Közös baj.

Végére kell sietnem a regénynek, nem merek három kötetig terjeszkedni, könyvem egy forinttal drágább lenne, s a három forintos könyvet a kis számu olvasóközönség nyakamon hagyná.

* * *

Gróf Erdeyné találkozott férjével, a baj közelebb hozta őket, s a gyengéd érzésü nő melegen köszönte meg a férjnek engedékenységét. Nem a rideg, életunt, a fölzaklatott és rokonszenvet kereső ember állt a nő előtt. Ha bátorsága lett volna valamelyiknek, a másik engedékenyen hagyta volna magát megöleltetni.

A bizodalmasabb kis kör együtt volt, Óváry szerepből jelent meg, Koltay mélyebb érzelemből. A nagy estély óta többször találkozott Óváryékkal, a lányt igyekezett gyakrabban látni, óvatosan vigyázván, hogy közeledésével üldözni ne látszassák. Koltayt a nők szokatlan figyelemmel kisérték, az élénkebbeket bántá, hogy e fiatal ember még folyvást nem fogy ki tárgyaiból, és csupa szükségből nem folyamodik a legkönnyebb mindennapisághoz, hogy nőknek a nőkről beszéljen. Akármelyik is irigykedve ereszté el azon tünődésben, hogy az okosat ugyan neki mondta el, de azt a kedveskedést mégis másnál fogja elkezdeni. Némi gonoszkodással mentek el mellette, és lesték a gyanus szót, mely nem az agyból; hanem a szivből tolakodik elő.

A szép ravaszok ügyesek voltak, nem a szavakat lesték már; hanem azt: kivel beszél többször? és finom ujjaikon számitgaták, hogy a hódolás a találkozás számában lesz fölösmerendő, s a visszatérést egy-egy bóknak hitték, annál finomabbnak, mert a keresett és megirigylettnek megjelenése tanuság, hogy a figyelemre legméltóbbat keresik ki.

Kevés férfi tudja, hogy ha valamit ér, közeledését a nők észreveszik, és mélyen érzik, hogy ez több a bóknál, hogy a benső értéket közelükbe hozza, mintha a fölkeresettnek lenne annak elfogadására legkiválóbb joga.

- Kegyetek maholnap eltávoznak Pozsonyból? Kérdi Koltay Emmát.

- Kinyugodni a nagyvilági zajt.

- Megunta kegyed az embereket, vallja meg őszintén?

- Megunni, nem untam, - válaszol a hölgy, - sőt a visszaemlékezésben gyönyörködni fogok. - Én az embereket egyformábbaknak hittem, és féltem az unalomtól, - pedig csalódtam, igen kellemesen csalódtam. Láttam tetszelgőt, hiut, ravaszt, udvariast, gőgöst, ügyetlent, komédiázót, magában mindenik egész, és tán egyik sem tudja, hogy főtulajdonsága szembeszökőleg elárulja magát; mert bensőjének ösztönei oly hatalmasak egy bizonyos irányban, hogy a szemlélő azonnal felismeri.

- Én is elárultam magamat?

- Csak ugy mint akármelyik.

- Akarjon őszinte lenni, - és mondja meg, mit árultak el az én ösztöneim?

A hölgy önkénytelen a kérdezőre tekintett, talán kiváncsiságot akart föllelni a kérdezőnek arczán. A nyilt arczon nem mutatkozik gonoszkodó mosoly, az elbizottságnak tettetett nyugalmát sem árulják el a vonások; tehát felelhet őszintén, a jó barát látszik várakozni az őszinte szóra.

- Kérdezett, ön tudja, miért? ilyent kérdés nélkül sohasem mondana senki: önnek nincsenek őszinte barátai, ellenségei pedig óvakodnak önt gyűlölni.

- Az okot is mondja meg kegyed.

- Ön olyan könyv, mely magától nem beszél; hanem mindeniknek megnyilik, ki olvasni akar belőle, és a tartalom olyan igazság, melytől erős és gyenge egyaránt fél. Ellenségei nem tudják szeretni, s a kik nem ellenségei, gyengébbek, hogysem szeretni merjék.

- Férfiakat gondol ön vagy nőket?

- Mindegy! alkalmazhatom állitásomat a nőkre is, - az életben semmi sem marad titok, legkevésbé a lelki előny vagy hátrány, - mondja meg ön, ki ne félne attól, hogy eltakart hátrányait az életösmerő igen hamar kitalálná.

- Grófnő! ki tanitotta meg kegyedet oly korán gondolkozni?

- Egy becsületes ember, ki azt monda nekem, hogy a józan észre a gazdagnak nincsen kevesebb szüksége mint a szegénynek.

- Grófnő, kegyed monda, hogy őszinte ellenségeim, őszinte barátaim nincsenek, - az elsőre nem vágyom, annál hatalmasabban a másikra. A könyv most önmagától szólal meg, egyszer önnek, és soha többször másnak, e könyv második kötetét keresi, kegyed nélkül sohasem lesz egész.

- Vigyázzon, a második kötetnek sorsa még nincsen készen, - családom fölött zivataros az ég, a gondviselés titka még, hogy e regény befejezhető-e?

- Osztozhatam a bajokban?

- Higyen igen sok bajt, - ez áron elég drágán veszi meg ön a befejezést.

Pozsonyból való távozásuk előtt az anya megtudta a viszonyt. Örült, bánkódott együtt, titkos sóhajtásaiban arra gondolt, hogy teljes boldogságra nem számithat; mert az akadály nyomon kiséri sorsát. Koltay még utközben meglepte őket, a bizalomnak zárja megnyilt, s az anya kezdé élvezni a boldogságot, hogy lányának sorsában a legkiválóbb fiatalember osztozik. Lelke uj erőt kapott, a fő csapástól megmenekült, s mikor Vámossy a hazaérkezőket lesegité, egy meleg kézszoritás jelezte, hogy a menekülést neki köszönik.

A grófné falusi magányában nem mutatkozott, kedves szomszédja a főbiró az alatt alispán lett, s a grófnő az első napon megirta üdvözletét. Szabó Zsigmond egy órát sem késett, sietett a grófnőhöz, ki az ujabb fordulatot egészen közlé vele. A grófné megkérte az alispánt, hogy a lányok többször találkozhassanak, - ezt annál határozottabban kellett ismételni; mert Szabó Zsigmondné asszony nem óhajtott olyan helyre jutni, ahova mások, közszólás szerint, be szokták magukat "nyalni"!

Néhány hónap mulva Emma grófné együtt ült Szabó Marival a nagy kertnek félreeső árnyában. A két lány, mint a fának egymásra hajló lombjai, elbizalmaskodták a szivnek titkát, - azaz: Emma minden feszélynek elmellőzését óhajtván, Marinak elmondá boldogságát, bánatát, a jövendőnek küzdelmeit és aggodalmát. Nem kisértem meg e részletezést, - a nők az ilyen bizalmas órákban egészen kifejezik nőiségüket, hogy azt férfi ész utol nem érheti. Nőirók e nemben végtelen magasan állnak fölöttünk, - azért óvakodom e finom szövedékbe nyulni, mert bizonyosan tudom, hogy kezeim közt összekuszálódnék.

- Kedves Marim! - mondja a grófné - mennyit vesződnek velünk, - anyám, apám még tovább szakad egymástól, és egy harmadik szenvedni segit nekik miattam, - ki tudtom- és akaratommal nem idéztem föl a szenvedéseket.

- Ösmeri a grófnő az ifju Óváryt?

- Gyakran láttam és beszéltem vele: az ész veszélyes fegyvere, s mintegy dicsekedve mutatja szivét, melyet az éles fegyverrel vágott ki helyéről.

- Miért nem igyekezett a gróf ur kiismerni választottját, mielőtt szavát adta az apának?

- Nem tudok önnek erre helyes választ adni, csak gyanitom anyámnak egyéb elbeszéléséből, hogy köreinkben a befolyásos családok körül hódolni jár a többi. Valami szerep az, a mi után a férfivilág törekszik, - s a ki a szerepben otthon van, hatalom, melyet megösmernek és imádnak. Az öreg Óváry nem léphetne egyet, hogy vele engedelmesen ne vándorolna az uszályhordók tömege. Pillantása kitüntetés, kézszoritása védelem, s a kivel közlékeny, már lépcsőzeten áll, mely magasabb a tömeg feje fölött.

- Ne, ...ne mondja tovább a grófné, ...már szédülök, - az ilyen szereplés más tapsokat vár, melyhez a szivnek semmi köze.

- Ugy-e, megsajnálni valók vagyunk ebben a megirigylett légkörben?

- A többit nem ösmerem, mások talán kedvelik is a szereplést, - én csak a grófnő boldogságán tünődöm.

- S az nehezen lesz egész.

- Nem mer reméleni?

- Mert sokat kellene remélenem, - a sorstól lehetőleg teljes kárpótlást, - pedig a sors szerfölött szük marku. Hármat remélek a sorstól, anyámnak apámat, a kettőt nekem és még a harmadikat.

- Mind a három reménység beteljesülhet.

- Ön boldog, ön többet is remélhet, - önnek még semmivel sem adós a sors, - kárpótlásra nincsen valami elvesztett a multban, és kevesebb a kiszámitás a jövőben, - oh ha ön oly egyedül állna a bizonytalanságban, mint én.

- S ha a grófnőnek társa volnék aggályban és kételyekben?

- Hisz tudom, hogy ön engem szeret, és rólam részvéttel aggódik.

- Nem róla, kedves grófnő, - vele, - elválaszthatlan sorsához vagyok kötve.

- Boldogtalanságomhoz?

- Boldogsága vagy boldogtalanságához.

- Ki tiltja meg önnek, hogy boldog legyen, ha én nem vagyok is az?

- Megtiltottam én!

Az anya közeledett Vamossyval. A gróftól érkezett levél volt tárgya beszélgetésüknek, a gróf hosszasan irt Vámossynak, és a következő megemlitésre méltó szavak fordultak elő:

- Fiam negyedik hónapja van nálam, gyönyörködöm benne; mert hála Istennek: nem hasonlit hozzám! Adósa vagyok önnek, nemes lelkü barátom, nem fiam-, önmagamért, titkon tőle tanulom el az életrevalóságot és a lelki erőt. Talán nem hiszi ön, a mit beszélek? Itéljen meg! Én nem érdemlek egy pillanatnyi boldogságot az emberektől, utáltam és megvetettem őket: osztályrészem sem lehet más. Ha az emberiségnek volna általános meghatalmazottja, kezét csókolva kérnék bocsánatot. Ez lehetetlen lévén, föl kellene keresnem nőmet, ellene vétettem legtöbbet, a nő ellen, kinek nincsen, nem lehetett fegyvere a férfi, gyermekeinek atyja ellenében. De mit gondol nőm? Minden ember koldus arra nézve, a mije nagyon hiányzik. Én boldogság-szeretetkoldus vagyok, azt hihetné, hogy koldulni jöttem, - és ő keservesen könyezné gyarlóságomat. Ha azonban ön egykor észreveszi, hogy az ő lelke beteg; mert bocsánatát ki nem mondhatja, tudasson ön velem, hogy hozzá siethessek. De bünhődésemnek be kell fejezve lenni: addig magamé vagyok, mig Óváryéktól megszabadulok. Lehettem oktalan, szivem, eszem beteg lehetett, de nem leszek oka, hogy Óváry higye, hogy szavammal könnyelmüen játsztam. Szenvedjünk egész családomban, a czél befejezhetlen marad. - Ha lélekerősek maradunk, boldogtalanok lehetünk; de nem vet meg senki.

A grófnő egy élő szent volt, megbocsájtva mindent, zugolódás nélkül várva a jövendőt.

- Szegény férjem.

- Grófnő, - szent érzelmeit nem akarom ügyetlen vigasztalással háborgatni, - ilyen érzelmekről nem szokott bizonyitványt adni a szemtanu.

- Hisz ön menekülést?

- Hinnem kell, - hittem hónapokkal ezelőtt és e hitre épiteni mertem.

- Megvigasztal ön ujra, bár nem tudom szavait megérteni, - holott érteni balzsam lenne szivemnek.

- Látja méltóságod a fa alatt azt a két angyalt.

- Egyik az enyém!...

- A másik enyém, azon, de csak azon napon, melyen méltóságod tökéletesen boldog lesz.

- Mit cselekedett ön?

- Kötelezvényt álliték ki, hogy el ne feledjem föladatomat.

Ekkor kelt föl a két hölgy, a bizalom kölcsönösségében egymás sorsát tudták.

Emma grófné anyjához sietve mondja:

- Anyám! ha tudnád!

* * *

Az anya nem szólt, Marit öleli keblére, s egész odaadással mondja: gyermekem! te az én lányom is vagy!