Hol van az a másik?

Az örömmel hirtelen jól lakik az ember, néhány huszonnégy órának leforgása után megkerül a vágy, és uj öröm után tekintget. A bánat behelyezkedik az emberbe lakónak, tele veri a szivet a fájdalom szegeivel, fölaggatja rá minden sulyját, mint a hetes vendég, kit elkergetni talán lehet; de magától igen ritkán vagy soha sem mozdul.

A Tiszának két töltését hosszu hid köti össze, alatta a vadviz áradáskor mélyen fekszik, s az utas beszélhet szerencséről, ha el nem kapja az ár a hidczölöpöket. Marczi régen tul van a hidon, ösmervén a tájékot, messze járhatna, ha nem félne az ösmerőstől, ki ily mogorvaságában észrevehetné rajta, hogy nem küldték; hanem bujdosni megyen el. A töltésről leérve, következett olyan ut, melyen csak a jártas ember talál az igazi csapásra. A Tisza átvág több helyütt az uton, csak a vidékbeli tudja, merre van a gázló, és merre kell kerülni a mélyet. Itt-ott még nádasok is vannak, melyek mellett a viz a nyári gyepen van, feneke a ló alatt nem sülyed, ilyen nádas mellé kanyarodott be Marczi, hogy a közel magaslatnak zöldjén várja be a holdvilágos éjet.

A szél már megállt, a Tisza kisimult, mint a vetett ágy, és a fájó sziv ugy bele kivánkozott, hogy örökre szeretne benne megnyugodni. Tudta a fiu, hogy e fájdalom, az elveszettnek hitt gyermeknek rémült arcza örökké üldözni fogja; de alkudozott a jó sorssal, hogy ha önkénytesen lakolni akar, - és kiállja a hosszu életnek kinját, majd a végórában könnyebb leszen az utolsó lehelet.

Szerette volna már érezni a katonaéletnek nyügét, aztán elgondolta, hogy minden alkonyatkor elmondja magának: egy napot ismét szenvedtél, ezzel megint fogyott a rovásnak hossza.

Ábránd, képzelődés; azt mondja némely olvasó, sőt elmosolyodik, egy sült parasztot regény alakká gyurva látván. Hol lehetne a magasabb fogalom közönséges cselédben, az ötven bankó forintnyi fizetésből ritkán kerül egy pár itcze jó bor, hogy mesterségesen bolonduljon jobb kedvre, - hát a lelkesülés mitől támadhatna benne? E prókátorkodásra csak a népdallal felelek, melyet bizonyosan nem Toldy Ferencz csinált az akadémia meghagyásából: hanem az a gyepen nyujtózkodó, ki az összemérkőzés fokozatait ismeri, és büszke indulattal gondolá ki e verset:

Vagyok olyan legény, mint te!
Vágok olyan rendet, mint te!

A teremtő a csontba, husba és vérbe rakta le az indulatot és érzelmet, hitvány senki sem akar lenni, s a ki valóban nem az, alkot magának mértéket, hogy környezetét hozzá szabhassa. Még a béres is büszke tud lenni ökreire, a czimeresebbet keresi, hogy messziről megbámulják. Annál büszkébb önmagára, ha munkája fölér a dicséretig, s e szerint a gazda a köszöntő szót visszamondja, mig a másikra nem is hederit. A lóról tudjuk, hogy igyekezetével önmagát öli a lomhább mellett, - ne tagadjuk meg a nemesebb érzelmet az embertől, önfajunktól, - mely századok óta segiti a történetirót, hogy könyvébe aranyozásra méltó sorokat irhasson.

A két ur késő alkonyatig elbeszélgetett, a kapitány esteli lesre maradt kinn a pusztán, nem törekedett vissza. Miatta a gróf elidőzött, és csak alkonyatkor utasitá a gazdát, hogy fogasson be. A tekervényes utról a kocsis mit sem akarván hallani, évek óta és mindenféle időben járt erre, mérgesen dörmögött vissza a csikósnak utmutatásaért. A hold velük indult meg az esteli utra, a könnyű utazó kocsit a négy válogatott ló vidáman vitte a töltésnek hosszában. Következett a másik ut, töltés nélkül, jobban mondva a magyar ut, ha akarom erre, ha akarom amarra, szárazon, pocsolyán, gázlón, s a kocsis kurtaszáruját fogai közé szoritva, visszamormogott az adott tanácsokra, mintha ma járt volna erre legelőször.

A lovak tartózkodás nélkül jártak az öntéseken keresztül, néhol hasig gázolták a vizet, egyik sem röstelte a furcsa országutat és annak temérdek levét. A hold már szépen fölemelkedett; de világossága a sok szakadékos vizet tükrével olyan egyenlővé tette, hogy a gyakorlott szem is eltévedhetett. A vén kocsis nem akarta egy helyütt koczkáztatni a dolgot, megállt, hogy az igazi irányba találjon.

- Na, mit gondolkozol? ...kiált ki a gróf a kocsiból.

- Körültekintek, méltóságos uram.

- Látom, nekem kell fognom a gyeplőt, - éleskedik az ur fölegyenesedve, - s miután unosuntig eleget járt e vidéken, némi biztossággal mondja: - erre jobbra!

Visszaült, gondolatainak fonalára sietett vissza, és nem törődött a kocsissal. Két-három gázló után valamivel nagyobb következett, a kocsis nem akart ráösmerni a szokott hajlásra; de azért egyiránt ereszté a lovakat. Az első lovak már a gázlóban voltak, a mélység mindjárt következett, és egy lóhosszában térdig álltak a vizben, mig a hátulsók a szárazon voltak. Néhány gondolat, a kocsinak első kerekei a tengelyig a vizben valának, s az első lovak hasig.

- Megállj, boldogtalan! - Riadt az utasokra egy hang a közelebbi nádasból, és Marczi az oldalirányból ugratván a vizbe, paripája nagy zajjal habozta a vizet.

A grófot elmélyedéséből fölriasztá a hang, melyet másnak vélt, mint figyelmeztetésnek, és hirtelen pisztolyaihoz kapott.

- Nem országut lesz az; hanem temető, ha még egy ölet mennek. - Kiált harsányan a fiu, és lovával a kocsi mellé fordult, továbbá szorosan a lovak mellett megjáratta a vizet, s az első lovak elé kerülve, elvitázhatlan megmutatta a mélységet, a nyeregig mélyesztvén a lovat.

- Köszönöm, barátom, a figyelmeztetést, - mondja a gróf, egyszersmind kéri, - nem vezetnél ki e járatlan utból?

- Épen azért kiáltottam, uram, - felel a fiu, - véltem, hogy nem a vizbefulás végett jöttek erre négy lóval.

A gróf más feleletet várt, alázatosabb készséget, hisz ő ur, négy lóval jár, és a szolgálatot meg szokta fizetni. A különös feleletnek értelme nem hasonlitott a városi napszámosokéhoz, sőt hasonló esetben kabátos szolgát is kapott volna, ki kalapot levéve segélte volna a kereket tolni. Valamit akart mondani: a feleletre nem talált hirtelen szót, addig a lovas biztatni kezdé a kocsist és inast.

- Atyafiak! innét a bakról hosszu lesz várni, mig az árnak alja porzik, - hátulról kell a kocsit visszahuzni. Majd én nyeregből kifogom a lovakat, aztán kettővel hátulról vontassuk ki.

Az inditványhoz tettel járult, az első lovakat a hámból kiszabaditá, a kocsi hátuljához vezette, aztán a nyereg kápájában lógó pányvakötéllel a hámfát a hátulsó tengelyhez kötvén, negyed óra alatt visszavontatta a kocsit a szárazra. Leszálltak a cselédek, a kocsit óvatosan megforditották a szűk uton, s a mint a fiu elől ment, követték a kijelelt nyomon.

- Nem akarnálak, barátom, messze fárasztani, - mondja a gróf, - ha utmutatás nélkül elmehetünk, dolgodtól nem vonlak el.

- Tegnap volt, ma nincs, magam parancsolok magamnak uram, - s ha nem eresztek hármat a veszedelembe, megszolgálok valamit azért az egyért! Felel a fiu félig érthetetlenül.

A grófot ujra megzavarta a felelet, - a segedelem valami daczczal volt odavetve, és az érthetlenség elért a figyelmetlenségig, mihez a városi urakat senki sem szoktatta. Talán soha sem szorult még a gróf egyszerű emberre? idáig olyan utczán járhatott, hol a szolgálatadást kegyelemnek hiszik, és a bért is térdig bókolva szedik föl a földről. Kénytelen volt a gróf gondolkozni, - a helyzetből ugy sem lehetett szabadulni. Ismételte magának a fiunak utóbbi szavait: hirtelen visszaemlékezett a csárdai jelenetre, - azon szavakra, melyet a bojtár lóhátáról bekiáltott.

- Megvan! - gondolja a gróf, - ez ugyanazon ficzkó, hangjára is ráösmerek, és a mint elbeszélték, büszke. Néhol a száraz uton oldalt ment Marczi, engedte a négy lovat haladni, igy a kocsi közelébe került.

- Tied az a ló?

- Igaz keresményem, uram.

- Kemény száju állat, látom, vigyázni kell rá.

- Legalább nem hagyja magán elaludni az embert.

- Megveszem.

- Nem mondtam, uram, hogy eladó.

Lehetetlen volt tovább folytatni a beszélgetést, - a leereszkedés mindent megtett, a lóvásárlásig sülyesztette magát a büszke ur, sőt hibát követett el a finomabb nevelés rovására, s az ellenfél, a legalsó rétegből egy példány oly fönnen beszél, hogy a legfinomabb frakkból nem beszélhetne büszkébben. A grófot szörnyen csiklandá a nevetés, izlett neki a szokatlan engedékenytelenség, e zabolátlan keménység, melyen mégis van valami emberi, valami hasonlóság. Ó, azon négyszögben, hol a padló simára van csiszolva, nem férne meg ez erőteljes fesztelenség. Künn a pusztában, az égnek nagy boltozatja alatt, hova nem a medvebőrös ajtónálló, s nem a majommá öltöztetett szolgák jelentik be az érkezőt, egyedül a nagy tágasságban találkozhatnak igy az emberek, - hol nincs más osztályozás, mint farkasok, legelő nyájak, madarak és - ember.

A kaczagás elmult, a grófot ösztönözte a vett jótétemény, hogy e modort el kell nézni, hisz e modor alatt nincsen szándékos ingerkedés, keresett gorombaság, a fiu kéretlen, önszántából, a veszélynek perczében rohant elő emberi kötelességét teljesiteni. Idáig kalapját sem billenté, ki merné mondani, hogy napszámban és jutalomért kódorog a kocsi előtt, - nem nyög, nem panaszkodik az idővesztés vagy fáradság miatt, mint a városi bérkocsis, erkölcstani professzorok nem járkálnak ki az egyetemből a gyepre, hogy átszelleműlt tanaikat e vad ficzkóba oltsák, félre a mindennapi gőggel, itt az indulat, a vérbe vegyült érzelem nyilatkozik, ez egy ember példány, ő is annak nézi a kocsiban ülőket, fogalma nem terjed az osztályozásig. A gróf betűről betűre ezeket gondolta, ez egy hamisitatlan korty volt, nincsen rajt a czég: CZliquot, vagy mások gyárából, gyöngyözik magától, a sziv melegül föl tőle, nem a fej. Hátrahanyatlott a kocsiban, s elképzelé: Ehhez nem adott semmit a mesterkélés, nem vett el belőle a nagy világi szenvedély, megmaradt - embernek.

A léleknek betegségeit melyik gyógymóddal lehetne sikeresebben orvosolni, nem tudom; legfölebb gyanitom, hogy a tulfeszitett fogalmakat ellenkező irányban kell vezetni; mert az előbbi uton a szétbomlás következhetik. A gróf a mai beszélgetés folytán lélekben föl volt szántva, fogadásból kénytelen volt az emberekkel vesződni, igy a legelső alakon saját modorával kellett volna tuladni. Ha e legelső oly olcsó, mint a többi: elmosolyodni is kár volna, odalökni a többi közé, a rongyhalmazba, mely eladó font vagy darabszámra. Eldobhatta-e? feleljetek rá.

- Jó egészséget! - Kiált a fiu, átalában foglalva össze urat, inast és kocsist, - lovát elforditá, hogy más irányba menjen.

- De, barátom, adósod nem maradok, - kiált rá a gróf.

- Nem vagyok én görög, - uram, - nem árulok semmit.

- De emberségért megállsz? Kérdi a gróf, tökéletesen azon fogalommal, mely a legkényesebb lovagnak is parancsol, és itt nem hathatott más, a lelkületet egy teknőben gyurta a teremtőerő.

- Mi tetszik az urnak? Kérdi a fiu, legelőször használva az olyan szót, mely enged, mely méltánylatot fejez ki, és ezt ösztönszerűleg, mint az urak szokták a kártyában, szinre szint!

- Fiam! ...téged a bánat kerget.

- Meglehet, uram.

- Ne busulj, a csikósnak kislánya megmenekült.

- Még egyszer mondja az ur; mert félek, hogy ugy álmodom. Mondja a fiu egészen a kocsiajtóhoz közeledve.

- Én mondom, fiam.

- Most már hiszem.

- Adok egy jó tanácsot, - menj vissza, fiam, gazdád elbusulja magát utánad.

- Nem mehetek, uram.

- Bolond beszéd, - mondja a gróf fölolvadt kedélylyel, - miért nem mehetnél vissza?

- Nem próbáltam még a szégyent, nagyon piros a föstéke, messziről meglátszik.

- Katona se légy, fiam, - óvja a gróf, - ezt is én mondom, a katona. Béke van, lóvakarásért nem érdemes esztendőkön át szenvedni. Mást mondok: jer velem.

- Mi hasznomat venné az ur?

- Lehetsz nálam csikós, lovász, huszár, - a mi akarsz, - én gróf Erdey vagyok.

- Isten éltesse a méltóságos urat. Mondja a fiu, könnyen megbillentvén pörge kalapját.

- Eljössz?

- Megszánt a gróf ur? alamizsnára hivogat?

- Jó szolgámnak hivlak, édes fiam.

- Isten neki, - induljunk, méltóságos uram.

* * *

Szivem véréből, meggyőződésemből, tapasztalásomból irom e sorokat, ha valamikor megtudnám, hogy akadna magyar, ki népünkről el nem hinne ennyit e könyvnek elolvasása után, tekintse ugy, mintha e könyvet a fejéhez vágtam volna, s azt mondanám: vértagadó!