A bátya.

Utoljára sirtam szüleim nyughelyénél. Kocsira dobattam ládámat, elindultam a nagyvilágba, emberek, négylábu állatok, sasok, galambok, varjuk és verebek példájára megkeresni osztályrészemet, ami nekem jár; nem ingyen: munkáért. Nem kaptam szavazatot, hogy tetszik-e születnem? - kárpótolom követelésemet az életben. Éhen ugyan ki nem dobnak: ahhoz követelem a szavazási jogot a munkának árán. Mi vagyok idáig? Egy darab ember a lélekszámban, tehetetlenebb a verébnél, mely a polyva között csiripelve leli meg a mindennapit s az önfenntartásnak jogát nem vitatja el tőlem senki. Én nyolcz iskolát végeztem, de nem vagyok még annyi sem, mint a veréb. Kilökött a sors fészkemből, anyám elköltözött, s erőtelen szárnyaimmal nem birom meg a messzeséget, melyet szükségképpen át kell röpülnöm, hogy soromba érhessek, s a többi tollas között helyemet kicsiripelhessem.

Ha röpülni nem tudunk, ugráljunk odább; talán használ a gyalogjárás.

Másfél napi járóföldön lakott bátyám, hozzá törekedtem. A kocsmába szálltam, - lerakattam holmimat, s megkérdeztem: merre lakik Balogh Mihály ur?

Egy kislány elvezetett a rozzant viskóba. Az udvaron álldogált valaki, kezeit hátra vetve dologtalankodott. Ez nem lehet cseléd. - Balogh bátyámról föltettem, hogy az ő udvarán cseléd nem dugná hátra kezeit. Bizton eléje léptem.

- Kedves urambátyám, én vagyok - Pista.

- Hüm!... Mondja, vagy inkább nyögi bátyám, mert nehéz ám beleveszni másba, ha az nem a gorombaságon kezdi.

- Kocsisom etet a kocsmában, használtam az időt, hogy urambátyámmal megismerkedhessem!

- Levelemet megkaptad? Kérdi ő füle körül erősen vakaródzva; mert az a levél azért lehetett megirva, hogy elkerüljem ezt a falut száz mértföldnyire, - s ime váratlan megérkeztem.

- Köszönöm kedves urambátyámnak szives jóakaratát.

- Jót akartam? - Kiált a bátya felém, mintha ezer forintos kötelezvényt tartanék eléje, hogy mindjárt fizesse ki.

- Jó tanácsot igért, kedves urambátyám, - ez időben nagyon ráférne magamszőrü fiatalemberre.

- Majd elfeledtem, - mondja ő két oldalról kitaszigálván orra alól a bozontos bajuszt, - szegény ember azt ad, a mije van.

- Kedves bátyámhoz azért jöttem, hogy vegyen rólam mértéket...

- Téli kabátot varrassak?... Riad föl ujra a bátya.

- Lelki mértéket gondolok, urambátyám, - csillapitám a bácsit, - tapasztalt ész után óhajtanék indulni.

- Kövér vagy, barátom, hizodalmas a természeted, megakadok a tanácsadással; ugyan miért eszel oly sokat?

- Csontos, vállas vagyok, - jól termett épület, - mint egyik tanárom is mondá.

- Azt nem mondá, hogy épületed éléskamra vagy magtár?

- Engedje el a testet, kedves urambátyám, - mondám neki, hogy aggodalmakat ne szerezzek: pályát kell választanom; mert a nyolcz iskolát bevégeztem, illő, hogy valamihez kezdjek.

- Tudod az egyszeregyet?

- A számtanból első jeles voltam.

- Mennyi kétszer kettő?

- Négy! Felelék nevetve a tarka kérdésre, hogy meg ne haragitsam.

- Igy felelnek az első eminensek, édes barátom. Dörmög a bátya. A főpinczér az "Aranybárányban" öt esztendő alatt félrerakott harminczezer forintot; pedig ő kicsapott diák volt, a hetedik oskolából verték ki; mert az egyszeregyet sem tudta. Miből gazdagodott meg? Abból a rossz egyszeregyből, amit az iskolában nem tudott. Ha akarta, a kétszer kettő három volt, ha akarta öt. Ezt a könyvet nem tanitják, ugy-e?

- Értem, bátyám figyelmeztet, hogy vigyázzak; mert a gazemberek megcsalnak.

- Engem koldussá tettek, - mondja a vén róka hirtelen, hogy hasznát vegye megforditott okoskodásomnak, - tanulj példámon, különben ugy lesoványkodol, hogy bőröd lelóg a csizmahegyig, s magadban botlasz meg.

- Nyugodjék meg, bátyám, - ez a becsületes emberek sorsa.

Fejét kezdé nagyon vakarni, a kóczos hajat még kóczosabbra turta, s rám nézett, hogy szánjon vagy kilökjön a kapun?

- Mit tanultál legörömestebb?

- Szenvedélyesen szeretem a bölcsészetet.

- Patikába való tudomány, szép öcsém, - üvegpalaczkba kell zárni, hogy az orvosok preskribáljanak belőle; mert egy embernek sok, és belebolondul.

- A józan ész megfizethetetlen kincs! Ezt tanitja minden tanár. Vetem ellen az öregnek.

- Számokban beszélj, barátom, - okoskodik ő, mondd meg, varrathatsz-e egy pár csizmát, ha józan észszel akarsz fizetni?

- Éppen azért jöttem bátyámhoz, hogy jó tanácsot adjon: mi legyek?

- Mivel röpül a vadlud?

- Szárnyaival, kedves urambátyám.

- Szeretném tudni, hány tolla van szárnyadnak, hogy czél felé repülhess? Ügyvéd, orvos, mérnök, csak pénzzel lehetsz, - van-e pénzed?

- Tanitással fogom élelmemet megkeresni, - ezt otthon már elhatároztam.

- Szépen fütyölsz, - tollas madaram, - de van-e béketürésünk másnak rossz kölykeivel vesződni két, három esztendeig?

- Ezer a példa, - mért nem követhetném mások nyomdokait?

- Megállj! - kapott a szóba, és szembe nézett velem. - Te azt hiszed, hogy én kincsen ülök vasorru bába módjára?

- Semmi közöm hozzá van-e bátyámnak pénze vagy nincs.

- Nincs! - Ezt olyan hangosan mondá, hogy nem kiálthatna nagyobbat, ha háza égne.

- Mondom, semmi közöm hozzá, kedves urambátyám; hanem adjon jó tanácsot.

- Akarsz ügyvéd lenni?

- Ha bátyám tanácsolja, ügyvéd leszek. Miért gondolja, hogy az jobb foglalkozás másnál?

- Tanuld meg, hogy minden kimehet a divatból, csak a czivakodás nem. Kain és Ábel megfért volna a világon, olyan tágas volt akkor. Ha egymásnak háttal mennek, soha sem találnak egymásra, mégsem fértek meg: Kain agyoncsapta Ábelt. A kutya ugatva kisér el a faluban az utolsó házig, azon tul bizton mehetsz, nem megyen utánad; de az ember elindul Európából Amerikába, hogy ott veszekedhessék. Meglövik a czombját? Befekszik a kórházba, ott nyög fél esztendeig, - fölkel, megint elmegyen veszekedni. - Ez igy volt világ kezdetétől máig, légy, öcsém, ügyvéd.

- Nem gondolja, bátyám, hogy az ügyvédre görbe szemmel néznek az emberek?

- Melyik? A kereskedő lop, a szabó lop, a mészáros lop, a gazda szalmát dug a gyapju közé; melyik különb az ügyvédnél?

- De mindezek között becsületes emberek is vannak.

- Te légy a becsületesek ügyvéde! Mondja az öreg inkább okoskodva, mint meggyőződésből.

- Hát a mérnökséget nem ajánlaná, kedves urambátyám?

- Ugy beszélsz, ahogy érted. - Dörmög a bátya. - Ezen falunak határát három hónap alatt fölméri egy mérnök, három hónap alatt letérképezi, - együtt fél év alatt készen van. Ügyvéd pedig esik a falura tiz, annyit perlekednek folyvást emberemlékezet óta. Bővebben nem tudok magyarázni.

- E szerént ügyvédségre készülök, elmegyek *.....be, ott fogok tanulni.

- Mikor akarsz menni?

- Ha kocsisom megetetett, azonnal indulok; mert sehol sem lakom a világon. A városban négy hétig tanitványokat fogok keresni, ha korábban jövök, korábban találok.

- Hümm!

Ezt bátyám mondá két m betüvel. Mit gondolhatott, hogy két m betüt kellett használnia?

- Menjünk a szobába. Mondja, magyarázatlan hagyva a "hümm"-öt.

A szoba hasonlitott az agglegények szobájához. Semminek sincs rendes helye, kivévén a pókhálót, port és szemetet, az mindenütt ott van. Az agglegények szobája tömlöcz, a gazda el van itélve holtig tartó egyedüliségre, - lakótársa legközelebbi vérrokona és hü követője a - balha. Ez nem hagyja el, ez vérén táplálkozik, ez szórakoztatója; ha lábaszárát megcsipi s az agglegényt kényszeriti, hogy ingyen cselekedjék valamit, azaz: vakaródzék.

Az ablakokat vastagon bevonta a piszokhártya, s itt-ott a tábla közepén lehetett kilátni; mert ott hihetőleg kenyérrel dörgölt a bátya két szemnek való helyet, hogy az udvarra lásson. A legfelső fiókok vastag papirral voltak betapasztva, s különösen az egyik uj ragaszték volt; mert a papirra irt sorokat még nem mosogatta le a zápor. Könyv, hirlap, okos embernek való lelki táplálék sehol sem látható, még naptár sem; - tehát itt koplal a test, a lélek egyiránt. Bizony szánandó ember ez az én bátyám.

- Apád engem megtagadott, kezdi hosszu hallgatás után a bátya, - tizenöt év óta nem láttuk egymást, azaz, nem is láthattuk; mert ő megtagadó levele után hamar meghalt. Anyád nem keresett engem, én nem kerestem őt, - s ime, itt termettél. Arczod apádra emlékeztet, - rólad viszszaemlékszem rá. Ha élne, ugy nem engedné, hogy közelembe kerülj. Te most neki szaladsz a világnak, vigyázni akarok rád, hogy váljék belőled ember; azért néhány hétig itt is maradsz, az alatt irok a városba egy jó ismerősömnek, hogy keressen neked való helyet, hol kenyeret kaphatsz, s ha a kedvező választ megkapom, eleresztelek utadra.

Megvallom, az ajtón beléptemkor olyant éreztem, mint a lopáson ért vizsla, mely állatészszel körültekint, hogy melyik sarokból vesznek elő botot, s egyik szemmel az ablak felé néz, hogy arra is ki lehet ugrani. Amit bátyám mondott, az a fagyos jóakarat, hasonlitott a bothoz, hátamon, vállamon éreztem terhét, mint a verést. Anyámra gondolék, - az ő szelid arcza olyasmit jelentett, hogy még egyszer legyek fejhajtó, soha többször, csak most az egyszer, s a jó tanácsot vegyem be az ő emlékezetére.

Engedelmeskedtem a rám toluló nyomásnak, pedig ez a részvét nem gerjesztett hálára. Egykor ujoncz huszárokat láttam, tanulták a hatvágást. A szokatlan munka eleinte nehezükre esett; hanem különös ingere van a fegyvernek, a vele való bánás kéjt ad, - s az ujonczok nem tágitottak, forgatták a kardot, mely jövendőjüknek édes gyönyöreit igéri. Kezemben én is kardfélét tarték már, az elhatározásnak kardját, mint két esetét elbeszéltem, - s nagy kedvem kerekedett, hogy bátyámnak az orra alá hadonázzak, nehogy azt vélje, hogy alamizsnájára éheztem.

Idegentől már nem féltem; hanem ez a véncsont rokonom, hátha anyámnak szellemét bántom meg, hogy a közel vért hetykélkedve megvetem? Hüvelykujjaimat vékonyomba nyomtam, hogy fájdalmat érezzék, s uralkodjak magamon.

- Hány éves vagy?

- Tizenkilencz leszek legközelebb.

- Tacskó! Mondja szörnyü kicsinyléssel, s ekkor kedvem lett volna egy kézzel megfogni, a levegőbe emelni, hogy erőmet bebizonyitsam.

- Ha belém látna, bátyám, meglátná, hogy egy hét óta vénember lettem.

- Ne siess, - mondja nagy sóhajjal, - tizenkilencz év! ...megér egy milliót!

Ezt félreismerhetlen elmélyedéssel mondá, nem is nekem, hanem magának, mert fejét nagyon vakarta, s kitaláltam, hogy vásárt ütne, ha valahogy fejéről eladhatná a szürke szálakat. Elhittem sóhajtását, - mert a fösvény ember tapasztalásból kiszámitja, hogy igazán mondta-e az egy milliót, mit éveimmel kereshetne.

Ő az ablakhoz ment, ujjaival dobolt az ablakfán, pedig öszszeadtam, kivontam, sokszoroztam és elosztottam az egy milliót, mely bennem találtatik, s hosszan álmodozva kibötüztem, hogy egy fillér hiján megérek egy milliót; mert nem kivánok annyit birni, s igen boldog vagyok, hogy örülni tudtam; mert a munkára való elhatározás nem engedett félni.

Ösmertem egy rokkant huszárt, jobb kezéről hiányzott kis ujja, levágták a csatában. Ezen ujjával megérezte a szelet, esőt, vihart, s a koronkint való fájdalomnak mértékéből okoskodott.

- Szegény János, - mondám neki sajnálkozva, - ha odaragaszthatnám levágott ujját.

- Nem hagynám odaragasztani, ifjuuram, - állitá az öreg, - az a vagyonom, ami nincs; a püspök kertjébe járok napszámba, s a kertésznek az én csonkám kalendáriumja; mert ha nagyon fáj, - azonnal berakatja czitromfáit, hogy meg ne csipje őket a hideg. Dehogy eresztene el engem! Ezért fütyülök néha olyan hegyesen - mert van kapitálisom.

Ezt azért mondom el, hogy lássa ön, miként gyül tapasztalatom, s miként kapja kezébe az embert a sors, hogy a jövendő számára alakitsa. Mostani eszemmel egyszerre rátalálok a nyitjára, hogy a gyerekben mire való a kielégithetetlen kiváncsiság? E nélkül meg nem tanulhatná a véghetetlen sokat, miből még semmit sem tud. A két mázsás ember nem kivánkozik a fára, - mert ő fölépitette házát, a széles vállcsontokat, a vastag czombokat. A gyermeket a benső ösztön kergeti a fára, a kertkeritésre, kapuszárra, hogy mozogjon, idegeit kinyujtsa és megerősitse. Az apró tapasztalatokból készül az egész ember, s midőn anyám után egyedül maradtam, mindjárt emeltebb fővel jártam, mint a vezető mellett.

Két hétig laktam bátyámmal egy födél alatt.

Megtanultam keveset enni! Tessék elhinni, ez szegény embernek kitünő nyereség.

Hallottam vén katonáktól, hogy mikor a gombóczon, füstölt huson kihizott paraszt fiut beállitják a katonaasztalhoz, egy hét alatt levedli képéről a falusi hust, - a másik hétben megsárgul, mint a dércsipett káposztalevél; hanem a harmadik héten ujra kipirul, - mert bár keveset eszik, de jó izüt; s a rendes élet kifesti képére az egészség szinét.

Néha egész naphosszat egyedül voltam az udvaron, keresgéltem a papirszeleteket, melyeket a szél vagy a véletlen belökött, s olvastam minden ostobaságot, csak betüből volt légyen. Egy alkalommal szemembe ötlött, hogy a szoba ablakának felső fiókja beirt papirral van beragasztva. Fölálltam egy tuskóra, ágaskodva olvastam a régi iratot, melyen a következő sorok voltak.

- Mint tudjátok, rokonok nélkül halok meg. Kivel tegyek jót? Rátok gondoltam, s lehetőleg boldogitani akarlak benneteket, mint végrendeletemből tapasztalandjátok. Vagyonomat négy részre osztani, három rész tietek lesz, szabadon rendelkezhettek róla, és óhajtom, hogy boldoguljatok. A negyedik részt a váratlan esetekre hagyom fönn. Husz esztendeig a kamat a tőkéhez leszen csatolandó. Ha gyermekeitek lesznek, és istennek jóvoltából egymással házasságra kelnek, a két összekerülendő gyermeknek hagyom, de ha ez nem történnék, a közületek legtovább élőé legyen a vagyon, ugy azonban, hogy a vagyonról csak akkor rendelkezhetik, ha a másik kettő meghalt; de ha a másik kettő még életében elszegénykednék, a husz év utáni kamatnak évenkinti egy harmadrészét a káptalani pénztár, hova pénzemet helyeztem, adja ki, olyan világos kikötéssel, hogy az elvagyontalanodott már erkölcsileg meghalt, s ha Mathuzálem korát érné is meg, hagyományomban nem örökösödhetik.

Sem a sorok előtt, azok után nem láttam nevet, vonatkozását nem érthettem; elég, hogy ez okmány, ha az volt, ablaktapasznál többet nem érhetett mostani alakjában, ez okból nem tünődtem tovább a tartalommal, leszálltam a tuskóról, és másfelé keresgéltem, mit találnék elolvasnivalót.

Fél óra mulva bátyám az udvarra lépett, s meszsziről mutatja, hogy levelére kedvező választ kapott. Fönnhangon elolvasá, hogy egy gabonakereskedő- s egy fűszeresnél különböző órákban tanithatok, - egyik helyen tartásért, a másik helyen pénzért.

Bátyám másnap eleresztett, megparancsolván, hogy nevét soha se emlitsem a két háznál, hova tanitani megyek, különben látni sem akar.

Ezt én nem értettem; de a régi engedelmességnél fogva nyugodtan megigértem és elmentem.