arcán látva a komolyságot, nem minden elfogultság nélkül mondja: - Mit gondolnak önök, egy akkora vármegye, mint Pest, Pilis és Zsolt, nem építhetne egy kis színházat, hogy néha napján mégis valamennyien elférhessünk benne? Mindenki hallgatott, mintha a házigazdára hagynák a feleletet; az eddigi párbeszéd után őt illetvén a válasz, mi nem jött ugyan csattanó hirtelen, mert a gazda a nagyfejű tajtpipából akkora szuszt vett előbb, hogy a meleget mind kiszítta, és bevett szokásánál fogva az öreg nem szólt addig, míg a hamut tisztára ki nem verte a hamutartóba a kályha vállán. - Nagy fát mozgatsz, kedves öcsém, hanem ha jó fejszéd van, leütheted; csakhogy kétféle emberrel lesz bajod: az egyik nagyon bölcs, az okoskodni fog a természetrajzból, hogy a nyúlnak is hét bőre van, s azt mind egyenkint kell lehúzni. Számbaveszi a hideget, már pedig akkor a magyar ember bundában jár, két ember helyét is elüli a színházban, hogyan fér be annyi, hogy a költség kikerüljön? A meleget pedig nem szenvedheti, s akkor nem csak nem fizet a bemenetért, de még úgy sem viszed be, ha te fizetsz. Bebizonyítja neked, hogy a színház nem magyarnak való, nem szokta az a bukfenchányást, miből éljen meg az a boldogtalan komédiás, ha csak magad el nem tartod? így beszél a nagyon bölcs ember, s ezekkel minél ritkábban állj szóba; mert lásd, az okos embereknek igen nagy hibájuk, hogy a legbolondabb állítást is igen okosan tudják védelmezni! Itt megnyugodott az öreg, pipáját újra megtömte, rágyújtott, s midőn egy-két szippantást tett, folytatta a beszédet a figyelmes hallgatók közől Földváryhoz fordulva: - Akad aztán olyan ember, kinek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy veled okoskodjék; tehát ha boldogulni akarsz vele, lesd ki gyöngeségét; ha a lovat szereti, dicsérd a gyeplős lovát, - vagy idd meg rossz vinkóját, hazudd neki, hogy a somlai e mellett elólálkodhatik, kérj tőle agárkölyket, ígérj neki jófajta malacot, - el ne kerüld házát, fogd rá, hogy atyádfia innét meg onnét, - mondd, hogy az öreg apja jót tett öreg apáddal, és ezt még te is meghálálod. - Ilyen emberekkel lesz dolgod, valóságos mendikáns-diákká kell lenned, hogy akkora házat tudj építeni, hogy a mestergerenda alatt az egy öles ember elférjen. - Most szólj akarsz-e kolompot kötni? Földváry rámeredt a tapasztalt ember arcára, honnét azt is leolvasta, amit az nem mondott, és így nem kételkedett, hogy Kulcsár István ezen már keresztül ment; hanem annál jobb, neki, mint a jó paripának, az az árok kellett, amelyik legszélesebb, hogy ösztöne legyen keresztülugrani; s a mondottakból világosan látta, hogy ez méltó munka lenne: azért minden hetvenkedés nélkül, inkább meggyőződés mint kétkedés hangján mondja: - Mért ne, kedves urambátyám, ha más nem nyúl hozzá: felkötöm én. - Erőt, egészséget hozzá, Gábor öcsém! - Mondja Kulcsár István kezet fogva a vállalkozóval, látván azt a szikrázó két szemet, melyekben annyi szigor volt; és nem kétkedve, hogy e láng elhamvadjon, azért mélyebb beereszkedés nélkül elégnek tartá ennyit mondani bíztatásul: - Fáradt ember vagyok már, öcsém, - nekem nehéz volna e munkának egész terhe; de meg, mint idegen megyebeli, nem tolakodom közétek; hanem a hol a nagyon okos emberekkel kell küszködni, segítségül Fáy András barátommal szívesen elmegyünk, itt a kezem. A körülállók örömmel nézték e zajtalan vállalkozást, és tanújául állanak a szent szerződésnek, óhajtván az ügynek szerencsés kimenetelt, azért sorban kezet szorítának Földváry Gáborral, ki a megyei közönségnek ez időben már kiszemeltje vala, mint a herceg szavaiból is észrevehettük. - Még egyszer mondom, az okoskodókkal síkra szállok melletted. - Én is! Mondja Fáy András, kit Földváry derékon ölelt át. Szinte zajos lőn a kis társaság, csak Keglevich hallgatott és csöndesen várta, hogy Földváry körül mindenki kizajongja magát, és midőn sorban kiörvendezte magát mindenki, Földváry legutólján ért a grófhoz. - Gábor! mondja a gróf szelíd hangjának egész nyugalmával, - az okoskodóknál, látom, van már elég asszistensed; nekem meg lesz gondom majd a bolondokra.
|
Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC IntraText® (V89) - Some rights reserved by EuloTech SRL - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License |