A vetélytársak.

Országgyülésre sereglett a közönség Pozsonyba, gróf Erdey kérte nejét, menjen föl ő is, gyermekeik hadd lássák a mozgalmasabb életet, mindkettőnek szüksége van a társadalom élénkségében részt venni.

A grófné kisebb társaságot örömest látott maga körül, a magasabb légkörnek ifjusága kitelhető módon kereste az alkalmat, hogy a grófné többször észrevegye. Az öreg Óváry gróf volt a legelső, ki fiát a grófnőnél bemutatta, nem is kételkedett, hogy ösmert politikai befolyásánál fogva a grófnő akarva nem akarva a választottak közé sorolja fiát.

Az uj élet légkörében egyelőre szorongva járkált az ifju hölgy, a hozzá intézett válogatott hizelgések meglepték, mint az ujoncz kereskedőt a bankjegyek: szégyenli vizsgálni, melyik lehetne hamis, pedig nem akarná gyanittatni, hogy meg nem ösmeri. Sürgölődött körülötte az élénk nép, mindenik iparkodott megütni a mértéket, több-kevesebb ügyességgel adván eszmét és bókot, csak kettő tért más utra, az ifju gróf Óváry, - s a nálánál néhány évvel fiatalabb gróf Koltay. Egyik sem ostromolta, egyik sem beszélt szerelemről, egyik sem késett el az estélyről, és lehetőleg utolsók voltak a távozók között.

Anyának és leányának föltünt a két egyéniség, modoruk és tartózkodásuk egyenlő: lehetetlen érteni őket. Szorgalmas megjelenésük nem mutat közönyt, bár épen ott nem lehet őket megérteni, hol a magyarázatnak legalkalmasabb tere lenne. Másfelé kell mennünk, egy nyilvánosabb helyre, a zöld asztalhoz, - ott is egymás mellett ülnek, egyik sem marad el, mintha egy körnek vonalai volnának, csak mikor szólnak, akkor nyilatkozik az ellentét, a körnek vonalai itt már megmutatják, hogy ellentétes irányban fekszenek, mint a keréknek küllői, mig az egyik fönn van, a másik épen alant, és mindig egymást czáfolják. Az elnök ösztönszerüleg tudja, hogy ha az egyik fölemelkedik, a másiknak nevét az ellenkező nézetre utána irhatja.

E csatát a hölgyek karzatáról nézték gróf Erdeyék, egyelőre változatosságért, utóbb fokozatos kiváncsisággal, végre mint elszánt küzdőket, a rokonszenv pártosságával. Csak egy töredéket akarunk bemutatni, az ifju Óváry gróf hosszu beszédében támadja meg azokat, kik az alkotmány sánczait tágitani akarják, s végül ezt mondja:

- Még az életben sem kedvelem az olyan üzletet, melyben bizonyosan tudom, hogy alkusznak, minden vevővel külön birkóznak, és ha a kialkudott árt beseprik, titkon megmosolyogják a korán kifáradt alkudozót. Én a szabott árakat szeretem, és politikámban nem engedek semmit. Az alkotmánynak sánczaiban néhány százezeren vagyunk, meglehet, ez számnak kevés; de a sánczok állnak; tehát be van bizonyitva, hogy azoknak védelmére elegendők vagyunk, és szavazatommal egy követ sem engedek megmozditani. A tömegek mellett szép beszédeket lehet elmondani, - én a minoritás javára a történetből Horatius Coclest emlitem föl, ki egy maga megvédte a hátráló sereget. A görögök Thermopilénél háromszázan voltak Xerxes serege ellen, és hirük épen azért oly nagy; mert háromszázan voltak. Befejezésül végre azt mondom: a politikai jogokat vérrel szerezték apáink: tapsokért oda nem adom.

- Oktalan ember!

- Szivtelen ember!

Az előbbi szavakat az anya, az utóbbiakat lánya monda, tökéletesen az akkori idők befolyása szerint, midőn a magyar nemesség nagy többsége a hazában a testvéri osztályt hatalmasan folytatta, s a merevséget mindenki vádolta.

- Nem akarom az előttem szóló gróf urat válasz nélkül hagyni, - mondja Koltay gróf némi izgalommal, én sem adom a politikai jogokat tapsokért, a mely nótát én fujok, az nem másnak mulattatására való, nem jár érte semmi; fujom, mert nekem tetszik, mert az én nótám! Megbocsát a gróf, hogy nem felelhetek neki betanult beszéddel, azt mondom el, a mi hirtelen eszembe jut, és vegye ugy, mintha fennhangon gondolkoznám. Én sem szeretem a tapsokat, mert nagyon olcsóért osztogatják, egy jól elkiáltott "haza" kéveszámra aratja a tapsot. - Épen ugy gyűlölöm a pisszegést, mely minden ellenvéleményt el akar némitani. Egyiket sem adnám olcsóért, - mert ha a beszédnek megfelelő tetteket követne el valaki, mivel jutalmaznánk? - Ha kisülne, hogy az ellenvélemény csak szükséges alkotmányos kivonás, mely az összeadást megkisérti, - sötétebb háttér, hogy a képnek művészi világitása meglegyen, - és hogy a hazaárulás olyan bűn, melynek elkövetésére legalább is óriási erő, ugyanannyi bátorság kell, - kérdem: mivel fogjuk azt megbüntetni? A pisszegést nagyon gyarló büntetésnek tartom.

A gróf az alkotmány sánczaira mutat, hogy még állnak! igen is, állnak; de csak azért, mert mint a hordónak dongáit az abroncsok, nem engedték kifelé dőlni azok, kik az alkotmányon kivül álltak. Gróf ur, nagyon megváltoztak az idők, nem lakunk többé a hegyek ormán, - a viszonyok lehoztak a lapályra; mert nem vagyunk basák, nem kell várakban laknunk. Ha az igazat meg kell mondanom, mi nem jogokat osztogatunk; hanem kötelességet. - Hazánkban annyi a teendő, hogy millióknak kell összeállni, hogy mindennek megfelelhessünk. Én nem hiszem, hogy ötszázezeren elbirjuk, milliók vállára akarjuk letenni, és mert a kötelességet követelni is óhajtom: a jogot én nem eladni, hanem megosztani akarom annál szivesebben, mert ha egyéni szabadságomat, a közdolgokba avatkozást biztositja nekem a törvény, a kötelességek arányát nem az önkény, hanem a befolyásommal hozott törvény szabja ki. Ekkor ugy nem jut eszembe kérdezni, hányan vagyunk a választottak? mint nem panaszolkodott senki, hogy a napsugár hány emberre süt? elég, ha mindannyian kellemesen melegszünk mellette.

Thermopilét emlitette a gróf, bámulja, mennyit tehet háromszáz elszánt ember, - e hazában uj életet kell kezdeni, s arra nem elég ötszázezer ember sem. Horatius Coclest is megnevezte; mert egy maga van, ki meg nem adja magát; de a mit védelmez, abból másnak semmit sem akar adni. Nem tagadom bátorságát, de a szivet hiában keresem.

A két hölgy néhány könyet törült ki szeméből, és sietett le a karzatról, hogy megindulásukat észre ne vegye valaki.

Tódult ki a közönség is, mint a pályanyertest fogák körül Koltayt, és egy kézszoritását megtiszteltetésnek fogadák. Szabadulni akart a közfigyelem elől, - a hölgyek seregestől várták, és minden arczról egy mosoly üdvözlé. Ez ostrom majdnem kihozta sodrából, meglátván Erdeyéket, a grófnőnek nyujtá karját, hogy a tömegből kocsijához vezesse.

Ez megkülönböztetés volt, annak hitte mindenki, mintha a világ előtt akarná bevallani, hogy a mai napnak tiszteletében veletek akarok megosztozni. A grófnő már a kocsiban ült, az ifju Óváry gróf keresztülfurta magát a tömegen, legalább az ifjabbikat fogja fölsegiteni, ki egészen számitás nélkül siet anyja után, és ugy fordul, hogy Óváry nem férhet hozzá. A gróf későn jött, észrevehetőleg későn, s a találékony közvélemény e pillanatban mosolyogni méltóztatott; mert a kudarczot igy látta kiegészitve.

Ez este nagyobb társaság volt együtt a grófnőnél. A meghivottak buzgósággal siettek jókor megjelenni, a mai nap változatosságot igért, s a vetélkedést az ember minden időben kéjjel nézte. Nálunk nincsen bikaviadal, kénytelenségből egymás kudarczán mulatjuk magunkat.

A grófnő az esti postával kapott levelet Vámossytól, ki röviden azt irja: A gróf néhány hét alatt Pozsonyban lesz, egyelőre engem kért meg, jelezném a grófnőnek, hogy az öreg Óváry gróf fia számára megkérte Emma grófnő kezét. Levelem után harmad napra Pozsonyban leszek, tán a grófnőnek közlendője lesz.

Sokszor nem gondolunk az előkerült körülményről, s ösztönünk már megérez valamit. A grófnő reszketett a váratlan hirre, - mai napon félnie kellett ez embertől, kiről mindenki sug valamit, mindenki mond valami hátrányost, és majdnem megfoghatlan, hogy mindannyi épen a grófnővel közli titkát, kéretlen bevezetés nélkül, valami szent kötelességnél fogva.

Megtelt a nagy terem, csoportok alakultak, de ezekből, ugy szökve, mindenik iparkodott olykor megközeliteni azon kört, mely a nagy terem melletti kisebb osztályban települt le. A kis terem tele volt ritka növényekkel, s egy kellemdus grófné, alig néhány hónapos menyecske, inkább huzódva még lánykori barátnői körébe, Emma grófnővel idemenekült, honnét a korosabbak a tizenhét foknyi légmérséklet miatt kénytelenittettek barátságosabb melegbe sietni.

Egy órája tart a társalgás, sem Óváry, sem Koltay nem szólt, egymáshoz közel hallgatták a különben élénk beszélgetést.

- Urak! mondja az elnökleni látszó grófnő a két hallgató felé fordulva, - önökön van a sor, - a csevegést befejezzük, ha önök sziveskednek valami okosabbat mondani.

- Hasztalan a biztatás, grófnő, - mondja egy ifju a társaságból, - a tapasztalt vívó megvárja, hogy támadjon a másik, - nem vette észre, hogy egy óra óta hallgatnak mindketten.

- Ön megfázik itt benn, - mondja tréfával a grófnő Óváryhoz fordulva, - a szivtelen emberek rendesen nagyon fáznak.

- Köszönöm a figyelmeztetést, grófnő, - mondja Óváry, - kályhának nem vagyok hijával, - Koltay barátom szivénél melegszem.

- Meg ne csalja magát, - Koltay grófot kérdezzük meg előbb: valóban megvan-e szive?

- Igennel kell felelnem, grófnő, - mondja Koltay futó mosolylyal, - nem volt még szerencsém elveszteni.

- Már most melyik önzőbb önök közöl? - egyik azért, mert szivére vigyázni tudott, vagy a másik, ki olyasmit birni sem óhajt.

- Kegyes lesz a védelem után az itéletet is kimondani?

- Ha még lány volnék, igen, - legyen biró Emma grófnő, a házi kisasszony.

- Beleegyezünk! mondja a két ellenfél, és legelőször is Óváry kezdett a nyilatkozásba.

- Tizennégy éves koromtól kezdve máig olvasok regényeket, a hősök kivételképen néha meghalnak, hogy kellő arányban bebizonyitva legyen az ok, miért menekülnek a hölgyek a csillogó termekből az apáczazárdába, a többi hősnek czifra beszédjét elhiszik a nők, s a regény házasságon végződik. Az olvasó leteszi a könyvet, csupa részvétből elhiszi, hogy a papnak áldása után boldogság következik. A könyv hálául czifra kötést kap, aranyozott czimbetűivel a könyvtárba kerül, hogy egy unalmas órában megint meg lehessen szólitani azt a jó barátot, ki minden szókihagyás nélkül elbeszéli ugyanazon történetet, és a jámbor olvasó a hű ismétlés után meginkább elhiszi, a mit a regény beszélt.

Könyvtáramnak fele ilyen könyvekkel van megtömve; de bekötés nélkül, a bekötéssel azon könyveimet tisztelem meg, melyek mély tapasztalásnak eredményei, melyeket el kell hinnem, bizonyitványaik az életre alkalmazva nem csalnak: számtan, bölcsészet, jogtudomány, vegytan a valósággal foglalkoznak, s a ki e téren meg akarna csalni, könyveimből elitélhetem, mint a tolvajt, ki hamis uton akart vagyonomhoz férni. Vegyen valaki kezébe egy regényt, nézze meg az életet az esküvő után, mogorva, elégedetlen, csalódott házaspárakat talál, miért? mert a nők a regények párbeszédeihez szokva, a legelső négy szem közti párbeszédet komolyan veszik, visszaemlékeznek a regénynek egyes szavaira, s a mi ott következett, azt felelik az udvarlónak. A nagy többség nem tud ellentállni a mámornak, a khinai ember ösmeri a mákonynak mérgességét, mégis megeszi, azon kellemes képekért, melyeket a mákonynak álma ad; holott előre fél azon fölébredéstől, mely testet és lelket egyaránt kifáraszt. Az udvarlás hasonlit az árveréshez; néha szórakozottságból vagy szórakozásért kiszalad ajkainkon a szó, - s az áruczikket, mint legtöbbet igérőnek adják, anélkül, hogy reggel ilyen szerzeményre gondoltunk volna. Azt kérdhetnék, hölgyeim, hogy e nézetekkel bajosan fogok házasodni? Azonban e kérdésre legalkalmasabb felelet az lenne: ezen nézetek megakadályoztak addig, hogy ügyetlenségből ne házasodjam meg. Mi történik ezután? meg is házasodhatom; de igen józanul, azon könyveim után, melyeket czifra kötésre méltattam, például: a bölcsészet...

- Vagy a számtan szerint, ...mondja a csintalan grófné, ki a némát ily vallomásra kényszeritette.

Nem felelhetett Óváry, - Koltay elkapta a szót; mert nem akarta, hogy vetélytársát csupán a társaság mosolya büntesse meg.

- Rajtam van a sor, barátom, - kezdi Koltay, - s nehogy az én némaságomat a szerinted bekötött könyvek tudománya után itéljék meg, - tartozom önmagamért a magyarázattal. A regények nekem sem bibliáim, mégis beköttetem egyiket-másikat. Az aranyozást sem sajnálom tőlök, a melyekben az ember, a folyton vizsgált és mégis eléggé nem ösmert emberrel foglalkozik az iró. Gondolkozzál csak, barátom, hányféle jele van az embernek: a spanyol mereven áll meg előtted, mig meg nem szólitod, keresztül eshetel rajta, mégsem szól, - a franczia kalapot emel; de megint visszateszi, - a német előre leveszi és te könyörögsz neki, hogy tegye föl; mert meghül, - az alföldi magyar csak fejet billent, és nem mered bizonyosan ráfogni, hogy köszönteni akart. Egy fogalom körül mennyi különbözés, - és mennyiféle lehet a fogalom; tehát mennyit kell észrevennem az emberben, hogy tökéletesen megértsem, ha czélomban foglaltatik, hogy valakit lehetőleg ösmernem kell. Ez még nem elég, - az ember nem állhat egyedül ezer és millió társadalmi viszonyban, a kit szükség ösmernem önviszonyom miatt, kivánatos, hogy azzal magamat is megösmertessem, különben visszásság támad közöttünk. Barátok akartunk lenni, vagy üzleti társak, közviszonybéliek, férj és nő; de mivel egyik sem törekedett fölösmerni a másikat, vagy csak az egyik ösmerte föl amazt: az egyoldalulag intézett viszony azon visszásságra vezet, mint mikor valakinek jobb lába kurtább a balnál, sántitani fog, és bajos volna megmondani, hogy a bal láb hosszusága-e az egyedüli ok, vagy a jobb láb rövidsége? de az bizonyos, hogy nem összevalók. A nemesebb értelemben vett regény ön - és mások megösmerésére vezet, és most őszintén megvallom, hogy épen oly nagy tömeg ilyen regényt olvastam, hogy félvén attól, a mitől te is, - tudniillik, a mi az esküvő után történhetik, - nem akartam a társalgás szavaiban meglepni mást, meglepetni magamat, és bár türelmetlen várom az órát, melyben szivemet kielégithessem; időt engedek szemlélődéseim mellett másoknak is, hogy engem is megösmerjenek. A ki nem igy cselekszik, az árverésen fog venni, vagy árverésen fog elkelni a véletlennek minden kigondolható veszedelmével. - Készen vagyok védelmemmel, várom az itéletet.

A hallgatóság kaczagni valót várt, az ellenkezőt kapta a vitában; hol keressen kárpótlást? valakit mégis föl kell áldozni, legalább titkon fog nevetni, ha az itélet Óváryt ma másodszor sujtja.

- Az itéletet kérjük! - Mondja a hallgatóság a választott urhölgyre tekintve.

- Hölgyeim és uraim! mindannyian tréfát vártunk, s a tréfát én is folytattam volna. A két gróf életnézetet mondott ki, melyet nálamnál illetékesebb biró, az élet fog megitélni. Kettőjüknek utja határozottan elválik egymástól, maguk választották, a boldog megtalálja jutalmát önmagában, a csalódót én csak szánni tudom!

- Az előadásnak vége; - mondja az idősebb hölgy, uraim, szabad karjukat kérnünk.

- Tessék választani! - Mondja Óváry erőltetett vidámsággal.

- Én már asszony vagyok, én csak szivtelent választhatok: nyujtsa karját Óváry gróf.

A körülállók hirtelen hátrahuzódtak, hogy Emma grófnét Koltay vezethesse. A gróf nem vonulhatott vissza, karját odanyujtá az ifju hölgynek, ki azt meglepetés és tartózkodással fogadá el.

A nagy terembe érve, Óváry észrevette, hogy a hölgy karjáról leszabadulni készül, elereszté a pajzán nőnek kezét, és a szokásos üdvözlés után a tömeg közé vegyült. Koltay a rájuk várakozó nőig vezette Emmát, és szinte távozni készült.

- Nem eresztem, mondja az élénk nő, - nem látja, hogy a kis teremből senki sem követ bennünket, ne hagyjon magunkra, kettőnknek kerüljön egy lovagunk.

Az utóbbi szavaknál egy öreg ur csatlakozott hozzájuk, az élénk grófnőt valaminek elbeszélésével egészen elfoglalá, igy Koltay Emmával beszélgethetett.

- Min kezdjük a beszélgetést?

- Az emberösmereten, gróf!

- E mulatni akaró körben?

- Hiszi ön, hogy e sima nyugalom mind őszinteség?

- Egyáltalában nem; de e pillanatban nem akarnám önt másodszor zavarni hosszu okoskodásokkal.

- Vigyázzon, nehogy fukarnak és önzőnek mondjam.

- Mondjon hát annak.

- Nem... ez vakmerőség lenne, ...e korai itélet miatt viszont megitélhetne ön.

- S nem akarná, hogy alkalmam legyen rá.

- De igen, én is mertem itéletet mondani önről.

- Rejtett szóban.

- Az emberösmeret nincsen kötelezve arra, hogy itéleteit kihirdesse, gróf ur, - én sem kérdem, mit itél rólam, pedig itélni fog, az igen természetes.

- Ne oly mélyen, önnek még szabad röpködni, hisz ön még gyermek.

- Ezt most mint bocsánandó dolgot mondja ön ki; de jaj annak, ki azért lőn szerencsétlen, mert időn tul is gyermek maradt.

- De már távoznom kell, különben oka leszek, hogy kedélybetegségbe esik.

- A végletnek másik oldala, - ez a mindennapi mérték, könnyelmüség vagy kétségbeesés.

- Az emberek általános nyavalyája.

- Az enyém nem.

- Enyém sem grófné, - tehát közös uton járunk.

- Szerencsés utat mindkettőjüknek, legjobb barátnéjuk kivánja! Mondja az idősebb grófné feléjük fordulva, mire a két fiatal megdöbbent, mintha a véletlenben olyan magyarázat rejlenék, melyről kettőjüknek gondolkozni megszégyenülés nélkül is szabad.