Életnézetek.
Mindig megdöbbenek, midőn
lapjaink kicsinységekért megdicsérik e főnemességnek egyeseit, kinyulnak-e
az egyesek a többi közöl, mint a falusi torony a viskók közől? Megkivánám
e dicséretek után, hogy legyen kisebb a torony, de legyenek a viskók is magasabbak.
Széchenyi Istvánt évekig láttam
Pestnek utczáin, - a tömeg tisztelte és imádta: a hasonló ranguak - féltek
tőle. Eleven kötelezvény volt ő, számai nagyok, - fizetendő
azonnal, - ott, a hol állunk, a hazának földén, - de bár ez adósság nem a
multnak terhe, hanem a jövendőnek csirája volt, a mindennapi
takarékosságra nem akartunk vállalkozni, - a jelent óhajtottuk élvezni, - s nem
volt hitünk, annál kevesebb tudatunk, hogy a jelennek
takarékossága a jövendő kényelmének magva. Széchenyi áldozott
százezereket, és vagyona megszaporodott. Hát a többi? a nagyobb rész sokáig
járta a régi utat élt a multnak dicsőségén, szórta a pénzt, hogy a
bámészok imádják. Némelyik máig folytatja ez életmódot, és megéri, hogy az
utolsó fillérrel az utolsó falatnyi dicsőséget is megeszi; mert e korban
nem a török az ellenség, hanem az elszegényedés, a tudatlanság, a gőg és a
tétlenség.
Husz év óta husz nagy család
jutott tönkre, vagyonukkal neveiket is kezdjük feledni: ki tagadja még, hogy az
ősök érdeme nem száll az utódokra, - s ha a vagyon elfogyott, csak az uj
érdem előtt emelünk süveget. A vagyon mellett még megmondják, hogy mik
vagyunk? az elszegényedett ember saját érdeme nélkül hasztalan lármázza, hogy
ősei kik voltak!
Uj világban élünk, a régi
viszonyok nem alkalmazhatók, s a ki az ujabb történetnek lapjaira kivánkozik,
szerezzen uj érdemeket.
Erdey gróf őméltósága a kitűzött
napon bement a városba, s a "Fehér bárány" czimü vendéglőben
meglehetős izgalomban várta Vámossy Lászlót. Reggel óta parancsolja magába
a hideg vért és türelmet; mert az apai hatalmat kell megosztania, pedig ő,
az elkényeztetett zsarnok, - életpárjával sem tudott egy uton haladni. Husz
évvel ezelőtt a tizenhat éves fiut fölmentette volna a zaklató
tanulástól, hisz minek? nem szorult rá! legyen katona, mint
főuraink átaljában. Ma nem rendelkezhetik igy, az a szeleburdi Széchenyi
kiméletlen gorombán élczel. Neki áll a fiatalembernek, megkérdi: mit tudsz?
Lehetetlen a gyereket a közönség előtt kinevettetni.
Belépett a várt vendég, az
elképzelt téntás ujju halvány betüfaló helyett egy csinosan öltözött fiu, nem
botlott meg az ajtónál nem tartott orácziot, és nem csókolt kezet, mint
valami praeceptor! Megesküdött volna a gróf az első pillanatra,
hogy nem ez a várt ember.
- Én Vámossy László vagyok, s a
tudósitás után van szerencsém magamat bemutatni.
- Örülök, hogy van szerencsém, -
mondja a gróf (s a mi több, valóban örült; mert olyan ujra mosott
szarvasbőrkesztyüs legényt várt, erről pedig hihette, hogy a grófnak
asztalán a pástétomnak nem kopozza le héját,) szolgálhatok szivarral?
A vendég elfogadott egyet az
odakinált szivarok közöl, és otthoniasan kezdé a füstölést.
- Önt két bizalmas emberem
ajánlván, kivántam megösmerkedni.
- Az ajánlás megtisztel, - gróf
ur, - kezdi Vámossy, - azonban a gróf ur olyan fontos kötelességekkel akar
megbizni, hogy a megösmerkedésnek alaposnak kell lenni, s e tekintetben kérem
méltóságodat, intézze hozzám mindazon kérdést, melyekből meg kell,
győződnie, hogy gyermekét rám bizhassa. Tanáraimtól bizonyitványaimat
elhoztam; azonban ezek lehetnek igen hizelgők, remélem, az apa mást is
kérdez, mint a tanárok szoktak.
- Tökéletesen megnyugszom az
eddigi ajánlásokban, - kérdezni valóm sincsen, - mondja a gróf, - most tehát
szives nyilatkozatát várom, - elfogadja-e gyermekem nevelését?
- Méltóságos gróf! hálátlan
lennék e megelőző bizalom iránt, ha azt ily hirtelen kizsákmányolnám,
azért engedje meg, hogy én is kérdezhessek valamit, először is: mi irányt
tűzött ki az ifju grófnak?
- Kénytelen vagyok önt kérdezni,
határozza meg az irányokat, s aztán a jobbat választandjuk.
- Méltóságod gazdag ember, s a
természet rendé szerint fiára következvén egykor a vagyon, világos tudomással
kell birnia, hogy e vagyont megvédenie kell önfönntartása, szaporitania pedig
egyéb kötelességek miatt. Mindkét esetben szükséges megismernie a
jogfogalmakat, melyek a tulajdont a viták ellenében mentik meg, szükséges
tudnia a történelmet, melyben foglaltatik méltóságod családjáé, világosan
megirva, hogy nagy érdem lehetett az, melynek jutalma hozzáig elért.
Méltóságodnak engedelmével harmincz évre tekintsünk vissza, mikor még mindenki
magának élt, és senki sem törődött a közkötelességekkel. Üres volt az
ország, nagy volt az, kinek a kegyelem czimet adott, és megsüvegelték, mint azt
a kalapot, melyet Gessler azért tüzetett póznára, hogy tiszteljék. Nem volt
akadémiánk, gazdasági egyletünk, lánczhidról álmodni sem tudtunk, lóversenyt
mesében ösmert a közönség, gőzhajót rajzolva mutogattak, műegylet,
zenede, gőzmalom a semmiben aludt, vasutat hinni is mese lett volna ez
országban, takarékpénztárt a novellairók emlegettek, s a ki beszélgetni akart
hat emberrel, ebédre kellett őket meghivni; mert a Casino táltoseszme
volt. - Méltóságod ezt a kort saját szemeivel látta, mily bánat lehetett akkor
külföldről haza gondolni, - és most minden van, anélkül, hogy a porczióba
vetették volna ki, s esténkint nem dülünk egymás nyakába, van magyar szinház!
Az egykori kopasz magyar földön áldás terül el, a jónak magva kikelt és
gyümölcsöt hoz; mert egy embernek szégyene nem tudta elviselni a tétlenséget,
példájával kikényszerite mindenkit a zugból, és a közkötelességek hatalmas hirdetésével
egyesitvén az erőket, bebizonyitá, hogy sokan teremteni is tudunk. E
hosszu előbeszéd után két utat választhat a magyar birtokos: élni
önmagának oktalan zsugorgatva, oktalan pazarolva; de megszánva vagy kinevetve,
- vagy okulva, hogy a haladás anyagi javunknak is föltétele, - tagja akar lenni
a köznek, nem tagadva a kötelességet, keresve a tért a cselekvésre, mely az
ujabb korban érdemet is ad. Mit akar most már a gróf: a tudást-e, mely
az ujabb kornak fegyvere, élesebb a kardnál, mely pusztit, a tudás pedig épit,
vagy megelégedni a meglevővel, és vakon bizni a véletlenben, hogy a
kiképzett kereskedelem, gazdászat és pénzüzletekben a fiu nem fog áldozat
lenni, ha megveti is másoknak ezer előnyét azon gondolatban, hogy a
kiképzett észre nincsen szüksége; mert ur, jövedelmei százezerek?
- Semmi szóm az ön nézetei ellen,
- fiam kövesse azon példákat, melyek követésre méltók.
- Ezt vártam méltóságodtól; de
még más mondanivalóm is van.
- Szivesen hallgatom kegyedet.
- Majd a következés mutatja meg
gróf ur, - jegyzi meg Vámossy, - a mit mondani akarok, az eddigi szokásokkal
merőben ellenkezik, már pedig a szokásokhoz gondolkozás nélkül ragaszkodik
a többség.
- Nem tudom, mely szokásokat ért
ön?
- A tulságig őszinte leszek
gróf ur, mert én rendszert akarok, és azt előre bevallom, hogy a gróf
tudja, milyen gondolkozásu emberrel van dolga.
- E napot ez ügynek szántam,
türelmem ellen nem lesz kifogása.
- Méltóságod: gróf, és tudja,
hogy mint ilyen kiváltságos helyzete más osztályok fölé emeli.
- Törvényeink szerint.
- Igen, törvényeink szerint, s a
mint a gróf huszonnégy éves?
- Élni fog jogaival.
- De huszonnégy éves koráig mi az
ifju?
- Grófnak a fia.
- Itt a csomó, méltóságos uram: a
törvények huszonnégy év előtt senkinek sem adnak cselekvőleges polgári
jogot, a kiskoruság egy rovatba helyez mindenkit, legyen az apa gróf vagy
jobbágy. A törvények által bölcsen kifejezett kiskoruság azt jelzi, hogy ezen
emberi erőnek korlátai vannak, melyeken általában áterőlködni nem
lehet, az ifjunak meg kell tanulnia azt, a mi emberi fogalom, s azon jogkört,
melyben mint embernek mozognia szabad és kell. Ha az összes világ
beösmerte, hogy a kiskoru gyámság alá tartozik saját vagyonára is, melyet
később, huszonnegyedik évén tul az ablakon is kidobhat, és ha képződnie
kell arra, hogy még se dobja ki: gróf ur, a főnemesség ez országban
törvényhozó, a hova más embert ritka ész, nagy tapasztalat és köztisztelet
vezérelhet el, a grófi ivadék nagykoruságának első napján bemehet,
törvényt csinálni milliók számára, - s az ilyentől megkivánhatja mindenki,
hogy ösmerje az embert, és azt méltányolni tudja.
- Miképen gondolja ön azt?
- Nagyon egyszerüen, - méltóságos
uram, - én a grófnak fiát először embernek akarom nevelni, be akarom neki
bizonyitani, hogy az öröm nem kiváltság, a bánat és bajok ellen nincsen
általánosan biztositó intézet, a lelki gyönyörök egyaránt élvezhetők
mindenki által, ha azoknak elfogadására egyénileg, mint miveltek,
képesek. A seb mindenkinek fáj, a nyavalya az emeleten is bemegyen, az érdemért
az egyénnek kell fáradni; tehát mindent az emberi szervekkel cselekszünk vagy
érzünk, - ez osztályzatból a természet senkit sem bocsát ki, - következésképen
az osztályzati állapot csak kényelmi fogalom a polgári életben; de nem
kiváltság az emberiség ellen. Francziaország főnemessége rémletesen
lakolt, hogy annyira herczegek, grófok és bárók voltak, hogy már a
felhőhöz kapaszkodtak, hogy közelebb legyenek az éghez: a végzet nem
türheté e dölyföt, és a földhöz verte őket. A franczia főnemességnek
egy része örömtől ujjongva ment be az idegen hadak élén: nem franczia
akart lenni, hanem kiváltságos főur. - Nem engedem szóhoz jutni
méltóságodat, - főurainkat csak a gazság lökné azon mértékre, hol a
franczia nemességnek egy része volt: de a ragály nálunk is megvan, a franczia
nevelőnők elhozták hazájukból, minden grófi és nagyuri házban van
ilyen szoknyás apostol: a gyermeknek a legelső szavakkal beadják a
gőgöt, a kiváltságosság tanát. Szerencsére hazánknak politikai
éghajlatában e dudva nem nőhet meg elég magasra, népünk nem oly
erőtelen és kiaszott, hogy meg lehetne csömörleni tőle, ekkép a
növendék természetes ösztöne szerint nem tudja megutálni, pedig arra
tanitották. Gróf ur mi olyan országban élünk, hogy csak egymást szeretve
élhetünk meg, mint nemzet: e tudatban, őszintén megvallom, én nem a grófot
akarom nevelni; hanem közös czélra egy embert!
- Ön lelkesült fiatalember.
- Nem lelkesült, gróf ur; hanem
elkeseredett és meggyőződött ember, - engemet is együtt tanittattak
az anyai és franczia nyelvre; de mivel én nem valék grófi gyermek, hogy az
emeletből nézzek alá, franczia nevelőném igyekezett majommá
nevelni, hogy apám nemességével én is hetvenkedjem, a mennyit lehet.
- Az ön atyja e szerint jó módu
ember lehetett?
- Most is az.
- Ezt nem értem.
- Nézeteimből észrevehette
a gróf ur, hogy önálló vagyok, és tudom, mit akarok. Az emberiségi fogalom
egyik hitvallásom, az érdemesek földi szenteim, - ördög
előttem az oktalan nagyravágyás, és eltévedettképen szánom mindazt,
ki légköréből saját föláldozásával akar kikapaszkodni. E furcsa viszony
családomban előfordult, - e fogalmat alázatosan gyámolitanom kellett
volna; de nem tettem. Be akarom magamnak bizonyitani, hogy a gazdagság bennünk
lakik: a lelki erőben, mely tőke, az az: olyan kincs, mint a műértő
ösmer meg, és érvényesiteni tud. Ha középnemességünk nem volna félbolond, hogy
előbb megeszi mindenét, mint a sajtkukacz, és aztán keres másik sajtot, -
nem tartoznék annyival az uzsorásoknak. Az ész mérsékletet parancsol, szerény
visszavonulást: aztán ad jutalmat. Ez néni sültgalamb, - nem is él vele a
többség. Én a minoritáshoz tartozom, megkisértem a sikert; talán egykor a
majoritást is kivivhatom.
- Megbocsát ön, a mint
belépett, a modor...
- Bebizonyitotta, hogy már
tánczoltam valaha franczia négyest.
- Köszönöm, hogy kisegitett
ön, - s mivel ön a tant nem csak elmondta; de be is bizonyitotta, remélem az
atyának kérelmét nem tagadja meg, - fiamat gondja alá veszi.
- A legőszintébb
örömmel.
- Az évi díjt sziveskedjék
tetszése szerint meghatározni.
- Majd egy év mulva, gróf
ur, mikor a napszámos után a munkát meg lehet birálni.
- A mint ön akarja.
* * *
Hát az életunt ember hol
van? kérdik önök e fejezet után. Engedelmükkel legyen mondva, én a nyers vasat
átalakitás végett vettem kezembe. A munkának kezdetén még hideg volt a vas, a
kapitány kalapácsa nem birta kiverni négyszögletes alakjából, azóta már volt a
kohóban, most már a kapitánynak öcscse a lágyabb anyagot könnyebben verheti
gömbölyüre.
|