Két fiatal ember.

Az oltványágat a vad fába illesztik, a legszebb magot válogatva keresik ki, hogy a szántóföldbe szórják, menjünk mi is a legalsó rétegre, ott keressük azt az embert, ki megvigasztaljon, hogy fajunkon nem fogott ki a konkoly, hogy vállainkon elbirjuk az egyszerűség erkölcsét, és hogy a szenvedélyek piaczán nem állunk ki a vásárra, hogy önmagunk is áruczikkek legyünk, nyereségváró szemekkel lesvén a legtöbbet igérőt.

* * *

A kanyargó Tisza elfáradt keresni ágyát, jóllakván a hegyek árjával, kiszaladt a sima rónára, hogy tükre legyen a kócsagnak, mely el nem jön a tenger mellől, mig akkora viztükröt nem lát, melynek közepéhez a széle egy-két mérföld; mert ösztönszerüleg érzi, hogy ritka szép tollait megirigyelte az ember, és mintha fáradságának nagy voltával dicsekednék, csak az ünnepélyeken kevélykedik vele.

Röpülése sebes, mint a villám, kerüli a nádast, melynek csende csak addig igaz, mig a félénk madár közelébe röpül, és akkor megszólamlik, hogy a fegyver hangja legyen az utolsó zaj, mit a madár életében hallott. Még az úszó zsombék is kitereli röptének irányából, és óvatos kanyarodással keresi meg a tisztást, hogy lefürödje hófehér tolláról azt a parányi port, mit a szellő ráejtett, és hosszu röpte után meghintálhassa magát az ingó hullámokon. Fejének hosszu tollait ilyenkor hátrahajolgatva usztatja meg a vizén, és ismét előrehajtva nyakát, a nap melegénél szárogatja, hogy fehér legyen, mint a hó, és az embert irigységre keltse.

Hajnal óta leselkedik egy fiatal vadász a tiszai nádasok sarkán, - hosszu földnyelven átlopódzott az árnak teljes közepéig, s mereven áll, mint a leásott kutágas, hogy zörejével el ne verje a kényes madarat, mely szél ellen éles hallással védve röpül, és okosan figyel a szellő szavára, mely az élőnek zörgését megsugja. Hasztalan vigyázol ékes tollu madár, a vadász ifju még, szenvedélye még oly szomjas, hogy élőholttá mereszti magát, csak hogy megejthessen, s a midőn a kócsag az utolsó nádas felé közelg, mely a legnagyobb viztükörtől elválasztja, s ékes tollat hátracsapja, hogy körvonala kevesebb térben férhessen el, a legrövidebb ut halálra viszi; mert egy durranás megállitja röptét, és leszállitja a magasból.

Még egyszer erőlködik, hogy az előbbi irányban nógathassa magát: mind hasztalan, fehér tollát a vér megpirositotta, bubjának büszke tollai még néhányszor, meginganak, - az erő elhagyja, szárnyai a légkörön nem uralkodnak már, szemei elhomályosodnak, s mire a viz szinére ér, nem tudja, hogy uszik, szomja nem kéri az enyhe csöppet: néhány tolláért az életét is elkérte az ember.

A nádas megingott, egy könnyű csónak vágott ki a vizre, s mig egy izmos bojtár evezőjével odább lökte a kis lebegő faalkotmányt, a vadász messziről nyujtá karját, hogy martalékját a vizben elérje.

Az ifju a kócsagot óvatosan emelte ki a vizből, a gyönyörű tollakat némi diadallal simogatá végig, aztán a csónak padjára helyezé, hogy a hosszu les után hazafelé indulhasson. A hajót ellenkező irányra kormányzá, s a bojtárnak erős karja után könnyen hasiták a vizet.

A vadász alig volt még husz éves, de kifejlett testben, lelkes arczczal, mely a még pelyhetlen arcznak teljes szabályosságát tünteté elő, hangja inkább mély, mint emelkedett, s a határozottságnak mintegy jeléül szolgált. Átellenében a bojtár koma vele egy idejünek látszék, napsütött szine kiemelte a testnek erejét, mely a kifejlett idegzetet még tökéletesebbnek mutatá.

- A viz széles, majd megérzed az evezést, Marczi!

- Meg ne szánjon az urfi, - felel a bojtár bizalmasan, - mert majd a gazda haza parancsol gyerekdajkának.

- Nagy ijesztő lehet az a gazda?

- Nem az erejétől félek, urfi, - hanem a szemétől.

- De már ezt nem értem Marczi, pedig a tizenkettődik oskolától nem messzire járok.

- Nem is az oskolában tanulják az olyant, urfi! - mondja a fiú annyi bizalmassággal, mi eléggé gyanittatja, hogy az ifju vadásznak többszöri pajtása volt a vadhajhászatban, - s aztán folytatá: - Mikor ez a mi gazdánk féloldalt áll az embernek, s akármint mosná a hibáról a szennyet, s egy szóval sem mondja, hogy a sok szóból egyet is elhisz; hanem csak féloldalt néz, - urfi, akkor elkivánkozik az ember a harmadik határra; mert az a félig látott szem annyit tesz, hogy kend hitvány ember?

- Mondta már neked ezt szemmel?

- Akkor nem az én kezemben volna ez az evező, urfi; hanem elnézett már mellőlem vagy tizenkettőt, pedig a kit mitőlünk elnéztek, máshol azt ép lábbal is sántának látják.

- Máshol is van gazda, Marczi?

- Van uram, - hanem ha az urfit a tizenkettődik oskolából eggyel alább küldenek, - elmenne-e oda.

- De nevetném, ha egy év mulva nem lelnélek itt a Tiszaparton.

- Megsajnálna az urfi; - mondja a bojtár, - mert akkor olyan gazdám lesz, ki a hibának fegyverrel vétethet mértéket.

- Csak nem járnád a panaszos életet?

- Már ha a szabad életet nem élhetném, urfi, - mondja a bojtár különös hangnyomattal, nem kötném magamat a világ nyakára: hanem beállnak szolgának a huszárló mellé.

- Bolond vagy te Marczi. - jegyzé meg az ifju, ki akarván kapni a fiut az elszántságból, mire az határozottsággal mondja:

- Még a bolondok között is a legkötöznivalóbb akarnék lenni, urfi, hogy hiába ne kapnám a nevet; mert még ebnek is hitvány, mely akkor mer csaholni, mikor az ura lába közöl vicsorgathatja ki a többire a fogát.

Az erő, vagy elhatározottság volt-e megdöbbentőbb; de a fiatal vadász elmélyedt a hallott szavak után, és nem szégyenlé magának megvallani, hogy az ilyen észjárást példának is el meri fogadni; mert rágódott valami a lelkén, és sejteté vele, hogy az életnek lehetnek olyan válságos órái, melyekben nem akarna gyöngébb lenni a bojtárnál, ki még ugyan nem volt magasabban a földtől, mint mikor a ló hátán ült, vagy annak a padlásról abrakot hozott le; de a mit mondott, egyszerű embernek ajkáról olyan önérzet, mit a nagy világban magáénak vallhat bármely emelkedett ember.

A vad viz csendét az evező verte föl némileg, mindketten elhallgattak, és ily hallgatagon érték el a viznek szélét, hol a magasabb földszinen a ménes legelt, és ott volt a pont, hol kikötniök kellett.

A csónak a parthoz igazodván, az ifju könnyedén ugrott ki. Máskor ilyen pillanatban a borravaló következett, de ma valami azt sugallta, hogy az ezüst huszas száraz napszám lenne, mi az előbbi beszélgetés után még alamizsnához is hasonlitana, hogy a fiut megszégyenitse: tehát a vadász óralánczáról leszabaditott egy emlékül viselt tallért, s azt nyujtá a bojtárnak.

- Marczi! ma nem borravalót, hanem ezt adom emlékezet okáért, - mondja hangnyomattal, - és hogy még jobban megemlékezzél: ráadásul ezt a kézszoritást!

Máskor a bojtár a borravalót egy köszönöm szóval vette el, kalapját könnyedén megemelintve, - de most a kézszoritásra kerülvén a sor, ez elkapott jobb kéznek minden ereje elfogyott, és némi gyámoltalansággal szenvedheté az ifjunak kézszoritását, - baljával pedig a levett kalapot térdéig leeresztve tárta, s még a köszönöm szót sem tudta kimondani.

- Isten áldjon meg! - szól utoljára az urfi s az ösmert irányban a nádasok mellett elkanyarodott, boldogan azon érzetben, hogy az elválasztott osztályok gyermekei egy áldásteljes pillanatban, mint emberek, mint a sziv és léleknek egyesülései találkoznak össze.

A bojtár egész a fordulóig kisérte szemével a fiatal embert, kinek kézszoritását, mint a jótékony melegét érezte, és ez érzés szive fenekéig hatott. Az ezüst pénzt még egyszer megtekintvén, mellényébe rejté, és majdnem öntudatlan indult meg, holott gazdája oly közelében állt, hogy lépteinek döbögését még a lágy füvön is meghallhatta volna.

- Hohó! ...szolgám, ...el ne alugyál állva! - szólitja meg a gazda tréfával; mert a bojtárnak elmélyedésében nem gondatlanság tétováját, hanem valami olyast látott, a mi a husz esztendős fiatal embert ébrenalvóvá teszi.

- Itt vagyok gazduram! - Mondja a bojtár a parancsszót várván.

- Én is itt vagyok, - viszonozza a gazda, - meg ez a gyerek is itt van, - mondja egy tiz éves leánygyermekre mutatva, - nem maradt el tőlem hát hadd lóssa-fussa ki magát itt a gyepen, - folytatja a kipirult arczu gyermekre tekintve, ki két nagy kék szemével előre bemondá az örömet, hogy kiszabadult az udvar keritése közöl, - hanem szolgám, pányvára kösd ezt a kis csibét, hogy messze ne mehessen; mert ha baja lesz vele is számolok, téged pedig fél szemmel nézlek meg!

Az egy folytában elmondottak után fölült a méneshajtó lóra, s a maga dolga után ment, a bojtár pedig a hozzá simuló kis lányt megörvendeztette réczetojásokkal, melyeket a reggeli fűben egy fészekben talált.

Máskor órákig is elfecsegett a gyermekkel; mert a beszédes kis leányban már is megvolt az asszony természetből a fél adag, és a bojtártól elkérdezte kiváncsiságból a bolondabbat, mire otthon az anyja körül nem mert elkotyogni; ma azonban a bojtár hallgatagabb volt, szivét megvesztegette az urfinak leereszkedő bizalma, s az egyszerű embernek szive megkérődzi a boldogságot, hogy más is nézett ki belőle embert. Szeretne a fűben heverészve fölnézni a magasan járó fehér föllegekbe, szeretné nem látni a földet, mely a röghöz huzza a rajta járó embert, - szeretné beszivni magába azt a magasan látszó kéket, mintha az a léleknek való eledel lenne, s egyszer a földi kövér falatok helyett amolyan is kellene, mitől a lélek is jóllaknék.

Nem kevélység, nem nagyravágyás lopódzott szivébe, hanem megérezte azt a boldogságot, mi az öntudaté, s először életében gyanitá a valóságos igazságát amaz ájtatos mondásnak, hogy nemcsak kenyérrel él az ember.

- Marczi bácsi! - szólamlik meg a kis beszédes, - ha ez a Tisza mind leves volna!

- Megennék a halak! - felel rá kurtán a bojtár.

- Akkor a halak mind szárazon maradnának.

- A halakat megennénk mi!

- Ugy-e: felét sülve, felét főve ennénk meg?

- Még a Bodri kutya is két tállal kapna ebédre és vacsorára. Toldja hozzá Marczi a tarka beszédet, nem akarván a kis lányt kizökkenteni szokott nagymondó² beszédéből, a mi a gyerek észnek szokott csavargása.

- Ej, Marczi bácsi, - ha mink most tudnánk fogni annyi halat, hogy a szekérbe nem férne; de megörülne édes anyám!

- Majd fogjunk kettővel, édes apádnak is egy szekérrel, hogy az is örüljön.

- Hol fogja meg Marczi bácsi?

- Ott a csónak, beleülünk, kenyeret dobálok a halaknak, aztán a karikással kiterelem őket ide a gyepre. Te majd segélsz őket megfogni, csak várj egy kicsit, mig a ménest jobban egy csomóba hajtom.

A leánynak képe égett az élvezettől, s alig várta, hogy Marczi bátya a ménestől visszakerüljön, addig ő gyönyörködve nézte a vad vizet, melyben szeme láttára dobálák föl magukat a fél rőfnél is hosszabb pontyok.

A leányt fölizgatta az élvezetnek előképe, és mindig közelebb ment a vizparthoz, hogy a ficzkándozó halakat jobban láthassa, - utóbb a csónakba állt, részint a látvány miatt, részint hogy a csónakot előre eloldja, hogy a várakozás idejét mindinkább megröviditse. A mulatság ingerlé a gyermeket, beállt a csónakba, hol már az is kedvére volt, hogy egy keletkező szél a csónakot dobálgatá, s a hintázás ujabb játékkal kedveskedett neki.

A szél nem sokára hagyott magára váratni, és a vad vizet hirtelen fölborzolá, - eközben a lány meghallá a ménes közeledtét, tehát eloldá a csónakot, gyermekes szilajságában ugy számitván, hogy majd a csónakból a partra ugrik, - de a szél elkanyaritá idő előtt a csónakot, s a gyermekkel beverte a sima viznek szélesebb részébe.

A gyermek nem lepette meg magát, azt hitte, hogy majd visszaverődik a csónak, és hogy elkerülje a pirongatást, számitásból nem kiáltott, mig a szél ugy benyomta a csónakot, hogy egy érfolyásba került, melyen a csónak még könnyebben ment már. Ekkor a lány toroktátva kiáltozott, nem gyanitva, hogy hangját a szél is elkapja, meg a megterelt ménesnek robajában is elhal, s már csak egy pár pillanatra láthatta meg a bojtárt, ki saját büszke lován ülve közeledett; de majd leszédült a lóról, mikor a gyermeket a veszedelem közepében látta.

Nem ért rá gondolkozni, hanem mintha lóháton a vizet is ugy átmérhetné, mint a rónaföldet, beugrat az áradásba, hogy a gyermeket még jókor elérje. A ló teljes buzgósággal engedelmeskedék a szokatlan uton, a mély vizben is egész igyekezettel törtetett előre; de az akadály kifogott igyekezetén, és bár bámulandó messzeségre vitte el a gazdát, még az éren is átcsapott; de azontul a menekülés ösztönével csapott ki a tulsó partra, és remegve állt meg egy földnyelven, mely legalább is két mérföldre kanyarodott el azon iránytól, melyen a viz lefelé megszélesedve, száz meg száz nádfolt közt csavargott, s a leányt a bizonytalan sors ölébe vitte.

Rémülve nézett a nagy mindenségbe, hol a boldogság és szerencsétlenség oly könnyen elfér, - hirtelen szivébe nyilalt a fájdalom, hogy egy rábizott ártatlan gyermeknek életét veszendőbe ejté, s bár önhibáján kivül; de egy oly szemrehányással áll szemközt, melyet elfeledni nem lehet. A mint a ló megpihent, a földnyelven nyargalva ment, ámbár czél nélkül és elbódulva a fájdalomtól, mely együtt nyargalt vele, és meg nem szabadulhatott tőle; mert mire órák mulva a viznek alsó irányára fordulhatna, és embert lelhetne, ki a gyermeket fölvadászhatná, az már régen a szélirányban követi a veszedelmet, melyből megmentést már nem hitt!