Régi ösmerősök.

Az előbbi fejezetben emlitett levélnek következtében Vámossy László barátunk lement a Tisza felé, átvenni a grófnak uradalmait. Senkit sem ösmert, Marcziról gyanitani sem merte, hogy vele találkozhassék; mert a gróf körül ritkán fordulván meg, az egykori bojtárt nem kereshette a czifra ruhában.

Szorult kebellel ment el azon uradalom mellett, hol atyja volt a hatalmas ur. Az öregek már Pesten vannak, a lapokból azt is tudja, hogy sommás eljárás következtében szülőinek szép birtoka el fog árvereltetni. Kérdezősködés nélkül eltalálta, hogy bátyjának révén került a birtok e szomoru viszonyba. Mélyen érezte a fájdalmat, mentésre nem gondolt, vagyon nélkül erre törekedni gyarlóság lett volna.

A Tiszának kanyarodásai miatt a csárda felé kellett kerülnie. Nem akadályozta, hogy a kocsis bejárjon, a lovak kifáradtak a hosszu utban, pihenniök kellett.

Csakugyan, a régi fészek, lakói ugyanazok, a gazda friss jó egészségben, kissé megderesedve, az anyjuk barnásabb ruhában, mint egykor. A lány épen a konyhából lép ki, fehér ingujj, itt-ott egy kis piros szalagszegély, villámként suhan el az érkező mellett, látja, és mégsem látja az urat, illik neki e kis vadság, nehogy alkalma maradjon a városi urnak szemközt nézni vele.

- Éhesek volnánk, kedves gazdánk, - sugja meg az anyjuknak, hogy vessen miattunk egy pár hasábfát a tűzre. Igy szólitá meg Vámossy a csikóst.

- Neked szólnak, anyjuk, - mondja a gazda a konyha felé fordulván, - éhen ne hagyd a tekintetes urat.

- Mióta lakik bátya, e tanyában?

- Régen, tekintetes uram, - hanem azt kérdezze: meddig maradok még itt?

- Hova költözködik innét?

- Ez is kérdés, tekintetes uram, - válaszol a csikós, - bár tudnék rá felelni.

- A gyepen nem maradhat, gazduram, föl vagy alá, tudom, keresett magának fészket.

- Hiába kerestem, uram, - nem találtam; mert jobban kell a fiatal, mint a korosabb, s azt mondják neki: hagyja kend ott a csontját, hol a hust leették róla.

- Egyéb baj nincs, gazduram? ...nekem pedig ilyen emberre lenne szükségem.

- Tekintetes uram látatlanban akar rám megalkudni.

- Épen ellenkezőleg cselekszem, bátya: én nagyon meg szoktam válogatni az embert, az én rostámon könnyen keresztül pottyan a szemét.

- Látott engem valaha a tekintetes ur?

- Néhányszor, - épen annyi, mintha sohasem láttam volna; azért itt a kezem foglalónak, s ha majd az éhemtől megváltam, többet beszélgessünk.

Vámossy bement a szobába, a gazda a bormérőbe, ott tünődvén, hogy álmodik-e vagy a déli meszely bortól gondolja el mindezt? Nem lett okosabb, azért lement a pinczébe, hogy a megihatóbb vendégborból hozzon föl neki. A konyhában sürgette az asszonyt, a lányt szinte előparancsolta, hogy jőjön be teriteni, - minek a lány békételenkedve engedelmeskedett: mert megfogadtatta apjával a multkori eset után, hogy az ilyen urféle vendéghez többé nem kell beszégyenkedni. Az apa ezt két okból igérte: a leánynak érzelme, s a nagy zöld kályha miatt; mert a multkori hézag olyan tarkán van kitoldva, hogy a ki látja, elneveti magát. A mostani foldozás után egészen uj kályhának kellene következnie, azért tanácsosabb a lánynak kivül maradni.

- Eredj, ha mondom! - Dörmög az apa lányára, igy a szófogadást ki nem kerülhette: bement.

Vámossy ez alatt körültekintett a szobában, egyszerű, tiszta lak, ámbár két nőszemély kitünő gondjához a kályhának furcsa foltja ellentétnek tünt föl. A lány bejött, tiszta abroszt teritett a fél asztalra, a szükséges szereket fölrakta. Munka közben kikeresve ugy alkalmazkodék, hogy a föl alá járkáló urhoz legtávolabb essék. Vámossy e kerülgetést észrevette, s az emberekben természetes küzdelmi vágy ösztönözte, hogy azért is megszólitsa.

- Kis hugom, megmondd ám, mikor férjhez mégysz, a lakodalomra megjövök.

Semmi felelet, egyszer fölpillantott a lány, hogy ellenségét meglássa. Az urfélék leereszkedésétől nagyon félt, egyik olyan, mint a másik, gondolja, és kémlő szemeivel kimérte, hogy a legelső tulbizalmasságnál hol éri közelebb az ajtót. Vámossyt viszont ingerelte a vágy, a lányt megszólitani, s ujra kezdi:

- Izenetet hozom valakitől: ne mondjam meg?

- Tudom, kitől hozott, - mondja a lány lángra lobbant arczczal, - hallottam, hogy megjött; nézze meg jól a tekintetes ur a kályhán az uj fiókokat, - az Isten ugy áldjon meg, hogy másodszor is odalököm, hogy lelke a kályhalyukon megyen másvilágra.

- Ebből épen a legjavát nem értem, kis hugom, mondja nagyobb érdekkel Vámossy: ugyan mondd el a többit is.

- Persze, nem mert a szégyenével dicsekedni, - illik is egy gróf urfinak, hogy a kályhába lökik.

- Mindjárt megértem, kiről beszélsz, ha nevét is megmondod.

- Tetesse a tekintetes ur, mintha nem tudná.

- Szavamra mondom, hogy egy szót sem tudok, sem a kályháról, sem a grófról.

- Akkor ezt sem kell tudni a tekintetes urnak, - bánom, hogy a többit is megmondtam.

- Haragszol, hugom, az ilyen posztóruhás népre? ugy-e, eltaláltam?

- Egytől egyig valamennyire, ha akarja tudni a tekintetes ur.

- Egyre nem haragudhatol, - egyet kiengedsz a többi közöl, - ez az egy megváltja előtted a többit.

- Ugyan ki volna az egy?

- Megmondom apád, anyád előtt, mikor aztán megvallod te is azt a bizonyos grófot.

- Mondja meg édes apám, - az tud káromkodni; mert anélkül nem lehet elmondani az egész történetet.

Kiment a lány, visszafordulóra hosszan késett, - mert a beszédkerülés végett megvárta a konyhán a betálalt ételt. Vámossy röviden végezte a kurta ebédet, az után szivarra gyujtott, és behivatta a gazdát. Elmondatta vele, mi javadalma volt, mint urasági csikósnak, meghatározta a jövendő bért, mit neki adni fog, még csak az hiányzék, hogy megmondja: kinek szolgálatába fogadja.

- Nem tréfál a tekintetes ur? Kérdi a csikós a vendéget.

- Értem, bátya, - szeretné tudni: kivel van dolga?

- Jól mondja, tekintetes uram, - szóból ért az ember.

- Megnyugtató választ fogok adni, öreg, - előbb mégis mondja el nekem e kályhának történetét.

- Kelevény az, tekintetes uram, - ha nyomkodom, háromnak fáj: én érzem, feleségem érzi és még a leányom.

- Öreg, a nevet legutoljára, mikor én megmondom ki vagyok, és érdemesnek tart a bizalomra, - egyelőre megelégszem a történettel, mit nagyon szeretnék tudni.

- Tekintetes uram! rövid a történet. A csárdaajtó nyitva áll mindenkinek, pénzért jó szóért, benyithatják, a ki jön, el is megyen, ha kinyugodta magát. Ebbe a szobába azt eresztem, a ki nem szokott padon henteregni; de egy a sok közül a szemével is jól akart lakni, a lány a legyeskedő urfit a kályhához vágta.

- Igy mondta el a lány, - kérem, már most anyjostul hivja be, - talán nem ijed meg tőlem.

A gazda bekiáltá őket, csudálkozva léptek az apa közelébe, a lány hátrább és arczczal elfordulva.

- Ne fordulj el, kedves hugom, - neked hoztam az izenetet, sőt tán egyebet is.

- Nekem? Kérdi a lány valamivel előbbre tekintve.

- Gróf Erdey Ferencz ur becsületes apádról bizonyos ok miatt gyakran megemlékszik, engem néhány nappal előbb megbizott, hogy a te jövendődről gondoskodjam, - ha valamikor férjhez találsz menni, egy egész telket iratok nevedre, mint ő megparancsolá! Később kellett volna megmondanom: de ma meggyőződtem, hogy méltó vagy az ajándékra, és a mikor atyád a napokban ráér, az okmányt az e....i uradalom székhelyén megkapja.

Mind a három néma volt, Vámossynak kellett beszélni tovább, hogy a meglepetésből magukhoz térjenek.

- Már most rám került a sor, kis hugom, - nekem közöm van hozzád, - miért feledtél engem?

- A tekintetes urat?

- Igaz, - még akkor gyermek voltál, - ijedtedben nem engem, apádat láttad, mikor a Tiszaárból kieveztem veled, - pedig akkor is posztóruha volt rajtam.

A lány egy pillanat alatt odarohant a fiatal urhoz, kezét megragadá, hogy azt megcsókolja.

- Abból semmi sem lesz, hugom, - megértem, a mi szivedben van, - az a gondolat megjutalmaz engem.

Közbeszakasztotta a jelenetet a kocsis, bemondja, hogy indulhatnak, a négy ló az ablak alatt áll.

A két nő kiment a leszedett málhával, Vámossy ekkor azt mondja a gazdának.

- Most már megkérdezhetem a grófnak nevét?

- Ő szégyenelje magát, nem én, ha nevét kimondom: Óváry grófnak idősebbik fia.

Vámossy megrezzent, - azonban megszoritá a gazdának kezét, kisietett, hogy e benyomást észre ne vegye. Visszaparancsolta a vért szivébe, néhány nyájas szót váltott még, az ebédért egy bankjegyet csusztatott a teriték alá, aztán felült és elhajtatott a kiválasztott uton.

A csárdabeliek megkérődzték a váratlan meglepetés örömét, mi pedig kövessük a tünődő kormányzót. Sebesen haladt a négy ló, nem érezték a megszaporodott gondot, mely a kocsiba helyezkedett, - pedig érzi az ifjunak agya, mennyit nyom. Vannak a társadalomban vétkek, melyek magukban elitélendők; de a jobb érzést nem támadják meg egészen kihivólag. Óváry grófnak e kalandozása utonállás; mert az előnyösebb helyzetben rajt üt az erkölcsön, hogy büntelen szennyezhesse be.

Sokáig nyomta Vámossynak lelkét e rideg könnyelmüség, mely betör a szentélybe, s a kapott kudarczot nem tekinti bántalomnak, hisz az egész mosolyra méltó kaland. E fajta leereszkedés nem sérti meg a gőgöt, az alantunk álló nem igényelhet mást, mint növényi szerepet: fölvesszük, ismét ellökjük, - a többiről nem érdemes tovább elmélkedni.

Ez osztályozás több fokozatban lehetséges, még a tekintetes ur családja is növény lehet, kényszerülve türni a magasabbnak szabadalmait. Vámossy lángolni érzé vérét, szeretne őrt állni a csárda mellett, hogy az elbizakodottat megtanitsa az általános emberi kötelezettségekre.

Elmélyedésében nem látott, a távolság fokonkint fogyott, s arra ébredt föl, midőn a kocsis figyelmezteté, hogy Erdey birtokba értek. Szórakozni akart, utasitá a kocsist, hajtana be a közeli pusztára, melyben a gróf által lerendelt kedvencz volt gazda minőségben.

A gazdai lak előtt megálltak, Vámossy leugrott, bement a lakba. Egy öreg béresasszony figyelmezteté, hogy a gazda kinn van a nyomtatóknál a szérün, hanem ha kivánja az ur, azonnal behivatja. Meg akarta várni a gazdát, kérte az asszonyt, küldene érette, az alatt körülnézett a nőtelen tanyában, melynek a szükséges butorokon kivül semmi diszitménye sem volt. A falak üresek, az ablakhoz közel lóg egy kicsiny fali tükör, - alatta elég láthatólag valami gömbölyü érczlap.

Közelebb tekint: az érczlap valóságos ezüsttallér: bizonyosan emlék! Még közelebb nézi, a szélén csekély horpadás van, ez már ösmertebbé teszi a tárgyat, egykor neki volt ilyen tallérja, melyre egy szem söréttel czélba lőtt, s a kis ólom sebes röptében hasonló helyen horpasztatta be. A visszaemlékezés hirtelen ismétli a multat, megismeri a pénzdarabot, melyet oly különös körülmények között a bojtárnak emlékül adott.

Kitekint az ablakon, a lenyugvó nap teljesen megvilágit egy a puszta felől közeledő arczot, minthogy erősen kémli a közeledő. Az erősebb vonásokban is fölismeri fiatalabb éveinek el nem feledt társát.

- Nem kerestelek, mégis megtaláltalak: Marczi, rám ösmersz-e még?

- Hogyan feledhettem volna, tekintetes uram; - szól a gazda, - eszembe jutott, mint a fizetetlen adósság.

- Miért nem költötted el azt a tallért? Kérdi Vámossy a tükör felé mutatva.

- Pajtásom volt az, tekintetes uram, az viselt rám gondot, hogy a gyarlóság földhöz ne vághasson.

- Hát a "Tiszagáti csárda?"

- Messziről odalátok, - eljárok mellette; de benne nem voltam azóta.

- Marczi! ma ott voltam, - és most kivánnám, hogy láss meg ott valamit.

- Láttam azt máshol, - kőböl nem vagyok, tekintetes uram, - de a kapuszár is azt mondja: neked tilos a küszöb! Ezt mondja pajtásom is, a tallér, melynek sokszor elmondtam, miért nem mehetek oda.

- Nem puhultál meg, látom.

- Puhább lett azóta az a tallér, tekintetes uram? vegye csak az ujjai közé.

- Nem dorgállak, Marczi, - adj kezet, - mi a régiek maradunk.

Másra tért a beszélgetés, a pusztának mivoltáról kérdezkedett Vámossy, a hosszu részletezés után kimentek körültekinteni, s mielőtt a nap leereszkedett, egy határdombról elláttak a gáti csárda felé.

A napnak végső fénye még egyszer átvilágitá a környéket, az áradó Tisza vize husz ágra szakadt a nádasok csoportozataiban. A csendes alkonyban még láthatók valának az egyes részletek, és a messzeségben tisztán kivált egy pont, mely a Tiszát sebesen meguszta.

- Halászok járnak ott? Kérdi Vámossy az eddig szótalan Marczit.

- Nem jár erre halász, tekintetes uram, - az ifju Óváry gróf jár ki minden este réczelesre, s mint egyik csőszünk mondja, közel a csárdához a nádas közt egy magaslaton sátora van, gyakran kiviradtig ott van két cselédjével.

- Hallani a lövéseket?

- Reggel sűrün, este soha, igy mondta nekem a csősz; mert ő mindig kinn van a határok szélén.

- Legel arra valahol gróf Óváry ménese?

- Nem messze a vadászhely felé; mert ott vékony földnyelv vezet a nagyobb emelkedettségre. Az öreg csikós hajdanában ott legeltetett, ha a viz beitta a sikságot.

- Azóta nem voltál arra?

- A mi ménesünk szinte nem messze jár arra, s negyed nap óta azt is meglátom, mikor az öregnek lánya fejen viszi ilyenkor tájban az ételes kosarat a bojtárok után.

- Marczi! mondja a kormányzó hirtelen szemközt fordulva Marczinak: Közelről is láttad azt a leányt?

- Mellette álltam, mint most tekintetes urammal.

- Őszinte kérdésre hasonlón őszinte feleletet várok: szereted a leányt? valld meg.

- Szeretem, de mint a csillagot, melyet el nem érek.

- Bizzál bennem, nem ok nélkül beszélek: vigyázz e gyermekre, most veszély fenyegeti.

- Nem értem a tekintetes urat.

- Mától fogva minden alkonyat felé lóra ülsz, ha a lányt a csárdából kiindulni látod, szem elől ne ereszd. - Fokosod veled legyen, szükséged lehet rá, s ha a lánynak kiáltását hallanád, a hang után rohanj, azt megmondom.

- Ma is elmenjek?

- Rögtön, - holnap okvetlen itt leszek nálad, - elmondod, mit látsz.

A ló ugy is nyergelten állt a szérű végében, hirtelen engedelmeskedék, és megeresztett kantárral sietett a gáti csárda felé.

Vámossy messze elkisérte szemeivel, amaz nem kérdezett, tiszteletre méltó engedelmességgel ment a parancs és a szivnek buzditása szerint. Az elhaló nap a térről eltörölni látszik a megláthatót, a sok tarkaság összefolyt, ezért visszafordult a mélázó kormányzó, hogy éjszakára a középpontra érjen.