|
A
vándormadár.
Melyik leány nem vágyott elbucsuzni a világtól, melyben csalódásai voltak, -
egy elmaradt virágcsokor megkeserité szivét, a zárda falainak nyugalmába kivánkozott,
elfonnyadni és kereresztülsirni az életet. A férfi nem gondol a zárdára, a
hóbortos rossz dolgot keres: katonává lesz, - a rajongó beköszönt az első
szinészcsapathoz, melyet előtalál: az erős számot vet erejével,
küzdelemre vállalkozik; mert ezer példa után hiszi, hogy a sors a merész
előtt kitárja a markát.
Egy jó ösmerősömnak megjövendöltem, hogy el fogja venni azon nőt,
kit nem akart elvenni. - Jövendölésem beteljesedett, elvette; mert a fiu csak
hazudott, s a nő, igen bölcsen, a hazugságot nem hitte; tehát az én
ösmerősöm félvén a hazugság szégyenétől, elvette. Megvan az emberi
természetben, hogy a legegyszerűbb is keres méltánylót, - s e méltánylótól
ugy függ, hogy annak jó véleményeért mindenre kész. A mi fiatal Vámossy Lászlónknak
méltánylója kapitány-bátyja, s ez ember előtt nem tudott vagy nem akart
gyönge lenni: elment a világba.
A dunántuli jármű nem volt hintó, az alföldi göröngyök töretlenek, -
két olyan ébresztő, hogy a részeg kijózanodnék rajtuk jártában, az
ábrándozó pedig álomképeit elfeledné. Laczi barátunk dult kedélye daczára
elnevette magát a hátulsó ülésben, a sors a töretlen uton jelenté be neki, hogy
minden pályának kezdete rögös. A költészeti ábrándokat nem folytathatta
a rázós uton, - kénytelenségből pénzösszegét mérte össze a hosszu uttal. A
számvetésből a fölösleget ki kellett hagyni, egy tál tápláló eledel
délben, estelire ugyanannyi, - ezen gazdálkodással elérhet a kitűzött
helyig. Hát aztán? aztán... aztán dolgozni, ...mit? nem tudja, - de dolgozni
fog az éhelhalás ellen.
Ezen helyen némely olvasó, csupa részvétből alakom iránt, a fiunak
lelki állapotáról többet is szeretne tudni. Más ismét a könyvet
időtöltésre valónak hiszi, azok miatt tehát épen e helyen nem regényt
mondok; hanem valót, azaz: a mi épen hasonló állapotban velem történt, miért
nem mondanám el okulásul azt, a mit magam tapasztalék.
Nem szándékom életleirásomat kiadni, mint valami elhizott tánczosné, ki már
a szinpad deszkáira nem mer föllépni; mert fél, hogy a deszka leszakad alatta;
tehát hogy még beszéljen róla a világ, könyvbe irja le azon dicső napokat,
melyekben kenyér helyett kalácsot evett, azt sem a maga kezével, hanem
valamelyik külföldi vézna herczeg dugta a szájába.
Mondom, életleirással nem terhelem önöket; de minthogy megirigylették
mostani boldogságomat, s annak titkát kérdék: felelek a sok kérdésre, s
látni fogják, hogy a megirigylett boldogság nem nagy fejtörésbe került, csak
egy kis szenvedésbe, mint az a tüzszikra, mely a taplót meggyujtotta,
természetes következményeképen annak, hogy a kemény tüzkőhöz még keményebb
aczélt ütöttek. Senki sem törődik azzal: fájt-e a kőnek vagy
aczélnak? elég, ha az eredmény itt van, a fényesen csillogó szikra.
Ezelőtt tizennyolcz évvel én is hasonlitottam azon szerencsétlen fiatal
emberekhez, kik az aranyhegynél alább nem akarnak alkudozni, s ennek
elérésére nem akarnak többet tenni, mint hanyatt fekünni, és a sült verébre
tátott szájjal várni.
Önök elengedik a bizonyitványt, és puszta szóra elhiszik, hogy a sült veréb
nem röpült számba, s ha boldogulni akartam, alább kellett alkudnom, a
verébfogásra személyesen elindulni, s a megfogottat "manu propria"
megsütni.
Határozott szerencsémre akadt nekem is egy "kapitány bácsim".
Ez ember rajtkapott a sült veréb várásán, és darócz modorban, de ugyanoly
mértékü bölcsesség - és igazsággal bebizonyitotta, hogy:
1-ör: minden fiatal ember, ki a
sült verebet lesi: nagy filkó!
2-or: minden fiatal ember, ki saját erejét megkisérteni nem akarja: élhetetlen
naplopó!
Ma is kemény orvosságnak vélem az
ilyenfélét; de miután az efféle nyavalyát másnemű hólyaghuzóval
(vesicator) nem lehet hirtelen meggyógyitani, s az orvos a honoráriumot
öntudatában találta: bevettem az orvosságot, pályát választottam, jogász,
ügyvéd, végre magyar iró lettem. Ezzel bebizonyitottam, hogy aranyhegyről,
sült verébről nem álmodozám már.
És mégis irigylik boldogságomat.
(Igen, a léhák, dologkerülők.)
Furcsa; de épen ez a titok,
melynek leleplezésével barátim- és olvasóimnak adós maradni nem akarok, hátha
egy pár határozatlan fiatal embert megtéritek.
Most, tullépvén az életnek
válságos pillanatain, higgadtabb vérrel abban is bölcsességet találok, hogy az
ebédeknél a csemegéket utoljára adják föl, mikor a sok egyebet megették.
Gyermekkoromban én a csemegén szerettem volna kezdeni az ebédet, arra nem
gondolva, hogy a nyalánkság miatt megbetegedhetem.
Az életnek apró bajait
szükségesnek látom, mint az asztalon a paprikát és borsot, melyek néha és
helyes arányban azért hasznosak és jók, mert nem jók!
Kezdeni, - még pedig elhibázott
lépés után ujra kezdeni, semmivel sem kellemesebb, mint ölbe emelni azt a
hasábfát, melyet előbb saját lábunkra ejtettünk. - Orvosomnak
goromba gyógymódja szelidebb orvosságról tudni sem akart: kénytelen valék uj
pályát kezdeni, nem többel: három huszassal. E három huszassal ujra diák
lettem, mentem Veszprémből Pápa felé egy sárgarépás kocsin. Fejemet a
kocsi hátuljának kemény fájára eresztem, a városlődi hegyen fölmenve
bámultam a csillagos eget, tanácsot vártam a holnapi napra a koplalás ellen.
Hiába néztem, a csillagokat nem láttam két más csillagtól, melyek szememre
ereszkedének: e csillagok könyeim valának.
Ne szánjanak meg önök: azonnal
boldog leszek. Ezért irigyeljenek barátaim!
Eszembe jutván szánandó
helyzetem, számitgatni kezdem, hogy Magyarországnak tizenöt millió lakosa közt legalább
is tizenötödfél millió boldog: mert tudja, hogy holnap nem fog majd éhezni. Én
dolgozni akarnék, de nem tudom: mit dolgozzam?
A számitásnak alapja megvolt:
egyetlen országban tizenötödfél millió ember volt nálamnál boldogabb. Szivem
összeszorult, érezve, hogy ha az embereket állapotuk szerint számbavennék, mily
sok idő kellene, hogy a tizenötödik millióban reám kerüljön a sor.
Talán egy olvasóm megindul,
sőt a lágyabb szivű könyekre fakad. Ne fárassza magát, kivált a
fiatal ember, - jobb lesz, tanulja meg, hogy a labdát mennél erősebben
vágják földhöz, visszafelé annál magasabbat ugrik, - és hogy az aczélnak
próbája az, hogy akármennyire hajlott meg, a nyomás megszüntével előbbeni
egyenességébe pattan vissza.
Néhány órai elmélkedés
meggyőzött, hogy a megelégedés ugy szerezhető meg, midőn
sorsunkat másokéval összehasonlitván, tapasztaljuk, hogy bizonyos számban
mennyi boldogtalanabb van, mint mi. Ez órák elfeledhetlenek maradnak
előttem, a keserűség részemre olyan sós lé volt, mely a halat a
megpenészedéstől megóvja.
Vámossy László barátunk sem akart
kétségbeesni, az első napok ridegsége hamar elmult, egy éjszaka elaltatja
a fájdalomnak egy részét, s reggel érzi a határozott ember, hogy sorsát maga
választotta, nem várt egyelőre sokat; tehát nem is csalódhatott. Ötöd
napra és az utolsó forinttal egy dunántuli élénk városnak közepén volt.
Bejelenté magát a tanodai igazgatóságnál, és az illető elöljárót
tisztelettel kérte, hogy a tanulók mellett juttasson neki alkalmazást.
- Igen rosszkor, vagy még jókor jött
ön, két zsidó gyermek mellé kivántatik valaki.
A fiu megdöbbent, a sors itt
hihetőleg nem akart tréfálni, - a fiatal emberből ki akarta
pusztitani a maradék urfit. Nem tétovázott.
- Elfogadom.
- Fiatal ember, kegyednek külseje
és modora nem mutat olyan elhagyatottságot...
- Hogy ez állomást elfogadhatnám,
- ugy-e, ezt kérdi, igazgató ur?
- Legyen, eltalálta.
- A szegénységet eltagadni és
bevárni, hogy jó ruhámtól megváljak, sokkal nagyobb élhetetlenség lenne.
- Helyesen beszél ön, ...dicséri
az igazgató, - le az előitéletekkel, ...ön egy jóravaló kereskedőnél
adand magyar leczkéket, - fizetése készpénzben fölér egyszerű tartással és
szállással, - és örülök, hogy a mint gyanitom és bizonyitványai után hiszem, a
legderekabb fiatal embert vezethetem e házba. Fogja ez utasitást, ezzel menjen
oda, hova a czimezés szól. Isten velünk.
A bemutatás megtörtént, a
kereskedő elolvasván az ajánlatot, a fiatal embert örömmel fogadta.
- Uram! - óhajtom, hogy egykor a
zsidónak házát ön jó visszaemlékezéssel hagyja el. Ez a bevezetés: szabad
kérnem, hogy kezet szoritsunk.
Ez is megtörtént. Elment a
gyülőhelyre uj társaival ösmerkedni. A csinos fiut örömmel fogadák, ő
is örült, bár a társak sajnálattal vagy bosszusággal jegyzék meg: De már
zsidóhoz még sem mentem volna!
E szavakban jó adag sajnálkozás
volt, - és még a legerősebb is nehezebben viseli a sajnálkozást, mint
talán a szerencsétlenséget.
|