Aggodalmak.

Három évvel vagyunk odább, s az a csuda ismétlődik az emberi életben, hogy két ellenség egy harmadikban tökéletesen megbizik. A gróf hosszu levélben köszöni meg Vámossynak sikerteljes működését, és nagyobb bizalomért apai gondjaiban tovább is osztoszkodik vele. Levelének folytán kéri, készitené el az utat annak a grófnő előtti kijelentésére; hogy serdülő leányát gróf Óvári fiának odaigérte. Nem kételkedik a gróf, hogy Vámossynak sikerül az anyát e kényes válságon keresztül vinni, kijelentvén előre, hogy e gondolatától különben sem térne el; mert négy szem közt már szavát adta, következésképen, törve vagy szakadva is létesülnie kell a dolognak. Csupa bizodalomból, "okos, ügyes és minden ilyen embernek" elmondja Vámossyt. Az ut meg van jelölve, menjen rajta a gróf helyett más: szerencsés utat, azaz: találja ki ő, hogyan marad meg a káposzta, és a kecske is jóllakjék.

- Szerencsétlen légkör, melyben tán azért kényeztetik és finomitják el a főranguak gyermekeiket, hogy - könnyebben agyon lehessen törni! Ezt gondolta Vámossy, a grófnak levelét fiókjába rejtve.

Nevelőnek állt be, most sziveskedjék mennykőháritó lenni, a két ellenfélnek ne fájjon semmi, álljon közbe a harmadik. Bosszankodott volna, ha a fejlésnek indult ifju hölgy be nem lép a tanuló szobába, és születése napján bevégződvén a házi nevelés, fél gyermek és fél érett kedélylyel meg nem köszönné Vámossynak azon oktatásait, melyeket vele közölt.

- Igérje meg, Vámossy ur, hogy oktatóm és védelmezőm marad mindig! Mondja az ifju hölgy kezét nyujtva Vámossy felé.

- Ne ezt a komoly képet, kis grófnő, - mondja Vámossy, - ma nem mond ön köszöntőt a mamának.

- Ugy higye el, hogy ezt nem papirosról mondám. Mától fogva nagyon komolylyá lettem, anyám az életről beszélt, s neki elhiszem, hogy az életben a boldogság a véletlentől függ.

- Készülni fogunk, hogy a véletlen kellemetlenül meg ne lephessen.

Az ifju hölgy megnyugodott, és a komoly tárgyat azzal szakitá meg, hogy a grófnő beszélni óhajt Vámossy urral, ki csak tegnap jött Pestről, ügyvédi oklevéllel, mig tanitványa a felsőbb tanulmányokból állta ki a szigorlatot.

Az alkalomszerü szerencsekivánás, valamint egyéb kérdezkedések után a grófnő meglehetős izgalommal mondja:

- Vámossy ur! ne itélje meg gyermekesnek látszó aggodalmaimat, - a gondviselés adta ez aggodalmakat, és én nem térek ki előlök: napról napra nagyobb szükségem van önre.

Vámossy meghajtá magát; de bevárta, hogy a grófnő jobban kifejtse mondani valóját.

- Lányom ma kilép a gyermekszobából, ...szabadabb mozgást kell neki engednem, s ma vagyok leggyávább életemben, szeretném a gyermeket ugy ölelni magamhoz, hogy senkié se lehessen.

- S ha valaha szeretni fogja azt, ki őt szereti?

- És el akarja tőlem vinni, ugy-e? ...mondja az anya gyötrelemmel. - A férfiaknak fogalmuk sincsen, minő bánata van az anyai szivnek.

- Az egyensulyt keresse, grófné, - okoskodik a másik, - hátha nem volnának gyermekei!

- Az Istenre kérem, ne mondja, - még a gondolat is borzasztó, - gyermekeim nélkül mi örömem lenne?

- Megvan az egyensuly, méltóságos asszonyom, - egy elképzelt bánat helyett való öröme van: ne gyötörje magát.

- Megálljon, fiatal ügyvéd ur, mondja a grófnő kedélyes czélzással, - látom, első perét ellenem akarja megnyerni. Ám, nyerje meg; de nyugtasson meg engem.

- Mitől fél a grófnő? van alapja az aggodalmakra?

- Saját életem az alap, - férjem örömtelen ember volt már akkor, midőn összekeltünk, - ő miért vett nőül, nem tudom, - én csak engedelmeskedtem, - s ez engedelmességnek eredményét mindenki látja.

- Még nem mondott meg mindent a grófnő.

- Házam küszöbét nem lépheti át mindenki, - remélem, lányomat meglátják, és az érzelem érzelmet talál, s az anya nem kivánandja az oktalan engedelmességet. Családomban most már a boldogságnak kell következni, ezt akarom én; de férjem?

- Bizonyosan bele akar szólni gyermeke sorsába.

- Oly egykedvüen mondja ön ezt: a férfi zsarnok, - tán vakindulatában néha letérdel a nő előtt; de ezt holtig való parancsolás- és engedelmességköveteléssel akarja visszapótolni. Hát a ki, mint katona, ezredes volt, és annyi férfi engedelmeskedett neki vakon.

- Méltóságod egyenlő jogot bir férjével, és annak idejében a maga jogát védelmezendi.

- Hogy összeveszszünk gyermekünk fölött, hogy a gyermek az anya mellé húzódjék az apa ellen vagy megfordítva? E küzdelem engem megölne, s mit érezne a gyermek?

- Ez nagy szerencsétlenség lenne.

- Kimondja ön is e fájdalmas szót, bocsásson meg, hogy az egyetlen fegyverhez, az észhez, - az ön eszéhez folyamodom.

- Grófné, mit használok én önnek, ha jót nem állhatok semmiért?

- Nem jótállást kérek én: ez meggondolatlanság lenne, - mondja a grófné nagy gyengédséggel - mindent mond ön nekem, ha azt mondja: teljes erejéből akarja védelmezni boldogságunkat.

- Ne lásson a grófnő engem gyávának, teljes erőmből akarom védelmezni önök boldogságát, előttem pedig ez oly széles fogalom, hogy nem csak a gyermek; hanem az apa és anya boldogságáról is van szó.

- Hisz én is e közös gondolatot értem! Áldja meg önt e magyarázatért az Isten.

Az ifju grófnő lépett be, tán legjobbkor; mert az anya már nagyon ellágyult. Vámossy eltávozott, elment a nagy kertbe, mélyen elkomolyodva; mert a grófnő nem is gyanitá, mit és mily nehezet kért, - küzdelmet a szerinte csak előérzett, de a már kijelentett csapás ellen.

A kik valaha kényszerültek a nehezebb órákban elvonulni a magányba, hogy gondjukkal megvivódjanak, tapasztalhatták, hogy az embernek életében az ilyen pillanatokban támad föl a lelki erő, - ekkor atyafiasodik meg a lélek az Istennel, ekkor kezd a lélek töredékben bár, hasonlatos lenni a legnagyobb erőhöz; mert az ember ilyenkor talál eszmét, ilyenkor kezd teremteni, és kitüzi a czélt, melyet a mindennapi körülményektől kikényszeriteni fog.

Nem mondom, hogy vesse meg valaki a jó tanácsokat, kérje, hallgassa meg; de legtöbbször folyamodjék önmagához, ki a bajnak legkisebb árnyalatait tudván, nem feledi ki a tyukszemeket és gyenge oldalakat. Az önerőből meritett terv ad bizonyitékot életrevalóságunkról, - ekkor születik az önbizalom, mely nélkül lehetünk az emberek között Nro l, - vagy Nro 1000, - vagy akármelyik szám; de csak szám. - Jöttünk, mentünk, sohasem vettek észre, pályánkat addig látták, mig itt voltunk, mint mikor a gyermek késsel vágja a vizet, - csak ott van helye, hol a kést viszi a vizben.

Gyorsan röpültek a perczek, a gondolkozó önmagába merült, végre kitisztult a főgondolat, hogy meg kell mentenie az ifju hölgyet az önfeláldozó engedelmességtől, a szülőket a fájdalmas harcztól, és a mi legnehezebb, az apát apává és férjjé kell változtatni épen e küzdelemben, mely lehet akármily heves; de a salak kiolvadjon a küzdelem hevében.

A nehezebb, a nemesebb részt választá, - jövendőjéről elfeledkezett, a csata volt eszében, és először gondolt arra, hogy az ész fegyver, az akarat a kéz, mely azt meghordozza, és szomjazott az akadályokra, hogy küzdenie kelljen.

Ismételve szivére tolakodott az izgalmas vér, az, a mi az emberben csüggesztő, megkapaszkodott a lélekben, ólomterhével huzta volna le a határozatlanságba, egy emberben két indulat küzdött, de az akaraté lőn a győzelem. Elvált egykor az apai háztól néhány óra alatt, - a siker nem alamizsna, melyet csak koldulni lehet, - jutalom: a küzdelem elveszi a magaslatról, hova csak az emelkedő ér el.

Visszamenet vette észre, hogy néhány óra óta bolyong a kertben. Elmélyedésében a grófnőt lányával szemközt, alig néhány lépésnyire vette észre, - oly későn, hogy figyelmetlenségnek is beillett a feledkezés.

- Bocsánat, méltóságos grófnő, - ez elmélyedésem elnézést érdemel.

- Tisztelem ez elmélyedést, mert lelkében, tudom, épen mégis velünk foglalkozott.

Nem szólt, arczán észrevehető volt az igenlés, mit a grófnő egy hálás pillanattal viszonzott. Más tárgyat kelle keresniök, semmi hasonlót a mai napnak főgondjához, hogy a különböző tárgy nyugosztalja meg a lelket.

- Könyveink érkeztek Pestről, Vámossy ur - kezdi a grófnő, - segéljen a jobbakat kiválogatni.

- Köztük van "A Karthausi?"

- A legelső is az volt, a mi a kezembe akadt. -felel a grófnő.- Egykor már birtam; de valahol eltévedt.

- Óhajtanám, hogy az egész kiadás eltévedt volna!

- Ó, engem oly mélyen érdekelt, órákig, elkönyeztem mellette.

Most Emma grófnőt ríkassuk meg vele, - hogy csak a hazugságon tanuljon sirni, a való bajon aztán kétségbeessék.

- Ha tudná ön, mily jól esik egy pár köny.

- A köny a fájdalmak leve, mely ha elfolyt, a fájdalom kisebb s ugy könnyebb lesz. De ne sirjunk hamis fájdalomból, nagyon kitágulnak a véredények, a részvét elhasználódik hitvány csalódásra. - Ha annyira lágyak leszünk, hogy a megölendő csibét sajnáljuk, és elhullatunk érte öt-hat csöpp könyet, egy béna harczosnak csonkaságára mi marad?

- Nevetni szabad? Kérdi Emma grófné, véralkatának élénksége szerint.

- Többet, mint sirni, - ámbár ennek is mértéket kell szabni. A mosoly hatalmas valami, fejedelem száján áldás, betegén életjel, hatalmasén jótétemény, hölgyekén vagy jutalom vagy ösztön. Ilyen kincs a mosoly, ne legyünk őrei, mint fukar a kincsnek, ne is pazaroljuk, mert könnyelmüekké tesz.

- Hallod, anyám, - mondja Emma derülten, - a nőnek mosolya jutalom és ösztön, - lányod e szerint kincses bánya.

- Gyermek, te nagyon követelő vagy. - Mondja az anya.

- Róla is szóltam, méltóságos grófnő, állitja Vámossy, - ám, kisértsük meg az alkalmazást. Méltóságod kezében látok egy divatlapot, kegyes engedelmükkel elolvasok néhány töredéket. Az első czikk, ugy látom, novella, a fiatalember azt mondja Fanny kisasszonynak: Meggyőzzem önt szerelmemről? Mit nekem a csillagok milliói, két csillag az ön szeme, és szebben ragyog, mint a millió. Megvetem a napnak égető melegét, az ön szemeinek sugarai csak éltetni tudnak. Szégyenlem, hogy egykor a rózsákat imádtam, kegyed arczán a rózsák oltárra vannak téve.

- Ezt hagyjuk, - mondja Emma, - ez félbolond.

- Olvassunk mást; itt pisztolyokról van szó. - Mit tűrjem az életnek nyügét? - ezt a novellahős mondja, - nagyapám sohasem érinté a rézpénzt, a koldusnak is aranyat dobált. - Apám minden paripáját agyonlőtte nyolcz éves korában, hogy soha se ülhessen rá más, mint ur; követem a jó példát, szeretem a kincset, az utolsó aranyat mosolyogva dobtam ki az ablakon, huszonhat éves koromban nem akarom elkezdeni keresni azt, mit elszórtam, - van annyi bátorságom, hogy főbe lőjem magamat.

- Gyáva volt kenyeret keresni! Mondja Emma, befejezettnek óhajtván a tárgyat.

Vámossy folytatta a keresést, - aztán váratlan meglepettnek mutatkozván, kérdi a grófnőt.

- Olvasta már a grófnő az ujdonságokat?

- Mi történt? Kérdik érdekelve mindketten.

- Ne ijedjenek meg: Az ifju D.... Budáról jött az esküvőről arájával, a lovak a fahidon megbokrosodtak, s egy ifju parasztnőnek kezéből kisiklott egy kis élénk gyermek a Dunába. D.... hirtelen utána ugrott, s a gyermekkel szerencsésen a partra uszott.

- Óh, - ez áldást hoz mindkettőjükre! Mondja kiderülve Emma grófnő, s öntudatlan elmosolyodva.

- Ugy, ugy, mosolyogjon, kis grófné, - az ujdonságiró is azt mondja: Mi lett volna szebb jutalma a mentőnek, mint menyasszonyának mosolya!

Az ifju hölgy zavarában a virághoz menekült, s ekkor Vámossy azt mondja az anyának:

- Grófné, - most ösmeri leányának eszét is, érzelmét is.

- E megnyugvást megint csak önnek köszönöm.

- Bizzék a grófnő önmagában és az anyai gyengéd érzelemben.

- Értem önt: mi volnék elvonultságomban, ha anya nem tudtam volna lenni?

- Ez a legerősebb vár, grófné, - ezt fogjuk védelmezni.