A csárda belseje.

Ah, ha látná az ember a mértéket, mely velünk indul el az életbe, s minden cselekedetünk ráesik, hogy megfontoltassék: a gyenge kétségbeesetten állna meg az életnek tavaszán; mert megijedne az ellenkező mérlegtányérba vetett sulytól, melyet el kell birnunk, vagy a hitványság szemétdombjára lök a kérlelhetlen sors.

A nagy számvetésnek napja elkövetkezett a csikós gazdára, kire az első kötetből emlékezhetünk, az ő mérlege a direktor ur kezében van, egyetlen fillért nem enged, hatalmának végső évében minden forintot kicsikar, hogy képességének végbizonyitványát adhassa.

- Két csikót loptak el a ménesből, - becsár szerinti értékük ötszáz ezüst forint, két hét alatt megfizeti kend.

- Alázatosan könyörgöm a...

- Ha könyörögni akar kend, menjen kend bucsura: könyörgésért fillért adnak csak, nem ötszáz forintot.

- A két hetet kérem, nagyságos uram, nem az ötszáz forintot. Két hét alatt az ötszáz forint megeszik még ötszázat, ...azért...

- Sem azért, sem miért, sem minekutána! ...mondja hangosan a mogorva direktor, - elmehet kend.

- Megyek már, uram, - s ha koldusbotot nyom is a kezembe, megigérem, hogy koldulni sem fogok az urtól. Betette maga után az ajtót, elment más ajtóra, hol az uj bérlőnek megbizottjával kelle beszélnie a csárdának haszonbérlése iránt. A mérleg előbb bement az ajtón, mint ő, a megbizott elővette nehezékeit, az eddigi bér helyett kétszer annyit mondott, - s ezt is el kellett birni.

- Tetszik az ár vagy sem? kend helyett akad tiz más.

- De, uram, régóta szolgálom a grófot becsülettel.

- Azt a becsületet adja kend el a grófnak, - mi friss becsületet árulunk, s az utolsó árt megmondtam.

- Hogy elbirom-e, meggondolom előbb, uram.

- Barátom, még a komédiába is előbb be kell fizetni, aztán vetik a bukfenczet, - évpénz nélkül egy óráig sem marad meg kend a csárdában. Három napig gondolkozzék kend. Jó egészséget.

- Ehhez kell is a jó egészség, uram.

Kiment az ajtón. - szüre nem ázott meg, vállára nem tettek buzás zsákot, mégis oly nehezen fér ki, hogy majd megbicsaklik a lába. A mérték volt oly nehéz, látatlan vele ment, hogy vele legyen az utolsó pillanatig, és bemérje azt a terhet, a mit a gyenge nem bir el, s a mérték alá esik!

Hazament, utközben az alföld nádasaiban két gyanus embert látott lóháton elsuhanni, bizonyosan tőle ijedtek meg. Szegény legények! gondolá magában, s egy pillanat alatt oly erős lőn lélekben, hogy szinte hátranézett, talán a nehéz szür esett le a válláról? Lovát megsarkantyuzá, hadd fusson a még fiatal állat, kipróbálja most, hogy a vásár előtt mennyit ér? és miért csüggedni: ő nem itélte meg az embert, igy az irás szavai szerint ő sem fog megitéltetni. - Megpróbálja ujra a nagy szegénységet, olyan öltözet az, mely emberre van szabva, - szük, de a becsület épen belefér még.

Még messze van a csárda, mig a gazda hazaér, tekintsünk a csárda belsejébe, hol az egykori kis lány már magasra nyulva boros üveget hoz, a vadászatból betért ifjabb Óváry gróf előtt az asztalra teszi, - s ujra távozni készül.

- Miért vagy oly félénk? megijesztettelek, hogy ugy félsz tőlem? Kérdi a gróf a lányt marasztalva.

- Igen is, félek a méltóságos urtól.

- Két hét óta minduntalan itt vagyok, megszokhattál volna.

- Nem grófoknak való a mi borunk.

- Mondtam már többször, hogy szép szemeid hoztak engem ide.

- Annak nem ütöttünk czégért, - aztán a gróf ur nézegessen a kisasszonyok szemébe.

- Éppen azt akartam mondani, hogy különb vagy minden városi kisasszonynál, s ha akarod, nyakig selyembe varratlak, oda illesz te a kisasszonyok közé.

- Ki akartam futni, - gróf ur, - mondja a lány haragra pattanva, - most már nem félek, (a gróf csillogó szemekkel kelt föl ülőhelyéből), - én nem tudom, mit mondanának ilyen beszédre a kisasszonyok; azt sem tudom, én mit mondjak; hanem majd behivom édes anyámat, ha a gróf ur mindjárt el nem megy.

Ekkor már a gróf elkapta a lánynak derekát, - igy akarta megakadályozni a fenyegetést.

- Jól megfogjon a gróf; mert kikapom a két szemét.

- Te valóságos vadmacska vagy, - mondja tréfával a gróf azon hitben, hogy igy kifog a lányon, - legyen eszed, ezer más megirigylené, ha azt igérném neki, a mit neked.

A leány hirtelen kisiklott, a grófot ugy lökte el, hogy a zöld szemü kályhát egyszerre összeroppantotta. A gróf hirtelen összeszedte magát, ujabb támadást akart; de az ablakon át meglátta az apát, a mint az udvarba ért, - félbe kelle szakasztania a mulatságot.

- Mivel tartozom, te - vadgalamb?

- Előbb macska, most galamb, - előbb igazabbat mondott a gróf, és azt maga is hihetne már. (Aztán kezdé a fölszámitást.) A bor öt garas, a kályharakásért jár egy bankó forint, - összesen huszonöt garas.

A gróf erszényét kereste elő, a lány pedig hirtelen összesimitá haját, nem akarván a szülőket belekeverni a pörbe. A gróf kitette az összeget, de szándékosan mutogatá aranyait is, melyért városon oly hamar megbolondulnak.

- Majd alszol ám te erre egyet, s megengedem, hogy megálmodd ujra, a mit mondék.

- A gróf ur is álmodjék, és ha a derékfájás fölébreszti, jusson eszébe, hogy a kályhát ébren nyomta be.

Kudarcznak mondhatnánk e történetet; de az ilyennek nem lévén olyan hangja, ki elnevetné magát, a kalandor ifju maga mosolygott, és a reménységgel biztatta magát, hogy az oroszlánnak nem lehet rossz néven venni, hogy néhány óra alatt nem hagyja körmeit elvagdaltatni. Az élv kivánatosabb volt; mert e vadrózsának tövisei vasvillákhoz méltó nagyságuak, - folytatása következik, gondolja a gróf, s egy mosolylyal fejezvén be a mai beszélgetést, jó éjszakát kivánt.

A gulyás beköté lovát, aközben nejét magához kiáltá, - elég röviden elmondá a mai napnak örömtelen egész történetét. A nőnek válasza mi lett volna: könyei folyának alá; mert annyi évnek takarékos gyümölcsét nyeli el egy nap, s a mit örömkönyekkel rakott össze, nagyon méltó volt igen megsiratni.

- Apjuk! ... mondja a nő vigasztalást keresve, ...a debreczeni vásár négy hét mulva lesz csak, ne szórjuk szélnek keserves keresményünket, én tudok addig jó menedéket.

- Jó barátot akarsz találni? ...kérdi a férj, - a vihar meghajtja a nádat, de csak ugy, hogy nem feléje, de előle hajlik el.

- Én tudom, hogy kend kincses ládát őriz, - okoskodik a nő, - nem azt mondom, hogy elvegyük, négy hét mulva megint visszatesszük.

- Bánatodban mondod ezt, asszony?

- Az uristen bele lát a szegény ember lelkébe, ő az igaz biró, s meg nem büntet azért, a mivel másnak rosszat nem okozánk.

- Még most sem mernélek megverni, asszony, pedig bizony bolondot beszélsz; - de érts meg: nem akkor lennék én hitvány ember, mikor más is meg tudná; de mikor én magam félnék, hogy ha mondanák, magamnak is el kellene hinnem.

- Nem szólok többet, kedves apjukom, - mondja a nő férjének nyakába borulva, - ha meg akar verni a teremtő, ám verjen meg másoknak kezével; ne a magunkéval.

- Igazat beszélsz, anyjuk, jer, menjünk be, - van nekünk olyan kincsünk, mit el nem cserélnék a grófnak minden gyémántjáért.

Mielőtt beérnének, a lány különös küzdelmen ment keresztül, arcza folyvást lángolt a szégyentől, hogy egy léha urfi miatt még hazudni is kénytelenittessék. Mit tudhatta ő, miként fogadná az apa a különös tudósitást, hogy ő a vendéget a kályha oldalához löki? Megszokta az uraságot olyan hatalomnak, melytől minden alattvaló retteg, - mert markából az elpotyogó morzsát kegyelemre éhezők lepik el. Hiába jutna eszébe a vastag könyv, melyből az erkölcsös példákat szokta fölolvasni az apja, - azok a kinyomtatott példák mind ugy végződnek, hogy az Isten a jót megjutalmazza; de az ő története csak elkezdve van, - s ha elmondja a mogorva apának, az a kész kárt veszi számba, a szerint szórja majd a szitkot.

Hirtelen a tükörbe nézett, a vérnek melege forróvá piritá arczát, tehát itt hasztalan minden tétovázás, az apa megfelezi azon a bánatot, rossz kedvet, - hadd jőjön a kérdés, melyre, szent hogy hazugságot nem mond.

Igaza volt, - az apa ma gyermekében akart vigasztalást találni, - a lánynak arczán kinnült az elnyomhatlan bántalomnak kinja.

- Mi bajod, te, gyerek?

- Nekem semmi, - hanem van baja a kályhának.

- Neki löktél valamit, te, boldogtalan? Kérdi inkább szokott szójárása szerint, mint váddal.

- Édes apám! ...mondja rá lány könyezve, - inkább gyujtsa meg kelmed ezt a hitvány fészket, mint azt eltürje, hogy akárki fia azt mondja nekem, a mit én el nem mondok kelmednek.

- Valami uri szagot érzek, lányom, - hadd hallom, ki volt itt?

- Az ifju gróf mászkál erre két hét óta, - s apám, ha megöl is kelmed, - én a kályhához löktem.

A gazda közelebb ment a kályhához, három fiók volt bedülve, - kezébe vette a bedült darabokat, hosszu gondolkodás után nagy későn fejcsóválva mondja:

- Sajnálom, lányom, a költséget!

- Azt megfizettettem vele, apám, - mondja a lány az asztalon heverő pénzre mutatva.

- Isten a mi őrzőnk, lányom, meg magunk is! Egésziti ki az apa, - aztán abrakért küldé ki a lányt, maga pedig az anyához fordult. Anyjuk! hadd nyugton a lányt, ne zaklasd, - majd elmondhatja a többit holnap vagy akármikor, - látod, hogy igaz kincsünk nekünk.

Hazajövet azt vélte, hogy elhozott minden bánatot, mit ő elbirhat, - félt, hogy az egyik résznél nagyobb lesz az, midőn feleségét kell vigasztalnia. A gondviselés közbeszólt, megmutatta, hogy van féltettebb kincs is, és mikor az forgott veszélyben, akkor látta, hogy mennyivel kisebb a másik.

Ó, hányszor és hányszor kell ilyen kemény vigasztalás az embernek, hogy mielőtt káromolná az eget, megláthassa a jó Istennek ujját, hogy a kétszerkettőnél bizonyosabban meggyőzzön elhibázott számvetéséről.

- Anyjuk! ...busulsz? Kérdi az apa a nő felé fordulva.

- Apjuk, - nem kisértem az Istent, inkább örömemben tudnék sirni.

- Vigye az ördög a lovakat, - ez a gyerek egy szűrben is kincs marad nekem.

Megölelték, megcsókolták egymást, a mint a kik a vizárból menekültek, tán minden vagyonukat elvitte; de mert egymást meglelték, és a szeretettek együtt vannak, nem tudnak busulni többé!

A lány azt érezte, hogy a szülők nem haragusznak rá, sőt tán örvendeznek. Nem ment vissza a szobába, dolgot, igen hosszantartó dolgot keresett kinn a kertben; mert a mit most tett, azért az is fáj, ha tán megdicsérnék.