Ingyen-napszámos.

Gödöllő irányából jött egy kocsi, a cinkotai "Nagy iccé"-hez törekedvén elérni, honnét Pest könnyű hajtásnyira van még. A hátulsó ülésből leszállt Lator István, visszaemlékezett a múltra, midőn e hegyekre legelőször kapaszkodott föl azon a három táltoson, melyek közül most már hihetőleg egyik sem táltos, ha csakugyan nem került tímár kézre. - Lenézett a nagy rónára, keblét teleszívta friss hegyi léggel, szemei a délibábban keresték a kun-szent-miklósi és tassi tornyot, meg azokon alól a "Vendégríkató"-i csárdát.

Nem merek vele maradni, bizony még ríva fakad ez a kemény ember. Nagyon fájna nekem, ha valami lelketlen hibakutató nem tudná vagy nem akarná megérteni, miért könyezhet a legkeményebb ember, mikor eszébe jut vagy meglátja a szülőföldet, hova száz esztendő múlva is hazakívánkozik.

Csak azt mondom meg, hogy semmi egyéb dolga Pesten, csak négy hétig akar napszámban dolgozni a magyar színháznál, aztán meg Budán játszanak a magyar színészek, meg akarná látni a tizenkét komát, illetőleg csak kettőt, kikre a grófnak nagy szüksége vagyon.

Földváry késő este jött meg a színház udvaráról, csizmája szép fehér, pedig reggel bogárfekete volt. A hajdú feketére mázolta be minden reggel, ő meg minden este szép fehéren vitte őket haza, mészben, homokban tiporván, mint akármelyik kőmíveslegény. Nádpálcája a levegőben hadonászott, mint a vezérnek kardja. Szerencsére gömbölyű volt, hanem azért a hanyag napszámos ezt a gömbölyűséget is megemlegette ám.

Hányszor fogyott ki a pénz! A megígért összegek lassan folytak be, Földváry nem akart várakozni, ingyen pedig nem igen akartak dolgozni a kézmívesek, minden szombat egy-egy végítélet volt az alispánnak, ki a megígért, de elmaradt tőkét fogcsikorgatva várta.

- Megint nincs pénzünk, tekintetes uram! Köszönt be Balla Károly minden szombaton; mert ha Földváry volt az egyik hajdú, Balla Károly volt a másik, neki is csak annyi köze volt a színházhoz, mint Földvárynak; mindkettő magyar ember volt, mindenik híven akarta szolgálni kötelességét. Hasztalan hazudott nekik a hanyag, hasztalan könyörgött a renyhe, el nem engedett egyik is a napszámból, - szolgálj becsületért, szolgálj napszámért; de e napszám a nemzeté, abból elcsípni vagy ellopni nem szabad.

- Az inszurrekcionális pénztárból kell kölcsön venni, itt az utalvány. Vigasztalja Földváry Ballát, ki egy hétig annyit parancsolt, hogy szégyenfejben el nem hazudhatta a napszámot a másik hétre.

Mire a fizetési óra megkondult szombaton este, készen volt a pénz, mindenik megkapta a magáét. A füllentő kézmíves a hazugságról is kapott Ballától nyugtát, a hanyag napszámosnak megmondta, hogy ha a pokolba hívják napszámba, menjen oda bízvást, mert a színháznál nem használhatják. Mindenki félt a haragos úrtól, ki forgácsot lopni, téglát tördelni, vakaródzni, beszélgetni, nyújtózkodni nem engedett, a hulladék téglát maga is összeszedte, aztán föl alá járt az állványokon, éppen úgy, mint az a nádpálcás úr, ki mindig haragszik, még akkor is, mikor nem haragszik. Sohasem nevet egyik is, persze nincs is ott nevetni való, mikor a harmadik szombaton reggel azzal állít be Balla:

- Tekintetes uram, megint nincs pénzünk!

- Ott van az N. csődtömeg pénze, két hét múlva megint lesz pénzünk, visszafizetjük akkor, itt az utalvány, kedves Balla barátom, más baj nincs?

- A mesteremberek irtóztatóan hazudoznak, tekintetes uram, néha egy hetet, néha többet is elszalasztanak, azokkal legjobban kifáradok; persze én is leginkább megvárakoztatom őket a pénzzel.

- Hej, csak ne menne az építés így fél-koldusmódon és félig isten kegyelméből, majd megtanítanám őket, Balla barátom, hanem így csak tűrjük a hazugságot, amíg lehet; de jó lesz nekik megmondani, hogy ne sokat tréfáljanak velem.

Az utolsó szavakat már megnyomta, itt már feledni kezdé a kényszerűséget, és az alispáni hatalom támadt föl a szent ügynek védelmére, mit megcsalni és elárulni senkinek sem szabad.

Folyt a munka, egyrészről a kézmívesekkel és napszámosokkal, másrészről a pénzbeszedéssel. Soha olyan szűk esztendőt, mint akkor. A panaszos levelek szerént azt hihette Földváry, hogy az egész országot fölgyújtották a tatárok, elöntötte az árvíz, az emberek levegővel táplálkoznak, pénzre még csak nem is emlékeznek. Uram istenem, mind hazudott; nem akart fizetni, áldozni, és kész koldusnak esküdte el magát.

Mind hiába, a színháznak el kell készülni a kitűzött napra. Hogyan? hogyan nem? azt Földváry sem tudná megmondani, de hogy kész lesz: azért jót áll.

- Megint nincsen pénz, tekintetes uram!

- Menjen el tekintetes Fáy András úrhoz.

- Itt vagyok, Gábor barátom, mit parancsolsz, szolgálatodra állok.

- Pénz kell, barátom, mert a megyeháznál egyetlen fölkaparható fillérünk sincsen!

- Van nálam néhány ezer forint Endre pénzéből; ha az nem elég: magamnak is van, azt is elvihetitek.

Megint volt pénz, Fáynak a letéteményes pénzről kötelezvényt adott Balla és Fáy jótállásával, így segítettek magukon, így épült a színház ismét néhány hétig.

Ne menjetek el a színház mellett oly érzéketlenül, minden darab tégla közé egy kis történet van bevakolva, beszélnek pedig elolthatlan lelkesülésről, részvétlenségről, könyörgés- és rimánkodásról, nagylelkűségről és semmirekellőségről, és több efféléről, mi az életben előfordul, leggyakrabban ilyen intézeteknél, melyekért szónokolni, prédikálni, buzdítani, húzni, taszigálni, kérni, káromkodni kell annak, ki a kolompot felkötötte.

- Nagy nyűgöt vettem én le Széchenyi nyakáról! Tűrhetetlenkedik egyszer Földváry, - véres könnyeket sírhatnék, míg e kis kunyhót összeütöm, - vajjon mit csinálna a gróf, mikor az én költségemnél tízszerte többet akarna?

- Megint nincs pénzünk! - kiáltja Balla, már negyedszer ijesztvén meg a búsuló alispánt.

Most már csakugyan nyakába kelle venni a várost, Fáy András egyik részt, Földváry a másikat, Balla a harmadikat. Néhány héti emberségre kellett kölcsön fölvenni néhány száz forintot. Néhány óra múlva az egyik Ráday gróftól hozott ezer forintot, a másik Ilkeytől szinte annyit, a harmadik Nádossy Istvántól hasonlóképen annyit, s ezen becsületes hazafiak szívesen megígérték a segítséget máskor is.

Kérlek benneteket, ne kívánjátok, hogy ez apróságokat papírszeletekre írjam és a színház falára szegezzem; hanem legyen bennetek emberség, valahányszor elmentek a színház előtt, hova most valamennyien lelkesülni járunk, billentsétek meg fejeteken a kalapot azon emlékezetnek, mellyel máig adósok vagyunk.

- Gábor! - szólítja meg Fáy Földváryt, - úgy-e nagy koldusság ez?

- Rettentő koldusság; de hát ki az oka?

- Magunk, kedves jó barátom, - mért nem állítunk takarékpénztárt, oda minden megkapart forint bevándorolna, s jó hitelű ember nem volna kénytelen házalni, mint mi cselekedjük most.

- De miképen kezdjük el?

- Nálam készen van a terv, csak az a kérdés, Pest megye hajlandó volna-e pártfogása alá venni az intézetet?

- Hát ki az a vármegye? - kérdi Földváry, - én is vármegye vagyok, te is az vagy, jó barátaink is azok, csak akarnunk kell, mindjárt megvan a vármegye.

- Akkor nincs mit késni, összeállítom az egész tervezetet, benyújtom a megyének, a többi aztán tőletek függ, kedves barátom.

- Meglesz, - meglesz; mert te is akarod, én is akarom, meg a vármegye is akarja, - nem maradhatunk ily nyomasztó szegénységben, Andris. A mostani állapot, rosszabb a koldusságnál, a koldus ordíthat alamizsnáért, - mi nagyon cifra ruhában járunk, hogy koldulhassunk. Szégyen, hogy néhány rossz forintért nem elég az emberségünk, hanem könyörögnünk is kell.

- Beszélhetek a tervről nyíltabban is?

- Minden embernek, - barátom, hátad mögött áll az egész megye. Csak beszéld nyíltan.

- Eddig nem mertem szólni, féltem, hogy a közönség kinevet.

- Nem is volna érdem, ha küzködni nem kellene. Hadd szidjanak, hadd nevessenek ki, biztos lehetsz benne, hogy akik legjobban szidnak és nevetnek, hunyászkodva süvegelnek ajtód előtt, hogy kölcsön kérhessenek a takarékpénztárból. Be kell vágni, András. - Mikor a jótékony eszme megtestesül: akkor veszed észre magad is, hogy két fejjel is nagyobb vagy másoknál, kik most kinevetnek, de egykor hason másznak előtted. Azok elfogynak a megalázkodásban, hogy a földről fölnézve rád, óriás légy köztük. Ilyen a világ folyása.

- Nem rettegek többé, beadom a tervet.

A kalap-utcai legszerényebb házak egyikében gondolták ki a takarékpénztárt. A takarékpénztárnak most kezdenek építeni roppant három emeletes házat az egyetem utcában, Fáy András pedig most is ott lakik a régi házban, hol ezt a nagy intézetet akkorára kigondolta, hogy az ő házát tízszer magába nyelné. Azonban ne siessünk, menjünk vissza a kalap-utcába, Fáy most ér haza, ma lelkesültebben, mint a máskor, közelebb ért a régi gondolatnak megtestesüléséhez. Nyughatatlan éjszakáinak álma bejárja néhány nap alatt a várost. Ha a hatalmas vármegye vezeti be Pest városába ez intézetet, nem árva gyermek, gazdag örökösként mutatja be magát, a szorgalom fillérei kezdetben százezrekké nőnek benne, aztán milliókká! Mondja Fáy szent borzalommal. Pedig ha valamelyik táblabíró atyánkfia abban az időben ezer forintot mondott ki, megtörölte száját, mint valami kövér falat után.

Fáy hátranézett, nem hallotta-e meg valaki a merész szót? Senki sem hinné el, hogy a poéta ember, a mesecsináló egyében törné fejét, mint egy kis művészi füllentésen, vagy éppen mesén. Oda beleférnek a milliók, adják-veszik kölcsön, mindenki elolvassa, de senki sem hiszi el. Tudja, nagyon jól tudja, hogy nem hiszik el, mégis kimondja a kezdő szót. A jelenkornak nincsenek mártírjai és szentjei, csak azt tudják a mai napnak jelesei, hogy az egykori szentek tudták előre, hogy keresztre jutnak, égő kemencében, forralt olajban fognak meghalni, ezért lőnek szentek és dicsők, mert nekik csak a fájdalom jutott. A poéta ember valójában rászületett az ilyen gyönyörűségre, kiállni tervével a világ elé, összeveszni az ostobákkal, küzdeni a makacsokkal, harcot vívni az értelmesek szőrszálhasogató részével, és nem tágítani, míg ki nem viszi tervét a dűlőre. A kövér pecsenyéhez majd többen is hozzányúlnak, akkor édes poétám, mégis kisül, hogy neked is volt ám eszed. A te küzdelmedet senki sem kérdi, fájdalmaidat senki sem látja meg, mint a gyermek, ki a tó vízébe dobálta köveit, megharagítá a vizet, ráncokat vert az előbbeni simaság, s mikor újra megint sima a víz, a gyermek nevetve távozik, azt véli, a tó nem haragszik, ismét sima a tükör. Csak arra nem eszmél a gondatlan gyermek, hogy a beleszórt kődarabok mind a tó keblében vannak.

Tehát el szabad feledni, hogy Fáy András házról házra, ajtóról ajtóra kopogatott részvényeseket gyűjteni, és minden harmadik háznál olyasvalamit mondtak tervéről, mintha azt álomképpen is gyanús volna elmondani. Tehát senkinek sem jut eszébe, miképen vette a részvényt. Hányan vannak, kik e tolakodást nem akarták megbocsátani a derék indítványozónak. Irtóztak tőle, aki messziről meglátta, szökött előle a kapuk alá, féltek a jámborok, hogy valamikor három emeletes házat vet a nyakuk közé.

Ilyen a kezdet, és így lesznek az egyszerű emberek nagy emberekké, így terem az anyag, melyet a kegyeletes toll följegyez. Száz esztendő múlva megkerül az igazság az érdemnek, - sok idő a száz esztendő, de vigasztalásnak mégis jó, hogy valamikor mégis megösmertetik az érdem.

A papírhalmazok közül kihúzá az adatgyűjteményt, elkészíté a nyilvánosság elé, ráadta az utolsó apai áldást, így bocsátá rövid idő múlva vitatárgyul az ostobáknak, érett eszmeképen a hatalom kezébe: mondja ki rá ítéletét, megszülessék-e az eszme?

- Megint nincs pénzünk tekintetes uram, jelenti Balla, három héttel az előbbeni jelentés után; mert ami addig bejött, az eddigi kölcsönzésekre kellett visszafizetni, s a nagyobb kézmívesi árjegyzékek úgyis fizetetlenül voltak.

- Mennyi hiányzik, Balla barátom?

- Kétezer forint, tekintetes uram, ide nem értvén a kézmívesek nagyobb követeléseit, hadd várjanak.

Most már nemcsak Fáy, Ilkey, Nádossy, Ráday erszényének fenekéből kotorgattak össze minden fillért, Földvárynak magának nem maradt egyebe, mint egy nagyon megreszelt ezüsttizes, mit senki sem vett el forgandópénznek. - Asztalfiókjait rendre húzogatta, mégsem került ki a hiány.

- Még száz forint kell. Számítja Balla.

- Csöndesen, barátom Balla, még lesz itt valahol néhány forint, bár észre ne venné az asszony, annak az erszényéből kikaparom a hiányzó összeget. Nagyon kell vigyáznom, az asszonyok mindjárt nagy lármát ütnek, ha a férfi a túrópénzbe markol.

A legnagyobb óvatossággal ment az asszony szobájába, éppen sétálni volt Földváryné asszonyság, a férj a rejtett fiókot szépen kivadászta. Talált pénzt; de még az is kevés volt, már a konyhapénzhez kelle nyúlni, s annak beleszámításával kikerült a száz forint; csak öt bankó forint maradt a reggeli vásárra az alispáni háznál.

Ha milliók boldogságát lopta volna el, nem rémülhetett volna meg jobban, mint mikor az asszonyságot bejőni látta. Markában volt a pénz, azt kabátja alá fogta, de oly zavart volt, mintha a barackbefőzött mellett csípte volna meg; szólni akart, de nem tudott, s ekkor az asszonyság remegve kérdi:

- Gábor, most meg akarsz engem lepni?

- Megleplek, kedves feleségem, igen, megleplek; csak ne kívánj tőlem feleletet, mert engem vár valaki.

Magára hagyta az asszonyságot, Ballának markába nyomta a pénzt, siessen vele a napszámosokat kifizetni, mert az asszonypénzt mindjárt visszakérik.

Földváryné összekutatott mindent, valóban meglepetésre számolt. Összehányta fiókjait, hátha oda tett valamit, így jutott a rejtett fiókig, bizonyosan oda tett valamit; de az üresség érthetően megmagyarázta, hogy azt is elvette onnét, ami ott volt.

A konyhapénztárban sincs több öt forintnál, Földváryné gyanítá, hogy a színház nyelte be a holnapi ebédnek pecsenyéjét, hirtelen tájékozta magát, tenyerében tartá a maradékösszeget.

- Ennyi maradt csak, Gábor?

- Úgy-e megleptelek, asszony? Mondja Földváry először remegve, hogy az asszonyt megkeseríti.

- Nagyon megleptél, kedves férjem, holnap meg én leplek meg az ebéddel. Ezt oly derült mosolylyal mondá a nő, férjének karjába fűződve, hogy az alispán ismét sodrába jött.

A nő nem okoskodott, hozzáfűzé magát a férjhez, annak arcán látta a magasabb gondokat, a legfinomabb női tapintattal érintetlenül hagyá a kényes ember tűnődéseit. Odaadásával meggyőzé, hogy sorsának osztályosa lőn, férjének állását megérti, buzgalmának a nő is tud áldozatot hozni.

- Férjem, lesz szerencsém holnap ebédre?

- Úgy-e félsz, hogy máshová hivatom magamat?

- Azt is megérdemlenéd, kedves férjem, - most tudom, mily szép és jutalmazó gondolat Földváry Gáborné lenni.

- Asszony, - kiált föl örömmel a férj, - holnap nekem a száraz kenyér is jutalom lesz tőled.

Boldog férj, kinek érdemeit neje megbecsülni tudja, - boldog nő, kivel a férj érezteti, hogy fáradalmainak jutalma nejének szerelme; és boldog e sorok írója, ki e családias jelenetet biztos kézből megtudám, s ide leírhattam.

Ezen jelenetek toldalékai a színháznak, minden sor kő más eseményt beszélhetne, a legfelső sorok mindig többet, a vakolat és belső elrendezés a legtöbbet. A diákgyerek meg nem állná, hogy az ablaküvegre ne firkálná nevét. E falakon nincs név, a bemenő megfizeti helyét, nem törődik, kinek buzgalmából épült. Földváryt, Fáyt, e két fáradhatatlan hajszolóját az ügynek, Balla Károlyt, a kérlelhetetlen munkakergetőt, csak néhányan tudjuk, az elmondottakból a lelkes olvasóközönség rendén találja, hogy a korrajzok írója négy kötetes könyvet írjon róluk.

Balla valamelyik héten megkétszerezte szigorúságát, a napszámosok és kézmívesek ezen jelből azt gyaníták, hogy a pénztárban hirtelen megszaporodott a pénz. Tapasztalás szerént Balla Károly ilyenkor parancsolt legtöbbet. Fájdalom, nagyon csalódtak, néhány rossz forintjuk van csak, a legéhesebb napszámosoknak is alig lesz elég.

Két hét óta kivált a többi napszámos közül egy jól öltözött ember, a déli harangszó után is föltolja a téglaterhet a legmagasabb állványra, az esteli harangszónál nem löki el a szerszámot, a hanyagokat meg is löködi, csak szombaton délután nem látható, a fizetést nem kéri: azért vigyáz rá Balla Károly, hogy a harmadik szombaton megjön-e?

Harmadszor sem jött meg, ebből kétségtelen, hogy nem a napszámért dolgozik. Hasonló dolgot nem lehetett elhallgatni az alispán úr előtt, megjelenti neki. Földváry hétfőn reggel korán kezébe vette a nádpálcát, sietett a színházhoz, hogy a bejelentett embert meglássa.

Útközben gondolkodni is ráért, a bejelentett ember okvetlenül valami különc ember lehet. Ennek nyomán rágondolt a "Vendégríkató"-i csárdára, kit még ma fog kurrentáltatni, hogy őt érdeklő ügyben a pest megyei alispánt keresse meg, még az utazási költsége is meg lesz térítve.

Az udvarra érvén, Balla Károly messziről mutatja Lator Istvánt. Négy suhancot terelt maga előtt, a telerakott talicskával hajszolta őket a magaslatra, miatta persze nem állhattak meg félúton. Azonkívül pörölni vagy káromkodni sem mertek, mert már egyet irgalmatlanul megrázott.

Földváry fölsietett az állványon, a lerakodásnál oldalt nézte, az egészséges arcon nem vásította le az idő a régi vonásokat, nádpálcájával kissé megérintette a vállat, hogy szemközt forduljon neki - a "Vendégríkató"-i csárdás.

- István!

- Úgy hívnak, tekintetes uram.

- Az ég küldte kendet.

- Magam is jöttem, tekintetes uram, látom a két kéznek alkalmas hasznát tudják venni.

- Ösmer-e kend engem?

- Ha a tekintetes úr megösmer engem, több megösmerni való van a tekintetes úron.

- Megvigasztalom kendet István.

- Könnyen megvigasztalhat tekintetes uram egy névvel, csak azt az egyet mondja ki, tekintetes uram.

- Szentpálit gondolja kend?

- Láttam őt, tekintetes uram, különben el nem mertem volna jőni az egyenes földre.

- Napszámból élődik kend?

- Keglevich Miklós úr ő méltósága az én uram, ide is ő küldött föl engem. Beszéli Lator István félreállítva az útból, mert vendégek jöttek, leghátul a gróf, ki a többit elbeszélte Lator István helyett.

- Megvannak a komák? kérdi Földváry a gróf, beszéde után a másik fonal után kapva.

- Minden szombaton látom őket Budán, akkor azokat nézem a színházban, könyörgöm alássan.

- Még a napszámot is itt feledi kend, István?

- Csak a komáimnak szolgálom vissza az emberséget, tekintetes uram.

- Megérdemlik a komák e munkát István? Tudják, miért kereste föl kend őket?

- Emberséges emberek azok, tekintetes uram, alig várják, hogy a kérdésre megfelelhessenek.

- Rögtön Budára megyünk István. Mondja a gróf .

- Méltóságos uram, meglátom-e én azt a derék úrfit?

- Forduljon kend vissza, két asszonyságnak mutogatja a falakat, majd máskor közelebbről is megmutatom kendnek, nagy köze lesz kendnek az ő szerencséjéhez, vasárnap ő is jön Szilvásra, kend is indulhat szombaton.

- Megint szökik kend a napszám elől? kérdi Földváry.

- Tekintetes uram, meg van fizetve az én napszámom.

- Ne úgy mondja kend, én jobban mondom: meg lesz fizetve az imsósi csatorna mellett.

- Ne csiklandozzon a tekintetes úr, régen elszoktam én a nevetéstől, nagyon nehezemre esnék.

- Kételkedik kend szavamban?

- Mit parancsol a tekintetes úr? mindent elhiszek. Mondja készséggel Lator István, annyi év óta járván Földváry parancsa szerént.

- Hány hold földje volt kendnek az "Imsós" mellett?

- Negyven hold volt, tekintetes úr, sem föle, sem híja nem volt: éppen negyven hold.

- Most higgyen kend száz holdat. Ezt parancsolom kendnek.

Mereven állt az ingyen napszámos, négy-öt öllel magasabban állt a föld fölött, talán mivel ennyivel közelebb esik az éghez, a hatalmas úristen könnyebben meghallotta a titkos fohászt, mikor reggeli imája után visszagondolt a Duna folyása mellé. Oda kívánkozott vissza, szóval nem mondá, csak gondolta. Az isten a gondolatokba is belát, egy-pár óra múlva visszajött az égből az imádságra az áldás, de sebes postája van a buzgó imádságnak.

Az urak lefelé mentükben intettek neki, fölült a bérkocsis mellé, elment velük Budára, a két komát kiválogatni a sok komédiás közül.

Budára menekült a magyar művészet, a pesti magyarok szélben, esőben, hidegben, melegben mászkáltak a hegyre, odarakták filléreiket a magas hegyre, ott volt a nyelvnek oltára. Méltán mondhatták áldozatnak az odamenetelt, szenvedniök kellett, hogy ott az igéket hallhassák.

Künn a napon sütkéreztek a fiúk, Lator István messziről kiböködte a két komát. Az urakra hagyá a végzést, ő csak tanúnak írta magát a nagy papírívre, mely Földvárynak és a grófnak kitűzött céljukra bizonyítványképpen szolgált.

Visszamenet a gróf értesíté Földváryt, hogy Endre letévén az ügyvédi vizsgát, tartsa meg a másik szigorlatot is, bizonyítsa be, megérdemli-e az ötvenezer forintot és annak kamatait, mely majdnem elérte a tőkét.

- Kik lesznek a bírák?

- Én és három másik, X. Y. Z. Nevezi őket a gróf, Bod Pál lesz Józsa Gyurinak ügyvéde, ki a fiúnak hős tetteit előadja, Józsa Gyurinak szája íze szerént.

- Ki lesz az "advocatus diaboli," ki a másiknak állításait elrontja?

- Arról még nem gondolkoztam.

- Szabad valakit ajánlanom?

- Beavatott embernek kell lenni, nehogy Endre ellen legyen, tudsz ilyen embert?

- Küldök egyet, a legutolsó órában Szilváson lesz.

Pestre értek, a Váci utcában leszálltak, a gróf búcsút vett Földvárytól, ki utolsó szavában újra megköszönte a szilvási vashámor gazdag ajándékát, valamint Lator Istvánnak is az ingyen napszámot.