A kísértet.

Bevégződvén a tavaszi munka, a "zöld farsang"-nak nevezett munkaszüneti hetekben Szentpáli leszabadult a láncról. Mi tagadás benne, jól esett neki e kis szabadság, ámbár nem igen fogjuk elkényeztetni, nehogy úgy járjon, mint az egyszeri iszákos ember, az megfogadta, hogy többször nem iszik, s midőn ezt teljes háromszor-huszonnégy óráig kiállta, elmenvén egy csárda előtt, nagylelkűen mondja: "Háromnapi erényemért mégis megérdemlek egy icce bort!" S megint a bormérőbe tévedt.

Levelet kapott, Szilvásra hívják meg vendégnek, ott lesz a többi is, a megjelenési határidő nyolcadnapra van kitéve.

- Megbirkózom veletek! Mondja Szentpáli, közölvén Földváryval a tervet, mely ugyanezen fejezetben lészen elmondva. Szentpáli egy embert is fogott, kit magával vitt, hogy Józsa Gyurit útközben meglesse, s a tervben segítője legyen.

Arcképmásoló volt a jámbor, Szentpáli húsz arcképre alkudott meg vele, hanem követelé, hogy vakon engedelmeskedjék.

Hivatalos volt a korhely kompánia Szilvásra, Józsa Gyuri volt a vendéghívó, ki senkit sem küldött ezen célra, hanem valamennyinek maga írt levelet, mintha azt Keglevich Miklós tenné. Eljöttek a vendégek, először egyik, aztán a másik, utóbb már tízen is voltak.

- De összebeszéltetek! Mondja Keglevich, midőn már a tizenkettedik is megjött.

- Magad hivattál. Felel az egyik.

- Szeretem, ha nálam összegyűltök, de a meghívásról szót sem tudok.

- Itt a levél. Mondja valamelyik, előmutatva a meghívót, s a gróf ekkor vette észre, hogy Józsa Gyuri csődítette össze valamennyit, maga pedig mégis későn este jött meg, a mi több, másodmagával, ez pedig vala egy gyalogjáró művész, ki néhány rossz forintért és kétheti tartásért néhány óra alatt lepingálta az embert.

Véghetetlen jó kedve volt Józsa Gyurinak, már régen sikerült neki egy kis tréfa, ma tehát valamennyit együtt látván, nagy gyönyörűsége tellett.

- Na, fiúk, hoztam én egy piktort is, ami föstéke van, itt hagyatom vele. Hadd pingálja le nekem az egész kompániát, aztán mindeniknek szájához írja oda a maga nótáját, az enyimhez azt írja:

"Megiszom az ecetet is, ha tokaji nincsen,
icce sem kell csak a korsót adja ide, kincsem."

Szentpáli leghátul állt, tetette, mintha Józsa Gyuri tréfájának ő is áldozatul esett volna, de az ő esze irányt keresett, nem éppen úgy, mint a farkas, midőn bárány után leselkedik, mert itt egyetlenegy bárány sincs, miképp fogjon ki tehát rajtuk? Midőn legjobban tűnődik, akkor hallja, hogy a kompánia elfogadja az indítványt, lerajzolják valamennyit, s mindeniknek szájához odaírják nótáját, persze mindenik olyant választott, melynek dallama és verse leginkább kifejezte benső érzelmeit.

A művész nem volt igen követelő, az árban hamar megegyeztek, s mindenik megfizette a maga részét, hanem a művész kikötötte, hogy az arcképet senki sem kívánja addig meglátni, míg valamennyi kész nem lesz, s akkor is mindenik megkapván a magáét, Szilváson nem mutatja meg senkinek.

A házi gazda mondott legelőször igent, utána valamennyi beleegyezett, mintha önkéntelenül érezné, hogy itt megint valami csel lappang, s a társaság annyi tréfán ment keresztül, hogy hasonló dologra örömest vállalkoztak, akárki fogja meginni a levet.

A művész arra is vállalkozott, hogy senkitől sem kíván több időt egy óránál, így két nap alatt az érdemes társaságot egytől-egyik lerajzolja élethíven, méltóztassanak annyi türelemmel lenni, hogy addig el ne menjen senki.

Meg volt az egyezség, a társaság rég nem lévén együtt, mindenki tudott valamit elbeszélni, - tivornya, vadászat és hazugságból érdekes beszédtárgy kerekedett ki, csak Szentpáli nem mondott semmit, neki legérdekesebb elbeszélni valója lett volna, de minek ide keverni a sok hazugság közé, úgy is mindenik csak annyit hinne el belőle, mennyit a maga hazugságából igaznak tart; - tehát egy szót sem mondott el.

A mit az olvasó valaha hallott kisebb-nagyobb hazai vadászhazudságot, mind el volt itt mondva. Az elbeszélők kölcsönfejben vettek minden hazugságot, s e kölcsönt azonnal visszafizették hiány nélkül, ötven-hatvan százalékkal, mint valami becsületbeli adósságot. Hazugságban kapták, s ugyanabban fizették is vissza.

Mindig és minden időben csudálkoztak az emberek, hogy az újságírók mennyit füllentenek össze, holott menjen el az ember egy komposszesszorátusba, hallgassa meg egy falu pletykáját, akkor aztán gondolja meg, ha már egyetlen faluból ennyi kerülhet ki, mennyivel kedvezőbb helyzet egész világrésznek pletykaságát egy ívre leírni. Ilyen egyszerű megfejtése van a csudáknak, és valóban hatalmas magyarázat erre egy kis adoma a mostani életből, midőn a börzéken annyi ember gazdagodott meg, különösen egy ösmerős gróf, ki fél év alatt roppant kincsre tett szert.

Bécsben lakik egy ösmeretes gazdag zsidó, kincseivel roppant tekintélyt szerzett magának, befolyása untig elég, mi természetesebb, hogy valaki ezt megirigyelte, és meg is kérdé tőle:

- Ugyan, Mózes barátom, mikép gazdagodott meg oly nagyon?

- Ne engem kérdezzen ön, hanem honfitársát, N. grófot, ki csak fél esztendő óta zsidó, mégis mennyi kincse van már; hát én, a ki mindig zsidó voltam?

Első napra elég tárgy volt a sok kaland, éjfélnél is tovább elég volt időtölteléknek, tivornyára senki sem gondolt, majd arra másnap, vagy harmadnap kerül a sor, akkor aztán szűk lesz a szilvási kastély, és ami a napból nem elég: kölcsön fogják kérni majd az éjszakától.

Józsa Gyuri egy lovászlegényt még éjnek idején bekergetett Egerbe cigányokért, hogy legalább másnap estére Szilváson legyenek; mert majd nagyon el találják magukat unni, ha a művész nem lesz készen a képekkel. Nem szólt a házi gazdának, elég jókor lesz akkor is megmondani, midőn elnyikkantja magát a hegedű az ajtóban. A fizetés a gazda dolga. Köszönje meg, hogy ennyi jó barátot csődített össze, és még arról is gondoskodik, hogy az unalom miatt egymásba ne harapjanak, azért lesznek itt az egri cigányok, az akkorban oly híres "hevesi" - banda.

Az arcképezés nagy sikerrel folyt, ebéd előtt, ebéd után összesen nyolc ember ült a művész előtt, de az előlegesen kikötött föltételnél fogva senkinek sem volt szabad a vásznat megtekinteni, a művész azt nyilvánítá, ellenkező esetben nem áll jót az eredményért. Mit volt mit tenni, tűrte valamennyi a művész úrnak furcsa szeszélyeit.

Este korán gyertyát gyújtottak, még az egri cigányok valahol messze sétáltak, hanem frisebb volt azoknál a levélhordó, ki a vendégek között is megkereste gróf Keglevich Miklóst

- Ide a levéllel! Ordít Józsa Gyuri, jó barátok közt nincsen titok, mi olvassuk el előbb.

- Ha éppen kedvetek van rá, ám olvassátok; de fönnszóval olvassátok, hogy én is meghalljam.

- Ordítani fogok! Mondja Józsa Gyuri, neki esvén a levélborítéknak.

- Halljuk, halljuk! Kiáltja a jókedvű társaság, alig várván, hogy Józsa Gyuri feltörje a levélpecsétet, s akkor mindenki azt akarta tudni, kitől jő a levél.

- Földváry Gábortól! Mondja Józsa, készítvén torkát az olvasáshoz, s ekkor a gróf is közelebb húzódott az olvasóhoz, mert Földváry nem szokott hiába leveleket írni.

- Nohát olvasd! Bíztatja Józsát, az pedig nem egész ügyetlenül belekap a levélolvasásba.

"Kedves barátom!

Véghetetlen jó kedvem van, szeretném, ha magad is látnád, Pest csakugyan nem vadország. A német színház igazgatója szerencsés órában kezdte a vállalkozást, hisz alig fér be a sok ember; és ha Szilvásról följönnél, jókor jelentsd magad, ha a német színházba akarsz férni."

(Józsa Gyuri megállt, nagyot "ümm"-entett, ezzel azt akarta volna jelenteni, hogy neki a dolog nem tetszik, a többi pedig azt vélte, hogy Józsa Gyuri nem tudja olvasni a betűt. Még egyet "ümm"-entett, s aztán tovább olvas.)

"Azt mondod, nem akarsz bemenni; dehogy nem mész, édes barátom, remélem, te csak nem akarsz alábbvaló lenni másoknál, nagy uraink igen jól viselték magukat, mielőtt egyetlenegy zsidónak eszébe jutott volna páholyt venni, elkaptak az orruk elől mindent. Így van jól, édes barátom, a zsidó menjen az öt garasos helyre, legalább ha pénzünk nem lesz: a páholyból fölintünk a karzatra, s aztán lenyújtják az erszényt.

E szerént tehát megérted, hogy ahány páholy csak van, mind a mi uraink vették ki. Ezért szeretnék én kibújni a bőrömből; mert ha már a magaméban ily furcsákat éltem meg, talán jobb volna mástól kérnem kölcsön, abban azt is megérném, hogy magunknak is lenne valaha színházunk.

A példa azért példa, hogy kövessék mások, és nagy örömmel mondhatom, a "tekintetes publikum", mely tökéletesen olyan, mint az a pápista ember, ki húsvétnapon elkésik a miséről, és sunkáját későn vitte a szenteltetésre, kármentésül legalább odadörgöli a maga kosarát azéhoz, ki már korábban jött. Mondom, a "tekintetes publikum", mely mindig a mágnás után leselkedik, hogy azt majmolhassa, ha észrevenné, hogy egy mágnás forró nyári melegben táltott szájjal menne végig az utcán, mindjárt utána futna, és még jobban eltáltaná a száját, csak őt is mágnásnak nézzék. Így nem csuda, hogy a példa után töri-marja magát, és megy az új színházba."

(.......................................................................)

Ez annyit tesz, hogy valamelyik mondott valamit; de nem akarom ide írni, azért folytassuk az olvasást.

"Ugyan, kérlek, jer föl te is, hadd ott azt a medvebarlangot, ne maradj el az atyafiságtól. Hanem, ajánlom, a mentét hagyd otthon, úgy néznek itt az ilyen ruhára, mintha lopott portéka volna. Aztán, mi tagadás benne, ha egy előadást végignéznél, megfulladnál benne, s még azt sem mondhatnád, hogy az is bolond volt, ki az ilyen viseletet kitalálta, hisz ez medvevadászatra való a marmarosi hegyen.

Siettem megírni e kedves újdonságot, mert lásd, most fillérenkint koldulgatunk az építendő magyar színházra; de bíz ide szörnyű gyéren adakoznak. Hanem ezt ne vedd ám koldulásnak, mert amennyi eszed van, tőled az is kitelik, hogy eladd Szilvást, és magad fölépítsed a színházat. Aztán magam is látom én, hogy ezzel nem kell olyan nagyon sietni; talán majd kikel magától, mint a vargányagomba, mely a maga helyén vadon is terem; de meg a napokban olyan formát is beszéltek, hogy nekünk, magyaroknak ajándékozzák azt a színházat. Eleinte majdnem hittem, mert azon okoskodtam: német ember úgy sem jár oda, tele van az egész színház magyar urakkal, maguk is látják, hogy elhibázták a számítást, és ha csak magyar ember jár bele nagyobb részt: adjuk nekik. S íme, az igazgató úr volt olyan szíves, hogy maga fejétől fölíratta a színházra azt, ami leginkább bizonyítja, hogy mienk az a színház, s íme, midőn kíváncsian a színháztérre jövök, látom a föliratot: National Theater.

Beizentem az igazgató úrhoz, hogy ezt a szívességet megköszönöm, és huszonnégy óra alatt vetesse le a föliratot, mert ha a nemzetnek ajándékoznak ilyest, a nemzet dolga leszen fölirtani, hogy ez a ház a nemzeté, nem bízzák azt másra.

Levették a betűket, hanem ezért semmi harag sem lett; én folytatom a gyűjtögetéseket, fillérenkint és garasonkint, mert a nagy urakat nem igen lehet szorongatni, nekik úgyis drágában van most a páholy, egy rókáról pedig, kedves Miklós barátom, csak egy bőrt lehet húzni.

Szervusz, magamat ajánlom, és ha véletlenül ott vannak a jó cimborák, mondd meg nekik: ne búsuljanak, hanem rivalkodjanak a cigányra, hadd dolgozzék. S ha kedvemért valamit megtesznek, hadd húzza el a cigány azt a nótát, mit már olykor elhegedült vala szent Dávid. Kér:

barátod Földváry Gábor."

Az utolsó szónál már megnyikkant a hegedű a folyosón, de Keglevich Miklós nem érzett kedvet a mulatsághoz, és a szobában járkáló hajdúnak megparancsolta, hogy a cigányokat lássa el mindennel, de lakat alá zárja.

Józsa Gyuri tíz esztendeje nem olvasott, és bizonyosan megfogadja, hogy megint tíz esztendeig nem olvas, mert a korhelykompánia rettentően elszomorodott. Hiába bíztatja őket, a levelet olvassák el újra meg újra, pedig ő szóról-szóra elolvasta, egy szót ki nem hagyott belőle, hát mire való ez a kételkedés? Igaz, hazudott ő eleget, éppen úgy, mintha, mint ezt a tudósítást, papírosról olvasta volna; de attól némelyik nevettében hasra feküdt a padlón, - ezek pedig úgy elszomorodtak, hogy még azt is mondták Keglevichnek, hogy a cigányokat kergesse haza.

Józsa Gyurinak sem volt kedve az igaz, de ő egyszer akart egész életében jót, most sem fogadják szavát, pedig vigasztalni akarja őket, - s még majd megverik! Ilyen gazember a világ, háládatlan volt és háládatlan marad.

- Mi haragította meg a korhelykompániát? A száz esztendős búbánatot is megöli a hevesi banda, olyan orvos nincsen több, miért zárják őket lakat alá? Így okoskodik Józsa Gyuri.

- Aztán milyen hitvány ember lett ez a Szentpáli! Elhúzódik a legvégső sarokba, olyan savanyú ábrázatot csinál, hogy majdnem rívafakad. Okoskodik odább Józsa Gyuri.

- Hányan vagytok? Kérdi Józsa Gyuri, - olyan csöndesen vagytok, mintha senki sem volna a szobában, hadd számlállak össze benneteket egyenkint.

- Megállj! - mondja Szentpáli, - én is az mondom: számláljuk meg egymást, - ma még leszünk tizenöten-huszan, egy esztendő múlva aztán megint megszámláljuk egymást, hátha megint kevesebben leszünk, aztán lassankint úgy elfogy a magyar ember, mint Pesten! Nohát: egy, kettő,... három.... tíz... tizenöt... húsz. Jó éjszakát atyafiak, esztendőre ilyenkor megint megszámláljuk egymást. Holnap reggel megyek.

- Hát az arckép! mondja Józsa Gyuri.

- Igaz bizon, még az arcképeket meg kell várnunk! No hát itt maradok; hanem jó éjszakát tizenkilenc magyar, a huszadik aludni megy.

Mint mikor egy morzsányi kenyértől a legfinomabb tokaji bor megsavanyodik, úgy esett össze a társaság jó kedve Földváry levelétől. Nem bántottak senkit, egyiknél sem égett le a magtár, kedvenc kutyát senkitől sem loptak el, adósságot sem kért senki, mulatni jöttek. Enni, inni elegendő kerül a szilvási éléskamarából, cigány is van, mi kell egyéb a boldogsághoz azoknak, kik a boldogságot ilyenben találták?

Régen elszakadtak ők a csöndes élet fogalmaitól; pletyka, rágalom nem fogott rajtuk, hisz most is huszan vannak együtt, tekintélyes szám érvényt adni cselekvényeiknek, saját erszényük meggyőzi a terhet, kinek mi köze a zajosabb órákhoz? A kartauzi barát megunta a világot, bezárta ajkát, némaságot fogad; mit bánja ő, mit beszél a világ, hogy ő nem ott jár, ahol a többi! Neki az út széle kell, ez kell a korhelynek is, ő is az út szélén megy, az ő baja, ha a nyaka kitörik, ha az út melletti árokba dől. Egyetlenegy madzag sincs, mely a jámborabbakhoz húzza, kötélnek is vastag legyen, mely őt visszarántsa. S íme, mily búsan ül ott valamennyi, nekik is fáj valami, őket is megszomorítja valami. Ó, te hitvány, gyarló ember, ki még az ördögöt is úgy csalod meg, hogy a szentelt vízre is gondolsz.

Kik ezek?

Jó cimborák, kik az életben folyton folyvást örvendeni akarnak, a gond sem az apaság, sem a testvéri vagy rokoni viszonyban nem mert elmenni utánuk. Minden köteléket elvagdaltak, hogy semmi szálon el ne érjen hozzájuk más embernek baja. Azt hitték, készen vannak a számadással, sem előttük, sem utánuk nem következik a bánat, elszabadultak a társadalmi kötelékek pórázáról, csak egyre nem gondoltak, egy titkon fájó sebre, mely a szellőtől is megfájdul. Ha nem hiszed, állj eléjük, mondd nekik, hogy nem magyarok, aztán szaladj, mert jaj neked, ha a felelet elérhet.

Tehát így vagyunk?

Igenis így, hitvány ember senki sem akar lenni, még a tolvaj is szívesen védelmezi magát azzal, hogy a szegényéhez nem nyúlt; mindenkinek van egy titkos gondolata, melyben összeveti magát mással, azon egy reménységgel, hogy a másik eltörpül mellette.

Szentpáli nagyon bölcsen tette, midőn Földváry levelét elhozta, s nehogy kicsinált dolognak lássék az egész, a szokott levélhordóra bízta. Amint számított, igazat adott neki a következés, valamennyit meglepte a gondolat, hogy bár sokat vétettek a társadalom szokott fogalmai ellen, de egy erkölcs megmaradt még, aludt a léleknek zugában, s egy ártatlan levélke fölriasztá a szunnyadó erkölcsöt.

Ébren van valamennyi, s el nem tudja képzelni, miképp lehet valaki most álmos, mikor káromkodni kellene? - A jelenlevők nem teszik ugyan, de gondolják, s még Józsa Gyuri sem ordít a cigányok után, ámbár mégsem bánná, ha kieresztenék szegény párákat, hadd húznának egy szomorú nótát.

Józsa Gyurinak, szomorú nótát?

Igen, annak; mert nagyon fél, hogy egy könnyet talál elejteni, aztán kicsúfolják: pedig ha a cigányok húznák a szomorút, azt mondhatná, hogy a nóta ríkatta meg.

Még nincs minden elveszve, hasonló hatás és eredmény után azt érzi az ember, a mit akkor, midőn egy nagy üvegpohár földre esik; százezer darabba hiszi szétporlani, s íme: minden csorba nélkül állja ki a lezuhanást.

A gróf még az éj folytán megkeresé Szentpálit, s ott néhány óráig hallgatta az előzményeket, s örömében egész éjen át nem jött szemeire álom.

Az arcképezés szünet nélkül folyt, a művész nem akarta tovább várakoztatni a tisztelt társaságot, harmadnap reggelre ígérte a leleplezést; hanem midőn az elérkezett napon keresnék a művészt, maga helyett egy papírszeletet hagyott a learcképezettek nagy bámulására.

Szobájában sorban állnak az arcképek, azaz a fölhúzott vásznak, melyeken a fehér mázolás látszék, mintha azt előbb le kellene törleni, s aztán látszanék meg az arckép. Alól tisztán olvashatólag keresztül verődött mindeniknek idézett kedves mondata, ekképpen kiki meglelé a magáét, csak az volt hátra, hogy a fehér mázt letörölje, s alatta meglássa saját becses arcát.

Mindenki a magyarázatot várta, de egyik sem merte ledörgölni a mázt. Valami meglepetést vártak, s egyik sem akart az a kiválasztott példány lenni, melyen a többi kiröhögje magát.

Végre megegyeztek, hogy mindenik külön helyet keres magának; de ha nem akarja, az eredményt nem tartozik bevallani, mindenik magának tartja meg a titkot.

Szétmentek, nekünk is utána kellene mennünk, hanem egy is elég lesz a sok közül, menjünk az után, a mit annál tapasztalunk, valamennyire ráillik.

Csakugyan letörölte a fehér mázt, hanem az arcképet hiában keresi: arckép helyett a vásznon következő olvasmány lepte meg a képkeresőt, ki a jelmondat után nem kételkedhetett, hogy a kép helyére írott sorok éppen őt illetik.

- Képíró vagyok, mint ilyen, mesterségemhez híven, ekképpen írlak le:

Szemedben a tivornyák álma, fáradt pilláid függönyként kívánkoznak alá, sem a múltat, sem a jövendőt nem látod. Boldog magyar, szegény magyar, mire jutál? Azért irigyeljem-e boldogságodat, mert a múltnak bánata rejtve marad előtted; vagy azért szánjalak, mert nem látva a múltnak bánatát, a jövendőnek ébredésénél azt sem tudod, mikor kell örülni?

Vak vagy szemeidre, de lelkeden is vastag már a hályog. Szegény, nyomorult vak, merre vezesselek? Nem látod, hol kezdődik hazádnak határa, azt sem látod, merre végződik el? Nem látod, mikor nyugszik le rajta a nap, s talán ha mondanám, sem hiszed, hogy majd megint fölkel. Szegény, nyomorult vak!

Két orcádról az élet színe le-lemaradozik; kérlek, oda ne menj, hol a hazafinak kiosztják a gondot, s ámbár nem buzogányokkal harcolunk most, de erősebb harcot kell vínunk, önmagunkat kell legyőznünk. Saját hibáinkkal saját erkölcseinknek kell szembeszállni, - kérlek, ne menj oda, hol a hazafiúi gondot osztják; sárguló két orcád árulód lesz, hogy az éj volt a te nappalod; hasznodat senki sem veheti, hisz sápadt képed beszéli: hogy a szokatlan munkától előre is remegsz.

Keleti arcéleden a horgas orr haragos apáid hasonlata volna. Midőn minden levedlett már rólad, mi egy ezrednyi kötelékre emlékeztetnek, még e hasonlat megmaradt pörpatvarnak, állj össze civakodni őseiddel, aztán valamelyik csak bebizonyítja, melyik korcsosult el?

Az apáknak arca nyílt beszéd volt. Az ellenség szó nélkül is tudta, hogy csatára hívja; a hű feleségnek az örök szerelmet beszélte; a jó barátnak bizalommal szólott; a csalárd rémülve látta, hogy az arc hazugnak hirdeti; a megszorult ez arcon részvétet látott; a legyőzött ellen nagylelkű kegyelmet: ilyen arca vala apáidnak! Hát te, hitvány ember, miről beszél a te hervadt arcod?

Ajkadon annyi trágár szó jött ki már, ha most tüstént elkezdenéd az imádságot, tán a hátra lévő élet nem lenne elegendő hosszú, hogy azt ismét leimádkozd. Nem jutott eszedbe egy áldó szó, mi a szegénynek irgalom, a gyöngének bíztató lenne; vagy hát jött-e ki szádon e vallomás, szegény hazám, én is fiad vagyok!

Arcodon ott volna a férfi jelleg, bajuszod, szakállad oly vadul nőtt, hogy a rívó gyermeket öröknémává ijeszti; - pusztítsd le a hitvány növényt, legalább nem téved melléd a szereposztó vezér, ki a nagy munkából vállaidra is akarna terhet illeszteni, rettentőn megszégyenlené különben, hogy e bozontos férficégérbe szorult minden erőd, és a neked szánt tehert szűk keblednek erőtelen teste úgy sem bírná el majd.

Hajadnak szürkülő szálai nem szerencseszálak. Meg ne hagyd őszülni, kend rá a legfeketébb nedvet, nehogy eljöjjön egy kíméletlen nyelv, s azt kérdezze tőled: Kedves atyámfia! Miben őszültél meg?

Erődet tivornyákba ölöd, tehát öngyilkos vagy; pedig arra is léha vagy, hogy megkísértsd ezt az erőt, s midőn kifogytál belőle: izgalomból megölne a kétségbeesés. Kacagásod megrengeti tanyádnak falait, de az utolsó hanggal meghal örömöd is, mert azt pénzért csiklandozta föl a cigány; hisz ahol minden kiégett már, mit gyújtson föl kebledben a remény?

Engedd el a többit, - hidd el nekem, míg képedet így leírám, színeim közé könyűim is odafolyának; mert érzém, hogy gyarló ember vagyok, ki annyi vétket, mint a tiéd, emberi erővel nem tudok megbocsátani; hisz én megtettem kötelességemet, midőn pénzed árán képedet leírtam.

***

Összenéztek a cimborák, az előzmények igen alkalmasak valának arra, hogy e furcsa tréfa meg ne nevettesse őket. Lehetetlenség volt dühöngeni, midőn az igazmondás ily bánatos vala. Nekik gorombaság kellett, hogy közönséges egykedvük haragra lobbanjon, és ha már haragudnék is valamelyik, azért tenné, mert nincs ok haragudni.

Mindent mondtak már nekik: nevezték őket korhelyeknek, garázdáknak, semmittevőknek, idővesztegetőknek, mindig igazat mondtak; a korhelyerkölcs bölcsészete ezt föl sem vette. Most azt mondják nekik, hogy rossz hazafiak! Íme, hogy elszomorodnak! Keblük hitébe nyúlt a kíméletlen kéz, és ők nem mondhatják a vádat rágalomnak, hisz e hitet nem elég hinni, azt vallani is kell; s ők ezt nem cselekedték még.

Mindenki szeretett volna értelmezést nyerni; a ki adhatott volna, tudniillik a gróf és Szentpáli, mit sem árultak el; a többi pedig hiába kérdezgetett, míg végre azt mondja az egyik:

- Halljátok, itt kísértet jár.

- Félsz tőle? Kérdi Szentpáli, majdnem megrohanva a megszólamlót.

- Barátom!... mondja a másik majdnem meghökkenve, - mi tagadás benne, amit nekem írt, az szóról szóra igaz!

- Nem hitetnéd el a többivel is? Kérdi Szentpáli.

- Miska! válaszol egy másik, - itt kifogtak rajtunk, én nem merném eltagadni, amit rólam írtak; és én annyira hiszem, hogy közel van a kísértet: hogy még az sem lehetetlen, hogy a tagadót egy láthatlan fütykössel mindjárt végig verje.

- Na, ha valamennyi megadja magát, én is elhiszem, hogy Szilváson kísértet jár:

- A hazafiság jó szelleme! Mondja Földváry, benyitva az ajtót