Aggodalmak.
Három évvel vagyunk odább, s az a csuda ismétlődik az emberi életben,
hogy két ellenség egy harmadikban tökéletesen megbizik. A gróf hosszu levélben
köszöni meg Vámossynak sikerteljes működését, és nagyobb bizalomért apai
gondjaiban tovább is osztoszkodik vele. Levelének folytán kéri, készitené el az
utat annak a grófnő előtti kijelentésére; hogy serdülő leányát
gróf Óvári fiának odaigérte. Nem kételkedik a gróf, hogy Vámossynak sikerül az
anyát e kényes válságon keresztül vinni, kijelentvén előre, hogy e
gondolatától különben sem térne el; mert négy szem közt már szavát adta,
következésképen, törve vagy szakadva is létesülnie kell a dolognak. Csupa
bizodalomból, "okos, ügyes és minden ilyen embernek" elmondja
Vámossyt. Az ut meg van jelölve, menjen rajta a gróf helyett más: szerencsés
utat, azaz: találja ki ő, hogyan marad meg a káposzta, és a kecske is
jóllakjék.
- Szerencsétlen légkör, melyben tán azért kényeztetik és finomitják el a
főranguak gyermekeiket, hogy - könnyebben agyon lehessen törni! Ezt
gondolta Vámossy, a grófnak levelét fiókjába rejtve.
Nevelőnek állt be, most sziveskedjék mennykőháritó lenni, a két
ellenfélnek ne fájjon semmi, álljon közbe a harmadik. Bosszankodott volna, ha a
fejlésnek indult ifju hölgy be nem lép a tanuló szobába, és születése napján
bevégződvén a házi nevelés, fél gyermek és fél érett kedélylyel meg nem
köszönné Vámossynak azon oktatásait, melyeket vele közölt.
- Igérje meg, Vámossy ur, hogy oktatóm és védelmezőm marad mindig!
Mondja az ifju hölgy kezét nyujtva Vámossy felé.
- Ne ezt a komoly képet, kis grófnő, - mondja Vámossy, - ma nem mond ön
köszöntőt a mamának.
- Ugy higye el, hogy ezt nem papirosról mondám. Mától fogva nagyon komolylyá
lettem, anyám az életről beszélt, s neki elhiszem, hogy az életben a
boldogság a véletlentől függ.
- Készülni fogunk, hogy a véletlen kellemetlenül meg ne lephessen.
Az ifju hölgy megnyugodott, és a komoly tárgyat azzal szakitá meg, hogy a
grófnő beszélni óhajt Vámossy urral, ki csak tegnap jött Pestről,
ügyvédi oklevéllel, mig tanitványa a felsőbb tanulmányokból állta ki a
szigorlatot.
Az alkalomszerü szerencsekivánás, valamint egyéb kérdezkedések után a
grófnő meglehetős izgalommal mondja:
- Vámossy ur! ne itélje meg gyermekesnek látszó aggodalmaimat, - a
gondviselés adta ez aggodalmakat, és én nem térek ki előlök: napról napra
nagyobb szükségem van önre.
Vámossy meghajtá magát; de bevárta, hogy a grófnő jobban kifejtse
mondani valóját.
- Lányom ma kilép a gyermekszobából, ...szabadabb mozgást kell neki
engednem, s ma vagyok leggyávább életemben, szeretném a gyermeket ugy ölelni
magamhoz, hogy senkié se lehessen.
- S ha valaha szeretni fogja azt, ki őt szereti?
- És el akarja tőlem vinni, ugy-e? ...mondja az anya gyötrelemmel. - A férfiaknak
fogalmuk sincsen, minő bánata van az anyai szivnek.
- Az egyensulyt keresse, grófné, - okoskodik a másik, - hátha nem volnának
gyermekei!
- Az Istenre kérem, ne mondja, - még a gondolat is borzasztó, - gyermekeim
nélkül mi örömem lenne?
- Megvan az egyensuly, méltóságos asszonyom, - egy elképzelt bánat helyett
való öröme van: ne gyötörje magát.
- Megálljon, fiatal ügyvéd ur, mondja a grófnő kedélyes czélzással, -
látom, első perét ellenem akarja megnyerni. Ám, nyerje meg; de nyugtasson
meg engem.
- Mitől fél a grófnő? van alapja az aggodalmakra?
- Saját életem az alap, - férjem örömtelen ember volt már akkor, midőn
összekeltünk, - ő miért vett nőül, nem tudom, - én csak
engedelmeskedtem, - s ez engedelmességnek eredményét mindenki látja.
- Még nem mondott meg
mindent a grófnő.
- Házam küszöbét nem
lépheti át mindenki, - remélem, lányomat meglátják, és az érzelem érzelmet
talál, s az anya nem kivánandja az oktalan engedelmességet. Családomban most
már a boldogságnak kell következni, ezt akarom én; de férjem?
- Bizonyosan bele akar
szólni gyermeke sorsába.
- Oly egykedvüen mondja ön
ezt: a férfi zsarnok, - tán vakindulatában néha letérdel a nő előtt;
de ezt holtig való parancsolás- és engedelmességköveteléssel akarja
visszapótolni. Hát a ki, mint katona, ezredes volt, és annyi férfi
engedelmeskedett neki vakon.
- Méltóságod egyenlő
jogot bir férjével, és annak idejében a maga jogát védelmezendi.
- Hogy összeveszszünk
gyermekünk fölött, hogy a gyermek az anya mellé húzódjék az apa ellen vagy megfordítva?
E küzdelem engem megölne, s mit érezne a gyermek?
- Ez nagy szerencsétlenség
lenne.
- Kimondja ön is e
fájdalmas szót, bocsásson meg, hogy az egyetlen fegyverhez, az észhez, -
az ön eszéhez folyamodom.
- Grófné, mit használok én
önnek, ha jót nem állhatok semmiért?
- Nem jótállást kérek én:
ez meggondolatlanság lenne, - mondja a grófné nagy gyengédséggel - mindent mond
ön nekem, ha azt mondja: teljes erejéből akarja védelmezni boldogságunkat.
- Ne lásson a grófnő
engem gyávának, teljes erőmből akarom védelmezni önök boldogságát,
előttem pedig ez oly széles fogalom, hogy nem csak a gyermek; hanem az apa
és anya boldogságáról is van szó.
- Hisz én is e közös
gondolatot értem! Áldja meg önt e magyarázatért az Isten.
Az ifju grófnő lépett
be, tán legjobbkor; mert az anya már nagyon ellágyult. Vámossy eltávozott,
elment a nagy kertbe, mélyen elkomolyodva; mert a grófnő nem is gyanitá,
mit és mily nehezet kért, - küzdelmet a szerinte csak előérzett, de a már
kijelentett csapás ellen.
A kik valaha kényszerültek
a nehezebb órákban elvonulni a magányba, hogy gondjukkal megvivódjanak,
tapasztalhatták, hogy az embernek életében az ilyen pillanatokban támad föl a
lelki erő, - ekkor atyafiasodik meg a lélek az Istennel, ekkor kezd a
lélek töredékben bár, hasonlatos lenni a legnagyobb erőhöz; mert az ember
ilyenkor talál eszmét, ilyenkor kezd teremteni, és kitüzi a czélt, melyet a
mindennapi körülményektől kikényszeriteni fog.
Nem mondom, hogy vesse meg
valaki a jó tanácsokat, kérje, hallgassa meg; de legtöbbször folyamodjék
önmagához, ki a bajnak legkisebb árnyalatait tudván, nem feledi ki a
tyukszemeket és gyenge oldalakat. Az önerőből meritett terv ad
bizonyitékot életrevalóságunkról, - ekkor születik az önbizalom, mely nélkül
lehetünk az emberek között Nro l, - vagy Nro 1000, - vagy akármelyik szám; de
csak szám. - Jöttünk, mentünk, sohasem vettek észre, pályánkat addig
látták, mig itt voltunk, mint mikor a gyermek késsel vágja a vizet, - csak ott
van helye, hol a kést viszi a vizben.
Gyorsan röpültek a perczek,
a gondolkozó önmagába merült, végre kitisztult a főgondolat, hogy meg kell
mentenie az ifju hölgyet az önfeláldozó engedelmességtől, a szülőket
a fájdalmas harcztól, és a mi legnehezebb, az apát apává és férjjé kell
változtatni épen e küzdelemben, mely lehet akármily heves; de a salak
kiolvadjon a küzdelem hevében.
A nehezebb, a nemesebb
részt választá, - jövendőjéről elfeledkezett, a csata volt eszében,
és először gondolt arra, hogy az ész fegyver, az akarat a kéz, mely azt
meghordozza, és szomjazott az akadályokra, hogy küzdenie kelljen.
Ismételve szivére
tolakodott az izgalmas vér, az, a mi az emberben csüggesztő,
megkapaszkodott a lélekben, ólomterhével huzta volna le a határozatlanságba,
egy emberben két indulat küzdött, de az akaraté lőn a győzelem. Elvált
egykor az apai háztól néhány óra alatt, - a siker nem alamizsna, melyet csak
koldulni lehet, - jutalom: a küzdelem elveszi a magaslatról, hova csak az
emelkedő ér el.
Visszamenet vette észre,
hogy néhány óra óta bolyong a kertben. Elmélyedésében a grófnőt lányával
szemközt, alig néhány lépésnyire vette észre, - oly későn, hogy
figyelmetlenségnek is beillett a feledkezés.
- Bocsánat, méltóságos
grófnő, - ez elmélyedésem elnézést érdemel.
- Tisztelem ez elmélyedést,
mert lelkében, tudom, épen mégis velünk foglalkozott.
Nem szólt, arczán
észrevehető volt az igenlés, mit a grófnő egy hálás pillanattal
viszonzott. Más tárgyat kelle keresniök, semmi hasonlót a mai napnak
főgondjához, hogy a különböző tárgy nyugosztalja meg a lelket.
- Könyveink érkeztek Pestről,
Vámossy ur - kezdi a grófnő, - segéljen a jobbakat kiválogatni.
- Köztük van "A
Karthausi?"
- A legelső is az
volt, a mi a kezembe akadt. -felel a grófnő.- Egykor már birtam; de
valahol eltévedt.
- Óhajtanám, hogy az egész
kiadás eltévedt volna!
- Ó, engem oly mélyen
érdekelt, órákig, elkönyeztem mellette.
Most Emma grófnőt
ríkassuk meg vele, - hogy csak a hazugságon tanuljon sirni, a való bajon aztán kétségbeessék.
- Ha tudná ön, mily jól
esik egy pár köny.
- A köny a fájdalmak leve,
mely ha elfolyt, a fájdalom kisebb s ugy könnyebb lesz. De ne sirjunk hamis
fájdalomból, nagyon kitágulnak a véredények, a részvét elhasználódik hitvány
csalódásra. - Ha annyira lágyak leszünk, hogy a megölendő csibét
sajnáljuk, és elhullatunk érte öt-hat csöpp könyet, egy béna harczosnak
csonkaságára mi marad?
- Nevetni szabad? Kérdi
Emma grófné, véralkatának élénksége szerint.
- Többet, mint sirni, -
ámbár ennek is mértéket kell szabni. A mosoly hatalmas valami, fejedelem száján
áldás, betegén életjel, hatalmasén jótétemény, hölgyekén vagy jutalom vagy
ösztön. Ilyen kincs a mosoly, ne legyünk őrei, mint fukar a kincsnek, ne
is pazaroljuk, mert könnyelmüekké tesz.
- Hallod, anyám, - mondja
Emma derülten, - a nőnek mosolya jutalom és ösztön, - lányod e szerint
kincses bánya.
- Gyermek, te nagyon
követelő vagy. - Mondja az anya.
- Róla is szóltam,
méltóságos grófnő, állitja Vámossy, - ám, kisértsük meg az alkalmazást.
Méltóságod kezében látok egy divatlapot, kegyes engedelmükkel elolvasok néhány
töredéket. Az első czikk, ugy látom, novella, a fiatalember azt mondja
Fanny kisasszonynak: Meggyőzzem önt szerelmemről? Mit nekem a
csillagok milliói, két csillag az ön szeme, és szebben ragyog, mint a millió.
Megvetem a napnak égető melegét, az ön szemeinek sugarai csak éltetni tudnak.
Szégyenlem, hogy egykor a rózsákat imádtam, kegyed arczán a rózsák oltárra
vannak téve.
- Ezt hagyjuk, - mondja
Emma, - ez félbolond.
- Olvassunk mást; itt
pisztolyokról van szó. - Mit tűrjem az életnek nyügét? - ezt a
novellahős mondja, - nagyapám sohasem érinté a rézpénzt, a koldusnak is
aranyat dobált. - Apám minden paripáját agyonlőtte nyolcz éves korában,
hogy soha se ülhessen rá más, mint ur; követem a jó példát, szeretem a kincset,
az utolsó aranyat mosolyogva dobtam ki az ablakon, huszonhat éves koromban nem
akarom elkezdeni keresni azt, mit elszórtam, - van annyi bátorságom, hogy
főbe lőjem magamat.
- Gyáva volt kenyeret
keresni! Mondja Emma, befejezettnek óhajtván a tárgyat.
Vámossy folytatta a
keresést, - aztán váratlan meglepettnek mutatkozván, kérdi a grófnőt.
- Olvasta már a grófnő
az ujdonságokat?
- Mi történt? Kérdik érdekelve
mindketten.
- Ne ijedjenek meg: Az ifju D....
Budáról jött az esküvőről arájával, a lovak a fahidon megbokrosodtak,
s egy ifju parasztnőnek kezéből kisiklott egy kis élénk gyermek a
Dunába. D.... hirtelen
utána ugrott, s a gyermekkel szerencsésen a partra uszott.
- Óh, - ez áldást hoz
mindkettőjükre! Mondja kiderülve Emma grófnő, s öntudatlan
elmosolyodva.
- Ugy, ugy, mosolyogjon,
kis grófné, - az ujdonságiró is azt mondja: Mi lett volna szebb jutalma a
mentőnek, mint menyasszonyának mosolya!
Az ifju hölgy zavarában a
virághoz menekült, s ekkor Vámossy azt mondja az anyának:
- Grófné, - most ösmeri
leányának eszét is, érzelmét is.
- E megnyugvást megint csak
önnek köszönöm.
- Bizzék a grófnő
önmagában és az anyai gyengéd érzelemben.
- Értem önt: mi volnék
elvonultságomban, ha anya nem tudtam volna lenni?
- Ez a legerősebb vár,
grófné, - ezt fogjuk védelmezni.
|