A két barát.

Félek, gyermekesen félek, hogy az olvasó földhöz vágja e könyvet, még két forintját sem akarja leolvasni; mert e könyvben érzékcsiklandót keresett, nem prédikácziót. Mennyivel boldogabb a pap, közönsége kénytelen végig hallgatni, a hortyogót leszidhatja, hogy a végszavakban kénytelenittessék megvárni a főczélt, mit a tisztelendő ur kitüzött. Kedves magyarom, hidd el, a teremtésnek anyagából a legnemesebb részt kaptad; de ha a jó szóra nem hallgatsz, a körülményeknek irgalmatlan keze nem virágtartó diszedényt gyur belőled; hanem egy silány bögrét, hogy hitvány paszulyt főzzenek benned. Azért csak hallgasd a prédikácziót.

* * *

Gróf Erdey keresztül lapozta hirlapjait, az ország épült, a nagy síkságon gyökeret vert a haladás, itthon is kezdett meglátszani a valami, - vére mellére szorult a gondolatnál, hogy ő csak gúnyolódott; mert semmit sem hitt el Széchenyinek jövendöléseiből, - és mikor a jövendölés teljesülni kezd, - a sok valami - lassankint megkészül, de gróf Erdey nélkül.

Ne kérdezzük: az ölő unalom, a kiváncsiság, vagy egyéb ösztönözte a grófot, de könyveket vett, olvasott, eleinte keveset, utóbb többet, végre sokat és rendkivül mohón. Uj könyvet tart most is a kezében, reggelijét nem költheti el olvasás nélkül, s midőn huszárja elviszi az edényeket, és az ajtón ki akar lépni, hangosan és türelmetlen mondja: - Senkinek sem vagyok itthon.

- Nekem sem? Kérdi egy erőteljes hang, mire a gróf meglepetve fordul vissza, aztán hirtelen fölugrik, ölelő karokkal siet az érkező felé, és kapitány barátjának nyakába szakad.

- Valahára! Valahára kimozdultál fészkedből.

- Barátom, őszintén megvallom, czivakodni jöttem, - kezdi a kapitány, - sógorommal, nővéremmel együtt eszünk, de keveset beszélünk, - kis lakomban egy vén tisztogatónén kivül senki eleven ember nincsen, a ki közelembe kerül, féltében mindent készséggel megteszen, két vizslám olyan engedelmes, hogy a beszélgetésen kivül minden intésemnek enged: meguntam a borzasztó csendességet, veszekedni jött kedvem, s azt gondoltam, agyafurtabb embert nem találok, mint te, ki a kétszer kettő négyet sem hiszed el próba nélkül, benned kész az ellenség, csak szólni kell, hozzád jöttem.

- Kapitány barátom, téged kicseréltek. Mondja nevetve a gróf.

- Én vagyok magam, testestől, lelkestől, - okoskodik a kapitány, - önmagamnak vagyok természetes folytatása, - vén ember, s a mi még magyarázóbb: agglegény, - szerep nélküli vén bolond! Pályámat bevégeztem, katonai szerepemet elvégeztem, - embernek kellene lennem, ha saját életemnek pontot nem csinálok nőtlenségemmel. Most látom, hogy önmagunkért élnünk csakugyan nem érdemes, és irigylendő az az állat, mely koplalási kinjában kénytelen lótni, futni, hogy ennivalót kapjon. Jer barátom, czivakodjunk, egy ellenségért odaadom minden vagyonomat.

- Ha ilyen egészségesnek nem látnálak...

- ... Azt hinnéd: megbolondultam - egésziti a kapitány, - és igazad lett volna; de én az egészséges észnek maradékát arra használtam, barátom, hogy helyzetemről okoskodjam. Barátom, - mi, jó husban lévő magyarok, nem gondoljuk meg, hogy a nagy egészséget arra rendelte az Isten, hogy sokat is dolgozzunk, - én pedig, megvallom, hogy az anyagi szükségtől megmentve, a kénytelenséget nem ismertem, - foglalkozást nem szereztem, aztán az unalom husomba vette magát, és ha nem vigyázok, idő előtt elvisz az ördög.

- Tanulj valami mesterséget.

- Nem vagyok éhes, - sőt, a mi több, meglevő vagyonom nagyon is biztosit a koplalás ellen; hanem most mást gondoltam ki.

- Megházasodol?

- Nem akarok senkit szerencsétlenné tenni, - ennél okosabb gondolat: gondot szerezni.

- Vagyonodat elpazarlani.

- Megmondom magam, - barátom, - elmegyek Pestre, vagyonomnak két harmadrészével beállok minden társaságba, s ha ma kutyafésülő társulat alakul részvényekre, még oda is beállok.

- Hol itt a gond?

- Azt is megmondom: az ilyen társulatok jó részben kisérletek, mindenikben nyereséget várnak, fele pedig okvetlen megbukik, mig a másik fele életrevaló marad. Gyermekeim nincsenek, - fiaimmá fogadom az egyesületeket, és igy bizonyos vagyok, hogy némely életrevaló fiamon kivül néhány élhetetlen fiut is kapok, - igy majd lesznek örömeim és aggodalmaim, kénytelen leszek ez egyesületekben résztvenni, hallgatni az okosat, küszködni az ügyetlenséggel és gazsággal; mert az egyesületek vezetői nem mindig eleven szentek. - E viszonyban eddigi tétlenségem helyett tényező leszek, szókimondó természetemnél fogva az ügyetlenek és gazok ellenségeimmé válnak, a jók igaz és lelkiismeretes barátul tekintenek, küzdünk, háboruskodunk, e gondban kellemesebben foly az élet, és lelkem megnyugszik, hogy öröm nélkül nem hagyom el a világot.

- Barátom, - sajnálom...

- Mit sajnálsz? áldjon meg az Isten, hogy ellenmondasz, - kap a szóba a kapitány, - már is föllobbant bennem a vér, - csak minél több ellenvetést - tehát mit sajnálsz?

- Azt sajnálom, hogy nem czivakodhatom veled; mert nézetedet tökéletesen helyeslem.

- De most meg én nem értelek, barátom; csudálkozék a kapitány.

- Könnyen megérthetsz, barátom, - részben gyógyuló félben vagyok; elkezdtem gondolkozni, - most nem másokkal, magammal czivakodom, - s nem merek vaktában ellentmondani; mert négy szem közt mondva: a merev ellenmondásban jókora adag ostobaság fekszik, és én inkább leszek bolond, mint - szamár.

A kapitány jól megnézte a grófot, - őszinte szavainak bizonyitványát kereste az arczon, és kettős lőn gyönyöre: 1-ör a grófot egykori merevségéből kivetkezve látta, 2-or ez ember bevallja, hogy - gondolkozik!

- Barátom! - kezdi ujra a kapitány, - valamit akarok mondani, - a végén meglátod, hogy szorosan a kerékvágásban maradok, - én furcsán jártam, mióta nem láttalak. Elmentem a gyülésekre, - (majd csak aztán nevess) mindenki táltott szájjal nézett a katonára. A székvárosokban fölkerestem a férfiköröket, hol minden ember politizált, csak mikor velem állt valamelyik szóba, hirtelen áttért a lovakra, vadászkutyákra, s mind olyanra, miről hadnagy koromban örömest beszéltem. - Egy-két embert végighallgattam türelmesen, utóbb bosszantani kezdett, hogy engem lócsiszárnak vagy kutyapeczérnek néznek. Összebeszéltek tán? gondolám, s elmentem a másik vármegyébe, - és ott is szóról szóra ugy jártam. Lógós voltam mindenütt, - kerülni ugyan nem került senki; de a beszédtárgy folyvást ló és kutya - azért egy alkalommal egy katonapajtásomból táblabiróvá lett szónokkal kaptam össze. Hallod-e, mondám neki: Fölbujtott valaki, hogy velem ló és kutyáról beszélj? - A világért sem, barátom, de nem akarlak untatni a politikával, a mihez katona ritkán ért, - tehát arról kell beszélnem, a mit hihetőleg értesz! - Ettől a pillanattól, barátom, belerohantam minden társalgásba, - minden jóravaló ujságot és könyvet elolvasok a közdolgok miatt; mert ha nem akarom, hogy a penész megegyen: Magyarországban barátnak kell lenni vagy hazafinak, különben lóról beszélnek veled és kutyáról. Hozzájárult a nagy tétlenség: elhatároztam, résztvenni az egyesületi életben, s mikor számitásommal készen valék, meg akartam győződni, hogy az én összeadásomat miképen bizonyitja be a kivonás? Eszembe jutott egy mese, mely szerint egy iró minden munkáját egy mogorva emberen próbálta meg, s ha az elnevette magát, bizonyos volt a sikerben, hogy munkája mást is mulattatni fog. Ilyen tizenhárom próbára szemeltelek ki téged, s ha te, ellenmondási természeteddel, helyeselni fogod tervemet, nem kételkedem többé, hogy helyesen gondolkozom.

- Előre megmondom, hogy helyeslem.

- Komolyan beszélsz?

- Megelégszel, ha azt mondom, hogy én most látom, mily élhetetlen nevelést kaptam.

- Nem hallja senki, - mondja a kapitány, óvatosan halkabban szólva, - mindketten szagoltunk puskaport, vágtuk az ellenséget az ifju kornak lelkesültségével, - egyebet nem kérdezve, mint azt: hogy mért szemközt áll velünk? ütni kell és vágni. Még igy is türhető katonák voltunk, az ujabb hadrendszer sok előnyre tanitott; de mennyivel öntudatosabb volt a régi kor, melyben a küzdő azt is meggondolta, hogy a - hazáért is küzd. Barátom, - mi elfeledtük, hogy hazafiaknak is kellene lennünk, a hosszu békében a nyugalmazott katona eszik, iszik, alszik, az őserő bennvesz, - esze a használatlanságban, mint a parlag, elgazosodik, haszna nincsen. Mikor katonákká lettünk, kikeresték bennünk a testnek épségét, - és kérdem: mi hasznunkat veszi a haza és emberiség a békében? Mikor kártyáznak, jók vagyunk - negyediknek, - ha beszélgetni akarnánk, figyelemből egyoldaluságunk iránt, ló- és kutyáról beszélnek velünk. Testünket egykor épnek találta a katonaorvos, - eszünk iránt senki sincsen bizalommal, élő halottak vagyunk, - tetszik neked ez a szerep?

- Pokolig meguntam.

- Te boldog ember vagy, - neked legalább gyermekeid vannak; az Istenre kérlek jókor értsd meg szent kötelességedet, hivatásuk iránt légy tisztában, - ugy neveld őket, hogy ne legyenek önmaguknak és a hazának terhei.

- Meg leszel velem elégedve, - ők boldogabbak lesznek, mint apjuk, kitől futnak az emberek.

- Futnak?

- Igen, - lóról és kutyáról beszélnek nekem is, - azért ülök itt magányomban; de felvilágositottál - nem is bánt most már, hogy egykori katonapajtásom, Széchenyi István, sohasem tartott méltónak arra, hogy akármely vállalatban részvétre szólitott volna.

- Megállj, - mondok valamit, - kezdi, majdnem kiabálva, a kapitány. - Tegnap vele utaztam a gőzösön, beszélgetett első föllépéséről, - azon mély fájdalomról, midőn a katonát benne is kerülték. Hasztalan mondtam volna katonakoromban, hogy én is hazafi vagyok, - igy beszélt ő. - Berontottam az országgyülésre, a legnagyobb összeget, miről egy évben rendelkezhettem, kivágtam a hitetlenek közé, - s ez áron befizettem a hazafiak közé, - s e pillanattól fogva nem hallottam, hogy kapitánynak neveztek volna, - lett belőlem: Széchenyi István!

A gróf szeretettel foga meg a kapitánynak vállait.

- Pajtás, együtt megyünk Pestre, - én is beállok minden egyesületbe.

- Megjött étvágyad az élethez?

- Rekonvaleszczens vagyok, barátom, az emberektől függ, hogy vissza ne essem.

- Kerested az embert?

- Kettőt már találtam, - kiváncsi vagyok, lelem-e a harmadikát is.