Ujjászületés.

Méltóztatott tán hallani, - kezdi lakóm az elbeszélést, - hogy a halak között, legostobább a fogas, a legkisebb horoggal meg lehet fogni; mert amint megérzi szájpadlásán a vékony vasat, ijedten megáll, pedig csekély erőlködéssel elszabadulhatna. E példát tessék rám alkalmazni, - én a fogasnál is ostobább hal lettem volna tizennyolcz éves koromig; mert jó anyám hosszu özvegysége alatt kettőre tanitott: Fejhajtó légy, édes fiam! - aztán: Okosabb embertől kérj tanácsot.

Uram, - egy szindarabban hallám, hogy az ökör azért marad ökör; mert szarvai vannak, nyakát mégis igába hajtja, s ha nagy a teher: öklelés helyett bőg. Bennem a jóra való ösztönt a tulságos engedelmesség megölte. Szegény jó anyám, mint inggalléromat, lelkemet is kivasalta, s olyan alakra nyomta, amire kivánta: lett belőlem engedelmes, jó gyermek. - Az asztalnál szépen fölraktam kezeimet, jó kézcsókoló és köszönő gyermek voltam, imádkoztam, s azt hittem, hogy az elmondott miatyánkokkal már eléggé megszolgáltam a mindennapi szükségest. Ha egy tócsát láttam, megkérdeztem valakit, hogy elkerüljem-e vagy keresztülgázolhatom? De eszem elaludt az engedelmesség- és jó tanácskérésben, s mikor kedves anyám hirtelen meghalt, táltott szájjal néztem körül, hogy jön-e már valaki, akinek engedelmeskednem kell, s a kitől jó tanácsot kérek.

Anyám nyugdijból élt, abból tanittatott. Már elvégeztem a nyolcz oskolát, s pályát kellett volna választanom. Eddigi életem nagy engedelmességében anyámtól vártam, hogy megparancsolja: mi legyek? Egytől féltem, hogy bedugnak valami uradalomba, hogy legyek iródiák, mérjek zabot, tanitsam a tiszttartó udvarában a vizslakölykeket, s ha még tanulatlanok, alkalmilag én fogok beuszni a tóba, hogy a kormányzó ur által meglőtt vadludat hozzam ki, s ilyen készséges szolgálatért valamikor kineveznek ispánnak. - S ha zöldnek hiszem azt a kéket, amit föllebbvalóim zöldnek mondanak: halálos holtig kenyeret adnak. Mondom, e pályától irtóztam; mert ezt tapasztalásból ösmertem, - hanem, szerencsémre, atyám szavait anyám kegyeletesen emlegette, hogy ha ezer fia volna, mind az ezeret egyenkint lődözné agyon, ha ezt a pályát választanák. Anyám egykor apámtól tanulhatta a nagy engedelmességet, s nem ok nélkül reméltem, hogy nem erőszakol a konvenciós kenyérre.

Mi lehetnék? Kérdezgettem néha, s e kérdésekre megfoghatatlan azt a feleletet kaptam, hogy mi ne legyek. Észreveheti ön rajtam az elpirulást, - mert jó anyámról kegyeletlen szólok; de hisz ő a jóságnak megtestesülése volt, mikor mondá, hogy az ügyvédet és mészárost bizonyosan elviszi az ördög. Mi baja volt a prókátorokkal, - nem tudom, - a mészárosokról már nyugodtabban hiszem, hogy száz mészáros nem enné meg, amennyit egy elcsip a fontból. A mérnökökről még szigorubban itélt, - azt mondá: a másvilágon büntetésül tüzes lánczczal fognak mérni, - s merhettem volna-e kiejteni e szót, hogy e veszedelmes mesterséghez lenne kedvem.

Titkon örültem, hogy anyám megparancsolja, hogy orvos legyek. Szegény jó anyám padlásának ablakán dült ki a patikaszag. Bodzavirág, pipitér, papsajt, pöszércze, fodormenta, fehér mályva, vad kömény és temérdek más fü száradt a padláson. Az éléstárban sótalan szalonna, nyulháj, szarvaszsir, rozspálinka, - meg nem tudom, mi és hányféle szer külön fiókokban elosztva várt alkalmazásra, - s gyógyitotta velük tiz falunak népét, mely együgyüségében nem szeret olyan orvosságot, mit üvegből s óránkint egy kanállal adnak be. A falusi ember itczeszámra akar inni, ugy, hogy az a kérges tenyerü asszony ugy megkenje, hogy a nyögésére öszszeszaladjanak az ablak alatt a falubeli kutyák. Ez a neki való orvosság, ezt érzi! Sohasem feledem el anyámat orvosi szerepében. Most is látom, hogyan bánt a nyavalygókkal, velük sirt, velük nyögött, megizlelte előttük a főzeteket, a keserüt ugy itta, mint az édes ürmöst, s a beteg bizalommal nyelte le. E szerént az orvosságtól vagy a bizalomtól gyógyult meg. Idejekorán megszoktam a szenvedők iránt a részvétet, a velük való bánást, - tapasztalatból tanultam meg, hogy az ügyetlent kérni, rábeszélni kell, s hogy milyen hatása van, ha kedélyesen azt mondja az ápoló a nyöszörgőnek: kend bizony nagy szamár.

Anyám hirtelen meghalt, s mint mondani szokás: egyedül álltam a világban. - Körültekintettem, hogy jöjjön valaki és kormányozzon; mert anyám főleg az engedelmességre tanitott. Öszszeturkáltam apámnak iratait, azok között találtam egy tintafoltos levelet, mely apámnak kézirása volt; de leöntve olajjal, s meglehet, hogy illető helyére e miatt nem küldte el. A levélnek tartalmát elmondhatom:

Hallod-e, te, élhetetlen!

Életemben ez az utolsó papirdarab, mit tőlem kapsz, - ezt is sajnálom, mert egy krajczárt megér, s ha az árát koldusnak adnám, szépen megköszönné. Jó, fekete tintával irom rá a sorokat; mert olyan czudar fösvény vagy, hogy a halványabb levelet ujra használnád, s ráirnál másik levelet, hogy a magad papirosát kiméld. Megtudtam, hogy esztendő óta főttet nem eszel, kenyérrel élsz és dióval, mint az erdőben a mókus. Fütetlen szobában hálsz, s a telet házról házra adósaid kályhája mellett huzod ki. Interesben melegszel, adósaid nem mernek kidobni, s a gyávább ebédre is megmaraszt. Egykor nálam kihiztál; azért utállak most, nyomorult pára, hogy véletlen meggazdagodva, agárebet produkálsz; mert oda soványkodtál. Semmi közöm, miként gazdagodtál meg. Hogy nem loptál, azt erősen hiszem; mert gyávább vagy, mintsem elmennél lopni egy szem szilvát. Ügyes, ravasz róka voltál, ráadásul koplalsz: meg kell gazdagodnod. Egy állatnak bőrében megtürnélek atyafiságomban, a róka ennivalóját lopja, s egy róka sem koplal; hanem most már mókus is akarsz lenni: két állat sok, - mától fogva megtagadlak, élni nem tudó pimasz. Hozzám ne jöjj, - feleségemet, édes testvéredet szeretetből vettem el, atyafiságodból a nemes részt; de veled, - négylábu állat, közös viszonyban nem leszek, - nekem meghaltál.

Ezt a levelet nem teszed az ablakba, - pedig hogy örülsz, mikor megkapod, s azt gondolod, hogy a jó vastag papirral beragaszthatod törött ablakodat.

Dixi, et salvavi animam meam.

Vidor András.

Kivülről anyám testvérének volt a levél czimezve, lakhelye a szomszéd megyében.

Az elolvasott sorokból gyanitám, hogy nagybátyám erkölcsileg halt meg, s ha néha anyámtól rokonaimról kérdezkedtem, a nagybácsit atyám fogalma szerint mondá halottnak, s aztán én sem kérdezgettem róla.

Puszta kiváncsiságból irtam bátyámnak levelet ugyanazon helységbe, hova atyám czimezte, s megirtam neki, hogy édesanyámat eltemettem. Egy hét mulva kalendáriumból kitépettnek látszó zöldes keménypapirra irt levelet kaptam, melyben bátyám tömött sorokban ilyen választ küldött:

Öcsém!

Bőghetsz anyádnak halálán; mert tudom, hogy nyugdiján kivül semmije sem volt. Apád korán meghalt, nem hagyhatott semmit; mert a gazdasági tisztek nem tudnak koplalni. Képzelem, te is fölséges evő vagy; egyszer meszsziről láttalak a városban, a "Fekete kutya"-boltnak ajtajából mutattak, és csudálkoztam, hogy mennyire nyujtod bőrödet, miben igazság szerént egy embernek való hely van, de te kettőnek nyujtod ki. Mit tudsz, mit tanultál? hirét nem hallottam; hanem hogy egyet bizonyosan tudj, ezennel megirom: tőlem semmit se várj, mert magam is szegény ember vagyok, száraz kenyéren élődöm. Legföllebb jó tanácsot adhatok, s ha ebben megszorulsz, atyafiságos szeretetből örömest szolgálok; ha erre vetődöl, szóval nem fukarkodom.

Maradtam szerető bátyád.

Balogh Mihály.

Kitöröltem szemeimből a könnyeket, - meghatott, hogy parancsolni bár nem szándékozik; tanáccsal, azonban biztat, s boldogult anyám emlékének áldozhatok; mert nálamnál okosabb embertől kérhetek tanácsot, hogy mitévő legyek. Föltettem, hogy elmegyek hozzá. Leveléből látám, hogy a gorombaságig őszinte, - s mekkora kincs az őszinteség, könyvekből tudtam. Pályát kell választanom; de melyiket a sok közül? Ha szamár vagyok egyre vagy másra, bátyám himezetlen meg fogja mondani, levelének modorából hiszem, s valahogyan kisüti: mi legyek.

Csekély bútorainkat eladtam, a tisztességes temetési költségeknek levonása után annyim maradt, hogy három évig ruházkodhatom, s először életemben gondoltam ki valamit magam, hogy gyermektanitásból fogok élni, mint sok más.

Tessék elhinni, e fölfedezésben kifáradtam, homlokomról csurgott a verejték, s azt véltem, hogy az eszemnek leve. Önbizalom támadt föl bennem, kimentem, a falunak a leghoszszabb utczájára kerültem, s mig máskor az anyai jó tanácsnál fogva az utcza közepén mentem, hogy a kutyáktól távolabb essem, - most erős somfabottal a házsorok mellett mentem, s a biró kutyáját, mely legszemtelenebb volt, bátran végig vágtam, hogy kipróbáljam bátorságomat. A bozontos eb megszeppenve vonult viszsza, - s ijedtében nem találván át a kerités hézagán, a becsukott ajtó előtt hirtelen öszszehuzta magát ugy, ha süveg lett volna a fején, bizonyosan leveszi.

Képes boltokban láttam különös aláirásu képeket: "Az első csók" - "Az első vallomás" - "Az első találkozás." Nem értettem, mi lerajzolni való van ezen "első" dolgokon? A biró kutyáján megtanultam, s ha valaha pénzem lesz, lerajzoltatom e jelenetemet, s a kép alá irom: "Első bátorságom." Ne méltóztassék nevetni. Egy elkényeztetett, másoknak eszéhez szoktatott fiatalember egyedül marad az életben. Ilyen esetben a bátor is megdöbben, én pedig tervelni mertem, hogy önerőmből fogok élni. Ugy-e: kétszer kettő négy? Tudom, bizonyosan? Igen, mert a próba bebizonyitotta. Én is próbához folyamodtam, - amint elszántam magamat a sanyarúbb életre, bátorságomat azon téren kisértem meg, hol gyermekségemtől fogva következetesen féltem, az utczán, a falusi kutyák ellen.

Egy hét alatt bot nélkül mehettem volna végig az utczán. - Amerre mentem, a kutyák pusztultak előlem, s megalapitottam jövendőmet, hogy az akadályok nem fognak visszariasztani. Koplalnom kell? Bátyám száraz kenyéren élődik, ki tudja, hány esztendő óta. Igaznak kell lenni, - nem neki hiszek; mert azt hazudja, hogy bőrömet két ember számára nyujtom: hiszek apámnak, az ő irott szavának. Apám azon beolajozott levéllel örökséget hagyott rám; bizonyosan tudom, hogy szükségből kevéssel meg lehet élni, és a szükséget türni bizonyára nem becstelenség.

Ez a tapasztalás, uram, nagyobb bankjegy volt, mint az a százas, mit az eladott holmikért kaptam.

Elmentem az uradalmi kormányzóhoz, megkérni, hogy anyám lakásában egy hónapig türjön meg, aztán majd a legközelebbi nagyobb városba megyek, s többé nem fogok alkalmatlankodni.

Máskor félve mentem a kormányzóhoz, - szász vagy porosz potyadék volt az istenadta, és kimondhatatlan gőgös. Persze, ha anyám beküldött hozzá, kikaptam a tanácsot: fejhajtó légy, édes fiam! De mióta anyámnak temetése után gorombán tudtomra adta, hogy semmi kegyelmi dijra se számitsak, holott nem is kértem, - számitgatni kezdém, hogy miért hajtogassam fejemet egy embertelen előtt, ki a hatalmat azzal mutatja, hogy adhatna; de nem ád.

Sokszor hallám azt az oktalan kivánságot, hogy mondá valaki: Ha én isten lehetnék egy hónapig! Ugyan mit csinálna egy hónap alatt? Keresztül furná a földet, hogy lássa, mit csinálnak a másik oldalán; vagy ellenségeinek rőfnyi hosszu körmöket csinálna, hogy bökjék ki szemeiket. Jót semmi esetre sem cselekednék; mert azt sem cselekszi, ami emberi hatalmából könnyen kitelnék.

Kopogattam a kormányzónak ajtaján. A kulcs a zárban volt, azért benyitottam, talán előbb, mint az illető felelt volna a kopogatásra; mert mérgesen mondja:

- No?

Tisztán hallám a hangsulyozást, határozott gorombaságnak volt szánva. Elpirultam, szivem erősen lüktetett, a silány kicsinylés bántotta lelkemet, s éreztem, hogy itt is közel vagyok a házsorhoz, és hogy az emberek ilyen hangon fejezik ki azt az állati indulatot, melytől a biró kutyája fogat vicsorit és morog.

Elkezdődött bennem az ember. Meghunyászkodás nélkül közeliték a kormányzó felé.

- No? - mondja még vadabban a hatalomnak teljes közepéből.

Viszszatekinték az ajtó felé, hogy a gorombaságnak más emberét keressem, tán alább hagy.

- Magát kérdeztem.

Ez a "maga" a legdurvább szó a magyar nyelvben. Zalamegyében egy uri háznál a szamarat elnevezték "magá"-nak, s az egész megyének értelmisége nem ereszti ki száján e szót, hogy meg ne sértsen valakit. Ezt már akkor tudtam, és elég közel laktam Zalamegyéhez, hogy e meggondolatlan kicsinylést el ne nyeljem. Nem feleltem a vastag szóra.

- Mi kell?

Ismeri ön "Don Caesart," azt a hires franczia szinmüvet, melyben a kiindulás azon kezdődik, hogy éppen Don Caesar, a hires vivó, Madridba érve, megtudja, hogy a párbaj főbelövés büntetése alatt tilos, s aki még külön a nagy hétben viv, - irgalom nélkül fölakasztják. Don Caesar fontolóra veszi a csiklandós körülményeket, heves vérét mérsékli, s azt hiszi, hogy a párbajnak silány jutalma az akasztófa. Balcsillaga a legrosszabbkor vezette Madridba, - szemei előtt olyan nyomoruságos igaztalanság követtetik el, hogy a kard nem maradhat hüvelyében. Don Caesar nemes elszántsággal mondja: Isten veled, nagy hét, - nem bánom, ha fölakasztanak is!

Hallgatásom fölboszszanthatta a kormányzót; szemeit kidüllesztve mondja:

- Táltsa föl a száját.

Isten veled nagy hét! Gondolám én is, egy ölesre nőttem lelkemben, s ez órában kezet csókolnék a jó urnak, hogy álmos szemeimet akkor felöklelte.

- Hallja az ur! - mondám, (ez a mondat megér magyar nyelven egy mellbelökést.)

- Micsoda?... Hallja az ur?... Egyéb semmi? Mondja a kormányzó toroktáltva.

- Meg ne repedjen az ur mérgében, - mondám visszautasitólag, - ön engem az egykori ispángyereknek néz.

Rám nézett, s valóban megdöbbent, hogy hátha félreismert, - mert amugy ritkán látott, s a fiatalember gyorsan átalakul.

- Kihez legyen szerencsém? - mondja szánandó meghunyászkodással.

- Vidor István vagyok.

Az István szó hatott, - elfogadható emberiséggel kérdi:

- Mi tetszik?

- Még ma elutazom, tessék rendelkezni, hogy a kulcsokat átadhassam. Jó egészséget.

- Kérem alázatosan...

Meghajtám magamat, kimondá az alázatosságot, - teljes önérzettel otthagytam.

Rövid óranegyed alatt ujra születtem, - a garasos arisztokratát viszszautasitám, s ezen pillanatban már láttam, hogy csak a félénkek képzelik az ördögöt igen feketének.