Ur és szolga.

Az olvasó összeszámitja a regénynek alakjait, számon kéri őket, s ha eddig földhöz nem vágta a könyvet, duzzogva kérdi: hova tettem a bojtárt!

Nyalka huszárruha van rajta, két paripát tart kantárszáron, várja a grófot, hogy a pusztai gazdasági épületek közöl előkerülve, a jó, távol fekvő kastélyba lovagoljanak.

Erdey grófot tisztei lesüvegelve kisérik ki, az egyik fölsegiti a nyeregbe, s a fasorokkal szegett gazdasági utak között lovagol el Marczival. Kedélye mit sem változott, értem, derültebbre, egy év óta szótalanabb, sőt kivánja, hogy neki beszéljenek többet, ez okból a mit beszél: kérdés, melyeket ugy intéz, hogy hosszan feleljenek rá. A gróf beszélteti az embereket, reméli, hogy az emberek azon lyukon, mely az orrunk alatt keresztben fekszik, könnyen elárulják magukat, ha alkalmat adunk a fecsegésre.

- Marczi! ...szólitja meg az egykori bojtárt a fasorok között, és lovát ugy ereszté, hogy a megszólitott közelébe lovagoljon.

- Parancsol a gróf?

- Régen nem beszéltem veled, szólj, kell-e valami?

- Ruhám van, tartásom a gróf konyhájáról jár, pénzen sohasem volt ennyi.

- Azt akarod mondani, hogy minek adnék többet?

- Annyi, mintha azt mondtam volna, méltóságos uram.

- Nem mersz szólni? - kérdi a gróf biztatólag, - mennyi folyamodványt hordasz be hozzám, elkergetek valakit vigasztalás nélkül? félsz, hogy mindenemet elkoldulták? - beszélj bátran, ha valami kell.

- Nincsen kérnivalóm, s ha volna, meg merném mondani.

- Jó, - tehát semmit sem akarsz kérni, de beléd látok, te morogsz, valami nem tetszik: ki vele, ha olyan bátor ember vagy.

- Megharagitnám méltóságodat, pedig tudnék mondani valamit.

- Mondom, hogy nem haragszom.

- Az nem tetszik nekem, méltóságos uram, hogy nem szereti, hogy - szeressék.

- Ilyenképen engem nem szeretnek az emberek?

- Nem bizony, méltóságos uram, - mondja bódult őszinteséggel a huszár, - én látom a kunyorálókat az előszobában, mikor kikerülnek méltóságod elől, nem a kapott kegyelmen örülnek, hanem hogy épen jöhettek ki.

- Haraptam meg valakit, hogy ilyen emberijesztőnek hisznek?

- Már engedelmet kérek, ha mondom, ámbátor az én tudtommal senkit sem bántott a méltóságos ur, mégis azt hiszem, mikor egyet beeresztek, hogy de ez nem jő ki szárazán.

- Ért benneteket az ördög, én nem, hisz magamnak kellene leginkább tudnom, mit akarok veletek?

- Tudom én, miért ijednek meg méltóságodtól az emberek; - a mit egynek mond, olyan keményen mondja, mintha ezer embernek mondaná, s az az ezer ember nem akarna szót fogadni.

- Katonához illő hang, te, Jankó, - mondja a gróf ez egyszer engedékenyebben, - megszoktam e hangot.

- Az itthonvalók pedig nem szokták meg.

- Hát mit csináljak velük, mondd meg?

- Méltóságod végig hallgatja a panaszt, egy sajnáló szó nem jő ki a száján, a másik igy azt gondolja, hogy a gróf a panaszt sült hazugságnak véli, - kinjában jobb szeretne a kapun kivül lenni, s mikor méltóságod mégis odaadja neki, a mit kér, olyan kurtán és keményen szól, mintha azt mondaná: No gazember, ide ne jöjj többször.

- Én könyörögjek annak, a ki nekem könyörög?

- Méltóságod nem próbálta a könyörgést, jól esik ám a megszorultnak, ha baját előbb megértik, aztán elhiszik.

- Hát te szeretsz-e?

- Megszoktam már a méltóságos urat! - mondja Marczi, - kötelességemet elvégzem, - ha jó kedvét nem látom, azt hiszem, másra haragszik.

Nem folytathatták a beszédet, mert az oldalutról négylovas fogat került a beszélgetők felé. A gróf az érkező kocsi felé tekintett, lovát hirtelen odaforditá, hogy az érkezőt fölismerje. A négyes megállt, a gróf szinte leugrott lováról, s mielőtt a vendég leszállt volna, az ajtó előtt állt, leölelvén az érkező fiatalembert.

- Fiam! kedves fiam! - mondja a gróf mohó örömmel, - köszönöm a meglepetést.

- Nem haragszik, kedves atyám?

- Miért haragudnám?

- Mindannyian féltünk.

- De mitől?

- Hogy rossz kedvében találom, és visszautasit; mert engedelme nélkül mertem eljőni.

- Mégis eljöttél.

- Nagyon ide vágytam, inkább félek atyámtól itt közel, mint távol.

- Félni? tőlem? Mondja a gróf tagadhatlan fájdalommal.

- Sokan igen félnek atyámtól, - magyarázkodik a fiu, - én eljöttem.

- Isten hozott, - mondja a gróf ez ihletteljes szavakat használva, - hajtass a kastélyba, mig átöltözködöl, én is hazaérek.

A fiu forrón megölelvén atyját, fölült a hintóba, hol anyjának gazdatisztje ült kisérőképen, s a helység irányában nem sokára másik kanyarulatba tértek.

Ha az emberek éltében a testnek fejlődését perczenkint észre nem vehetjük, annál bizonyosabban felismerhetők a pillanatok, melyekben a lélek utirányát megszakasztja, és vagy nem folytatja az eddigit, vagy a körülményekből erőt meritve, uj nyomra tér. Az ember önmaga ellen legkevésbé vétkezhetik bünhődés nélkül, - ha a virág elbujnék a nap és szellő elől; mert nem akarja kelyhét a sugarak melegének és illatát a szellő tolvajkodásának kitenni: büntetésül csak éppen szinét és illatát vesztené el. A zsarnok ura akar lenni az alattvalóknak, - s mikor tőlök mindent elvett, megéhezik az emberek szeretetére, - e benső indulatra, mely azért drága; mert a boltban nem árulják. A gróf megutálta az embereket, kerülte őket, és most, mikor majdnem egyedül van, kérdezni akarná: ki meri őt kizárni a többi közöl? Hangosan monda: nem szeretek senkit! - a világ hasonló mértékkel fizet: kerüli őt! E viszonzás ingerli, keresi a kezet, mely az ő jogkörét ugy fölárkolta, hogy másokkal jó indulatban ne érintkezhessek, és mikor ő a remeteséget negélyezte, a közvélemény ki ne zárja, hogy pária legyen.

- Félnek tőlem? Bizonyosan nem is szeretnek? Gondolja magában, és a régi megvetés nem elég az egyensulyra, hogy a többin bosszut álljon. Még nem szakadt el minden kötelék, mely a társadalomhoz csatolá, - ridegsége nem ért azon fokig, midőn valaki különcz és bolond együtt; - gyermekeit nem tudja megtagadni, s azokban szeretne valamit bebizonyitani, ámbár nem godolkozott arról, hogy mit? Azokat is az emberiség megutálására tanitsa? de miért? Megcsalta jó barátja? Vagyonát tönkreverte valami bonyolódott gazság? Gazdagsága az ellenkezőt bizonyitja. Kénytelen gondolkozni, és kitalálja, hogy neveltetésében elkényeztették, paczkázhatott mindenkin, - kora fiatalságában a duzzadt erszénynyel rohant a köztérre, s az emberek vonzalmának is árát kérdezte. Ugyanerre tanitsa most gyermekeit? ime, fia, a félelem daczára el mer jőni az apához; mert szeretni akarja! Oly keveset törődött ő e fiuval, hogy a szeretetnek nemes indulatát kétségtelen ingyen kapja tőle, és ez ingyen, e váratlan indulat véghetetlen boldogságot áraszt el szivében, abban az üres tanyában, mely az emberiség ellenében jégverem vala.

Rajta bebizonyult, - ezt most gondolja, - hogy a nagy vagyon oktalan ifjui kézben öngyilkossági fegyver. Az ifju hatalmat érez, és e hatalmat a rombolásban véli bebizonyithatónak.

Igen! a hatalom józan embernek való, sőt a józant is megbolonditja. Az Isten mindenható, s e hatalomnak áldó kezét oly gyakran látjuk, hogy az elkövetett gazságnak megbüntetését is egy másik életre hagyá, hogy a javulásnak ideje maradjon. Sértsd meg az embert, közelits a földi hatalmasok ezeréihez, mondd a születésére büszkének, hogy nem különb náladnál, fegyvere és hatalmával vesztedre tör; mert az anyagi hatalmat erősebb és meggyőzőbbnek hiszi, mint a belátó észt és a bocsánatot. A bárányt a szelidség jelképéül választák; de apját... mert szarvával nem rohan öklelésre, gúnyból emlitik birkának! Ez tanusága az emberek gondolkozásának.

A gróf hosszan nézett még távozó gyermeke után, s ez időzés hála volt a szeretetért, melynek a vakmerőséghez kellett folyamodni, hogy az apa szivébe lopódzhassék. Érzi már az apai sziv, hogy köze van az élethez - visszagondol saját multjára, a pénzen szerzett felületes és bóditó szórakozásokra; de e szerető gyermek azoknál jobbat érdemel. Ezt vallotta meg, és hirtelen lovára kap, hogy megmentésére rohanjon. Az olvasó higye el, hogy - ez ember a válság utjára tért.

Marczi hallotta a találkozáskor a párbeszédet, - észrevette a megszégyenülést, - melyet az öröm mégis tulhaladt. Ura után nyargalt, tudta, hogy az apát a szeretet kergeti haza felé.

A falu felé haladva a gróf lassabban ereszté lovát, és Marczit közelébe inté.

- Láttad fiamat?

- Embersorba nől már.

- Csak tizenhat esztendős.

- Ha nekem ilyen fiam volna, méltóságos uram!

- És ha volna? Kérdi a gróf, rávágyva a dicséretre, mit gyermekéről fogna hallani.

- Nem szólok, méltóságos uram.

- Miért nem szólnál?

- Elrontanám méltóságos ur kedvét, ugy sem láttam még soha.

- Ne félj, nem rontod el.

- Azt gondoltam, hogy szánandó az ifju gróf, hogy méltóságod folyvást a rossz kedvvel virradt föl, pedig ilyen fiuért reggeltől estélig fütyülnék.

- Magad eszed szerint beszélsz.

- Nekem sem uradalmam, sem fiam; de választva a fiu mellé állnék, - s hát méltóságod?

- Megvan mind a kettő!

- Gondolja méltóságod, hogy az Isten elvehetné a fiut.

- Ne beszélj, oktalan.

- Most hát már tudja méltóságod, hogy rosszabb kedve is lehetne!