A kenyérköz.

Közönséges utczába, a legegyszerűbb butorzatu szobába lépünk, - itt kezdődik az érdemteljes pálya az iparkodónak, és ilyenben végzi viharos életét az elrongyosodott nagyuri fajzat, hogy utoljára tanulja meg, mily kicsiny helyen kénytelen megférni az ember.

Az egész várost végig futotta a hir, hogy Szabó Zsigmondék szép lányai miatt kardot rántanak ma. A főbirónét elfutotta a méreg, neki sem fájós szemü Liája, sem Ráchele nincsen, hogy a régi pásztorkodás helyett, érettük most véres napszámot szolgáljanak. Kinek mi köze az ő lányaihoz? nem ütött czégért a ház végébe, hogy eladónak kiabálja őket, és senkitől sem kért foglalót, hogy annak jogán már czivakodhassanak értük.

Ha el kell az anyai fészekből ereszteni aranyos madarait, bizonyosan nem adja olyannak, ki éles késsel szalad minden embernek, - a ki meg akar fülétől válni, vágassa le a maga bolondjából, aztán ne beszélje, hogy köze van ide más ember lányának. Adták-vették a szót, végre Zsigmond bácsi bölcsen azt gondolta, nyakára megy valamelyiknek, és "kikéri" azt a tisztességet, hogy a borbély legény egész nap az ő házának hirével borotválja meg a fél várost.

Laczi a pénzügylet után bánatosan járkált a szobában, - látta az utat, melyen elkapatott testvére járt, és elgondolá, mily lelkiismeretlen fogja kizsarolni az apát, ki szeretetét azzal bizonyitandja be, hogy fiának utját folyvást könnyen járhatóvá tegye. A csapásokat a pazarlásnak végén fejtörés nélkül kitalálta, egymást adá e lánczolat, s elvezette azon pillanatra, midőn a szülők kiábrándulnak a szegénységben, és bár kinzó volt e gondolat, nem hárithatá el magától; mert egy gondolat azt sugta, hogy csak az elszegényedett apa nyitandja meg szivét neki, ennek a másiknak!

Valaki kopogatott. Egy megyei hajdu levelet hozott a - testvértől. - Szemrehányás volt a levélben, a meggondolatlanság, fejesség, konokság egy füzérre valának szedve, - a családnak megalázása és még az elaljasodás is meg voltak emlitve, végül az udvari titkár ur bejelenti, hogy szóval mondja el, a mi a levélbe nem fért, - és kijelenti, hogy ez egyszer még megkisérti, ha öcscsét eszére lehetne hozni.

Megint kopogatnak. Laczi megdöbbent, saját sorsával régen tisztában volt; de hogy az leczkézze, ki az apát is le fogja vetkőztetni: erre különb komédiás kellett volna, mint ő, - ki nem hazudott a szülőknek, nem a sorsnak, és nem tudta, hol az a takaró, mely alá lehetne rejtenie érzelmét, hogy az apagyilkos nevét ki ne mondja.

- Én Szabó Zsigmond főbiró vagyok! Mondja a belépő, nem várva a szokott beeresztést.

- Én pedig Vámossy László jogász, - nyilatkozik az elfogadó, - e szerint a tekintetes ur észreveszi, hogy aligha el nem téveszté az ajtót.

- Sem ajtót, sem az embert, - fiatal barátom, - hanem előre bocsánatot kérek, hogy valaminek okáért olyan tüskés vagyok, hogy a "szabadot" be sem várva, majdnem ajtóstól rohanok be. Egy csöppet sem botránkozom meg, ha uramöcsém kikerget az ajtón.

Laczit megmosolyogtatá e különös kedélyü ember, és felelet helyett a legjobb széket rántotta elő, hogy vendégét némi előzékenységgel nyugtassa meg.

- Köszönöm uramöcsém emberségét, - mondja a főbiró nagyot fujva, - és előre kérem, ha leczkémet rosszul mondanám el, bocsássa meg; mert egyszeri hallás után mondom el, a mint az én asszonyom egy szuszszal lereczitálta. El is kezdem azon a két bécsi uron...

- Kettőn? Kérdi Laczi a főbirót.

- Jó, - kezdjük az egyiken, - nem a grófon, - a másikon, ...hogy is hivják?

- Vámossy...

- Nem uramöcsémet, - hisz tudom, hogy önt Vámossynak hivják; hanem azt az udvari titkárt!

- Az is Vámossy, - bizonyosan mondhatom a tekintetes urnak.

- Sokalják egymást, kedves uramöcsém, hogy egymást akarják ölni?

- Ha az az ur a főbiró urat kérte volna meg fenyegetésre, minek irta e nyomoru levelet? Az egyiket elengedhette volna.

- Kezdem nem érteni a dolgot, - kedves uramöcsém, - azért hadd beszéljek én, és ha megértett, elmondok egy öreg miatyánkat! Én sohasem jártam külföldön, különösen nem jártam Francziaországban, hol olyan bolond szekta is van, mely azt vitatja, hogy a mi az enyém, az az övé is. A divat Párizsból jő Bécsbe is, és ez a két bécsi ur módivá tette két csövű perspektivummal más becsületes ember gyerekére czélozni, s a mit látott, a szinházban mások hallatára inventálni, mint valami kótyavetyét. Mindenki megbotránkozott, a jogász urak szinte fenyegetésre is fakadtak, s mint hallom, önnek az a másik kiadás Vámossy szállását is megmondta.

- Hasonlót cselekedtem én is!

- Értem, uramöcsém, - magam is azt mondanám: eb ura a fakó, - kinek velem van dolga, mászkáljon utánam, ha a Herkópáter fia volna is; de, uramöcsém, az én lányaim egyszerű falusi lányok, bizony nem érdemlik, hogy könyvet irjanak róluk, pedig ha uramöcsémnek több esze nem lesz, mint amannak: hét télen, hét nyáron gyékényen lesz nevük.

- Ne tessék aggódni...

- Aggódom biz én, kedves uramöcsém, nem is sajnálnék két darab százast, ha ezt a két hebehurgya frátert ellopathatnám; mert, barátom, hét leánynak apja már a hetedik komát is kinnal találja, hát a hetedik férjet, feleségem pedig azt mondja: ő nem éhes a vasorru bábának hirére, hogy leányaiért a férfiak egymást nyársba huzzák. Száz szónak egy a vége, kedves uramöcsém, jogászbarátai csupa tiszteletből ön iránt óvakodnak az ön dolgaiba avatkozni, ekkép magam jöttem ide, ne engedje, hogy gyermekeim hirbe keveredjenek. Ezt ön, a mindenki által égig magasztalt, bölcsen belátja; én meg szentül fogadom, hogy lányaimat városba mutogatni nem hozom többször. Isten engem...

- Ne mondja ki főbiró ur, - az a két gyermek nem érdemelte meg e szigoruságot, - viszont én jótállok, hogy verekedés nem lesz.

- Persze, uramöcsém ez alkalommal füllenthet is, engedelmet kérek; de ha az a másik provokálja önt?

- Teljes lehetetlen.

- Hitesse el velem kedves uramöcsém, - Istenemre mondom, nem talál nálamnál becsületesebb embert, ki az őszinteséget inkább megérdemlené.

- Drága titkot akar tudni a főbiró ur, - de az apának, a gyermekiért nyugtalankodó apának megmondom, és nem kételkedem, megnyugtatom; mert az is hatalmamban van, hogy e két ur még ma eltávozik a városból, és soha be nem teszi lábát ezen vármegyébe.

- Már kezemben a tallér egy öreg misére, csak beszéljen, kedves uramöcsém.

- Egy kis történetet kell elmondanom, rövidet, melyben előfordul egy gazdag ember, kinek két fia volt; de gazdagságát csak az öregebbnek akarta adni, hogy az majd nagy ur lehessen, a másiknak pedig azt a szerepet juttatta, hogy bátyját tolja föl a hatalom polczára, és hogy annak még több pénze legyen: álljon be papnak! A kisebbik fájó szivvel ment el az apai háztól, beállt szegény diáknak, tanitásból él, tanulja a kenyérkeresést, remélve Istentől, hogy egykor nem csak a sótalanból juttat neki. A történethez nincs több: a kedvencz az a bizonyos udvari titkár a "megyeháznál" - s a földönfutó: én vagyok, a kenyérköznek ezen szobájában.

- Testvérek önök? Mondja fölugorva a főbiró.

- Kik meg nem gyilkolhatják egymást.

- Barátom, - megmázsáltatom magamat, - olyan könnyü vagyok, hogy reggelig eltánczolnék, csak azt mondja meg, miképen olvassa ki őket a városból; mert egy udvari titkár olyan adutt, mely az alispánt is elüti.

- Saját titkomat elmondám a tekintetes urnak, - reménylem, hivatalos kézbe tettem le, - mondja megilletődve a jogász; - de másnak titkát meg kell őriznem, s az előzmények után szabad kérnem a nyugtalankodó apát, higye el, hogy csak testvérem viheti el lakolatlan nagy városi impertinentiáját; de elvitetem vele ön, - neje - és gyermekeiért! szavamra fogadom.

- Ember vagy öcsém, - mondja fölolvadva a főbiró, - különb ember vagy apádnál, fogadj apádnak, holnap nálam leszel estelin, ahol kilencznek főznek, jóllakik a tizedik is. Szerbusz, - hanem eljőj, különben hajdut küldök éretted.

A főbiró örömében nem tudta, mit csináljon, összeölelte a fiut, kiről a városban mindenki nagy méltánylattal szólt, modorával, kiváló viseletével gyanittatván, hogy valaminek áldozata, - s a titkot kutató közönség a "regényesség" után éhezve kedvenczül fogadá a fiut.

A főbiró elmente után Laczi nyugodtabb lőn, mások zavara mellett a maga baja türhetőbbnek látszék. A levélnek testvérietlen szelleme megdöbbenté, de nem volt váratlan, viszonzásra ez értelemben nem gondolt; de egy kis számadásra igen.

Az ajtó megnyilt, az udvari titkár volt uri személyében.

- Idáig sülyedtünk, - kezdi, gunyosan nézve körül a túlegyszerü szobában, - saját szemeimmel látok mindent, nem kételkedhetem.

- Szavaid meggyőznek, hogy e nyomorult levelet is te irtad, - én sem kételkedhetem; de mivel testvérem vagy, a szigoru büntetéstől ez alkalommal megmenekszel.

- Rettenetes emberré lettél, mióta nem láttalak.

- Hihetőleg bebizonyitom, mielőtt szobámat elhagynád, előbb azonban mond el, miért jöttél? s ha bevégezted, gondom lesz rá, hogy e napot el ne felejtsd.

- Hamar készen leszek az urfival, - mondja a titkár, - ha tudom, hogy a véletlen épen e városba kergetett, nem jöttem volna ide.

- Kettőnk közöl az idejövetel rád nézve bizonyosan hátrányosabb.

- Veled szavazok, - nem lehet rám nézve kellemes, hogy testvéremet mint valami mendikáns diákot lássam, - azért mindenek előtt megparancsolom, hogy mig itt leszek...

- Csak három órát engedek, - mondja Laczi óráját megtekintve, - a posta egy óra mulva megérkezik, azt mondhatod, hogy sürgős levelet kaptál, s emiatt el kell utaznod grófi barátoddal.

- Elment az eszed, ficzkó? ...mondja kemény megütközéssel a titkár.

- Sohasem voltam józanabb, még azon napon sem, melyen elhagytam az apai házat, nem akarván magamat testvérem nagyravágyásának föláldozni. Akkor csak gyanitám, hogy nincsen szükség áldozatomra, ma már tudom, hogy az a testvér elkényeztetett és oly hiu, hogy a nagy urak légkörében akarván élni...

- Vissza ne élj türelmemmel, nehogy haszontalan diáknak tekintselek, és hatalmamat megmutassam.

- Mindig ily fönnhangon szoktál beszélni?

- Veled hasonló emberekkel folyvást.

- Nem akarok hosszan feleselni, előbb három órát emlitek, nincsen kedvem ez időmennyiségből percznyit is engedni, ezt azon névért, melyet közösen viselünk, mely ma e városban fecsegés tárgya.

- S még te mered családi nevünket óvni?

- Ha az idősebb testvér előtt olcsó, - drága az ifjabb előtt, - ki a családi nevet nem akarja az árverési hirdetések közé juttatni.

- Nem értem ez ügyetlen czélzást.

- E czélzás nem ügyetlen, titkár ur, egy bécsi uzsorásnak zsebében megtalálható a bizonyitvány, és apánk rettenetesen kijózanulna, legalább is ötven százalékkal hat hónapra! - Kár volt ide fáradni, a vigjáték önre komédia lőn, melyből olcsón szabadul ki ön, ha három óra mulva elmegyen.

- Csak meg akartalak egy kissé ijeszteni, szeles gyerek, ...mondja hirtelen más hangon beszélve a titkár, - szent a béke, punktum!

- Azon föltétellel, hogy három óra mulva elmész.

- Lehetetlen, Szabó Zsigmondéknál jelentett be a főispán.

- Azon laknak küszöbén nem fogtok belépni, - s ha neked több eszed nem lesz, grófodat oly nevetségessé teszem, hogy meg nem állhat jóravaló emberek között.

- De megbékülsz?

- Ellenséged nem lehetek, bocsásson meg neked az Isten; mert oly hiu vagy, hogy az uj testamentumnak Ezsaujává lennél, ha testvéred oda nem lökte volna a lencsét, hogy edd meg magad, és maradj tulajdonosa a szülői kedvezésnek.

- Igy váljunk el?

- A mint te akartad, és nem találkozunk addig, mig meg nem állit az a nagy fal, mely a vakon rohanóknak fejét be szokta törni. Szerencsés utat!