A pusztai élet.

A puszta! a puszta!

Nagy darab egyenes föld, melyből itt-ott egy kutágas kapaszkodik ki, hogy legyen, a mihez a vándor szeme odatámaszkodhassék, s megvigasztalja, mint az üldözöttet a jó cselekedet, mely meggyőzi, hogy az emberen tökéletlenségében is meglátszik, hogy a teremtés remeke volt, és e munka után még az Isten is meg akart nyugodni.

Az ég boltozatára csillagokat rakott a teremtő, a földet virággal hinté be, hogy itt is, ott is leljen a szem megbámulni valót; s im, az ember, ki a nagy városban magas palotákat és föllegekig érő tornyokat halmozott össze, hányszor bámulta meg a pusztát a vásznon, melyre a művésznek keze toldalékképen is alig tudott egyéb diszitvényt fölrajzolni, mint egy elhagyott kutágast.

Mi vesztegette meg a művészt, hogy e szörnyű síkságot ecset alá vegye? hát a műbarátot mi ragadta meg ugy, hogy aranyaival drágán vegye meg azt az egyszerű valamit, minek szemlélésénél még a semmi is könnyen eszébe jut?

Aranyozott keretben a főur teremében látszatos helyre függesztik e képet, s mig ez egyszerűség majdnem leszégyenli magát a sok egyéb drágaság közöl, a kiváncsi szemlélőt mi állitja meg e kép előtt? tán csak nem szomjazott meg annyira, hogy a föstött kutágas is megvigasztalja szomját, mit az előteremek inasai rögtön elverhetnek?

Magatok adjatok számot magatoknak, miért álltatok meg oly gyakran a pusztának egyszerű rajza előtt? Azt sem kérdem, gyönyörködtetett-e e kép, vagy hogy az egyszerűség épen megdöbbentett? de lelkemben megszólamlik valami, s azt mondja: hadd e bámuló népet, hadd élvezze e képen azt, a mit az emberi kéz föstékből a vászonra rakhatott; hisz nem is gyanitja, hogy valamint az ecset a virágnak csak a szinét tudja lerajzolni, de az illatot oda nem toldhatja; ugy hiányzik e képről a pusztai magyarnak erkölcse, melyről a világ annyit sem tud, mint az ibolyáról, hogy az szerényen a bokorban él, és csak a kereső leli meg.

Ez nincs lerajzolva a vászonra; mert ha ezt is oda tudta volna rajzolni a művész, a képet most, elhiheted, édes jó barátom, levett kalappal és térdepelve néznéd.

Furcsa biz az, hogy midőn a vándor iparos elhagyja azt a fészket, hol ezer ember nem is egymás mellett; hanem osztályos kalitkában egymás hátán lakik, s megtanult mindenféle szólásmódot, mint a befogott madár az elfütyölt nótát, s igy kipallérozottan hosszu utra vállalkozván, hogy mint az oltoványág valami szebbnek-jobbnak törzsévé váljék e nagy hirű országban, a mint elér az alföldi rónáig, annak szélén megdöbbenve áll meg, mint mikor a szárazföldi a tenger partjához ér. - Pedig az alföld nem tenger, hisz egyenes földén szilárdan áll; de fél attól a valakitől, ki lovon jár és gyöpön alszik, ki a finom csalást nem tanulta meg könyvekből, kiről egy jó szó az inget is lecsalhatja, ki legközelebb áll azon állapothoz, melyben az emberi erény még megfertőztetve nincs, ki az emberi kötelességeket alkuár szerint még titkos jegygyel emlékezet okáért meg nem bélyegezte, - és mégis rémévé válik annak a fakó képű váznak, kiről ereje a czivilizátió kórházában hámlott le, s annyira beteg, hogy remeg azon pillanattól, midőn legelőször embert fog látni, ki nemcsak a jó napot kivánja tiszta szivből; de falatját és gunyhóját is ingyen osztja meg vele, ha épen ott fárad el.

Az iderajzolt képen két ember van, egyik a csikós gazda, kinek sugár termete oly szépen egyenesedik föl, mintha most csöppent volna le az égből, és lehulltában márványoszloppá keménykedett volna, hogy a sok hajlongás meg ne görbithesse.

Nem dajkálta őt a majomszeretet; a zöld fű volt a párna teste alatt, s a mily egyenes a róna, oly egyenes lőn az izmos test is, hogy ha ujra mértéket kellene venni az emberiségről, melyet a gyárak műhelyei és ezerféle iga félre nyomott, le kellene jőni az alföldre, megkeresni az igaz embermagot.

Kevés beszédű a puszták fia; mint a déli harangszó, hiába nem beszél, - se kevés szó közé oda sem férne a hazugság; mely csak ott tud csalni, hol a sok szó között elkeveredhetik.

Vágyainak összessége megfér a pusztán is, mely miatta milliószor is lehetne kisebb, hogy helyet leljen annak, mit magának kiván; hasztalan integet feléje a hosszu nyaku torony és tarka város, mely a délibábban lerajzolja magát, a ménes mellől botra támaszkodva órákig elnézi; de egyetlenegy lépésnyire nem mozdulna odább, hogy azt el is érje.

Rá ne fogd szerencsétlen, hogy ez egykedvűség, vagy tán a mi ennél is gyarlóbb, nem jött meg a szája ize, hogy étvágya kerekednék a nyalánk élvek után; mert itéleted téged öl meg, ki nem ösmered az egyszerűség magasztos gyönyörét, nem azt a kincset, melyet csak az bir, ki a társasélet millió békóját hordozni nem vágyik, ha aranyból volna is. Még egyszer fölemlitem, a mit saját füleimmel hallék, s egyik munkámban egyik alakom szájával mondék el, midőn Bécsnek magas, de szűk utczáin azt monda egy pásztorember: de szegény ez a nép, mikor nem látja azt, mikor fölkel a nap, meg mikor lenyugszik.

Nézd meg e szép arczot, melyet a szenvedély és szenvedés nem vett még ki árendába, hogy azt ugy fölszántsa, hogy az embert meg ne ösmerd benne; a becsület kinn ül két orczáján; mert lelkébe nem tolvajkodta be magát a pallérozott gazság, hogy az őszinteséget belülről a zugba csalná, hogy elrántott arczvonással megcsaljon valakit.

Ez az ember, ki testét, lelkét épen megőrizte, megdöbbenti azt a másikat, ki az emberiségnek csak annyira hasonmása, mint az a letépett falevél, mit a füvész gyüjteményes könyvébe lapitott, s midőn ujra megtekinti, szine és illata elveszett már, csak sovány és hustalan rostjait láthatja.

Hallgasd meg a nyelvet, mit a gyöpön az anyja tejével szopott be, - van-e egy szó, mit elcsavart volna, hogy a nyelvész tűvel, ollóval és árral volna kénytelen az atyafiságát mégis kikutatni; nyelvünket, ezt a drága kincset, meg nem tudtuk őrizni a városoknak falai közt, a pusztai nép ajkán szűzen őrizte meg a gondviselés, és himporát sem a szellő, sem a vihar nem tudta leverni.

Hej, még a költő is megsüvegelné a puszták fiát, mikor azt a szép gondolatot meghallja:

Ha fölnézek a csillagos égre,
Azt gondolom: nézek a babám szemébe,
Vagy a babám szeme ment oda csillagnak;
Vagy az ő szemében csillagok ragyognak.

Kigondolta, versnek megcsinálta, nótát is talált rá hosszu furulyáján, s midőn a czigány is ellopta fülével, mikor a csárdába szoritja a czigányt a jégeső, a csikósbojtár meghallván a maga készitményét, annyit mégis rákiált a czigányra, hogy megmondja ezt, kinek a nótája?

Ország, világ lakik egy pásztor lelkében, mit a hivatottak láthatnak csak meg, azok is csak oly messziről, mint mikor az Isten Mózesnek megmutatta az igéret földét, hova csak szemmel érhetett el.

Tudományát meg lehetne mérni; de az esze fölét a csillagjárásig, a fiastyukot, kaszást, furót, pásztorok gyertyáját meglesvén, ugy kalap alól, hogy szeme elé ne ütközzék valamennyi, belőlök olyan rendszert alakit, minek okosabb ember is gyakran hasznát venné.

Törvénye a tiz parancsolat, azaz: emberség, szerződése a kézadás, bölcsessége a példaszó, melyet ugy idéz, mint a prókátor a törvénykönyvnek szakaszait, és érvüket sem ő, sem más tagadni nem meri; ilyen a pusztai!

Szemei megkeresik a szépet; egy pár tüzes szemért mértföldnyire röpül azon szilaj csikón, melynek hátán kivüle meg nem marad senki. - Végignyargal a szörnyű síkságon éjnek éjszakáján, melynek egyszerű mécse a pásztortüz; de a mely ugy elvezeti őt, mint a csillag a három királyt vezette a bethlehemi istállónak hires jászolához.

Hányszor dicsekedtem önmagamnak, hogy az Isten méltónak tartott fölvenni azon választottai közé, kik e szép virágnak, a magyar nyelv és néperkölcsnek illatát megérzem. Mikor körülöttem annyi embert keseregni látok; mert ostoba vágyait nem adta meg a sors; lelkemnek megnyilik az a boldogság, hogy kincs vagyok magamnak; mert én is magyar vagyok; s mert Isten teremtette, - most tudom csak, hogy ilyen munka után a hetedik napon miért nyugodott meg?