Régi
ösmerősök.
Az előbbi fejezetben emlitett levélnek következtében Vámossy László
barátunk lement a Tisza felé, átvenni a grófnak uradalmait. Senkit sem ösmert,
Marcziról gyanitani sem merte, hogy vele találkozhassék; mert a gróf körül
ritkán fordulván meg, az egykori bojtárt nem kereshette a czifra ruhában.
Szorult kebellel ment el azon uradalom mellett, hol atyja volt a hatalmas
ur. Az öregek már Pesten vannak, a lapokból azt is tudja, hogy sommás eljárás
következtében szülőinek szép birtoka el fog árvereltetni.
Kérdezősködés nélkül eltalálta, hogy bátyjának révén került a birtok e
szomoru viszonyba. Mélyen érezte a fájdalmat, mentésre nem gondolt, vagyon
nélkül erre törekedni gyarlóság lett volna.
A Tiszának kanyarodásai miatt a csárda felé kellett kerülnie. Nem
akadályozta, hogy a kocsis bejárjon, a lovak kifáradtak a hosszu utban,
pihenniök kellett.
Csakugyan, a régi fészek, lakói ugyanazok, a gazda friss jó egészségben,
kissé megderesedve, az anyjuk barnásabb ruhában, mint egykor. A lány épen a
konyhából lép ki, fehér ingujj, itt-ott egy kis piros szalagszegély, villámként
suhan el az érkező mellett, látja, és mégsem látja az urat, illik neki e
kis vadság, nehogy alkalma maradjon a városi urnak szemközt nézni vele.
- Éhesek volnánk, kedves gazdánk, - sugja meg az anyjuknak, hogy vessen
miattunk egy pár hasábfát a tűzre. Igy szólitá meg Vámossy a csikóst.
- Neked szólnak, anyjuk, - mondja a gazda a konyha felé fordulván, - éhen ne
hagyd a tekintetes urat.
- Mióta lakik bátya, e tanyában?
- Régen, tekintetes uram, - hanem azt kérdezze: meddig maradok még itt?
- Hova költözködik innét?
- Ez is kérdés, tekintetes uram, - válaszol a csikós, - bár tudnék rá
felelni.
- A gyepen nem maradhat, gazduram, föl vagy alá, tudom, keresett magának
fészket.
- Hiába kerestem, uram, - nem találtam; mert jobban kell a fiatal, mint a
korosabb, s azt mondják neki: hagyja kend ott a csontját, hol a hust leették
róla.
- Egyéb baj nincs, gazduram? ...nekem pedig ilyen emberre lenne szükségem.
- Tekintetes uram látatlanban akar rám megalkudni.
- Épen ellenkezőleg cselekszem, bátya: én nagyon meg szoktam válogatni
az embert, az én rostámon könnyen keresztül pottyan a szemét.
- Látott engem valaha a
tekintetes ur?
- Néhányszor, - épen annyi,
mintha sohasem láttam volna; azért itt a kezem foglalónak, s ha majd az
éhemtől megváltam, többet beszélgessünk.
Vámossy bement a szobába, a gazda
a bormérőbe, ott tünődvén, hogy álmodik-e vagy a déli meszely bortól
gondolja el mindezt? Nem lett okosabb, azért lement a pinczébe, hogy a
megihatóbb vendégborból hozzon föl neki. A konyhában sürgette az asszonyt, a
lányt szinte előparancsolta, hogy jőjön be teriteni, - minek a lány
békételenkedve engedelmeskedett: mert megfogadtatta apjával a multkori eset
után, hogy az ilyen urféle vendéghez többé nem kell beszégyenkedni. Az apa ezt
két okból igérte: a leánynak érzelme, s a nagy zöld kályha miatt; mert a
multkori hézag olyan tarkán van kitoldva, hogy a ki látja, elneveti magát. A
mostani foldozás után egészen uj kályhának kellene következnie, azért
tanácsosabb a lánynak kivül maradni.
- Eredj, ha mondom! - Dörmög az
apa lányára, igy a szófogadást ki nem kerülhette: bement.
Vámossy ez alatt körültekintett a
szobában, egyszerű, tiszta lak, ámbár két nőszemély kitünő
gondjához a kályhának furcsa foltja ellentétnek tünt föl. A lány bejött, tiszta
abroszt teritett a fél asztalra, a szükséges szereket fölrakta. Munka közben
kikeresve ugy alkalmazkodék, hogy a föl alá járkáló urhoz legtávolabb essék.
Vámossy e kerülgetést észrevette, s az emberekben természetes küzdelmi vágy
ösztönözte, hogy azért is megszólitsa.
- Kis hugom, megmondd ám, mikor
férjhez mégysz, a lakodalomra megjövök.
Semmi felelet, egyszer
fölpillantott a lány, hogy ellenségét meglássa. Az urfélék
leereszkedésétől nagyon félt, egyik olyan, mint a másik, gondolja, és
kémlő szemeivel kimérte, hogy a legelső tulbizalmasságnál hol éri
közelebb az ajtót. Vámossyt viszont ingerelte a vágy, a lányt megszólitani, s
ujra kezdi:
- Izenetet hozom valakitől: ne mondjam meg?
- Tudom, kitől hozott, - mondja a lány lángra lobbant arczczal, -
hallottam, hogy megjött; nézze meg jól a tekintetes ur a kályhán az uj
fiókokat, - az Isten ugy áldjon meg, hogy másodszor is odalököm, hogy lelke a
kályhalyukon megyen másvilágra.
- Ebből épen a legjavát nem értem, kis hugom, mondja nagyobb érdekkel
Vámossy: ugyan mondd el a többit is.
- Persze, nem mert a szégyenével dicsekedni, - illik is egy gróf urfinak,
hogy a kályhába lökik.
- Mindjárt megértem, kiről beszélsz, ha nevét is megmondod.
- Tetesse a tekintetes ur, mintha nem tudná.
- Szavamra mondom, hogy egy szót sem tudok, sem a kályháról, sem a grófról.
- Akkor ezt sem kell tudni a tekintetes urnak, - bánom, hogy a többit is
megmondtam.
- Haragszol, hugom, az ilyen posztóruhás népre? ugy-e, eltaláltam?
- Egytől egyig valamennyire, ha akarja tudni a tekintetes ur.
- Egyre nem haragudhatol, - egyet kiengedsz a többi közöl, - ez az egy
megváltja előtted a többit.
- Ugyan ki volna az egy?
- Megmondom apád, anyád előtt, mikor aztán megvallod te is azt a
bizonyos grófot.
- Mondja meg édes apám, - az tud káromkodni; mert anélkül nem lehet
elmondani az egész történetet.
Kiment a lány, visszafordulóra hosszan késett, - mert a beszédkerülés végett
megvárta a konyhán a betálalt ételt. Vámossy röviden végezte a kurta ebédet, az
után szivarra gyujtott, és behivatta a gazdát. Elmondatta vele, mi javadalma
volt, mint urasági csikósnak, meghatározta a jövendő bért, mit neki adni
fog, még csak az hiányzék, hogy megmondja: kinek szolgálatába fogadja.
- Nem tréfál a tekintetes ur? Kérdi
a csikós a vendéget.
- Értem, bátya, - szeretné tudni: kivel van dolga?
- Jól mondja, tekintetes uram, - szóból ért az ember.
- Megnyugtató választ fogok adni, öreg, - előbb mégis mondja el nekem e
kályhának történetét.
- Kelevény az, tekintetes uram, - ha nyomkodom, háromnak fáj: én érzem,
feleségem érzi és még a leányom.
- Öreg, a nevet legutoljára, mikor én megmondom ki vagyok, és érdemesnek
tart a bizalomra, - egyelőre megelégszem a történettel, mit nagyon
szeretnék tudni.
- Tekintetes uram! rövid a történet. A csárdaajtó nyitva áll mindenkinek,
pénzért jó szóért, benyithatják, a ki jön, el is megyen, ha kinyugodta magát.
Ebbe a szobába azt eresztem, a ki nem szokott padon henteregni; de egy a sok
közül a szemével is jól akart lakni, a lány a legyeskedő urfit a kályhához
vágta.
- Igy mondta el a lány, - kérem, már most anyjostul hivja be, - talán nem
ijed meg tőlem.
A gazda bekiáltá őket, csudálkozva léptek az apa közelébe, a lány
hátrább és arczczal elfordulva.
- Ne fordulj el, kedves hugom, - neked hoztam az izenetet, sőt tán
egyebet is.
- Nekem? Kérdi a lány valamivel előbbre tekintve.
- Gróf Erdey Ferencz ur becsületes apádról bizonyos ok miatt gyakran
megemlékszik, engem néhány nappal előbb megbizott, hogy a te
jövendődről gondoskodjam, - ha valamikor férjhez találsz menni, egy
egész telket iratok nevedre, mint ő megparancsolá! Később kellett
volna megmondanom: de ma meggyőződtem, hogy méltó vagy az ajándékra,
és a mikor atyád a napokban ráér, az okmányt az e....i uradalom székhelyén
megkapja.
Mind a három néma volt, Vámossynak kellett beszélni tovább, hogy a
meglepetésből magukhoz térjenek.
- Már most rám került a sor, kis hugom, - nekem közöm van hozzád, - miért
feledtél engem?
- A tekintetes urat?
- Igaz, - még akkor gyermek voltál, - ijedtedben nem engem, apádat láttad,
mikor a Tiszaárból kieveztem veled, - pedig akkor is posztóruha volt rajtam.
A lány egy pillanat alatt odarohant a fiatal urhoz, kezét megragadá, hogy
azt megcsókolja.
- Abból semmi sem lesz, hugom, - megértem, a mi szivedben van, - az a
gondolat megjutalmaz engem.
Közbeszakasztotta a jelenetet a kocsis, bemondja, hogy indulhatnak, a négy
ló az ablak alatt áll.
A két nő kiment a leszedett málhával, Vámossy ekkor azt mondja a
gazdának.
- Most már megkérdezhetem a grófnak nevét?
- Ő szégyenelje magát, nem én, ha nevét kimondom: Óváry grófnak
idősebbik fia.
Vámossy megrezzent, - azonban megszoritá a gazdának kezét, kisietett, hogy e
benyomást észre ne vegye. Visszaparancsolta a vért szivébe, néhány nyájas szót
váltott még, az ebédért egy bankjegyet csusztatott a teriték alá, aztán felült
és elhajtatott a kiválasztott uton.
A csárdabeliek megkérődzték a váratlan meglepetés örömét, mi pedig
kövessük a tünődő kormányzót. Sebesen haladt a négy ló, nem érezték a
megszaporodott gondot, mely a kocsiba helyezkedett, - pedig érzi az ifjunak
agya, mennyit nyom. Vannak a társadalomban vétkek, melyek magukban
elitélendők; de a jobb érzést nem támadják meg egészen kihivólag. Óváry
grófnak e kalandozása utonállás; mert az előnyösebb helyzetben rajt üt az
erkölcsön, hogy büntelen szennyezhesse be.
Sokáig nyomta Vámossynak lelkét e rideg könnyelmüség, mely betör a
szentélybe, s a kapott kudarczot nem tekinti bántalomnak, hisz az egész
mosolyra méltó kaland. E fajta leereszkedés nem sérti meg a gőgöt, az
alantunk álló nem igényelhet mást, mint növényi szerepet: fölvesszük, ismét
ellökjük, - a többiről nem érdemes tovább elmélkedni.
Ez osztályozás több fokozatban lehetséges, még a tekintetes ur családja is
növény lehet, kényszerülve türni a magasabbnak szabadalmait. Vámossy lángolni
érzé vérét, szeretne őrt állni a csárda mellett, hogy az elbizakodottat
megtanitsa az általános emberi kötelezettségekre.
Elmélyedésében nem látott, a távolság fokonkint fogyott, s arra ébredt föl,
midőn a kocsis figyelmezteté, hogy Erdey birtokba értek. Szórakozni akart,
utasitá a kocsist, hajtana be a közeli pusztára, melyben a gróf által lerendelt
kedvencz volt gazda minőségben.
A gazdai lak előtt megálltak, Vámossy leugrott, bement a lakba. Egy
öreg béresasszony figyelmezteté, hogy a gazda kinn van a nyomtatóknál a szérün,
hanem ha kivánja az ur, azonnal behivatja. Meg akarta várni a gazdát, kérte az
asszonyt, küldene érette, az alatt körülnézett a nőtelen tanyában, melynek
a szükséges butorokon kivül semmi diszitménye sem volt. A falak üresek, az
ablakhoz közel lóg egy kicsiny fali tükör, - alatta elég láthatólag valami
gömbölyü érczlap.
Közelebb tekint: az érczlap valóságos ezüsttallér: bizonyosan emlék! Még
közelebb nézi, a szélén csekély horpadás van, ez már ösmertebbé teszi a
tárgyat, egykor neki volt ilyen tallérja, melyre egy szem söréttel czélba
lőtt, s a kis ólom sebes röptében hasonló helyen horpasztatta be. A
visszaemlékezés hirtelen ismétli a multat, megismeri a pénzdarabot, melyet oly
különös körülmények között a bojtárnak emlékül adott.
Kitekint az ablakon, a lenyugvó nap teljesen megvilágit egy a puszta
felől közeledő arczot, minthogy erősen kémli a közeledő. Az
erősebb vonásokban is fölismeri fiatalabb éveinek el nem feledt társát.
- Nem kerestelek, mégis megtaláltalak: Marczi, rám ösmersz-e még?
- Hogyan feledhettem volna, tekintetes uram; - szól a gazda, - eszembe
jutott, mint a fizetetlen adósság.
- Miért nem költötted el
azt a tallért? Kérdi Vámossy a tükör felé mutatva.
- Pajtásom volt az,
tekintetes uram, az viselt rám gondot, hogy a gyarlóság földhöz ne vághasson.
- Hát a "Tiszagáti
csárda?"
- Messziről odalátok,
- eljárok mellette; de benne nem voltam azóta.
- Marczi! ma ott voltam, -
és most kivánnám, hogy láss meg ott valamit.
- Láttam azt máshol, - kőböl nem vagyok, tekintetes uram, - de a
kapuszár is azt mondja: neked tilos a küszöb! Ezt mondja pajtásom is, a tallér,
melynek sokszor elmondtam, miért nem mehetek oda.
- Nem puhultál meg, látom.
- Puhább lett azóta az a tallér, tekintetes uram? vegye csak az ujjai közé.
- Nem dorgállak, Marczi, - adj kezet, - mi a régiek maradunk.
Másra tért a beszélgetés, a pusztának mivoltáról kérdezkedett Vámossy, a
hosszu részletezés után kimentek körültekinteni, s mielőtt a nap leereszkedett,
egy határdombról elláttak a gáti csárda felé.
A napnak végső fénye még egyszer átvilágitá a környéket, az áradó Tisza
vize husz ágra szakadt a nádasok csoportozataiban. A csendes alkonyban még
láthatók valának az egyes részletek, és a messzeségben tisztán kivált egy pont,
mely a Tiszát sebesen meguszta.
- Halászok járnak ott? Kérdi Vámossy az eddig szótalan Marczit.
- Nem jár erre halász, tekintetes uram, - az ifju Óváry gróf jár ki minden
este réczelesre, s mint egyik csőszünk mondja, közel a csárdához a nádas
közt egy magaslaton sátora van, gyakran kiviradtig ott van két cselédjével.
- Hallani a lövéseket?
- Reggel sűrün, este soha, igy mondta nekem a csősz; mert ő
mindig kinn van a határok szélén.
- Legel arra valahol gróf Óváry ménese?
- Nem messze a vadászhely felé; mert ott vékony földnyelv vezet a nagyobb
emelkedettségre. Az öreg csikós hajdanában ott legeltetett, ha a viz beitta a
sikságot.
- Azóta nem voltál arra?
- A mi ménesünk szinte nem messze jár arra, s negyed nap óta azt is meglátom,
mikor az öregnek lánya fejen viszi ilyenkor tájban az ételes kosarat a bojtárok
után.
- Marczi! mondja a kormányzó hirtelen szemközt fordulva Marczinak:
Közelről is láttad azt a leányt?
- Mellette álltam, mint most tekintetes urammal.
- Őszinte kérdésre hasonlón őszinte feleletet várok: szereted a
leányt? valld meg.
- Szeretem, de mint a csillagot, melyet el nem érek.
- Bizzál bennem, nem ok nélkül beszélek: vigyázz e gyermekre, most veszély
fenyegeti.
- Nem értem a tekintetes urat.
- Mától fogva minden alkonyat felé lóra ülsz, ha a lányt a csárdából
kiindulni látod, szem elől ne ereszd. - Fokosod veled legyen, szükséged
lehet rá, s ha a lánynak kiáltását hallanád, a hang után rohanj, azt megmondom.
- Ma is elmenjek?
- Rögtön, - holnap okvetlen itt leszek nálad, - elmondod, mit látsz.
A ló ugy is nyergelten állt a szérű végében, hirtelen engedelmeskedék,
és megeresztett kantárral sietett a gáti csárda felé.
Vámossy messze elkisérte szemeivel, amaz nem kérdezett, tiszteletre méltó
engedelmességgel ment a parancs és a szivnek buzditása szerint. Az elhaló nap a
térről eltörölni látszik a megláthatót, a sok tarkaság összefolyt, ezért
visszafordult a mélázó kormányzó, hogy éjszakára a középpontra érjen.
|