Régi ösmerősök.

Midőn a nő a férjet, s a testvér a testvért készakarva szégyeniti meg mások előtt, tudja meg a bántalmazó, hogy közös utjok elválik egymástól.

A három jó barát együtt ment vissza, a kapitány ugy is más utat jelelt ki reggel; tehát nem volt feltünő, hogy az ifjabb testvérrel maradt, kinek ismét a kis lányt kelle visszavezetni az apai lakba, mely a tiszai védgátak egyike mellett a ménesnyaralón kivül csárda is volt, és igy áradatkor az utasok a gát felé kényszerülvén járni, rendesen népesebb is vala.

A kis lány hazafelé mindinkább aggódó volt, nehogy az urak megmondják apjának a történteket, ez okból a fiatal vadász, kit ezentul Laczinak nevezünk, hátramaradt azon ürügygyel, hogy majd Marczit is megkeresi és megnyugtatja, erre a lány megcsendesült, s a kapitány urral folyvást ellépdelt a még elég hosszu uton.

A gazda épen az udvaron volt, hogy egy akkor érkezett hintó elől a négy lovat kifogni segélje, a kapitány egykedvüen mondá, hogy a lánykát hazavezette, hogy a nap melege meg ne kábitsa, holott a szél elegendőképen elverte a sugarak melegét, - s midőn a kis lánynyal még egy tekintetet váltott, hogy most már nincs mit aggódnia, bement a lakba, hol egy ur épen pipáját és egyéb apróságát rakta le a keményfa asztalra.

A kapitány egy "jó napot" kivánt emberségből, mit akármi ösmeretlennek is megmondunk ilyen találkozáskor; de a másik meg sem fordult, sőt határozottan mondva: nem is hallotta a bejövőnek szavát, a nem hallást kétségtelen nem akarásnak értvén.

Szükségképen meg kellett fordulnia a vendégnek, ha valamit talán parancsolni akarna, ekkép még megelőzte a hangosabb szót, mit a kapitány mondani fogott volna, s ime, meglátván egymást a két ember, némi kémlés után egymásnak nyakába szakadtak.

- Most már értem a hallgatást, - kezdi a kapitány az ölelésből kibontakozva, - megmaradtál a régi, a világgyűlölő, csak hogy nekem is azért az én régim vagy, a ki veled folyvást pajtás voltam, természetesen: örökös czivakodás között.

- Az vagyok, - te vén professzor, ki engem folyvást szekundába raktál.

- Mikor igen bogaras voltál, ...jegyzi meg a kapitány, - de, reménylem, most már megjavitottad magadat.

- Igen, - most már tercziába tennél, - s hogy ne sokat várakoztassalak, jer beszélgessünk, és kezdjük ott, mikor még együtt kapitányok voltunk, - azaz, mikor te elmentél, ...miért is hagytál ott magamra?

- Jól tudod, én katonává a háboruért lettem; mert ellenséget akartam látni, - s mikor a hosszu békébe csöppentünk, meguntam azt a nagy engedelmességet, melynek egyéb haszna nem volt, mint hogy a mentegomb minden diszjelenéskor irtóztatón tiszta volt, s ezen tisztaságot a huszonöt bottal csikartuk ki. Én katona akartam lenni, nem hajdu; azért hazajöttem; de te meddig maradtál?

- Mig ezredes lettem, és szavaid szerint még vagy öt esztendeig tisztogattattam a gombokat, utóbb megundorodtam, nem az engedelmességtől, - hanem a parancsolástól; nem találkozván egy, ki szigorom alatt nyögni mert volna, - végképen elváltam a katonaságtól, és jószágaimra vonultam.

- És nőd, a grófnő?

- Az a nő volt az egyedüli férfi, - határozottan megmondá, hogy ő nem tartozik az ezeredi létszámba, és kijelenté, hogy ridegségemet megbocsátja azon áron, ha ezentul gyermekeink nevelésének szentelheti életét. Két felé lakunk, néha találkozunk, egymást tiszteljük, mire ő kiválóan méltó, - én pedig nézem, miként gazdálkodnak tisztjeim. A jövedelmet következetesen kiszórom; mert a szerencse minduntalan meglep egy halotti jelentéssel, rokonaim elhalnak, és bolondok nyakamra hagyják százezereiket, melyekben én gyönyörködni nem tudok. Mindent vettem már pénzért, és mert az emberek olcsóbbak, mint kivánnám: nem juthatok tönkre.

- Bár tönkre jutottál volna.

- S akkor?

- Találtál volna erkölcsöt, barátságot, ragaszkodást, - megösmerkedtél volna a még ki nem pusztult lelki függetlenséggel, - ingyen, minden fillér nélkül.

- Ingyen azt, a mit pénzért nem találok?

- Igen! ingyen; mert most körülállnak a gazemberek, a vásári erkölcsök, az önérdeküek, a számitók, - a kik pénzedhez akarnak férni, a kik jól ösmernek, hogy vásárra indultál. Hozzád hasonló emberektől a szerény, az öntudatos fut, nehogy a közvélemény rákiáltson, mikor közeledbe kerül, és ráfogja, hogy ez is eladó.

- Furcsa! ...te még mindig rózsaszinben látod a világot.

- Én a gazembereket, az olcsókat látom veled együtt, nem becsülöm őket értékükön fölül; de miért nem méltatod az emberiséget annyira, mint lovaidat: hol vetted négy pejedet? melyik vásárban?

- Vén huszár! ...mondja a gróf mosolyogva, ...elfeledted, hogy a jó, a nemes vérű lovat nem hurczolják ki a vásárra. Ha jót, nemest akarunk, keresni kell a ritka telepeken.

- Ugyanezt akarám mondani, - mosolyog vissza a kapitány, - a jó, a nemes lelkü embert ne keresd a nyilt tereken, az ilyeneket fészkeikben kell megtalálni.

- Ne fáraszd magadat, barátom, - az emberiséget minden szinében, minden fajában ösmerem, a szerecsent megveszem szalmakalapért, fehér nadrágért, - a rézszinüvel kezet szoritok, s ha szinét nem veszem szemügyre, utánam szalad, mint a szolgálatkész vizsla, - a fehér bőrű drágább, - ha százassal kinálom, kikaparja szemeimet; de megmondja, hogy ezresért kész bukfenczet vetni, eladni vérét, talán embert is öl.

- Az embereket szinek szerint is megvetted, - elhiszem, - minden kofánál találsz egy pár gyümölcsöt, mit izlelésre szánt. Keresztüljártad Európát, elszórt pénzed Párizsban, Londonban, Berlinben, Bécsben, Rómában kereshetnéd, az emberek, értem a tieidet, olcsók voltak; mert sebes futtodban az ut mellettieket lelted: ám, kérdezlek, itthon éveket töltöttél, jártál a csiszolt padlókon, a kereskedők között, műhelyekben, láttál tekintetes urat és szűrös parasztot: valld meg, kerested-e az embert, vagy henyeségedben fölemeled azt, a ki éretten eléd pottyan?

- Értem, mit akarsz mondani: kivántad volna, hogy kövessem a bogarászok példáját, és a hazai fajt kellett volna a legszorgalmasabban kutatnom. Jó! láttam mágnást, ki az exczellencziás titulus után bolondult, - láttam erőlködő nemes embert, magára kente a sok jó szagot, hogy megkivántam mellette az aklot, elszámlálta őseit, kik közül a fele számot ha elhiszem, spanyol grand lehetne, - láttam embernyuzó tekintetes ügyvédet, - s ha a gyepre kihajtatok, mellettem a töltött fegyver, hogy a poéták által megénekelt néperkölcsöt meglőhessem szegény legény képében.

- Szegény legény! Mondja a nehány perczczel előbb belépett csikós gazda, észrevévén az utóbbi szavak gunyját: Méltóságos uram, ha biró volnék, irgalmasabban bánnék az ötven bottal; mert a szegény legény életének kezdete majdnem mindig olyan, hogy még a tekintetes főbiró urnak sem válnék szégyenére, ha megsiratná.

- Ketten vagytok ellenem, - barátom. - mondja a gróf a kapitánynak: - hadd hallom, a másik prókátor miképen védelmezné szegény legényeit.

- Méltóságos uram! kevés prókátor vagyok én az ilyen dologhoz.

- Segitsen a kapitány urnak, gazda, - unszolja a gróf, - segitsen neki, és védelmezze a szegény legényeket, a többit hagyja neki.

- Az mondta nekem az apám, - méltóságos uram - semmi sem könnyebb, mint az élőt agyonütni, még ha ökör volna is; mert minden élőnek van olyan része, hol könnyen életéhez lehet férni. Ezt mondta az apám, én meg azt mondom: talán méltóztatott látni vágóhidat, a mészáros a legerősebb bikát egy ütéssel a homlokán párátlanná teszi, holott más tagjára ötvenet üthetne, mégis megél az állat. Nézzen ide, méltóságos uram, - mondja a csikós egy szunyogot elkapva és szétmorzsolva, - az ember, a legerősebb vagy leghatalmasabb ember tudna-e egy megölt szunyogot föltámasztani? Ezt azért mondám, méltóságos uram, hogy mikor kimondja e két szót: szegény legény, - gondolattal se üsse agyon; mert én tudom, hogy a kenyérben is megbotlik az ember. Példát mondok erre.

A bojtárgyereket elereszti a gazda a pusztára, három napra való kenyerét, szalonnáját összecsomózza neki, s azt mondja: Itt van az élelmed, hanem elég legyen négy napig; mert ha időközben utánad találok menni és üres lesz a tarisznyád, két kézzel mondok ám valamit.

A gyerek tudja, hogy a gazda nem szokott hiába beszélni, elmegyen a pusztára minden gond nélkül; mert a gazda kenyérből, szalonnából eleget adott. Azonban estére két váratlan vendég érkezik, előadatják a fiuval négy napi eleségét, eleszik előle a nagy részt, sőt a maradékot is elviszik.

A fiu másnap étlen tölti a napot, a jószágot elhagyni nem meri; de utóbb az éhe kifog rajta, s a fiu azt gondolja, lóháton nem messze esik az országut, valamely utastól kér egy harapás kenyeret. - Csakugyan ugy cselekszik, fölül a lóra, a nyugodt állat megfutja az egyenes földet, s minthogy a gyerek messziről meglátja az utast, feléje tart, alkonyattájban nem fél, hogy megösmerjék, egy jó estével megkezdvén a beszédet, kér egy darab kenyeret.

A véletlen olyan embert hozott erre, ki az árnyéktól is megijed, - nem meri megkérdezni, miért éhezett meg? odadja egy napi kenyerét, szalonnáját, ráadásul borravalót is, - mit a bolond kölyök elvesz, és eladta érte lelkét; mert, uram, most már vérszemet kap, a kezdet elhiteti vele, hogy milyen könnyen jut a váratlan pénzhez.

Másnap estig elég a kenyér. Már nem busul, a tegnapi nyomon megint kér, a "jó estét" valamivel hangosabban mondja, talán több lesz a borravaló? Ugy történik, a mint gondolja, lassan ballag a tanya felé; de bezzeg, a gazda azalatt ott járt, keresi a bojtárt, várja két álló óráig.

Nagy későn a tanyára ér, a gazda a lobogó lángnál nyujtózkodik, s a gyerek tudja, hogy a gazda a tarisznyát kivadászta, a késedelemnek szinte megkerül napszáma: vesd el magad, elmegyen a sötét éjszakába, s addig megy, hogy eléri azt, a kit régebben kerget lelkiismerete, s a bolond kölyök beáll melléje pajtásnak. Nem kell ennél több, uram, a ki a hegynek legtetejéről hat lépést lefelé szaladt, meg nem áll az többé, mig el nem esik. A többit értheti, méltóságos uram, - a többiről a fiskárius urak sok papirost beirtak. Én magam tapasztaltam effélét, azért megsajnálom a szegény legényt; mert tudom: miért mondták legelőször róla, hogy szegény!

A kapitány mélyen hallgatott, a gazda a láda fiában keresgélte a tisztább evőszereket, s a gróf? A gróf némi meggondolás után visszanyerte szokott nézetét, gúnymosolylyal mondja a kapitánynak:

- A jámbor öregasszonyokat megrikathatja az efféle történet, - én nevetek rá; mert a történetnek vége az, - a megsajnált ficzkóból végre is gazember válik!

A gazda hirtelen visszafordult. Felelni akart? Meglehet, - de a felelet bennszorult; mert a nyitott ablak előtt megállt a bojtár, habzó paripájáról kiáltva be:

- Jó egészséget, gazduram! megveretem magamat az Istennel gondatlanságomért: katonává leszek! A végszónál odább ugrott, hogy a töltésen át meghaladván a Tiszakiöntést, elmenjen az ország más részébe, megkeresni a verbungot.

- Lovamat! - Ordit a gazda a konyha felé, nem is gyanithatván, hogy mi szerencsétlenség történhetett; de az első érzelem nem a bosszura kelt föl benne: a fiut akarta megmenteni.

- Semmi baj, gazduram! - Csititja a kapitány a csikóst, elmondom a történetet, és szeretem, hogy a gróf is meghallhatja.

Mindkettő élénk figyelemmel hallgatta az elbeszélést, - az apának szive el-elrémült, hallva gyermekének veszedelmét, utóbb a megszabaditás kitágitá némileg az összenyomult szivet, - de a fiunak sorsán ujabban elsötétedett az arcza. Elindult, hogy mégis valamit cselekedjék, - megint visszamaradt, eszébe jutott a grófnak gúnymosolya, meg azon szavak, hogy a megsajnált szegény legényből végre is gazember válik. Nem lehetett elnyomni a szót, a grófhoz fordul:

- Méltóságos uram! itt van egy uj történet, egy szegény legénynyel több, - de ebből nem válik gazember!

A gazda kiment, fölnyergelt lován elindult a fiunak keresésére, a vendégek ez alatt folytatták beszélgetésüket. A legálmosabb vérű embereket is láttam már kidagadt szemekkel figyelni a szinpadi hősre, ha elkövetkezett a válság, hogy nyaktörésig érnek, - a grófot is elhagyta az egykedvűség a hallottak után; mert az élet, ez olcsó vagy drága komédia a legközelebbi fél órában valami válságost mutatott.

- Barátom, - nekem tetszik ez a kalandos ficzkó.

- Látom, birkózol magaddal, kedves grófom, - légy erősebb magadnál, mondd ki: ez a fiu nem ficzkó; hanem ember!

- Barátom! ne siess, - a beszüretelt szőlőnek leve még nem bor: forrása után látod meg, bor lesz-e vagy eczet?

- Igazad van, - de a kiforrás előtt eladod-e fél áron; mert nem mered elhinni, hogy valami válik belőle?

- Boldog ember, te, - kiált föl a gróf, - folyvást hiszed, hogy az emberiség végkép nem romlott el?

- Hiszem és vallom, - erősiti a kapitány, mondja majdnem ünnepélyességgel, - az emberiség átaljában, nemzetünk pedig különösen méltó arra, hogy ezt higyjem, - s ha keresni akarod, találsz embert.

- Jó! - keresni fogom, az időt nem sajnálom, elég tiz év?

- Felével is megelégszem; és megbizom benned, hogy nem rösteled a fáradságot.

- Fölvállalom az utánjárást, - mondja a gróf, - pokoli unalmamnak legyen ingere, az, hogy hitednek ellenkezőjéről meggyőzzelek, - maradok a tiz év mellett, és ha tiz év alatt három embert lelek, kiken a közönséges gyarlóság nyavalyája ki nem üt, ...akkor...

- Megadod magadat, és elhiszed...

- ... Elhinni! ...ez nyomorult dij lenne, ... - jegyzé meg a gróf - sivár lelkembe uj világot öntenél, s a bebizonyitásért...

- Vigyázz, - valami tulságost ne mondj, - óvja a kapitány, ...nem szeretném, hogy valami elhamarkodott szónak rabja légy.

- Rabja? ...nem! ha te győztél, a te győzelmed szebb, s annak hódolni kész vagyok, azontul beösmerem, hogy neked engedelmeskednem nem szégyen, - mint e hazának polgára, elveidet követni, mint családapa, gyermekeim sorsát az én jogommal rád bizom: jobb apjuk leszesz nálamnál, ki sem hinni, sem szeretni, sem reményleni nem tudok.

- Hadd, barátom, a tréfát.

- Makacsabban ellenkeztem veled, - mint a tréfának terjedni szabad, ...szavamnak állok! Én csak nyerhetek; tiz esztendei ingert a hosszu unalom ellen, s ha győztem: megvethetem az emberiséget; mert bebizonyult, hogy tévuton nem jártam.

- Azon jártál, boldogtalan! - mondja a kapitány keserűen, - és hogy a próbára kényszeritselek, elfogadom nyilatkozatodat.

- Irást, barátom, irást! ...hangoztatja a gróf, a makacsoknak gúnyos mosolyával szedvén elő egy uti szekrényből a papirt, - én elitéltem az embereket, igy nem kivánhatom, hogy engem jobbnak tartsanak. - Hirtelen megirt a gróf néhány sort, aztán fölolvasván, szinpadias páthoszszal mondja: Eladtam magamat a jó szellemnek! hadd lássuk, van-e annak annyi hatalma, mint az ördögnek, hogy zsákmányaért szolgálni akarjon.

- Valami hiányzik még, - állitja a kapitány, - hasonlóra kötelezem magamat én is.

- Te az ördögnek kötelezed le magadat.

- Saját kezem aláirásával, - mondja a kapitány, szinte megirván a különös kötvényt.

- Kire fogjuk bizni iratainkat? Káptalanba megyünk, vagy a megye levéltárba tegyük le?

- Miért oly messze, te embert akarsz találni, nekem mindegy, itt van a legegyszerübb ember, szerinted egy vad paraszt, ez a csikós, ki a szegény legényt védelmezni merte.

- Helyesen van! - szól a másik, s a kiüritett uti szekrénykébe helyezte az iratokat, ugyan abba egy henger alaku papircsomagot.

- Mi az? - Kérdi a kapitány.

- Egy embernek ára, - remélem megkisérthetem emberedet.

- Bizvást, ...akár a csikós, akár más lesz a legelőször megkisértendő, - ezt inkább szeretem, mint mást.

Az udvaron lódobogás hallatszék, a csikós jött vissza, hasztalan keresvén a fiut. Bement az urakhoz, hogy az elkészült egyszerű ebéddel megkinálja őket.

- Gazda! ...szólitja meg a gróf, - a kapitány urral fogadtunk, - a fogadás száz aranyat ér, itt van egy csomóban, e kis szekrénybe zárom szemei előtt. Tiz évig kend lesz e szekrénynek őrzője, s mikor mi ketten kérni fogjuk, visszaadja kend nekünk.

A csikós nehány pillanatig bámulva nézett a grófra, egyszerű eszével föl nem foghatta hirtelen a kölcsönös bizalmat, - utóbb igen megilletődött hangon azt mondja:

- Jól van, méltóságos uram, megőrzöm, - őrzök én ennél nagyobb kincset, az alföldön a legszebb ménest, lábán kergethetném el, és délután indulva elérhetném rajtuk a reggeli szelet, - mégis itt vagyok, itt leszek, ha Isten éltet, mához tiz esztendőre is.