Két testvér.

Sarkantyus csizmában irom e könyvet bugyogós emberekről, azért kérem az olvasót, fáradjon végig a sorokon, aztán a végén itélje, mennyi lom között volt eldugva az ép magyar erkölcs, és mennyi hálával tartozunk az Istennek, hogy az idegen majmolásból ránk szedett ruhával ugy nem jártunk, mint a falusi suhanczok, mikor ferdére rángatván szájukat, azzal ijesztik egymást: Vigyázz; mert ugy felejt az Uristen!

Tehát mikor minket is, mint a burgonyát, meg kellett előbb hámozni, hogy hozzánk férjenek, ösmertem azt a nyugalmazott huszárkapitányt, ki a harmicz esztendős békében nem találván ellenséget, fiatal korában a franczia hadjáratban szerzett egy pár érdemjellel nyugalomba ment, és keresett ellenséget otthon: ostoba előitéleteket, oktalan kevélységet, divatmajmokat, gazdag unalmasságot, szegény élhetetlenséget, és minden társadalmi bomlottságot, - tartózkodás nélkül ölvén mindezt, rettenetes őszinteséggel, a miért titkon igen sok ember goromba fráternek gondolta; de szemben senki sem merte neki megmondani.

Most is ott jár a nagy szobában, a zajról azt hinnék, hogy ötven embernek parancsol, pedig egyetlen ember, az a fiatal vadász hallgatja az ablak közből; de annyival különb ötven embernél, hogy a jót hallgatja is, hiszi is, - sőt ugy magába veszi, mint a hering a sót, hogy a tudatlan elhiszi, hogy a tenger is azért sós, mert heringek uszkálnak benne.

- Öcsém! alább nem lehet kezdem az életet a közemberségnél, - mondja tüzzel a kapitány, - apám házánál még csak ki sem mondtam: fekete kenyér, nem hogy ettem volna, és a kalács mellől a csintalanság a komisz kenyérre kergetett. - Szilaj csikókat vakartam, harmad napos katona voltam, és jó példának okáért nézették velem, mikor egy emberre száz botot vágtak. - Ezt valahogy végig néztem; de mikor a büntetést megköszöntették vele: megkapaszkodtam a tizedesben, hogy el ne ájuljak. Azt is hamar tapasztaltam, hogy egy pajtásomért könyörögni mentem másodmagammal, előre tudtam, hogy főbe lövik; de azt várták, hogy a két pajtás könyörögjön érte. Én itt legalól kezdtem, öcsém, és ujra el merném kezdeni; mert az erő kiküzdi magát a pincze fenekéből is, - az élhetetlenség pedig alig dugja ki fejét az első emelet ablakából, leesik; mert ólom van a fejében, és az huzza le a földre, - le, a pinczébe, az utolsó helyre, ahova való. Ezt mondom neked én, s ha rosszul prédikáltam, az a jele, hogy én nem téritek meg senkit az igaz hitre szóval; de egy jó karddal ötven filiszteust neki hajtanék a Dunának, és tudom, keresztelve jőnének vissza.

A fiu hallgatott, a meggyőződéssel mondott szavak, mint a fának legérettebb gyümölcsei szakadtak le a vén katonának szivéről, és a ki az ilyenféle fölmelegülésnek valaha tanuja volt, ugy tekinti az efféle nyilatkozásokat, mint a nagy bankót, mely nem egy mulékony huszonnégy órának napszáma; hanem éveken át tartaléktőkéje annak, ki értékét használni akarja.

- Elálmosodtál a prédikáczión? - Kérdi mosolylyal a kapitány az elmélázó fiut.

- Nem! ...mondja a fiu nagy lélegzettel, mely a tüdőnek egész erejével lőn kinyögve, s a benső küzdelemnek valamely irányban határozott szavazata volt, - aztán czélzással mondja: - széles ez a Magyarország, bácsi, ha itt nem, a másik részen elférek én benne.

- Magyarországot mondod, - jut eszembe valami: a tót, mikor fiát jól kikoplaltatta, s az utolsó falat zabkenyeret megette, fölvezeti a hegyoromra, ujjával az egyenesebb vidék felé bök, irányul ezt mondva: látod, ott van Magyarország! Oda küldi a kiéhezettet meghizni. Én is mondok valamit. Vándorlegénynek egy bugyorral is aranybánya ez az ország, hol a negyedtelkes paraszt már szégyenli, ha máshoz napszámba elhivják. Itt a mesterséget üzőt sehonnainak, a tudóst kapakerülőnek hivják, az észt négy ló nélkül gyalogjáró, kevélynek csufolják: jaj neked, ha ezt a nyavalyát te is beszivtad már. A semmin elkezdeni eszeveszett dolog, ugy vélik, - az ész a gazdagok cselédje, és a ki mégis megfogja az aranyos madarat, keresi a penészmagot, ahhoz dörgölőzködik, hogy idősebbnek lássék. - Apád is egyik példa, az öregapját Mauthnernek hivták, mikor ide jött, - később Vámos lett belőle, aztán egy pár akó vén somlyainak árán atyafiságba keveredett a Vámossyakkal, nemesi birtokot vett, czimerében ott van a török fej, pedig bizony ártatlan benne, és a más világon csak egy napig sem ültök a purgatóriumban, hogy a vérontásért heted iziglen meglakoljatok. Itt az a becsület, ha valakinek az ősapjáról maradt valamije, az ujdon szag itt türhetetlen, mindjárt megérzik a finnyások a lakatos-, kolompár-, varga- vagy hentes-szagot. Fülig nyulik a szájok a kaczagásban, ha kitalálják, hogy az apa posztót árult rőfszámra, és annak is alázatos szolgája volt, a ki fél rőf bélésnek valót vett. Pedig rettentőn kezdünk elkoldusodni, a török olyan, mint az őszi légy, bágyadt, nem mehet már idegen országba, hogy vágják el a nyakát, és a hősnek kiszabjanak tiz falut és öt pusztát egy pár itcze török vérért. Nem is tudom, mi lesz belőlünk, ha a kalapácsot, pörölyt és a rőföt ki nem vesszük az idegenek markából, ki éhen jön ide, és a ludczombtól hal meg, - halála után pedig a fia már azon kezdi, hogy bekoczogat hozzánk, és zaklatva kéri, a mivel mi az apjának - adósai maradtunk! ... Öcsém! a föld már nem lesz szélesebb, a tele hordók üresek, eljött az idő, fejünket kell megkopogtatnunk: hát abban van-e még?

- Bácsi! kopogassa meg az enyémet! Mondja a fiu kedélyes ellágyulással.

- Fiu, ...nagyon kemény öklöm van.

- Ugy kettővel kopogassa. Mondja a fiu elhatározottan arra, hogy az öreg valami váratlant akar mondani, mert az eddigi példák olyan sziverősitők voltak, mintha valami műtét következnék, mely ájulással is végződhetnék.

- Isten neki, tehát megijesztlek öcsém! - szól a kapitány szokatlan komolysággal, és hogy az előadás egészen ünnepélyes legyen, pipáját is letette, állásba helyezkedék, aztán igy fogott a munkához: Apád, mint mondám, ujdonsült nemes, bár a világ csak azt hiszi, hogy mint az elásott huszas, most került ugyan ujra a világba; de apád lelke még nem telett be a malaszttal, s ha magát jóllakathatná a dicsőséggel, még arra is rászánná magát, hogy a Vámosyak kriptájában lakjék, és az ősökkel összebarátkozzék. De a mi nem lehet, azt oktalanság volna erőltetni, azért másfelé néz, - mint a torony a falu közepéből, ki akar látszani a Vámosyak közől, az ágat föl akarja futtatni, magasra és hamar, gyermekét akarja a szerencse kerekére ültetni, mert ahova az öreg nem ér, elérhet a fiu.

- Én...? Kérdi a gyerek hirtelen, megdöbbenve olyan szereptől, mely a nagyravágyást akarná egyszerű lelkébe ojtani.

- Lassan, öcsém! ...csititja a kapitány, fölfogva beszédjének fonalát, ...apád egy követ dob egyszerre, és ez az egyik nem te vagy; hanem bátyád?

- Hála Istennek.

- Nem igy akarlak megijeszteni, fiu! ...jegyzi meg a kapitány. ...olyan hosszu utra, mely a völgyből a legmagasabb hegyig emelkedhetik, teherhordóval indulnak, hogy legyen egy, a ki a táplálékot hordja, s apád ilyen szerepet juttat neked.

- Nem értem a dolgot.

- Majd a végére érek, aztán majd érted, és majd meglátom, hol esel hanyatt; azért csak hallgass: Bátyád emelkedésére vagyon kell, a mi apádnak van, az mind, - és ő ezt nem is sajnálja, neki e czélra semmi sem áldozat, még te sem. Rólad már rendelkezett, ügyes esze nem feledte, hogy a grófi család, melynek teljhatalmu jószágigazgatója, - rendelkezik egy busás prépostsági állomással, és e kövér falatot is bátyádnak szánta.

- Bátyám pap lesz? Kérdi csudálkozva a fiu.

- Nem bátyád; hanem te.

- Én?...

- Mondtam, hogy te, - a püspök már be is vett apád levelére, - és apád akarata a papi növendékek közé rendel, hogy te légy minél előbb prépost, vagyonod pedig támasza bátyádnak, kinek vagyonodra hihetőleg szüksége lesz; mert az ifju grófokkal növelkedett, - a magasabb légkört megszokta, s nehogy itt alant megfuljon, az öreg gróf befolyásával fölemelkedik a magasabb világba, nevét elkeverik a "jó nevek" között, a kormányhivatalokban hatáskörre vergődik, lassankint czimeket nyer, és igy a nagy világ országos vásárában, mint szabott áru portéka fog elkelni. Azonban ezt nem adják ingyen, a jó vérű lónak a rud mellett ágaskodni, és az abrakot simogatásért szabad csak megenni, hogy valóban megérje az érette kidobott ezereket, különben zsákot hordhat a malomba. Bátyád a nagy uri modort már szerencsésen elmajmolja, most már csak a belépti dijra van szükség, hogy ne a komédiásszerep jusson neki; hanem a nézőé! - Mondja a kapitány egy pillanatra megszakitva a beszédet, hogy pipát váltson, s aközben a hallgatag fiu felé fordulva mondja:

- Eluntad öcsém, a hallgatást?

- Folytassa bátyám, - felel a fiu, - ez ugy is csak a "recipe" lesz, pedig a keserűt is én fogom meginni.

- Ha megértetted szavaimat, ugy észrevehetted, hogy itt családunknak nagy jövendőjéről van szó, - apád teremteni akar, s attól függ, miként engedelmeskedtek neki; azért ha a szerep tetszik, pályád szinte fényes lesz, és nem te leszel az első, ki a czélnak alárendeled magadat...

- Azaz... - szól közbe a fiu, - én meg fogok hizni, hogy bátyámnak zsirja legyen, - én pap leszek, hogy bátyám a világ fia lehessen, - én az alázatosság köntösébe fogok bujni, hogy bátyámnak aranyos mentéje legyen, - én az oltárhoz lépek hazug érzelemmel, hogy bátyámat azon körbe segéljem, hol a vagyonosnak a hazugságot is elhiszik! ... Bátyám, e szerepre semmi kedvem.

- Erőtelen vagy?

- Az lennék, ha érzelmeimet elhazudnám azon gyávaságért; mert apám miatt nem mernék az eddigi kényelemtől elszakadni.

- Gyerek! eszeden légy, apád már választ kapott a püspöktől, s az ilyen nagy urakkal nem jó ujjat huzni, kivált, midőn apád megszégyenitésével jár a vállalkozás. Gondolkozzál, talán egy pár napi elmélkedés más gondolatra térit.

- Vannak dolgok, bátyám, melyekre nem lehet kétféleképen felelni; pappá nem az apai akarat és a püspöki kegyelem tehet; hanem a hivatás, már pedig e nélkül a hazugságon kezdődnék pályám, és erre nem vállalkozom.

- Se nem dicsérlek, se nem vádollak! - mondja az öreg, - magamra vállaltam, hogy apád czélját veled közöljem, sorsod mindenesetre saját kezedben van; tehát nincs más hátra, mint hogy apáddal tudassam válaszodat is. Nem szeretnél pap lenni?

- Még e sima kifejezést sem szeretném, - bátyám, - véli a fiu, - s ne hogy kétely maradjon, határozottan mondom: nem akarok!

- Ez az utolsó szó?

- Dixi!