Egy országos vásár.

Orditva megyen a süldőmalacz a vásárra, hosszu kötélen vonszolja maga után a gazda, és kurta-gorombán felel vissza itt-ott egy nénémasszonynak vagy posztóruhás urnak, ki megrója, hogy a kedvetlen állatot kiméletlen maga után rántja. Ó, az emberi sziv nem oly kicsiny, hogy egy süldőmalacz-áru rokonszenv bele ne férne, - sőt előbb belefér a malacz, mint az ember. - Amott megyen a csikós, négy szép csikó van lógóra és a szekér után kötve, fél áron szedik szét tőle a lókupeczek; mert azok mindannyian tudják, hogy alkalmatlan időben tették torkára a kést, és csak azért nem ordit; mert mégis kell különbségnek lenni malacz és - ember közt.

A szekér derekában ül a csikós lánya, tehát egy okkal több, hogy a vásárosok a csikóssal szóba álljanak, és tán századszor kell megmondania; mennyire tartja a lovakat.

A mint az országut hosszu vonalában egymásután kullogott a vásári nép, a melléken kerülgetve is sebesen hajtatott egy négy lovas kocsi. Belől gróf Erdey ült kapitány barátjával, körül a kocsis mellett Marczi, nyalka huszárruhában.

- Gróf Óváry birtokait bérbe adja? Kérdi gróf Erdey.

- Még pedig tetemes előnnyel, - mondja a kapitány, - a grófnak egykor pusztai birtokok jutottak, melyek csak nagy beruházásokkal hasznosithatók. Hozzájárulván a grófnak folytonos összeköttetése a magas politikával, nem tehetett helyesebben, mintha birtokainak gondjától megválik.

- Mi történik sógoroddal?

- Egész fizetéssel nyugalomba megyen.

- Megnyugtatta e gondoskodás?

- Megbolonditotta, barátom, - válaszol a kapitány, - a legnagyobb erélylyel csikarja ki a földből és egyéb haszonvehetőből a hasznot, hogy eddigi gazdálkodását igazolja. - Nem irgalmaz senkinek, ha az irgalom pénzbe kerülne. Nem törődik vele, hogy a szentegyház küszöbén ugy átkozzák, mint a korcsmapadon, néki bizonyitó eredmény kell, ha mások véreset izzadnak is.

- Barátom, - én fölfogom ez embert, - czélt tűzött ki, s azt minden áron el akarja érni.

- Nem tagadom, - csakhogy bolond buzgalmában üt, vág mindenfelé. - Ám szerezzen hasznot, de ne juttasson mást tönkre.

- Tán áldozat is van már?

- Ha nincsen, - lehet, barátom, - mondja a kapitány, - nézd amott látunk egy szekeret, vezetékre és hátulról összesen négy csikó van kötve, - ezekért ma félárt is alig adnak meg; mert a boldogtalan gazdának holnapra kerekszám ötszáz forintot kell kifizetni két elveszett csikóért. Holnap azon ember elveszti husz esztendei fáradalmának gyümölcsét, sőt valamivel többet, eszközét a jövendőre, és ráadásul: hitét az emberiségben.

- Ösmered ez embert?

- Nagyon jól ösmerem!

- Miért nem igyekeztél megmenteni?

- Mielőtt tudnám, hogy a válság órájában el nem esik, és tán gazember is lesz?

- Barátom, - nem tudok ellenmondani; de hidd el, csudálom, hogy az emberiségnek nagy része kétségbeesett gazember nem lesz.

- Hiszed-e, hogy még sem az?

- Elhiszem; de ez embert meg akarom menteni.

- Barátom, én egykor fogadtam veled, hogy hidd az embereket jobbaknak, mint egykor, - én nem akarok olcsó és odaengedett győzelmet; mert ki tudja, eszembe juthatna élni az előnynyel, s a nyert jogon be akarnék avatkozni dolgaidba, mikor oktalanságot akarnál cselekedni.

- Bizonyosan tudom, hogy előre is neked van igazad.

- Most még csak azt mondom: meglehet; nem szabad kétkedned, - zsarnoknak hihetnél, sőt többnek: hitvány embernek, ki visszaélek a véletlen odaengedett győzelemmel. Három embert kivántál, kettőt ösmertél olyannak, a harmadikat én kergetem elő.

- Szavadon foglak, - mondja a gróf, - nekünk van kiszemelt emberünk, - mennyire lehetünk a tiszagáti csárdától?

- Lóháton fél óra alatt odaérnénk, kocsin kellene három óra.

- Jó! ...most alig van nyolcz óra, a vásár tiz órakor kezdődik, - elég jókor érünk vissza a vásárra, - ha emberünk megőrizte a rábizottat, fogadásunk be van fejezve, - és még jókor visszaérünk a vásárra.

- Igen, - de csak lóháton.

- Ültem én már nyeregtelen lovon, kifogatom a két elsőt, huszárpajtás, és ilyen lélekbenjáró dologért megrázathatjuk magunkat.

Tiz percz alatt a két első lovon ült a két fogadó, s utasitást adván Marczinak, hogy a vásár helyen várja meg őket, - a kapitány utmutatása szerint nekivágtak a legegyenesebb iránynak.

Marczi és a kocsis el nem gondolhatták, mi történt? - tehát mentek az utasitás szerint a közel eső mezővárosba, s a vásártéren megálltak, szórakozást találván a bámulók között. Marczi évekkel előbb, bajusztalan legényképen gyakran megfordult e téren, - az öregebbeket meg is ösmerte, csak ő rá nem ösmert senki a czifra ruhában. Nem messze tőle állt meg az egykori gazda, megsimogatta kedves állatait, és bocsásson meg neki az, ki mindent meg tud bocsátani, nem tudott elnyögni egy káromlást, midőn a lókupeczek hibát kerestek a kedves állatokon.

Közelebb ment a szekérhez, a lány ugy segélt az apjának, hogy a gyeplőt tartá, eközben föloldózott fején a fekete selyemkendő, egy kézzel nem kötheté meg, igy arcza szabadon maradt. Néhány pillanatra elfeledte Marczi a gazdát, szive hangosan dobogott, a két szem két csillagként ragyogott, és mégis remegett a fiu; mert majdnem oka volt, hogy e két fény ne ragyoghasson. Mintha néki, épen néki volna tiltva látni és gyönyörködni ez arczban, - büntetésképen el akart távozni, ha ott nem marasztaná egy kupecz, ki elég szemtelen volt azt mondani:

- Mire tartja kelmed ezt a négy birkát?

- Csak ezer forintra, barátom. - Mondja a csikós elnyelve a gunyt, nehogy a vevőt elriassza.

- Ötszáz forintért vevő leszek, - mondja öntelten a másik, - és jót állok, hogy mig én a vásárban leszek, fontszámra sem vennék meg, ha birkahus árában adná kend.

A lány szemeiből két köny csordult ki, mikor a kupecz el akart menni. Marczi nem türhette a gunyt, jól látta a könyeket, melyeknek forrása mélyebb lehetett: bizonyosan nem a guny, hanem a kényszerüség csalta ki a könyeket a szivek fenekéről.

Marczi félrehuzta a kupeczet, - tudta, hogy az ilyen ember nagy hatalom a lóvásárban, azért meg akart valamit tudni:

- Jó barátom, - nagyon olcsón találta kérni azt a négy csikót.

- Mégis az enyém lesz az a négy ló ötszáz forintért, azért jót állok.

- Talán lopott lovaknak nézi a négy állatot?

- A ki megszorult mától holnapig, kénytelen ugy adni, mint a lopottat.

- Most már értem, - barátom, - mondja Marczi - hanem értsünk egyet, barátom, - jöjjön csak ide. Ekkor az uri fogathoz vezette, mintha titkot akarna mondani, és előbb sugván valamit a kocsisnak, a kupecznek jobb kezét barátságosan megfogja, a kocsisnak adja, s ezt mondja:

- Barátom! ennek az embernek vasmarka van, abból ki nem szabadulsz, mig én nem akarom. Tanácslom, ne kiabálj; mert rád fogom, hogy a kocsiról le akartál valamit lopni, és azt rólad könnyen el is hiszik. Itt maradsz egy óráig, hogy el ne zavard a vevőket.

- Itt maradok, - mondja a meglepett ember: de mit sem használ; mert ahány lókupecz van itt, az már tudja, hogy a másik sem ad többet ötszáznál.

- Akkor büntetésül tovább maradsz itt, vagy a lovakat én veszem meg. Ezen furcsa jelenet után megint a csikóshoz közeledett, és azt mondja a gazdának:

- Bátya! kelmednek itt minden kupecz ellensége, azért mondok egy jó tanácsot.

- Mi lenne az? jó barátom!

- Igaz ára e négy lónak ezer forint, kettőé ötszáz, - én kettejét megveszem ötszázért, ha egy óráig más árust nem talál. Uramat várom, a mint megérkezik, vele kell mennem; de ha elvezeti gróf Erdey pusztájára, kifizetem az árt, holnaptól fogva a "Kis pusztán" gazda vagyok, s a két lóra szükségem van.

- Akár mindjárt induljak velük.

- Mig mi el nem indulunk, kegyelmed se; mert annak a gazembernek addig kalodában kell maradnia.

- Hát a nevét nem mondaná meg, jó barátom?

- Furcsa nevem van, a helyett elég lesz ennyi: a kis pusztai gazda.

- Megvan az alku, barátom: szerencsét kivánok a csikókhoz. Ez alatt a két lovag fölért a tiszagáti csárdához, az asszonyt egyedül találták vörösre sirt szemekkel.

- Hugomasszony! talán a füst eszi szemét? Kérdi a kapitány.

- Nem a mi konyhánk füstje lenne az, kedves kapitány ur.

- Igy biz én egy szót sem értek az egészből.

- Két csikót csaptak el a bojtár keze alól, kapitány ur, és ötszáz forintot kell fizetnünk holnap, - szegény uram a kár fejében vesztegeti el most négy csikóját a vásáron.

- Ez már utolsó menedék lenne.

- A legelső és legutolsó, kapitány ur, ha veszett hirünket nem akarjuk költetni.

- Hát a ládában nem volna egy kis kotorgatott pénz?

- Nem a magunkét őrizzük mi ottan, kapitány ur; hanem a másét.

- Nem értem, mit mond, hugomasszony.

- Hogy ne értené, - hát az a kis láda, a mit egyszer itt tetszettek az urak hagyni?

- Elfeledtük mi már azt.

- Meg ne ríkasson a kapitány ur, - egy napra sok lenne fejünkön a kár és a szégyen. E szavaknál bement a szobába, előkereste a ruhacsomagok alól a rég őrzött szekrényt, és a kapitánynak nyujtá.

- Nem nekem, a grófnak adja oda, jó asszony.

- A pénzt visszaadom, - legyen majd lányuknak jegyajándéka, - mondja a gróf, - hanem hozzon ki egy tollat, hogy a papirra irhassak valamit. Az asszony még köszönni is elfelejtett az engedelmesség miatt, a gróf a papirra ráirta: A fogadást, hála Istennek, elvesztettem, és következményeinek örömest engedelmeskedem! Átnyujtá az iratot a kapitánynak, néhány bucsuszó után visszanyargaltak az országos vásárra.

Mindketten elmélyedtek, a gróf évtizedek óta ma volt legelőször igen boldog, ma volt legelőször nemesen érző ember, ma volt legelőször büszke azon nemzetre, melynek tagja, egyetemben olyanokkal, kiket a társadalom maszlaga, a birvágy laposra nem nyomott. Fiára gondolt, együtt vele a szent kötelességekre, melyeket egészen kifizetni sohasem tudunk. A rövid egy órában számolt multjával, bevallá önmagának, hogy a bolondot bevallani, megbánni sohasem késő, - hogy az öntudat valami, és hogy messze az az ut, mely az öntudatnak jutalmáig elvezet.

Habzott a két ló, mikor leszálltak róluk, - közben kérdé Marczit a gróf, nem vett-e észre a vásárban ilyen-ilyen embert négy csikóval?

- Még itt van, méltóságos uram.

- Eladta lovait?

- Kettőt én vettem meg.

- Tudod, kitől vetted?

- Egykori gazdámtól, méltóságos uram.

- Megösmert?

- Ha meg akart volna ösmerni, eltagadtam volna.

- Tudod-e, mit mentettél meg neki?

- Talán két csikót, méltsóságos uram, - ennyi nagyon kevés egy emberéletért.

Összenézett a gróf a kapitánynyal, a közös gondolat egy kézszoritásban lőn kifejezve, aztán a kocsi felé készültek, hogy az utat tovább folytassák.

- Kérem a méltóságos grófot, - mondja Marczi - ne menjenek még a kocsihoz, egy gazembert kell előbb eleresztenem.

Röviden megmagyarázta a történteket, ugy ment a kocsihoz, hol a lókupecznek kezét kénytelen barátsággal fogta a kocsis.

- János! - mondja Marczi a kocsisnak, - hogy el ne feledje ez a gazember a mai napot, szoritsa meg kend a kezét, aztán hadd pusztuljon a világba. A kocsis szót fogadott, vasmarka összeszorult, és az orditó kupecznek ujjaiból kiserkedezett a vér a kegyetlen bucsuzásban.

Néhány óra mulva Marczi a pusztán várta a csikóst, átvette a lovakat, a pénzt a szekérben elteritett subára számlálta le, a leány pedig kendőbe csavarva kebelébe tette.

Szinről szinre látta a lányt, annak szépsége vádolni kezdé, hogy e virágot nem nézheti lélekismeretfurdalás nélkül, - e virág nem lehet az övé: bimbókorában a vizbe ejtette.