A régi ösmerősök.

Vittem az egy milliót, a lelki nyugalmat, hogy ezután önerőmből fogok élni.

Nem hiszem, hogy mágnáslegénykék elolvassák e történetet, ha kegyed csakugyan le fogja irni! - (ezt különösen nekem mondta) az urfivilág az életben kottát keres Paul de Kock-ban, hogy a tele erszényt hogyan lehet lelapitani. Nekem nincsen elverni való pénzem, lovakat nem hajthatok, - legföllebb indulataimnak leszek kocsisuk, hogy el ne ragadjanak.

A faluk egyenkint maradtak el mellettem, jámbor emberek tisztességgel megsüvegelték posztókabátomat; mert erszényem nem érdemlette volna meg, ha belelátnak. Vagy arczomon volt az a nagy bankó, a megelégedés, melyet a takarékpénztárba nem lehet tán betenni, hanem, a vének és szenvedők mondják: hogy nagy áldása az istennek.

Kiváltam a gyermekkorból, már tudtam, hogy egy krajczárért nem vehetem meg az egész bábossátort, a külső tárgyaknak értékét szám szerént tudtam, még az egy krajczárét is, melyért az ut mellett a koldus megsüvegelt és mélyen meghajtá fejét. Egy nyomorult rézkrajczárért tekintélyt, tiszteletet, hálát kapunk. A sziv üres-e a világban, hogy meg nem indul, vagy valóban az egy krajczár méltó a hálára? Az utóbbit hiszem igaznak, s megtanulom, hogy a kevés mindjárt nagy vagyon, ha vele megelégszünk. Oh, te, nagy isten, - áldassék neved, hogy könyvedet kitárod lelki szemeimnek, s kegyesen megengeded, hogy titkos jegyeidnek értelmét fölismerhetem. A szeptemberi légben a nyári melegnek jótékonysága bőven megvolt, a fák levelei teljes zölden virultak, - a munkás nép énekelt, a madár az ágon hintálózva fütyölt: egyik sem hazudott, szivéből csordult ki az öröm, a megelégedés. A boldogság tehát nem kiváltság, az örömnek müszere egyiránt kijutott urnak és a szürös atyafinak, mert láttam én, hogy a kisbiró olyanokat röhentett egy meszely bornak, mint a méltóságos gróf az ezres bankónak, mikor a makkfilkó beütött neki a kártyaasztal mellett. Rajtkaptam magamat a leltározáson, kerestem, hogy üterem, szivem dobog-e? megvan-e szemem, szám, hogy a jót élvezni, a gyönyört érezni tudjam? Minden megvolt! Mi kell még?... Feleljen az ép eszü olvasó, s ha az ő leltára is hiánytalan, tudja, hogy én boldog voltam.

Kocsisom elaludt, én szintén nem vigyáztam, s a lovak egy ut melléki vendéglőnek kocsiszine alatt álltak meg velünk.

Dél volt, leszálltam a szénás ülésből, aztán betekintettem a vendégszobába.

A hosszu asztalnak legelején ült egy fiatal, szakállas ur, kalapjának karimáját szemére huzta, s egy térképen nézegette a kéket, zöldet, - egy mellék papirra közbe számokat jegyzett, igy könnyen kitaláltam, hogy mérnök.

- Jó napot! - köszöntem az elmélyedt urat.

- Fogadj isten! - felel ő, de föl nem tekintett, jobbjával a számokat jegyezte, baljával a térképet fogta le.

Nem akartam zavarni, - felső ruhámat leraktam, s a nagy térképre bámultam, - különben az arcznak látható körvonalaiból találgattam, hogy én ezt az urat láttam már valahol. Fokonkint bizonyodtam gyanitásomban, s mikor a hosszu szerszámokat összeadta, s már derekát mozditá, hogy bevégzi a munkát, én is fölismertem. A térképen lyukat födöztem föl, s arra czélozva mondám:

- Ez itt talán artéziai kut?

- Szerbusz, Pista öcsém! - kiált a mérnök, nálamnál öt-hat évvel idősebb, - régi jó ösmerősöm; mert atyáink egy uradalomban szolgáltak. A gazdatisztgyermek azonnal atyafi, - s mi agyonöleltük egymást.

- Mit csinál itt, Sándor bátyám? - kérdem.

- Határt mértem, öcsém - a végső kiszámitást fejezem be ebéd előtt, hogy délután *...-be hazamehessek.

- Haza?

- Igen, télen ott lakom, az rendes fészkem a megye székhelyén.

- Egy városban fogunk lakni, oda megyek jogra.

- Pörvesztő akarsz lenni?

- Nem helyesli bátyám, hogy ügyvéd legyek?

- Gyönyörü tudomány, nemes foglalkozás, valódi nemes lelkekhez méltó pálya, - eddig legalább ez volt.

- Hát ezután?

- Dögbőrkereskedés lesz, kedves öcsém, - a zsidó megfog egy kerge birkát, (értek egy földesurat, ki tovább rug a pokrócznál,) bead neki ezer forintot, lenyeleti vele, - aztán megfogja torkánál, és a visszafizetéskor kimotolálja belőle a bélét.

- Mi köze ahhoz az ügyvédnek?

- A kerge birka ordit, ha a bélét huzkodják, ezer helyett kétezeret ir, hogy most ne rántsa ki a nyeldeklőt. A zsidó háromszor, négyszer élni hagyja, végtére kifogy az irgalom, elviszi a vágóhidra, az ügyvéd megköti kezét, lábát, a biró pedig agyonüti, hogy az ügyvéd könnyebben lehuzhassa a bőrét.

- Becsületes ügyvéd nem vállal igaztalan ügyet.

- Az ügy igazságos, Pista öcsém, - a váltót aláirta a tekintetes ur, aláirását elösmeri. Be nem tudja bizonyitani, hogy uzsorára kapta a pénzt, szégyenlene is czivakodni, ha előre tudja, hogy nem tud bizonyitani. Az ügyvéd angyali nyugalommal nyulhat a kinálkozó pör után, azzal foglalkozik, amit kap, - diját megkapja: mit csináljon, kapálni nem mehet?

- Hát azelőtt nem igy volt?

- Azelőtt az ügyvédnek okos embernek kellett lenni, - tudni a jogelveket, az ezerféle szokásbeli törvényt, az országos viszonyokat, melyek az ügyekre és családi viszonyokra befolytak. Hajdan a birák a legfontosabb perekben nem kénytelenittettek a törvénykönyvvel agyonütni a felet, hanem hogy a családokat megmentsék, tisztességes egyeztetést kisérlettek meg, s biró, ügyvéd összesegitve mentette meg a jóhiszemü utódokat. Szép viszony volt az, öcsém, mikor az ügyvédek esze a kecskét a káposztával együtt megmentette, s a magyar családokat kipusztulni nem engedte.

- Honnét tudja ezt, Sándor bácsi?

- Kettős tapasztalásból, Pista öcsém. Én is elvégeztem a jogot, tanultam a régi jogéletet, mint patvarista tekintélyes ügyvéd mellé kerültem, és láttam, hogy főnököm olyan volt, mint a megőszült patriarcha, kit a méltóságos kliensek megöleltek, tanácsát könyörögve kérték, - s a vén jurista nem piszkolta be kezét, hogy alázatos szolga és csipővas legyen, hogy ő vele tetessék a panaszt másnak fejére. Bejött a váltó, - egy pénzkupecz hozzánk is hozott egyet. Megnyertük. Végrehajtásra én mentem ki, - tisztességesen megnyuztam a felet, mint a pénzkupecz kivánta. A végrehajtás után főnökömhöz mentünk, - a zsidó a tizezer forintos ügynél nyert ötezeret, főnökömnek adott száz forintot, és kezet akart szoritani. Főnököm előbb megkérdé tőlem, hogy az adós készpénzzel fizetett-e vagy árvereltünk? A felelet az volt, hogy készpénz nem lévén, huszezer forintos birtokot tizezerért kótyáltunk el; mert a kupecz nem egyezett a kétheti várakozásba. Főnököm végignézte a kupeczet, szeme közé vágta a százast, és kibotozta; megfogadván, hogy váltót soha be nem perel. Ennél emberibb törvény volt a másik, melyben kétheti időt maga is csinál a fél, hat béressel kidobat, és két hét mulva megment tizezer forintot. Főnökömnek jó példáját követtem, mikor azt mondá, hogy ezután az ügyvédség nem tudomány lesz, hanem mesterség: megköszöntem a jövendőmondást, elbucsuztam az uj divatu mesterségtől, - megtanultam a mérnökséget, most itt vagyok.

A pinczér félbeszakasztotta a beszélgetést, - a mérnök két személyre ebédet rendelt, mire én bizony isten nem figyeltem; mert ugy vettem észre, hogy egész napra jóllaktam.

Mire a levest az asztalra tette a pinczér, elhatároztam, hogy megtanulom a jogot, keresztüleszem a két évet; mert bátyám tanácsot akar tőlem kérni; hanem ügyvéd nem leszek.

Az ebéd átalában nem izlett, mindenből ettem, hogy a mérnök fitymálásért ki ne nevessen. Ebéd vége felé a mérnök földicsérte a régi jó világot, apáink barátságát, a falusi egyszerü életet, a szentistváni búcsút, mikor az ispángyerek esztendőben egyszer lakik jól - pörkölt tortával, s ugy eszi, mint a kenyeret. A jó öreg plébánost sem feledtük el, kitől a diákgyerek elkerült a bucsui vásárban hat sátorközre, mert két garasért kikérdezte az egész "Quae maribust," meg, hogy melyek az igék, melyek dativust és accusativust kivánnak? az dupla porcziót kapott, mint a szoptatós dajka.

Mindenről beszéltünk, min más eluntában elejtené az alsó álkapczáját, - még az öreg Náni néniről, egy, ami vidékünkön ismerős vén kisasszonyról, ki régen ehette a jó libapecsenyét, hogy az nem izlett szájának, és maradék fogaival a szomszédok becsületét rágta. A mérnök elbeszélte, miként járt a jó nénivel. Karácsonyi mulatságban akadt össze vele, s hat falunak asszonya előtt röhögve mondá a mérnökről, hogy Luczanapkor Luczaszéket faragott. Igaz e? kérdek az asszonyok, hogy rágódhassanak rajta. Tökéletesen igaz, - válaszola a mérnök, - karácsony éjszakáján fölültem a Luczaszékre, és megborzadva láttam, mikor Náni néni a többi boszorkány között söprün nyargalt.

A jó beszélgetésben földerültem, kérdezkedtem a városi körülmények iránt, milyen ott az élet?

- Türhető! - mondja a mérnök, - a város jobbára egyszőrü embereknek vegyülete, - magas arisztokrácziánk, fertálymágnásaink nincsenek, professzorok, ügyvédek, orvosok lennének az intelligenczia, - s mellettünk feszeleg a garasos arisztokráczia; hanem ezeken kifogunk.

Megvallám az ügyvédnek, hogy sok egyéb között biz én nem értem, hogy mi az a különféle arisztokráczia?

- Megmagyarázom, kedves barátom, - mert az életben mindent jó tudni. Az embereket a társadalomban hasonlitom a kártyákhoz, melyekben négy különböző szin van, első a vörös,... ugy aztán a többi. Hogy magyarán beszéljek, a szinekben egymás között leghatalmasabbak a disznók; mert a náluknál sorban kisebbeket irgalom nélkül elütik. No, már most az első szin, a vörös, jelentse a herczegeket, grófokat, bárókat és nemeseket, - ezek elütik az ügyvédet, orvost, mérnököt, gyógyszerészt, s ha csak négy szem között segitségükre nem szorulnak: hallja az urnak mondják, mit oly hangnyomattal tudnak kiejteni, hogy inkább hallanám, ha kendnek mondanának. Elütik a kereskedőt, kinek csak azt mondják: hallja maga, sőt elütik egymást, mert ujjaikon számlálva tudják, hogy kinek hány öregapja volt fölfelé, a család hirének megalapitásáig. Persze, annak is volt apja, talán szürdolmányos; de az nem tartozik az atyafiságba, még az sem érdeme, hogy olyan derék fiut nevelt, hogy háromszáz év mulva megemlegetik.

A fertálymágnás a második szin. Minden érdeme, hogy néha oda dörgölőzhetik az első szinhez, s mint a kenyér a tarisznyában a sunka mellett megkapja a sunkaszagot, - s a sötétben a szagával bolonditja az éhest, nappal pedig a rövidlátót, ki szembe nem mer nézni.

A harmadik szin, kedves barátom, a tanult emberek csoportja, - tagadhatatlan hatalom; mert a társadalom rájuk szorul, s ez lenne okvetlen a leghatalmasabb, ha pénze olyan kevés nem lenne, mint amennyivel többet tud egyéb osztályoknál. Ha fáradságáért jutalmat nem kellene elfogadnia, hason másznának előtte; de a munkadij leszállitja értékét és valódi becsét az észnek. A tolvaj kikapja a huszonötöt, s elhiszi, hogy a számla ki van fizetve. Az inas eltöri a drága üveget, - fölpofozzák, - s a tacskó megadta az üvegnek árát. Az ügyvéd, orvos, mérnök megkapta diját, - a másik az hiszi: az ész annyit ér, a mennyit érette adott.

Végre következik a negyedik szin, mely Parisban, Londonban, Bécsben és Pesten a tőkepénzesek csoportjából áll, s millióival értéket, befolyást, hatalmat ad annak a Nro 1-nek, kit a véletlen sors egy halom gubacs, vagy más halom zab mellett százezerek urává tett. Az a számbeli 1, - hatalmas lett; pedig ha a 0000000-kat a sors elkapja mellőle, tolvajnak is rossz lenne; mert nincsen bátorsága lopni.

Kis városban e fajta nép helyett garasos arisztokrácziánk van, melyből a legkövérebb éppen oly szemtelen, mint a makkdisznó, mely ha véletlen adutt lesz, - még a vörös disznót is elüti; mert nem elégli, hogy vaktában a másik mellé esik; hanem ráfekszik, gyomrozná és kiszivná a pirosát, hogy a maga halvány pofájára kelendőbb szint mázolhasson.

- Ön ezt igy nevetve beszéli el?

- Különböztesd meg, öcsém, Pista, - hogy minden kártyaszinben a disznókról beszéltem, - e szenvedhetlen példányokról, melyek, mint a nagy tüz mellett főlő tüdő, nem férnek meg a fazékban. Ha a tüz kialszik, vagy egy jó sajtárra való hideg vizet öntenek a fölforrt tüdőre, behuzódik a fazékba, s ujra megfér a maga helyén.

- Ebből a negyedik osztályból vannak nevezetes példányok *...-ben?

- Szolgálhatok kettővel, - egyik füszerrel kereskedik, a másik gabonával. Mindkettő egy időben került a városba, nem éppen szembetünő vagyonnal, de nagy szerencsével, s hogy azt miképpen használták: elmondom. A füszerkereskedő kibérelt olyan boltot, mely a gabonavásárhelynek tőszomszédja. Furfangos észszel kitalálta, hogy a paraszt mindig keres valami vadat, melyet a hol megtalál, azzal megcsipeti magát. Emberünk két esztendeig vékonyan éldegélt, portékája nagyánt nyakára penészesedett; mert a hetivásári nép megszokott helyeire tódult. Betéved hozzá egyszer egy elkésett paraszt, sietve kér öt garasért olajat, azzal biztatván a kereskedőt, ha jót ad, máskor is idejön.

- Ha máskor is megkeres, - mondja a fűszeres, - ritka olajat adok, görbe olajfának a levét, ezt fél Magyarországon csak én árulom. Hanem ezt csak magának mondom, - s csak olyannak adom, akit maga küld.

Barátom, - a görbe fának olaja megmentette a kereskedőt és meg is gazdagitotta. Eleinte a falusiak lassanként jöttek, utóbb csapatostól, s mivel más boltban is kérték a görbe fának olaját; de az ügyetlenek tagadólag válaszoltak, - a népbizalom megszentesité a közhitet, s a fűszeres ma nagy vagyonnak ura. A gabonakereskedő nem nyult furfangossághoz. Ez egyszerü magyar ember, kit a legelső tanácsadó rászedett, s nyakába sózott huszezer mérő babot, melyen mások négy évig következetesen nyertek. A bab a magtárba beöntetett, hogy négy évig sohase kérdezzék, van-e eladó? mert az évek egymásra bőven és olcsóért termettek. Az eredeti áron nem lehetett eladni. Hogy meg ne lepjék a zsizsikek, minden évben eladta a babot ugy, hogy a mennyit eladott egy napon át, annyi babot vett frisset. Negyedik évben a babot kipusztitotta valami féreg, az alföldről a felsőbb vidékre jöttek a ráczok babot keresni, - s ami kereskedőnk négy áron adta el, - s ma az első gabonakereskedő.

Ez a két ember tökéletesen elégedett lehetne, ha a kártyacsomóban megférne. Mindkettő disznó akar lenni, hogy a másikat elüthesse.