Pár óra főbiróéknál.

A nagy közönség akkor mondja, hogy: értem! mikor a megmagyarázatlant legkevésbé érti. A gróf hirtelen elutazott barátjával, ki gondolhatott mást, mint hogy a "találkozásnak" eredményét akarják eltitkolni, s minthogy Laczi barátunk ép volt egész testében, bizonyosan amaz ment el bénán. A közönség beszélt, Laczi nem közölt semmit, nehogy a "testvéri viszony" miatt azt is kérdeznék, a mit rejtélyesnek látszó viszonyából ezelőtt is tudni szerettek volna.

Szabó Zsigmond főbiró ur haza ment a jó hirrel. A téns asszony jól ismerte kedves életpárját, s annak egészséges arcza előre eldeklamálta, hogy utjának a legkedvezőbb sikere volt. Behivta nejét a mellékszobába, elmondá "bizalmasan" a titkosabb részt is, hogy Vámossy László az apai nagyravágyás elől menekült, és készebb volt másoknak porontyát ábéczéztetni, mint hágcsó lenni az elkényeztetett testvérnek pályáján.

- Hát mit akart az apja? Kérdi a főbiróné.

- Gondold el, - mondja a hét leányos apa saját helyzetéből érthető szörnyülködéssel, - azt a szép fiut akarata ellen papnak akarta adni!

Mondám, hogy a főbiróné csak akkor pattant föl, ha Szabó Zsigmond ur töprenkedett: hét leányának hol kap férjet? és mégis most oly bosszuság fogta el az asszonyt, mintha azt hallaná, hogy akadt apa, ki gyermekét zabért cseréli el. Le nem irom ide azon "titulákat", melyeket a tüzről pattant asszony igy négy szem közt elmondott, utóbb könyekre fakadt, elképzelve, hogy az ő gyermeke halálra ríná magát, ha egy napot kellene keresztül élnie anyai szeretet nélkül.

- Ilyen bolondok vagytok ti, vén apák! Mondja az asszony, bűnbabokat keresvén, és az illető helyett kész volt saját férjét lepirongatni. - Látod, milyenek vagytok, - azt gondoltam, hogy te a hetet sokallod, - annak a másiknak kettő is sok, - egyik tizenkilencz, a másik egy hiján husz, - teritett asztal, mindig töltött pipa, egy kis pagát ultimo, dologban telhetetlen feleség, - ez kell nektek.

Szabó Zsigmond bölcsen hallgatott, neki is volt ilyen lelki bundája, melyben a förgeteget kiállani szokta, békén várta, hogy a feleség könyekre fakadjon; mert ha a fájdalomnak leve egészen kifolyt, a kedves jó asszony mégis férjének nyakába borult.

- Kedves anyjukom, megszapultál megint, - kérleli a férj, - kiállom szó nélkül, - igazad is van egy kicsit, de én sem vagyok Saturnus, hogy magam gyermekeit megegyem, és elhidd, még ráadásul nyolczadikul elvállalnám ezt a fiut, ha még ölbeli gyerek volna.

- Hangosabban mond, hogy magad is meghalljad, aztán elcsodálkozzál, hogy tegnapról mára igy kicseréltek.

- Ne zörögj, kedves feleségem, - látom más embernek cselekedetét, - érzem: nem olyan vagyok, és szeretnék még különb lenni.

Valaki kereste a főbirót, a hajdu bekopogatott az ajtón. Félbehagyták a beszédet, záradékul hamarjában azt mondja:

- Holnap estére meghivtam Vámossyt, kérlek, fogadd szivesen, minden jó szót kétszer hallok meg, mintha nekem mondanád.

- Jó, jó, öregem, - eredj dolgodra, - ma, látom, a lólopónak is könnyebb dolga lenne előtted megállni.

Tarka az élet, mitől? A millió véletlenségtől, mely váratlan jön, megdöbbentve, - s ha megszabadulunk a bajtól, a megnyugvás boldogságot áraszt a megriadt szivbe.

A főbiróné jól ösmerte az emberek nyelvét, azt a beszédvágyat, mely a friss jó hiren rágódik, mint az inyencz, ki a ritkaságot szereti befalni, s azon kivül, hogy megette, másodszor élvezi, midőn dicsekedhetik vele. Ha a rózsát tövisei sem tudják minden támadás ellen megvédelmezni, Szabó Zsigmondné sem hitt tekintélyében, melyet a gyengeségekkel teljes embertársak is megsüvegeltek; a beszéd éles kés, és ha hir lesz belőle, bárddal ér föl.

Az élet küzdelem, elkezdődik velünk, a mint meglátnak, a mint az első hangot kiejtjük a társadalomban, és ránk alkalmazzák a sulyt, megmondják: mennyit nyomunk? hangunk mennyire éles? arczunk tűrhető-e? mekkora falatot nyelünk? és hihető-e, hogy nem kapunk szomszédunk tányérába? Kiszabják a helyet a milliók között, és jaj nekünk, ha kellő órában meg nem győzzük véletlen környezőinket, hogy elférhetünk mellettük.

Kedélyünk, arczunk, lelki tulajdonaink önvédelemre ösztönzik a többit, és kiki attól félvén, hogy előnyeink hihetőleg az ő egyensulyukat billenti ki, - mindenki készül helyzetét védeni, tettel, szóval, mely az igazat kiabálja, pedig rágalmat gondol.

A közvélemény a kiváló felé rohan, először bámulja, aztán keresi a hiányt vagy hátrányt, mi benne találtatik, és örül, ha kisebbnek mondhatja: ekként a távolság közte és a másik között apad.

Két fiatal és szép leány egyszerre! El ne aludjatok anyák, vetélytársné lesz mindkettő, - a harcz élet- és halálra lesz meginditva, - hisz a vén tudós is érdemet követel, ha a még ösmeretlen csillagot először látta meg, - hát a tudatlanok hogy rohannak a még nem látott felé, mintha az a többi millió csillag lehomályosodott volna az égről.

Vámossy Lászlót a kis város köreiben regényhősnek vélték, - s a kiváncsiság poroszlóként járkált utána. E poroszló utolérte a szinház csarnokában, elérte az érdekeltségnek látszólag legérdekesebb pillanatában, társainak élén védve a két legszebb leányt. Nincsen irgalom, a poroszló előszedte bilincseit, a szavaknak, a véleménynek lánczát, melyet megérdemlett azon kitalált védelemmel, midőn már az ellenfelek egymásnak lakásaikat is megmondják.

A főispáni vigalomban megösmerkedett Laczi a főbiró családjával, - másnap este a legszorosabb családi körben találjuk őket együtt.

- Öcsém! - mondja a főbiró a fiunak sorsát érdekkel hallgatva, - én káromkodtam volna.

- Nem káromkodott volna főbiró ur, - állitja Vámossy, - a menekülőben elcsendesül az indulat, minden lelki ereje a menekülésre összpontosul, s a mely pillanatban önerőnk győzött, először élvezzük a gyönyört, hogy az állatok- és mindennapiaknál különbek vagyunk. A két öles árok elrémiti az embert, kétségbeesni készül gyarlóságán, mely e két ölön hatalmaskodni nem tud, s ha egy bőszült marhátóli félelem megriasztja, a két ölnél szélesebbet ugrik. Mit gondol, főbiró ur, e siker káromkodásra készti az embert? nem, visszavágyik a tulsó oldalra, hogy erejének öntudatában még gunyolhassa és ingerelhesse az oktalan állatot. Hányszor lesz elmondva jó barátok között e történet, és mily nyugalom ösmerni a bennünk lakó erőt. Épen az ellenkezőre érzünk buzgalmat, a hálára a Teremtő iránt; mert megkülönböztetett.

Az anya áhitattal hallgatta a fiut, a lányok pedig öntudatlan örültek, hogy a fiatal ember nem ugy beszél, mint a regénybeli hősök, kik olyan szépet mondanak, hogy az ember kételkedik, esznek-e az ilyen urfiak kenyeret. A lányoknak az első párbeszéd kemény próbatét, melyen nem a magunk professzora kérdez; hanem az idegen!

- Hát apád?

- Máig mit sem tud rólam, bizonyosan elhiszi, hogy valamerre rongyban járok.

- Hát ha irnál neki?

- Örülne, hogy kinevethet, - mert bebizonyithatná, hogy nála nélkül élhetetlen vagyok. E győzelem neki egy hitvány gyermeket adna, már pedig én azt hiszem, hogy mindkettőnkre nézve kellemesebb lesz egykor az ellenkezőt bebizonyitani.

- Mégis kinos lehetett az első napok elhagyatottsága?

- Megtanultam a belsőbe nézni, megkeresni önmagamban a megelégedést. Utamban láttam sántát, az én lábam ép volt, - láttam nyavalyást, én egészséges valék, - beszéltem fáradt aggal, ki elbeszélte, mily bolond volt egykor, s ha mégegyszer fiatal lenne: az kivánt lenni, a mi én valék, - láttam gazdagot, ölte az unalom; mert gondja nem volt, mi ellopta volna tőle az időt, engem a holnapi napnak kenyereért kergetett a szükség, nem értem rá ásitani. Gyanitám, hogy eddigi ösmerőseim mind eszeveszettnek mondanak, én pedig tudva, hogy nem akartam eszköz lenni, és hogy a napi gondokkal meg tudok küzdeni, megtaláltam az Istennek legnagyobb bölcsességét, az elhagyott, félreértett, méltatlan üldözöttnek menedékét, az öntudatot, melyyel az Isten ugy vigasztal: hisz megtettél mindent, hogy az emberiségnek haszontalan terhe ne légy, nem elég ezt tudnod, - dobossal akarod összecsőditeni az embereket, hogy megbámuljanak? Ha megdicsérnek, beszámolt az emberiség, nem maradt adósod. A jutalom önmagunkban fekszik, a boldogságot nem a szomszédban kell keresni, ott van bennünk, a legjobb helyre van elzárva e kincs, belőlünk senki sem lophatja el.

- Öcsém, apád nem vétette el, hogy papnak szánt!

- Ez a kis prédikáczió azóta gyűlt össze bennem, mióta pap nem akartam lenni, - mindössze nagyon kevés, egy vasárnap elmondanám, a másikra nem maradna semmi.

- Ki tudja?

- Ma nagyon beszédes lettem; hónapok óta hallgattam, - most érzem, hogy a magamra parancsolt hallgatás természetellenes, - az első részvétre kiolvad belőlem a szó, türelmes hallgatókra találtam, s a részvétnek melege kiédesgette vallomásaimat.

A lányok érezték, hogy a könyvek olvasásakor olcsóbbért is sirtak, - vigasztalóul a könyvben tiz lapot átforditottak, hogy a szenvedés hosszan tart-e még? mert az ember szereti a regényhősnek boldogulását tudni, - s e boldogság az olvasónak kinjából is elvesz nagyját.

- Nagysádtok megbocsájtanak, hogy vigabb kalandokat nem beszélhettem, - mondja a társaságon körültekintve, - mentségem az legyen, hogy mindezt rövidebben lehet elbeszélni, mint keresztülélni.

A legőszintébb méltánylatot kapta feleletül, - a mindennapi komédia a legerősebb idegeket is kifárasztja, s az élet, az egyensulyra utalván az élőt, kivánatossá válik a kedélynek megnyugasztalása, a lélek békét óhajt, a meggyőződésnek feszélynélküli hangját, ellenkezőjét a zaklató élvnek, akár néhány könyet, mely a hazugságnak nem nyitja meg csatornáit.

- Hát a jövendő, kedves öcsém? Kérdi részvéttel a főbiró.

- Tanulmányaimat maholnap befejezem: tudom, milyen kapával fogok dolgozni, - a többi jó részben az Isten dolga, ki épen akkor nem hagyott el, mikor a szégyenben felejthetett volna.

- Bizony mondom, pap leszesz öcsém!

- Fájdalom, odáig értünk, hogy a "készhez" az emberek annyira hozzászoktak, hogy szerintök az Uristen többé nem mindenütt, csak a paplak körül tanyázik, és csak a prédikáczióban emlittetik. Én vele sétáltam a Tiszától idáig, beszélgettem vele sokat és sokszor, és következőkre tanitott: A gazdag nem tud elfáradni, későbben éhezik meg, akkor is csupán a sokféléből izlik neki valami kevés, - nem dolgozott, nem találta meg a fűszert, mely a szegénynek az egyetlen tál ételt áldásképen adja. - A gazdag nem tud elfáradni, négy lovon megyen sétálni, este pénzért mulattatja magát, - az éjnek legkésőbb órájában gyötri magát a formaságok, betanult modorok között, és órákig nem tud aludni, mig a szegénynek szemét lefogja az álom, előhordja neki tündérképeit, egész hosszu éjszakán gyönyörködteti. - Ilyen nyugodalmat és szép álmát nem tud a gyógyszertárban venni a gazdag. A szegény örök hűséget annak esküszik, kit először szeretett, - a gazdag a szeretetben elfáradva, a hűséget az utolsónak mondja; - esküszó nélkül már senki sem hinné el. A barátság nem olyan, mint a virág, mely a magasban egy ágról többfelé hajlik, a barátság gyökér, mely alant egymásba ágazik számtalanszor, és az éltető nedvet ugyanannyiszor megosztja. A gazdagnak mindenki hazudik, hogy szegényebbé tehesse, - a munkás kéz kialkudja bérét, és arról törvények biztositják. A nyavalya jobban megkeresi a henyét; mert az ráér vele beszélgetni: a munkás kiizzadja, s mikor a homlokról letörli a párázat nedvét, bajától válik meg, s munkájának az Isten egészséggel fizet. A baj nem mindig baj, küzdenünk kell vele, és a munka ügyesebbekké, boldogabbakká tesz, hisz a csodával határos találmányokat az inséggel határos kényszerüség kergette ki az emberi agyból, s ha van az embernek büszkesége az állatokon fölülemelkedni, és elhinni azt a nagyravágyó gondolatot, hogy a teremtésnek urai vagyunk: munkával, és annak remekeivel bizonyitottuk be, nem azzal, hogy a képet - aranyon megvettük. Az óriás bolondokat a dusgazdagok követhetik el, - a dicsőség a törekvőé: ki tagadhatná, hogy ezt csak egy Isten rendelhette ilyen bölcsen. Ez volt második prédikáczióm, és biztositom önöket, hogy harmadikkal nem untatom.

A főbiró megölelte a fiut, a nők szintén fölálltak és közelebb léptek az ölelkezőkhöz, a részvét, a meghazudtolhatlan érzelem észrevétlen vezette őket a csatlakozásra.

- Nem tudjuk meghálálni önnek ez estét! Mondja az anya két lányát kétfelől magához szoritva, s a két viruló arcz szó nélkül monda, hogy ugyanazt gondolák.

- Remélem, - mondja a főbiró, - házunknak barátja maradsz, öcsém.

- Mig önök meg nem unnak!

Rövid esteli alatt még folytatták a beszélgetést, a lányok szinte belevegyültek a társalgásba, a ma először látott fiatal jogász oly kevéssé látszék idegennek, hogy a nehézkes óvatosságra nem volt szükség a beszédben.

- Ön ügyvéd lesz? Kérdi Mari, az idősebb.

- Pörvesztő! Mondja tréfával a jogász.

- Nekem volna valakivel perem, - mondja a lány anyjára tekintve, mintha beleegyezésével akarná elmondani: legyen ön e perben az én ügyvédem.

- Előre meg lennék vesztegetve, ha nagysádat védelmezném, - szabad kérnem az ügyet nevek nélkül, - igy pártoskodással nem vádoltathatom.

- Beleegyezem, - mondja a hölgy, - a nevek elmaradhatnak, csak azt mondom, hogy a ligetben sétáltunk, hol azok az óriás fák vannak, melynek magasaira szokták a lányok neveit fölvagdalni.

- Ösmerem a helyet, jogászbarátaim szoktak e nyaktörő munkára vállalkozni.⁴

- Igen, a jogász urak igen szivesen engedelmeskednek a városi kisasszonyoknak.

- A kisasszonyok kárt tesznek az emberiségnek e különös kivánsággal, mely itt félszázados divat.

- Ön nem menne fel azon magaslatra? Kérdi a lány.

- Semmi esetre sem.

- Még ha a legszebb hölgy kérné is?

- Annak legkevésbé; mert az bánná meg leginkább a kérést.

- Megbánná!

- Igen, - megbánná, - a regényirodalomban csak olyan könyveket olvasunk, melyekben a hajdankori regényességnek táltos példáit, az önfeláldozásnak oktalan jeleneteit irják meg, s a fiatal lányok és udvarlóik - nem akarnak kevésbé regényesek lenni; a ligeti fákra vágott nevek ezt eléggé bizonyitják. Az élet ennek ellenkezőjét termi meg, az egykori famászó, ha férj lesz, nem olvasván olyan könyvet, melyben az is meg lenne irva: hogy a figyelemnek külső jeleire a házasságban még nagyobb szükség van, ha nejeik elejtik a zsebkendőt, röstelnek lehajolni, hisz a feleség ejtette el! Mit gondol, nagysád, a mely szép hölgyért egykor az udvarló a fára is fölmászott, mily fájdalommal látandja a valót, mely nem csak nem regényes, de még nem is gyöngéd. A férfiaktól sokat kell kivánni, közös jogot, és azt, hogy a tizenkét oskola meglássék rajtuk. E tizenkét oskolában foglaltatik az emberség, a költészet, a bölcselem és a jog! Az első megtanithatá a férfit, hogy a nő a gyengébb fél, igy támaszra és gyámolitásra van szüksége, a költészet megkivánja az előzékenységet, a bölcselem a belátást, végre a jog azt, hogy a jog akkor is jog, mikor a gyengébbnek van rá szüksége. A mely férfi a fára mászik, - nem ösmeri önméltóságát, - és semmit a négyből, melyeknek összege alkotná a kiképzett lelket. Ne alázzák meg a lányok az udvarlót, - és az épen hagyott öntudat nem tartóztatja vissza a férjet, hogy a kendőért lehajoljon, mert csak két lábnyira hajolt meg.

- Győztem! mondja a leány.

- Tehát mégis önt védelmeztem, - mondja Vámossy, - kimondhatlan örülök, hogy egy véleményen vagyunk.

A lány hirtelen elvörösödött, ...a gondolattalálkozást igy bevallani, maga sem tudja miért, kemény föladat, tagadni szinte nem lehet: érzi, hogy az emberek sorsa magasabb intézőnek kezében van.