A három diplomás ember.

Pénzen vettem e tárgyat, sietek kidolgozni; mert rám savanyodik, vagy valamely regénygyártó kollégám mástól meghallja, s belevesztem pénzemet, s utána nem kiálthatok az atyafinak, hogy lopott portékát árul; mert a törvény védelmez birkát, káposztafejet, kapanyelet, - gondolatot nem. - Ilyen portékája olyan kevés embernek van, hogy nem volt érdemes a törvényhozásnak ennek megvédéséről töprenkedni.

Sokszor kérdezték tőlem, (hihetőleg mástól is,) hogy honnét szedem a sok agyafurt komédiát? - Az ilyen kérdésre megközelitő példában feleltem ekképpen:

Mindenki tudja, hogy a lapokban jutalmat tüztek ki a legjobb tiz adomára. Amit pénzért vesznek, annak értéke van, s azt is tudják, hogy mi az adomákat eladjuk. Az iró szinte fölirhatná, ha amugy is nem tudnák, hogy a ki mit, köznyelven szólva: "bomlottat" tud, - hozza el az iróhoz, az talán ad érette valamit; mert az megint el is tudja adni.

Hogy miként jutottam az elmondandó történethez, e fejezetből meglátja az olvasó, ki a legrongyosabb két forintját, melyen sem a mészárszékben, sem a pagát ultimóban odább adni nem tudott, elküldte nekem, hogy érette kikürtöljem hazafinak, s ráadásul kirázzam lábából a köszvényt, mit bizonyosan nem nálam vásárlott, és nem is rongyos bankóért kapott.

Kinek mi köze hozzá, mikor, elég az hozzá, hogy egyszer én is kiadtam egy hónapos szobát, kiirván a hirdetésben, hogy az illető egyedül egymaga lakjék; mert a pesti házaknak közfalain szóról-szóra beteljesedik, mit a velenczei palotákról mondtak, hogy füleik vannak, vagy még inkább szájuk; mert ha én szobámban tüszszentek, ugy áthallik a szomszédhoz, hogy az "egészségemre kivánja". A kikötés által elkerülhetőnek véltem, hogy tőszomszédságomban nem fognak beszélgetni; mert már arra is tudok esetet, hogy egy jó barátomnak fölmondta a háziur a szállást, mert éjjel hortyogott, s a vékony falon át éppen a házi urat verte föl a lelkek órájában.

A hirdetés után másodnapra egy tisztességes, körülbelül huszonhat esztendős fiatalember fogadta ki a szállást. Nő-olvasóim kedvéért készséggel leirnám tetőtől talpig, ha ő lenne e regénynek szerelmes hőse; de mivel azon szerep főleg másnak jut, a festéstől elállok, különben is igaz marad, hogy a férfi elég szép, ha valamivel türhetőbb arcza van az ördögénél; mert amely férfin az öltözködési gond nagyon meglátszik, higgyék el a szép olvasónők, férfinak épp oly kevéssé alkalmas a becsületes küzdelemre, mint nem használják késnek a keményitett inggallért, melytől pedig az arszlán is félti a fülét, hogy elvágja.

- Ön egyedül fog lakni? Kérdem a fiatalembert.

- Egyesegyedül, uram, - mondja a fiatalember keserü mosollyal, - egész életemben egyedül voltam.

- Nem szabad kétségbeesni, fiatalember! Mondám jó akaratu figyelmeztetéssel az észrevett keserüség ellen.

- Szoktam magamat a sok péntekhez, - mondja egészen derülten az uj lakó; mert, - önnek engedelmével legyen mondva, - én ugy jártam az életben, mint a Sau Nikhli-ben az a kártya, melynek párját eldugják, s akinél megmarad, az asztalhoz vágja.

- Szabad tudnom: kegyedet hogy hivják?

- Vidor Istvánnak.

- A legjobb kedvü név, mit önnek a sors adhatott.

- Veszekedő pajtásnak adta a sors, uram, de nem panaszolkodom; mert ideérkeztem előtt, láttam két boltfeliratot, az egyiken ezt olvasom: Csizmadia János polgári szabó, - s valamivel odább: Szabó János csizmadia. Tökéletesen megnyugodtam nevemre nézve, - mert ha a sors czéhbeli mesteremberekkel is igy gorombáskodik, miért nézne engemet különb embernek?

Tovább nem kérdezősködtem, - tudom diákkoromból, hogy gyakran boszszankodtam, ha a profeszszor éppen én tőlem akart kérdezni valamit olyan órában, mikor a diáklegénynek nincs kedve konverzálni. Ő tisztelettel távozott, bucsuzás előtt tisztelettel kérvén, engedném meg, hogy érkezendő leveleit a levélhordó hozzám beadhassa, ha ő foglalkozása miatt itthon nem lenne.

Nem tagadom, első találkozásunk érdeket költött a fiatalember iránt, hasonlitott azon fajta emberekhez, kik a sorstól a czukrot igen ritkán és igen nyers alakban, csak ugy - sárgarépában kapják, s az olvasó magáról tudhatja, hogy ettől csak a madarak fütyölnek, nem pedig az ember. Föltettem, hogy a - fiatalembert: szemmel tartom, s ha kegyelemosztogatási máz nélkül tehetem, közelitek hozzá. Ó, ne higgye az olvasó, hogy egy perczre is azt gondolám, hogy nem tudom miben, elbizhatnám magamat. Agyam, történetesen ott legkeményebb, hol másoknál ötven éves korukban is leglágyabb, - s mondhatni, az enyém abban keménykedett meg, hogy csak az érdem előtt emelintém meg süvegemet, ekképp a takaró alatt a csont jól megkeménykedett.

Lakóm csöndes volt, mint egy kamaldulenzis, csendesen jött, csendesen távozott, - s ha meg nem állitám egy-egy szóra, tiszteletteljes köszöntéssel haladt el mellettem.

Hetek mulva jutott eszembe, hogy még nem tudom, lakóm a kenyérkereső-osztálynak melyik neméhez tartozik? vagy mint egykor Füredi Mihály barátommal beszélgetve, osztályoztuk az embereket, hogy reggeli, délbeni, délutáni vagy esteli komédiás? mert - mint akkor fölfedeztük, a fűszeres reggel korán kezdi a komédiát, egy garas áru olajért mondja, hogy alázatos szolgánk. A rőfös kereskedő néhány órával későbben vallja magáról ugyanezt, az ügyvéd tiztől tizenkettőig, a vendéglős csak délben kezdi az alázatosságot, a kávés ebéd után, a pénzkupecz hol délelőtt, hol délután, végre elnyugszik a nap, s a szinészen a sor, csak hogy az őszintén mondja, hogy komédiázik, s a gaznyelvek ő iránta azért kiméletlenebbek; mert más nem hiszi komolyan, hogy egy garas áru olajért alázatos szolgája a szurkosképü vargainasnak.

Betoppan a postás, lerakja leveleimet, - aztán kér, hogy az utolsót adjam: tekintetes Vidor István ügyvéd urnak.

Tehát az én lakóm ügyvéd! Hihetőleg segéd egy fogasabb ügyvéd mellett, ki a nagyvilág tengerében a segédekkel a keszegeket és potykákat fogatja, ő maga már csak a tokokat és harcsákat halászsza. Bizony megsajnáltam a fiut; mert a tokos és harcsás ügyvédek mennykőmódon értik, hogy a megszorult ember élhetetlenebb a nyomtató-lónál, melyről tudjuk, hogy a legjava szemet eszi, mig az öreg ügyvéd csak a haltüskét és halfejet dobálja segédeinek.

A levelet személyesen adtam át lakómnak. Ő megköszönte, és ismételve kért, hogy fogadjam el máskor is a leveleket, ha ez nem alkalmatlan.

Két hét mulva a postás átadván leveleimet, egyet mutatott a többi között, hogy adnám át lakómnak; mert az ő ajtaját zárva találta. Megnéztem később a czimiratot, s föltünt, hogy a levél Vidor István mérnöknek volt czimezve. Hát ez kicsoda? Kérdem önmagamtól. A szobát egy embernek adtam ki, s amint emlékeztem, a multkori levél ügyvédnek szólt; miképpen vetődött ide egy határcövekelő mérnök?

Nem sokára az előszobának ajtónyikorgását hallám, kivittem a levelet, hogy átadjam a lakónak. - Tekintetes Vidor István mérnök urnak. Olvasám föl a czimet, s kérdém: Önnek szól e levél?

- Igen!... válaszolt ő mosolyogva, - köszönöm.

- Szivesen!... mondám, s megjegyzés nélkül váltunk el egymástól.

Boszszankodtam, hogy emlékezőtehetségem cserben hagyott, bizonyosan a multkor is mérnöknek volt czimezve, s én elfeledtem; pedig ritkán járok igy, mert bár igaz, hogy a neveket rendesen elfeledem, s egy kedves ösmerősömről ma sem tudom bizonyosan, hogy Hideghnek hivják-e vagy Meleghnek, és hogy remekül eltalálom, hogy az ellenkezőt irván, levelemet az illető póstás csak gyanitásból juttatja kezéhez; de már egyébre dicséretre méltó részletességgel emlékezem; mert, például, most is tisztán látom, hogy 1847-ben febr. 2-án a pesti német szinház leégvén, a városi fecskendők közül egy sem ért fel a második emeletig, - hogy feledhettem el, hogy az én lakóm voltaképpen mérnök.

Ismét eltelt néhány hét, a cseléd több levelet helyezett elém. Azonnal keresgéltem, hogy van-e lakómnak levele? Az utolsó levél neki volt czimezve: Tekintetes Vidor István orvostudor urnak.

Kezdtem részeg lenni.

Ügyvéd, mérnök, orvos! Ez uj nemü háromság. Az ügyvéd a bőrét huzza le az embernek, s talán az orvos igy könnyebben bánik el vele, ha a kenőcsöt a nyers husra keni. De mi szükség a mérnökre? Egy öl hoszszu, kétlábnyi széles gödörhöz a sirásók nem járnak az egyetemre kétesztendei tudományért. Már látom, hogy ugy járok, mint egy külföldi iró, ki azon hangulatot szedte magára, aminő személyt leirt, s ha a dél grófon kapta, meg nem tudta enni a gombóczot.

Lestem, mikor érkezik haza az én lakóm.

- Levele van, barátom-uram, - mondám - tekintetes Vidor István orvostudor urnak van czimezve.

- Az én vagyok.

- Nevessen ki, barátom, - mondám - megesküdtem volna, hogy a multkori levélen ön mérnöknek volt czimezve, s még előbb ügyvédnek.

- Igenis, - én ügyvéd, mérnök és orvos vagyok egy személyben.

- A jég hátán is megél ön, - barátom, - ön olyan, mint a vadrécze, járhat szárazon, uszik a vizben és röpül a magasban.

- Nem tökéletes a hasonlitás, - jegyzi meg ő, - én csak olyan meglőtt vad récze vagyok, mely sem a gyepen járni, sem uszni nem tud, - a sás között vergődöm, s világosan hallom, hogy a sors, ez a jól betanitott vizsla, utánam szaglál.

- No de három diplomával, barátom,...

- A harmadikat még nem válthattam ki, uram, - mondja a fiatalember, - fél esztendeig kell zene- és nyelvórákat tanitanom, hogy öszszekapargassam az orvosi diplomának árát.

- Hány nyelvet tud ön?

- Körülbelül hetet.

- Szerencsés ember, - mondám, nem éppen irigykedés nélkül, - ön hét nyelven beszélhet, és hét országra szólhat.

- Forditsuk meg! Szerencsém, hogy csak egy nyelven jóllakhatom, uram, - különben orvosi diplomámat soha sem tudnám kiváltani.

- Most jut eszembe, hogy az orvosi diploma nevezetesen drágább, mint a többi.

- Ügyvéddé lettem egy aranyért, mérnökké hasonlón egyért; hihetőleg azért, mert a czivakodók a bankjegyre, a birtokosok a határra maguk is vigyáznak; hanem a beteg kénytelen vakon megadni magát az orvosnak, megél vagy belehal: azért a fakultás ezt a nagy szabadalmat drágábbért adja.

- Vallja meg, a három pálya közül melyiket szereti voltaképpen?

- Az orvosit, uram.

- Miért lett ön akkor előbb mérnök és ügyvéd?

- Nem hasonlitok Börne németjéhez, ki ha a frakkjára pecsét esik, kész megtanulni a vegytant, hogy a frakkból a pecsétet kivehesse, holott mire megtanulja a vegytant, a frakk régen öszszeszakadt.

- Ugy különös ok kényszerithette önt e fáradságos vállalkozásra.

- Félig egy szerető anya, félig pedig egy kötözni való bolond nagybátya.

- Meszsze kényszeritem önt, kedves barátom...

- Észreveszi ön, hogy idejét lopom, ön dolgozni szeretne...

- Soha se sajnáljon engem, barátom, - ha én önt faggatom, egyszersmind dolgozom, - s őszintén kivánom, hogy hallatlan agyafurtságot beszéljen, - hacsak mással nem szerződött.

- Mire? kérdi ő kiváncsian.

- Hogy elmondja élettörténetét; mert csak nem képzeli ön, hogy az iró egyfolytában képes legyen a négy fal között köteteket öszszefirkálni, ha az életet akarja rajzolni. Elhiheti ön, hogy a legjobb adatokat az utczán szedjük fel. Nem szerződött senkivel?

- Ez azt jelenti, hogy történetem érhetne valamit?

- Miért ne? Mi kereskedők vagyunk, veszünk jó kedélyü öregeket, vén gazembereket, haszontalan naplopókat, becsületes ügyetleneket, üres fejü bambákat, - minél vadabb, annál jobb, most ilyen példányok a legkeresettebbek. A nyersanyagot kidolgozzuk, - a filkó csak annyit beszél, amennyit neki megengedünk, a gazember nekünk gazkodik napszámban, aztán kihuzzuk az irodalmi deresre; elverjük puhára, hogy rettentő példát mutassunk az olvasónak, s kijusson az erkölcsi elégtétel. Mi a titkot kiszaglászszuk, kezünkben az ostor, azzal büntetünk, s mindezt kötetszámra eladjuk egy forintért. Komolyan beszélek, megveszem az ön történetét.

- Ne beszéljünk áráról, - meglehet, nem ér egy fillért.

- Az az én dolgom, - mondám a fiatalembernek, - mindennek van értéke. Ön kidobja a rongyot az ablakon, fölkapja a rongyszedő, eladja a papirgyárosnak, az papirt készit belőle, arra bankót nyomnak, s önt kifizetik vele egy hónapi tanitásért, és szivéhez szorongatva viszi haza. Hohó, tripla barátom...

- Mégcsak duplex...

- Mindjárt simplexnek mondom, ha föl nem csap.

- Fél tréfa, fél komolyság, - Isten neki, - mikor nem lesz önnek okosabb dolga, elbeszélem élettörténetemet.

- Egészen komolyan, most a nagykereskedővel beszél ön.

- Csináljon történetemmel, ami tetszik, - egy próbaórát beszélek, s ha parancsolja, tovább folytatom.

- Kész az alku, - estére beszélgetünk.

- Mint az ezer egy éjszakában.

- Mindjárt kész az első bekezdés, amit idáig beszéltünk, kikerekitem egy fejezetre, s azonnal czimet is adok neki.

- Ez már érdemelne czimet?

- Czimet?

- Igen, ami portékáinknak legnagyobb keletet a czim szerez. Száz aranyat egy bolháért! Igy árulják a bolhaport, s a kiváncsi közönség özönnel tódul a kikürtölt portékára.

- Bizony megnevettet a tekintetes ur.

- Hisz én komolyan beszélek, és csak az üzleti fogást beszélem el önnek.

- Mi czimet adhatna a tekintetes ur eddigi elbeszélésemnek?

- Óh, - járatlan ember! Ön nem is gondolja, hogyan markol a könyvárus boltba tévedt ember a zsebébe, ha a bekezdésnél szemébe ötlik e sokat igérő czim: A három diplomás ember!