Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library
Vas Gereben
Egy alispán

IntraText CT - Text

  • Megint kísértet.
Previous - Next

Click here to show the links to concordance

Megint kísértet.

A remény a sírig elkíséri a halandót. Mikor a kórágyon nem ígérhet semmit a földi boldogságból, a rokonok és jó barátok keserves jajgatásai közben látja a haldokló, hogy a világi kötelékek elszakadnak; mit adjon hát még a remény ez utolsó percében? Mit adhatna egyebet, mint a mulandó örömek helyett megígéri az örök boldogságot.

Az apai örömek későn jöttek ugyan Lator István csárdájába, de mégis eljöttek. A szív, a zaklatott tanya, majdnem kicsi lőn az apai szeretetnek, de kicsi volt a gondoknak is, melyek az örömmel együtt tolakodtak be a mogorva emberbe.

Megdöbbent a szegénységtől, eszébe jutott az egykori jó mód, föltekintett az égre, mintha mondani akarná: ne nekem add meg, isten, azt, mit elvettél tőlem; nekem nincsen szükségem rá; hanem add vissza ez ártatlan gyermeknek.

Mit használ a rimánkodás, még azt sem tudja, hogy lelkén nincs-e egy megholtnak lelke? Hasztalan rimánkodik, hasztalan reménykedik le a rónaföldre, ki van tiltva onnét, mint Ádám a paradicsomból. S ha már szerencsétlenséget mért rá a sors, kínosan bár, de mégis inkább eltűri, mint engedetlen legyen és Földváry kénytelen legyen azt mondani róla: kend nem szerencsétlen, hanem hitvány ember!

- Vége van mindennek! Mondja hangosan a tűnődő szerencsétlen, baját újra fölemeli, mint terhes zsákot, melyet kénytelen cipelni halálos boltig, és azt is szégyenli, hogy néhány percig letetette vele a reménykedés, és egy pillanatra gyönge tudott lenni!

Kendőbe göngyölte a negyedévi csárdabért, fölült a kocsira. Idejében Szilvásra ér, onnét ismét vissza, útközben ráér tűnődni, mihez kezdjen, hogy a kis gyermeknek sorsa véletlen órában ne maradjon a koldustarisznyában?

Szilváson megfordult azalatt Józsa György úr, elmondta a csárdában történt találkozást, és nagyon csodálkozott, hogy gróf Keglevich Miklóst meg nem ütötte a guta.

A gróf mindjárt gyanította, hogy Józsa az emberséget a csárda udvarán feledte; megígérte mégis, hogy a csárdással számot vet, de ennél fontosabb beszélgetni valója van, ha Józsa ráér meghallgatni.

- Hallom pajtás, - valami nagyon okosat akarsz mondani?

- Valami nagyon okosat, - igenli a gróf, - azt akarnám, hogy Szentpálival fogadásodat minél előbb megnyerd.

- Nem félsz, hogy Szentpálit megharagítod?

- Miért hinném? - véli a gróf, - vagy te nyered meg a fogadást, vagy ő? Itt nem lehet választani, mert e fogadást minden ember tudja, és kíváncsian várja a befejezést, a végén várván valami érdekes titkot.

- Elhiszem, hogy várják, - olyan bolondot a korhelykompánia még virágzó korában sem hallott, legalább a vége olyan lesz, mint mikor a komédiás legutolján az égő pálinkát issza, - mindenki azt mondja: olyant sohasem látott meg.

- Hála istennek, ezt nem értem; hanem azt értem, hogy a fiú embersorba nőtt, és szabadjára kell eresztened, örökséggel vagy a nélkül; tehát hiszed, hogy kiállja a próbát?

- Remekelni fog, barátom, - olyan fickó nincsen több a mai fiatalság közt, a jövő évben leteszi a cenzurát Pesten, onnét egyenesen Szilvásra jön, te leszel az elnök, te választasz három embert magad mellé, én pedig egy csomóba fölküldöm Bod Palinak leveleit, azokban meg lesz írva Bandinak egész dicsősége. Aztán mondja meg a kompánia, volt-e köztünk különb cimbora, mint Endre.

- S ha kiállja a fiú a próbát szerencsésen?

- Megkapja a díjt minden akadály nélkül, - tehet vele, amit akar.

- Egyéb semmi sem történik aztán?

- Dehogynem történik, még csak azután történik, még csak azután nevetünk, egyszer mindenkorra nagyot, iszonyú nagyot, Szentpáli rovására. Hej!... pajtás, nagyon sokkal adós ő nekem, de majd én is nevetek nagyot; én nevetek legutoljára, pajtás, hanem ő ríva fakad bele.

El nem tudta gondolni a gróf, mi lehet az a megnevetni való, de már mindegy, Szentpáli dolga a kudarcot elszenvedni, de a fiúnak nem szabad áldozatul esni. A gróf nemrégiben beszélt Földváryval, mindketten örömmel vallák meg, hogy a korhelykompániának csak a neve van meg, tehát a fiúnak legtöbbet ártanának Bod Pál levelei, melyek készakarva voltak úgy írva, hogy Józsa Gyuri mindennek csak a bolondabb részét lássa. Nincs elveszteni való idő, Bod Pál elmondá, miket írt meg egykor, ugyanazon dolgokat más oldalról is be kell mutatni, mégpedig úgy, hogy a világ előtt be legyen bizonyítva a nemes indok, melyért a fiú egy vagy más dologhoz nevét kölcsönözte.

Legfőbb volt a kecskeméti eset, a fiú önvallomásra nem fogja magát rászánni, inkább elveszti az örökséget. Mondja bár a világ, hogy egykor garázda volt, de hogy örökségért hazugnak mondják: e dicstelen szerepre nem vállalkozhatik.

Józsa Gyurinak esze ágában sem volt, hogy győzelemre segítik akarata ellenére. Neki a régi pajtások voltak szemei előtt, ámbár tudta, hogy nagyon megváltoztak, valamint azt is hitte, hogy egykori vad tréfáikra mégis oly kegyelettel emlékeznek vissza, mint a vén katona azon sebekre, melyeket egykor fiatal korában a harcmezőkön kapott.

Az igaz, nem szaporodott a korhelykrónika, de emlegették maguk, emlegették mások, s mióta a nép ott is volt, hova minden becsületes hazafi hivatalos volt, gyakran hallgatta Józsa Gyuri a dicséretet, hogy ezek az emberek, ha kell, korhelyek is jobbak, mint mások, de ha áldozni kell: ott sem maradnak leghátul.

Őt e dicséret még odább lökte volna az igazi útról, ha a többi együtt ment volna vele, de már elmaradozott a zajgó nép. Józsa Gyuri hinni kezdé, hogy ő lesz a társaságban Horatius Cocles, ki a hidat egymaga megvédelmezi az ellenség ellen; e sivár dicsőségben boldog volt, mint a tormaféreg a keserű tormában.

Készült a győzelemre, Bod Pál leveleit gyönyörrel lapozta, - ezeknél kívánva sem kaphatna szebb adatokat. Semmi félelem, hadd üljenek össze a bírák, ítéljenek ebből.

Egy pillanatra megdöbben a szelídülő néptől, - hátha csúffá teszik, s e papírok ellenségeivé lesznek a győzelemnek? Saját papírjai, saját fegyverei veszíttetnék el vele a várt győzelmet; ah, ez kínos vereség lenne, nem nevethetni Szentpáli kudarcán! S e gondolatok megbúsíták a könnyelmű embert.

Józsa Gyuri megtudta, hogy Szentpáli Szilvásra jő, - hirtelen elszökött előle. Minél közelebb ért a válság órája, annál tűrhetetlenebb lőn a találkozás; befogatott és elment a tiszafüredi határba.

Reggel korán elment az egyik vendég, délre megjött a másik, de jött egy harmadik is, nem vendégnek, ámbár ő is szükséges az egészhez. Oda tartozik ő e történetnek derekára és végére, valamint oda tartozott az elejére: a csárdás, éppen most szállt le a tiszttartó úr előtt.

- István! kiált rá a gróf, eszébe jutván Józsa Gyuri, legalább ettől is megtudja a dolgot.

- Tessék parancsolni, méltóságos uram.

- Jár-e sok vendég a csárdában?

- Jött most egy olyan vendégem, kit csakugyan nem vártam.

Ez Józsa Gyuri lesz, véli a gróf, a csárdásra hagyván az elbeszélést, talán ő majd érdekesebben adja elő a dolgot.

- Hogy hívják azt a vendéget?

- Miklósnak hívják, méltóságos uram, - arra kereszteltettem a pappal a fiút.

- Fia van kendnek? Kérdi csodálkozva a gróf.

- Az van, méltóságos uram, - beszéli a csárdás, - bizony, magamat is megijesztett ilyen későn, hát még a tisztelendő urat, mikor tizenkét keresztapát állítottam a gyerek mellé, aztán valamennyi fogni akarta a fiút.

- Hát a keresztanyák mit szóltak?

- Asszonyszemély egy sem volt ott, méltóságos uram, a bábán kívül, - mert a színészasszonyságok nem is tudtak erről semmit.

- Hát a paszita mikor volt?

- Keresztelés előtt, mikor a vacsoráért fizetni akartak, megmondtam, hogy pénzt nem veszek el, hanem valamelyik álljon be keresztapának.

A gróf megindulva hallá a részleteket, és majdnem elfeledte, hogy még más vendég után is kellene tudakozódni, mert arról nem szólott.

- Más nem volt azóta a csárdában?

- Dehogy nem volt, méltóságos uram, ott volt Józsa György úr; hanem inkább a hetes eső álljon meg az udvaromon, mint ő kigyelme. Nem fért ki egy jó szó a száján, pedig amint a színész urak beszélték, olyan öccse van ám neki, hogy nem tudom miként botlott atyafiságba Józsa György urammal. Ugyan nem hasonlítanak egymáshoz.

- A színészek beszéltek valamit?

- Bárcsak a méltóságos úr hallotta volna, mikor kettő is beszélt róla egy kecskeméti történetet.

- A cigányfiúról?

- A méltóságos úr is tudja? - kérdi bámulva az elbeszélő.

- Igen, azt tudom, hogy miatta megvakult.

- Akkor nagyon rosszul hallotta, méltóságos uram, mert a színész urak közt kettő van, aki azt másképpen beszélte.

- Persze, hogy másképpen beszélték, István gazda, - a színész urak gyakran füllentenek.

- Már iszen én is láttam őket, mikor itt Szilváson játszottak, méltóságos uram, - azt is tudom, hogy a mit beszélnek súgó után mondják, aztán akkor elhiszem, hogy a többi közé hazudság is keveredik, hanem olyant méltóságos uram sem igen hallott, hogy valaki azt vállalná magára kérdés nélkül, hogy embert ölt.

- Magam is eltagadnám, István.

- No pedig ezek azt vallották, hogy a cigányfiú miattuk lett világtalan, s minthogy Józsa György uramnak öccse a többi diák helyett magára vállalta a dolgot, illenék, hogy Józsa György uram tanulna az öccsétől valamit, ha ugyan elhinné. Azonban ha másképp nem hiszi, a két színész azt mondá, meg is esküszik rá.

- Megösmerné kend e két embert? - mondja a gróf élénken, neki fordulván a beszélgetőnek, ki bizonyosan nem gyanítá, mily fontos körülményre adott fölvilágosítást.

- Mind a tizenkettőt, méltóságos uram, hogy is ne, mikor mind a tizenkettő komám.

- Pestre is eljönne kend velem?

- A világ végére is, méltóságos uram, csak tessék parancsolni, kivált ha megláthatnám azt a derék úrfit.

- Meglátja kend István! - mondja a gróf a csárdásnak is szólva, meg a kapu felé is nézve, mert Szentpáli lovai már a kapufánál voltak.

- Elmehetek, méltóságos uram?

- Csak még néhány szót, István, várjon kend, mindjárt kendre kerül a sor megint.

Az érkező vendéget leölelte a kocsiról, annál forróbban ölelte meg, minél bizonyosabban tudta, hogy a rákövetkező gúnyt legkevésbé érdemli meg, hanem a gondviselés úgy akarván, hogy a régi bűnök lakoljanak: férfihez illő dolog bevárni a végnek végét, s egyetlen szóval nem árulja el a titkot, nehogy barátai közbenjárásuk által iparkodjanak elhárítani a csapást, mely őt amúgy méginkább megölné.

Az első szóváltás közben karon fogva maradtak az udvaron, néhány apró kérdés és felelet legédesebb fűszere a viszontlátásnak, ezt élvezék mindketten, addig a csárdás nyugodtan szemlélhette a vendéget.

A hangos beszélgetésben minden szót megértett. Éhen, szomjan elhallgatná a beszédet, pedig semmit sem akar megérteni a szavak összefüggéséből, neki a hang mondott valamit és az arc, tanúi a rémes éjszakának, melyet elfeledni nem tud és nem lehet, valamint nem feledheti az alföldi rónát, hova mindennap visszakívánkozik.

Világos nappal van, a rémek órájához nagyon világos van, hogy ez arcot a megholt lelkének nézhetné. Vagy káprázik a szem, és a hasonlat téveszti meg, meghazudtolván lelkében a reményt a visszatérhetésre?

Nem kérdezhet meg senkit, nevét nem tudja sem ennek, sem amannak, mondhatják Péternek vagy Pálnak, akár egyik, akár másik, nem vezeti ki a tömkelegből: sem reményleni, sem kétségbeesni nem mer, pedig a hang- és arcmozdulatok mindinkább bíztatják, hogy merjen reményleni.

Szentpáli észrevette a bámulót, az érdekes magyar arcot ő is figyelmesen megnézte néhányszor, ezeret látott ilyent, miért tartotta volna meg emlékezetében? Ő megmenekült, a régi benyomást elsikálta az idő, most a véletlen találkozás sem idézi föl a régi emlékezetet.

Közelebb mentek a csárdáshoz, az erős idegzetű ember reszketni kezdett, de megszólamlani mégsem mert, hátha nem az, hátha csalódik? És ha ő lenne is, bocsánatot kérjen attól, kinek lelkét bűnvádlónak képzelé, vagy elátkozza azt, ki földönfutóvá tette?

Furcsa küzdelem ez! Megmenekülni a lelkiismeret vádja alól, tisztán állni Isten előtt azon vádtól, hogy valakit elűzött az életből, - és e gondolat után mégsem maradt nyugalom. Gyűlölnie kellend azt, kit előbb imádkozva kért vissza a teremtőtől; s midőn megszabadul e lelki gyötrelemtől, eljő kínzónak a másik emberi gyarlóság, a bosszú, hogy szenvedése- és szegénységéért számot kérjen tőle.

Inkább maradjak földönfutó! gondolja a csárdás, megirtózván önmagától, mikor a bosszú is eszébe jutott. Félretekintett, hogy a hasonlatosság ne zavarja többé; el akarta feledni a vágyat utána tudakozódni, ki ez? honnét jő? hol járt? hogy így kétsége megszűnjék; de nem bánja, inkább viseli a lelkiismeret vádját, mint az ördögnek bosszúra ingerlő kísértését hagyja megfészkelni.

- Mikor voltál Tasson? Kérdi a gróf Szentpálit.

- Tegnapelőtt reggel hajnalban indultam el onnét.

- Földváry otthon volt?

- Velem jött Pestig, lovaim ott várták, s én rögtön elindultam hozzád.

A csárdás hirtelen visszafordult. Tassról és Földváryról lehetetlen volt meg nem ösmerni Szentpálit, az előbbeni küzdelem gyökerestől kivágta belőle a bosszút, nem a földönfutó szerencsétlen volt többé, nem a megkárosított és kipusztított szegény, hanem a büszke és nagylelkű magyar, kit a legkisebb boldogság úgy megkap, hogy megbocsát legnagyobb ellenségének is.

Arca kividámult, most érzi, mióta apa, mekkora szüksége van a lelki nyugalomra, s ha megadta az isten azt a kettőt, mit oly régóta félve remélt, egy fiút és a lelki nyugodalmat, nem zúgolódik, nem is követel semmit, tudja a fejünk fölött levő, mikor adja a harmatot a szomjas rétnek és mezőnek.

- Méltóságos gróf, nekem a tiszttartónál is van dolgom, a bért hoztam be.

- Mától fogva nem fizet kend semmit, a mostanit is visszaviheti kend, akinek tizenkét komája van, jobban hasznát veszi, mint én.

Szentpáli félrevezette a grófot, a csárdásnak megnyerő képe részvétet keltett, és még az udvaron kikérdezé a grófot az eredeti alakról.

Szentpáliban a visszaemlékezés képei újra föltolódtak, egyik gondolat a másikát adta, az elmondottak lassankint kikerekíték az igazi gondolatot, melyet a gróf előtt elárulni nem akart; de tudva azt is, hogy ez embernek milyen kárt tett, szívének dobbanása megfelelt a legemberibb érzelemnek, s az arcot is újra megtekintvén hitte, hogy emberére talált.

- Furcsa! gondolá magában Szentpáli, Józsa Gyuri azt mondhatná: Szilváson csakugyan kísértetek járnak.

Elbocsátja a gróf a csárdást, ki még egyszer visszanézve mondja: Nincsen bűnöm, - hisz ez nem kísértet!





Previous - Next

Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library

Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC
IntraText® (V89) - Some rights reserved by EuloTech SRL - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License