A grófné.

Az élvvágyó olvasó gyanakodni kezd, hogy e regényben aligha fogunk valakit elszöktetni. Az olvasó ne gyanakodjék, - én, az iró, a második kötetnek elején bevallom, hogy nincsen szándokomban nőgyengeséget megirni; mert egyensulyképen foglalkoznom kellene még egy haszontalan férfival is.

Gróf Erdeynek házi viszonyai miatt a nevelőnek az anyai körben kelle maradnia. E családi megegyezésről az első kötetnek elején megemlékeztem. A gróf a gyermeknevelést egykor nyügnek gondolván, örömest hagyta nejére a gondot. - Most, a sivár léleknek étvágya megkerült, a pénzen vett élvektől kezde megundorodni, és megkivánta a ragaszkodást, mit boltban sohasem árultak.

Fiát néhány hétig magánál tarta, a fejlődni kezdő gyermeknek arczán megvolt az erőteljes pir, szemeiből nem éhezett ki a szenvedély, örülni tudott mindennek, leginkább az apának, ki előtt iparkodott valamire való lenni. A gróf maga monda, hogy nem tud tönkre menni, vagyonát ekképen nem a szaporodás, hanem az el nem fogyás mértékével tartá számban. Mióta fiát hosszabban látta, édes örömet kezde érezni a fiuban, - és megérzé, mily maró fájdalom lenne e fiut elveszteni.

Vámossyban bizott, mégis az elválás előtti estén oly nyomorultan ügyetlen volt, hogy majdnem összetett kézzel kérte "barátját," a távolban lenne apja gyermekének. Hasztalan, a természet nagyobb ur, mint mi, kiveti ránk adónak a testi és lelki étvágyakat, amazoknak naponkint kell adóznunk, emez nem oly telhetetlen, a nélkülözéseket tűri: de egykor irgalmatlan rajtunk üt, és kielégittetését kéri. A gróf összeszedte erejét az utolsó pillanatra, fiával férfiasan kezet szoritott, - és a nyakbaszakadás elérzékenyülését kikerülte; mert hátha nagyon ellágyulna.

A grófné félve várta a férje által választott nevelőt, - valami fakóképű professzort, vagy kiszolgált huszár őrmestert. A gróf egykor oly bomlott volt, hogy a grófné tőle valami táltost várt, - e táltosnak megérkezése a grófné előtt nem lehetett valami kedves napi esemény.

Az ebéd előtti legközelebbi negyed órában jelenté a család Szabó Zsigmond főbiró urat, kit a grófné nem mint főbirót; hanem mint jogügyekbeni bizalmas tanácsadót szokott megkérni.

- Isten hozta, kedves főbiró ur, - fogadja vendégét a grófné, - maradjon ma nálam; mert én ma kimondhatatlan szomoru vagyok.

- Vasba veretem, a ki a grófnét megkeseritette.

- A zivatar csak közelget már, főbiró ur, - ma érkezik meg fiam, s a nevelő, kit férjem választott neki.

- Remélem, a gróf saját fiának boldogságát nem veri földhöz.

- Ha nejének boldogságával nem törődött, - a fiuét ráadásnak tekintendi.

- Méltóságos grófné, bocsásson meg, - okoskodik a főbiró, - én tisztem szerint kénytelenittetem az embereket hivatalosan megijeszteni, és a gazemberek még igy sem ijednek meg, - kegyes engedelméből tehát őszintén mondom, - még semmi okot sem látok a megijedésre.

- Értem a jó szándékot, - főbiró ur megsajnálta szerencsétlenségemet.

- Igen is meg, azért merem is mondani, ha az a tisztelt ur nem idevaló ember, három nap alatt ugy összezavarom, hogy szerződésébe belelő, és soha e háznak tájára nem jő.

- Nem akartam férjemmel daczolni, néhány hóval előbb kért, hogy fiának a magasabb tudományokban maga szeretne nevelőt választani.

- Hol találta vagy vette a gróf az uj nevelőt?

- Körülményesen nem irt a gróf, csak a nevét irta meg: Vámossy László.

- Fölugrottam, grófné! - mondja a főbiró csakugyan fölugorva.

- Vártam e szerencsétlenséget. Mondja a grófné elrémülve.

- Én, fajankó, hogy megijesztettem a grófnét, - mondja a főbiró visszaülve, - semmi baj, - sőt valóságos szerencse, grófné, - a legderekabb fiatalember, kit valaha ösmertem.

- Megbánta, hogy előbb megijesztett?

- Grófné, a grófot valami lelte, - vagy nyavalyából gyógyult föl? vagy leesett a kocsiról, és egyik csontja a másiknak helyére ugrott? - szokatlan változáson mehetett keresztül, különben nem választhatott volna olyan embert, ki saját apjának kedveért sem vállalkozik élhetetlenségre.

- Ön nem tudja, mi a szegénység, - okoskodik a grófné, - a szegénység eltörpiti a legszilárdabbat is.

- A grófné azt véli, hogy kikoplalt diák vállalkozott a gróf kényét eltűrni, - e fiunak apja a középosztályban gazdag ember.

Az inas belépett, jelenté a grófnőnek, hogy a várt vendégek megérkeztek. A grófné rögtön akará látni az érkezetteket, s a kinyiló ajtón belépett a nevelő.

- Méltóságos grófné, - ajánlás nélkül lépek e lakba, - legelső bizonyitványomat a grófné irandja meg. Egyedül akkor leszek boldog, ha nem a grófné; hanem az anyának kitüntetésére leszek méltó.

- Tudja ön, - hogy nem vagyok az életben szerencsés.

- Csak nem egészen szerencsés, grófné, - hiszem, hogy sokan, de különösen ketten forrón szeretik a grófnét, s a mely fának árnyékában ketten találnak enyhet: az a fa kétszeresen meg van áldva.

- Köszönöm e megigazitást, Vámossy ur, - mondja a grófné szivjósággal, - szabad remélnem, hogy ily őszinte lesz mindig.

- A komoly órákban igen.

- Kivétel nélkül, Vámossy ur?

- A grófné nem gondolja meg, mily hosszu az év a diáknak tanitója mellett, a folytonos bölcsességtől elfásul a lélek, - inkább akármi hátrányt, csak meg ne unjanak.

- Szabad önnel vitázni is? ezt azért kérdem; mert borzasztó, mikor az emberek mindent elhisznek, és senki sem mond ellent.

- Első belépésemet az ellenmondáson kezdem, ennél vakmerőbb bizonyitványt nem adhattam, hogy saját véleményemet ki merem mondani, - remélem, a gróf ur is megirta ezt.

- Egy betüt sem.

- Ekképen egészen ösmeretlen vagyok, - megengedi méltóságod, hogy a rövid bemutatás után uti köntösömet átcserélhessem, s a mikor parancsolja, készen leszek teljes őszinteségemben.

A grófné kegyesen intett, fia is eltávozott, folytathatták a beszédet a főbiróval.

- Nem tudom, miképen vélekedjem e fiatalemberről? - mondja a grófné, - nevelőnek nem pedáns, arszlánnak nem szeles.

- Két oskolát végzett, az látszik meg rajta. Mondja nevetve a főbiró.

- Kettőt mondott főbiró ur?

- Egyik az urfiak oskolája volt, grófné, - anyagi kényelem, franczia leczkék, vivóoskola, lovarda és tánczmester, - egyenes ut a csiszolt termekbe; - a másik az élet oskolája: goromba kényszerűség, mindennapi szükség. A hitványnak a bementi dija a koldulás, az életrevalónak az ész, mely bizonyitja, hogy magunk is érünk valamit.

- Még nem egész a magyarázat.

- A szindarabokban vannak kegyetlen apák, a fiatal lányok apáczák lesznek, vagy mérget isznak. A férfi oldalt kerül, küzd az élettel, s ha nem hitvány cserép, nem is törik össze a földön, hova jól odavágták, - a siker után a végczélt nem ugy kéri, hanem elveszi. Két fia van egy apának, az egyiket röpülni tanitják, a másikat csuszni-mászni, - ez utóbbi szerep várt e fiatalemberre, - de nem akart csuszni-mászni, és most méltóságtok házába vezérelte a jó sors.

- Tehát ő sem egészen szerencsés?

- Ez a leghelyesebb magyarázat.

A grófnő rendelkezett, hogy a mint átöltözködnek az érkezettek, a teremben várja őket. Rövid idő mulva az étteremben látjuk őket, kiegészitvén a társaságot a kis grófné nevelőnéjével. A kis grófné élénk szép lány tizennégy évének fejlődésében, sem gyermek, sem hajadon, - arczán világosan kitükrözödvén a vágy, hogy a gyermekiesség gyámságos állapotából szabadulni akar.

A főbiró ur szomszédos lévén Vámossyval, alkalmas perczben néhány szót váltott, megemlitteték a család, s hogy nem messze laknak a grófné jószágától. A barátságos meghivás sem maradt el, - igy a beszédközök, mig a grófné a nevelőnéhez szólt, a multnak összekapcsolásával lőnek helyesen betöltve.

Ebéd után a grófnő szobájában találkoztak, az anyai sziv kitágult, és gyermekeit szenvedélyesen ölelé magához. A nagyuri kényelem mellé jól illett e hamisitatlan érzelem, e nyilt vallomás, hogy az a több, az a nagyon nagy anyagi jóllét mint toldalék: a szeretet az igaz. A többivel az undorodásig jól lehet lakni, a többit az unalomig meg lehet szokni, - de a szivnek olyan éltetője a rokonszenv, melynek tárgyát sohasem birhatjuk eléggé; mert elvesztésétől mindig remegünk. Ez a titok, hogy az anyai sziv kettőt, sőt tizet egyaránt tud szeretni, mind a tizért vágyik élni, és tudja, hogy egyért is meg tudna halni bánatában.

- Menjetek, gyermekeim, mondja a grófné - miattatok vendégeim iránt lennék figyelmetlen.

A két testvér a szokásos üdvözlés után eltávozék, s a grófné fájdalommal mondja:

- Atyátok ridegségét bocsássa meg az Isten.

- Megbocsájtani? ...szólamlik meg Vámossy, - a bocsánatot emberek gondolták ki, méltóságos asszonyom, mikor az Istennek irgalmát minden kicsiny ügyben el akarták koldulni. Az Isten bölcs és igazságos. Bölcs azért; mert a bánat mellé örömet gondolt ki, - igazságos; mert az egyensulyt jelölte ki mértékül. A bünös fukarnak adta a remegést, - ha kincsein örömet nem vesz és ad: féljen kincsei miatt. Az elbizakodott erő fölemel két mázsát, még többet akar, csak egy fontot: ez az egy font leveri, nyomorékká teszi, és az egy fontot külön sem birja el. Az ó testamentumi király Isten akart lenni: baromként legelt; mert az egyik mérlegnek megfelel a másik. Az egyensulyt nem lehet kikerülni, s a gróf szenvedi az egyensulyt, s minthogy egykor nem akart szeretni, - most nem mer. Előttem eltitkolhatja tárczájának bankjegyeit; de lelkületét nem, - látám szenvedését, hinnem kell, hogy a sors a visszafizetést kezdé meg.

- Férjem képes lenne még valakit szeretni?

- Tudta - és akaratán kivül.

- A ki dicsekedett vele, hogy megveti az embereket?

- Jól monda, grófné: dicsekedett! A mely ember büszke, a mely ember hiu, abban nem halt ki a szeretet, csak beteg, önmagát szereti: de ráun önmagára, ha kerülik. - A hiu keres egy másikat, hogy azon uralkodhassék, hogy azt törpébbnek lássa, és ha elfutnak előle, visszagondol: hátha van lánczolat, mely valakit hozzá csatol elválaszthatlan, ki nem menekülhet tőle? A grófnak eszébe jutának gyermekei; nem meri őket megvetni, hátha mások eltanulnák tőle a megvetést. A gyermeknek őszinte szeretete, őszinte tisztelete jól esik neki ingyen, - már vágyik erre, - legyünk óvatosak, hogy a legnemesebb vonzalmakat zsarnokilag ne követelje. A gróf még nagyon hiu, ez indulat mindig éhes: mentsen Isten, hogy a világba ezen érzelemmel vezesse őket.

- Nem igy képzeltem önt, - bocsánat az őszinte szóért, - hála Istennek, most már nyugodt vagyok.

- Méltóságos asszonyom, - mondja az ifju komolyan, - föltettem magamban, hogy igen korán észrevétetem, hogy vállalkozásom nem besugott szerep.

- Férjemet nem ösmerem föl e választásban.

- Az bizonyitja, hogy a grófon valahol kifogott az élet.

- Ó, ha e hitet föltámasztaná ön!

- E hit mit sem használna, grófné, - lehetőleg mindenben a tudatra törekedjünk.

- Ön igen szigoru. - engedje meg tehát a reményt.

- A grófné már ma akar boldog lenni. - Ám táplálgassa a reményt, már azért is; mert e remény nélkül én nem volnék ma itt. - A mely apát meg nem győzhettem volna, annak szorultságból lehetnék cselédje; de gyermekének nevelője bizonyosan nem.

A végszavaknál fölkelt, hogy nyugalmat engedjen a grófnénak, engedelmet kért távozásra, s a grófnétól tiszteletteljes főhajtással akart megválni.

- Nem eresztem el egy őszinte vallomás nélkül, - a mily nyugodt és boldog vagyok most, oly nagyon féltem öntől.

- Nem tőlem, férjétől félt a grófnő, - annak fogalmait hitte bennem személyesitve.

- Magyarázza meg nekem e váratlan változást.

- A titoknak kulcsa nem az én kezemben van, de tudom, kiében van.

- Mégis találkozott ember, ki férjemmel megmérkőzött? - csak elhatározott és ép lelkü ember merhetett ilyet! - Mondja a grófné föllelkesülve. - Ez embert ön ösmeri?

- Saját nagybátyám, a grófnak egykori katonapajtása.

- Találkozhatom vele egykor?

- Mindenesetre grófnő, - ha a próbaév sikerül.

- Én nem kételkedem.

- A grófnőnek hite nekem malaszt, - engedje meg a grófné, hogy e malasztot elfogadva néhány órát szentelhessek a munkának, mely reám várakozik.

Szabó Zsigmond is bucsuzott, a grófnő élvezte a csendes boldogságot, mely - váratlan jött, - és a vigasztaló főbirót örömtől ragyogó arczczal bocsájtá el.

- Mikor látom megint az én jó barátomat?

- Ezután csak főbirónak jövök el a járást rezzegetni, - méltóságos asszonyom, a tanácsadó már a házban lakik, s a grófnőnek minden ügyében biztos támasza leend.

- Ily hűtelen megszabadulna egy védtelen nőtől.

- Méltóságodnak meg merem mondani: ennek a fiatalembernek a kisujjában több esze van mint nekem, - mit gondol a grófné, ha az inasok ezt észrevennék, - vége lenne minden auktoritásomnak, kitől félne akkor a negyedrész vármegye?