A hét leányos asszony.

Hat leánynak apja lenni, s a hetediknek alkalmatos nevet találni olyan gond, hogy kopaszra vakarhatta a fejét Szabó Zsigmond uram, egykori főbiró egy dunántuli vármegyében; hanem kedves feleségét viczispánnak is megválaszthatta volna a vármegye; mert mind a hét leányát férjhez adta vagyon nélkül, és mikor az utolsót is elvitték a háztól, keservesen panaszkodott, hogy miért nincsen még - hét!

- Ez a sok lány! mondja fohászkodva a tekintetes főbiró ur, mikor a legöregebbik lánya a tizenhatodik esztendőbe lépve kezet csókolt az apjának, és megigértette az apjával, hogy most már elviszi magával a szomszéd faluba bucsura, s az öreg mise után nem viszi mindjárt haza; hanem hallgathatja, mikor a hegedüt is huzzák.

- Sok lány? - viszontkérdi a tekintetes asszony el nem titkolt nehezteléssel, - mi lett volna belőled asszony nélkül, te, elkényeztetett magzatja az apádnak? pipádat rösteled megtömni, a hajdud reggel sorban tölti meg mind a tizenkettőt, tűzszerszám készen áll asztalodon, ablakban, kályhavállon, mégis bekiáltod a hajdut, és égve dugja a fejedbe. Kétszáz forintért lótszfutsz a vármegyének, három annyi érték vásik le rólad a kocsin, itthon én vagyok a gazda, a kertész, a kőmives, pallér, orvos, patikás, foltozószabó, néha az öreg bérességből is jut részem, mondd meg, hány fillér adósságot csináltam a nyakadra? kétszáz hold földből minden nap tudtam kalácsot adni, a fehér kenyérből eszik a hajdud is, ugy hiszem, ennyi elég azért a kis czimért, hogy tekintetes asszonynak hivatsz.

- Egy szót sem szólok, édes babám! békiti a föbiró ur a ténsasszonyt, - tudod, néha mégis meglepi az embert a gond, aztán könnyebben esik, ha nyöghet.

- Nekem pedig ne nyöszörögj, - folytatja az asszony, - czégért nem fogunk a ház ereszébe ütni azért, hogy lányaimat eladóvá tegyem, - menjen a tekintetes főbiró ur dolgára, az esküdt ur már az irodában várja ötven panaszossal, a lányok az anya gondja alá valók, és a ki az enyimre veti a szemét, tanuljon meg előbb kezet csókolni.

A főbiró ur elkezdett engedelmeskedni, kiment a panaszosok közé, mert az engedelmeskedés után megkivánt egy kis parancsolást, megfogadván titkon, hogy két hétig nem szól ilyen kényes dologról; mert mikor az asszonyoknak igazuk van, fölérnek egy vármegyével az alispántól le az utolsó szalmakomiszáriusig.

- Ezek a férfiak! - beszélget magában az asszony - huszonnégy esztendős korukig tanulják mesterségüket, s akkor még előbb pártfogót keresnek, hogy éhen meg ne haljanak. A leány előtt akadozva beszélnek, vagy akkorákat hazudnak, hogy a tizenkét oskolából egyet sem lehetne elhinni, - mire aztán egy józan eszű asszony valahogy kiszapulja belőlök a szelességet, és helyretéglázza, három-négy gyermeken ugy busulnak, hogy még lencséért is elcserélnék. Jaj, hogy ki nem kergetik az országból az olyan professzort, a ki különbet nem tud faragni annyi esztendeig.

Ez az elmélkedés tiz másodpercz alatt el lőn mondva, aztán megint ujra kormányozta a házat, a legnagyobbik lányt kikérdezte, hány korai libát küldhet alispánéknak; mert a főispán szombaton megérkezik, az olyan kényes urnak pedig nem adhatnak sunkát, hogy a foga elvássék, mig megrágja. Furcsa a buzgóság, mely most föltámadt benne, azt hitte: a vármegye becsülete van kérdésben egy pecsenyés tálban. Az a nagy ur a nagy világot keresztül ette, (van valami a dologban) most jő először ide a főispáni beiktatás után, és mikor ő három szakácscsal főzetett a vármegyének, az alispánná ugy fogadja a vármegye nevében, hogy valami szivós pecsenye után három napig megfekügye az ebédet.

Legöregebb lányával rendre emelgette a nehezebb libákat, aztán a legalkalmasabb hat darabot elküldte az alispánnénak. Még az nap kapta a köszönetet az alispánnétól, meg egy levelet, következő tartalommal:

- Az Isten áldjon meg a kedves küldeményért, épen legjobbkor jött; mert már vörösre égett az orczám a szégyentől, hogy mit adunk őméltóságának igy a tavasz elején. Tudtam, hogy nálad az ilyen jókor megvan, - de az a kérés, kedves barátném, mindig szégyennel jár. De mivel magad neki bátoritottál, most már mindent merek. Negyvennyolcz személyre akarnék ebédre terittetni háromszor, két ilyen nagy abroszom van; de már a harmadik napra toldani kellene, meg az asztalkendők is kétfélék lennének, segits ki, kedves barátném, nálad, tudom, raktára van a legszebbnek, küldj néhányat, ...aztán ...stb.

- Lányom! mondja a főbiróné, - emelj ki a szekrényből négyet a negyvennyolczasakból, - a hajduk és inasok összetódulnak ilyenkor, egy fajankó rádönt valamit, este sem lehet használni. Ott legyen az eszed, lányom, a megjelezetlenekből adj, - kinek mi gondja, honnét való a kendő? elég, ha jól lakik, törülje meg a száját, aztán köszönje meg, hogy ilyen ebédre meghivják.

A fürge lány előszedte a kivánt darabokat, az anya diadaltól boldogan nézte a szépen szövött darabokat, egy-egy kendőt kezébe vett, nézte: Ezt magam fontam! - ezt a harmadikat a hugod, - megismerem a szálat, ugy megsodorja, mintha az üdvösséget kellene elbirnia, - még fél, - még gyerek!...

Az összecsomagolás is megtörtént.

- Majd elfelejtettem, lányom, - gondoskodik odább - hamar elő egy nagy kosárral, a sajtolt gyümölcsből rakjátok félig a kosarat, másik felébe diót, szilvát és nádra füzött cseresznyét, - őméltósága elégedjék meg ilyen nyalánksággal, nálunk nincsen üvegház, hogy a tavasz elején friss őszi baraczkot adjunk.

Mégegyszer elolvasá a levelet, nehogy valamit elfeledjen, - legutoljára vette észre, hogy a kedves barátné előre kikéri, hogy legyen szerencséje, - és kéri, ne legyen szigoru a megitélésben!

Jól esett a tekintélyre való hivatkozás, - szive néhányszor hevesebben dobbant meg, aztán az öntudatosság ujra visszaparancsolta a megpezsdült vért; most szégyenlené, hogy önmagában is dicsekedni akar. A mit tett, kötelessége, - egy rendes, jó házi asszonynak lehet némi büszkesége, - de ezt mérsékelje: hogy ha nem volna, - megérdemlené a megszólást; mert nem tudott kötelességének megfelelni!

A megyei nagy gyülésre betódult a megyei nemesség szine, Szabó Zsigmond főbiró ur két kocsival indult ki; mert a két nagyobbik lányt ezen ünnepély alkalmával vezették be a társadalmi életbe.

Az anya lányaival ült a hintóban. A jó országuton kellemesen haladt a hintó, s az anya odaengedve magát az érzelmeknek, az egyik ülésben elandalodott. Az életnek váltakozó viszonyaiban leányaira került a sor, nem lehetett a serdülőket a négy fal között tartani; mert az emberi életnek nem a melegházakban, hanem a szabadban jeleltetett ki a tér, a tömeg között.

A fösvény rejtegeti kincsét, a pazarló mindenfelé szórja: s mindkettő gyönyört érez, bár különbözőképen cselekszik. Sok anya a tömeg közé hurczolja leányait, kicsiny hija, hogy nem ordit, hogy: eladók, - és szive repes örömében, ha a közeledők zaját hallja. Szabó Zsigmondné egy futó fájdalmat érez a gondolatban, hogy e két gyönyörü gyermeket a férfivilág kémlő szemmel nézi, terveinek, számitásainak tárgyául jeleli ki, hisz itt állnak a tömeg között, ...tehát választhatók! Az anya elpirult: valami léha azt gondolhatná, hogy az anya meg akar szabadulni tőlök, - tőlök, a kedves, szép, a jó gyermekektől. Ó, mi kin a kertésznek, ha virágait elkérik; - nagyobb a kin, ha azok mellőzve a kertben elhervadnak.

A két leányra nézett: majomszeretet nélkül mondhatta, hogy gyönyörüek. Akármelyikre tekintsen, a szép arczélü fők, lelkes szemeikkel, a legdúsabb hajkoronával a remek hajlásu nyakon az anyát egy ihletteljes fohászra kényszeriték, melylyel egy hálát bocsájtott az ég felé; ennyi és ily szép ajándékért.

Tudjuk, hogy előbb mily fájó gondolat bánta, - most az egyensulyt, a léleknek megnyugvását keresé önmagában, nevelési rendszerében, házvezetésének általánosan ösmert szigoruságában, hisz nála még a legkópébb vén bácsi is megharapta nyelvét, mielőtt kedélyes, de sikos észjárását gyakorolni akarná. Szabó Zsigmondné körül a hétköznapi embereknek is ünnepnapjuk volt; a főbiróné paradicsomának lángpallosu védője volt, s a borzast egyaránt megrótta a meggondolatlan beszédüvel. Közvéleményt teremtett maga körül, és rákényszerité családjának ösmerőseit, hogy a bibliai lángoló tüskebokor az uj testamentomban is föltalálható, és ott a gyarlóság saruszijait le kell oldani mindenkinek.

A városba érkeztek; délután meglátogatták a rokonokat és barátokat, s a kis szigeti sétányt is fölkeresték. A bámulók összesugtak, s mindenik megnyujtá csavargási idejét, hogy a körüljáratban szemeit a két hölgyön legeltethesse. Az ösmerősebbek ürügyet találtak néhány szóra, sőt a javabeliek is koczkáztattak egy kis tolakodást, sajnálva, hogy egy kis ajakmegcsipési jogra még nem elég vének, vagy a lányokkal való csevegésre nem fiatalabbak.

A főispán is megérkezett az alispán s két bécsi vendég kiséretében. Ez utóbbiak tiszteletbeli titkárok a magyar udvari kanczelláriánál: Gróf Óvári Kamill, (ékes név, melylyel szegény ember nem élhet uradalom nélkül) továbbá: Vámossy Aladár. Karika szemüvegeik, fővárosi halaványságuk a regényes nők előtt azonnal ajánlhaták őket, - egy vén táblabiró bolondos észjárásával azt kérdi: "Kik lehetnek ezek? mintha fehér répából faragták volna mind a kettőt!"

A város hires volt a szép leányokról, s hogy az idegenek fölfegyverzett szemekkel léptek a sétányra, két okuk volt: látni és láttatni. Mi, kik áldhatjuk Istenünket ép szemeinkért, nem határozhatjuk meg, hogy az illetők melyik szemükkel, a szemüveges vagy szemüvegtelennel látták jobban; de őket a sétányon járók leginkább szemüvegeik miatt bámulták meg.

Két-háromszori körüljárás meggyőzte az idegeneket, hogy a lányok paradicsomában vannak, nem győzték a föltünő szép hölgyeket kellőleg észrevenni. Vizsgálódásuk, vagy inkább: kémlődésük semmi fővárosiatlanságot sem koczkáztatott; mert a magasabb körök emberei az eredeti forrásokat szeretik: a pástétomot Straszburgban, a fekete kávét Olaszországban, a rókavadászatot Angliában, a szalonkát Szlavóniában, a szép leányt... mindenütt, itt helyben, ha ugy tetszik, - a mi ezen kivül van, az rájok nézve nem létezik.

- Mohamedre mondom, - kezdi Vámossy, - most értem, a törökök miért olvassák oly buzgón a "Koránt."

- A nagy próféta nem igérhetett szebbeket az igazhivőknek, mint e gyönyörü alakok. - Mondja a gróf is.

- Látod e két Vénust, - figyelmezteti Vámossy a grófot, s mindketten megálltak, hogy az elhaladókat nyugodtan megnézhessék.

- És mi nevetjük a régieket, mikor Jupiter nem röstelt hattyuvá lenni Léda kisasszonyért.

- Mikor is megyünk el, Aladár? Kérdi Vámossy.

- Holnap reggel akartunk, - lőn a válasz; de ha a főispán megigéri, hogy a tánczvigalomból e két hölgy nem fog hiányzani: három kisvárosi napot átunatkozhatunk egy irigylendő éjszakáért.

- Láttatok valamit? kérdi a főispán a megállókhoz érve.

- Két hurit, kikért mohamedánusokká leszünk! Felel gróf Óváry.

- Egyik főbirónak leányai.

- Szegények? Kérdi a gróf oly hirtelen, és oly számitással, hogy erőltetésünkbe kerül a szót leirni.

- Kétszázholdas, hét leányos apa.

A felelet nem lehetett jobb az ifju grófra, s a mint Vámossyval karonfogva álltak, a feleletre egy gondolatban és egyszerre szoriták meg egymásnak karját.

Szegény! gondolá a két titkár, - a mythologiában Jupiter is megszorulhatott, s a mennyei vetélytársak miatt kénytelen volt Európa után a legotrombább állatnak alakjába bujni, - a mai világban a szegénynek ajtaján nincsen zár: ha volna, hol repülne be a régen várt és ezer alakban óhajtott szerencse.

A főispán bevégezte a szeleburdi éveket, - őméltósága már csak adomákat beszélt naplójából, és jóságától kitelett, hogy az idézeteket mint szerencsés tapasztalatokat mondá el az ifjabbaknak. Észrevette vendégeinek fölvillanyozott kedélyét, hirtelen odasugja nekik:

- Kár volna elmennetek, a kedves gyermekeket közelebbről is láthatjátok a holnaputáni vigalomban.

- A napi parancs: Maradunk.