A makkhetes.

Kezdődik az én megaláztatásom, beszéli lakóm, tudtam, hogy a sors meg fog szapulni, hogy ki áztassa lelkemből a hajdani elkényeztetést; de hogy a mosófával ugy hozzám vágjon, mint cselekedni méltóztatott, s én megálljam szó nélkül, álmomban sem véltem. Bátyámnak papirkájával elmentem egy ma sem tudom mi isten teremtéséhez, az fölcsapta gyurt kalapját, s elvezetett egyenesen a "Fekete kutyához." Utközben megmutatta Faddi uramnak gabonaraktárát, hogy viszszajövet oda tekintsek be; hanem előbb a másikhoz vezet. Ő elöl ment, a boltban halkan morgott az urnak néhány szót, s mint egy mázsa faggyugyertyát, árumódra átadott egy darabban, s rám mutatva mondá: Ez az.

A fűszeres intett, hogy menjek utána.

A család a háznak emeletén lakott. A konyhán mentünk keresztül, a szakácsnő éppen egy izmos borjuczombot vett ki a takaréktüzhelyből, s a pecsenyének akart állni, hogy azt fölvagdalja. A fűszeres azonnal utasitá a szakácsnőt, hogy ne siessen; mert végeznivalója van, s majd izen, mikor kell tálalni. Ha a szakácsnő a nagy villát belém löki, ezen perczben jótevőmnek tekintettem volna; mert mérnök barátom elbeszélésének minden szava agyamba tódult, s már tudtam, hogy én leszek itt az utolsó személy.

Két szobán keresztül értünk az asszonyhoz. Ő az egyik ablaknál ült, s meglátám az első pillanatra, hogy a szakácsnő gyakrabban süt borjuczombot, s az asszony jó étvággyal eszik a vesésebb részből. A másik ablaknál egy deli szép arczu leány ült, kezében fehérvarrást láttam, s midőn az anyának s neki is köszöntem, nyájasan bólinta felém. A fűszeres röviden értesité nejét, hogy a kis Adolfnak én leszek tanitója. Az asszony semmi jelt sem adott, hogy észrevétele lenne, a gazda leült az ablakközbe, engem pedig hagytak állni, mint a vallatásra kisért ludlopót.

Nem zavarodtam meg. Szegény jó anyám kora gyermekségemtől megtanitott a társadalmi szokásokra, rendesen tudtam állni, lábaimat nem csaptam össze, mint a bakaközlegény, kezeimmel nem hadaráztam, s alkalmilag most balkezemmel kalapomat nyugodtan csipőmhöz támasztám, s jobbommal helyesen kisértem a szavakat, hogy ne ijedjenek meg első látásra, hogy a fiut a körömrágásra találom megtanitani.

- Mit tanul az ur? - kérdi az asszony.

- Jogot fogok tanulni, asszonyom. - Mondám.

- Juj!... az ur is prókátor akar lenni?... Annyi van már is, hogy megennivaló kenyér sem jut mindenkinek. A mi inasunk több pecsenyét eszik, mint hat fiskális.

- Meglehet, asszonyom, az ügyvédi osztálynak is vannak árnyalatai, mint a kereskedőségnek. Kegyetek szerencsésen a főtéren foglalkoznak, uri kényelemben részesülnek, mig a szatócs a szomszéd utczában kocsonyát árul.

Talán sokat mondtam; mert az asszony elhallgatott. A fűszeres vette át a társalgást, hihetőleg, hogy az asszony meg ne bánthasson.

- Tanitott az ur gyermekeket?

- Kegyed fia lesz első tanitványom.

- Az nagy baj! - Szól közbe az asszony. - Az én Adolfom finom gyermek, hogyan fog ön vele bánni, ha rajta kezdi a tapasztalást?

- Ne ijedjen meg, asszonyom, mondám megnyugtatólag. Ha kegyed kérdezné tőlem, hogy miért melegit a gyertyának lángja oldalt igen közel is kevesebbet, mint ha kezemet fölébe, bár távolra tartom, megmondom az okát; mert a melegség, természeténél fogva, nem oldalt, hanem fölfelé törekszik, s minthogy ezt a példával bebizonyitom, kegyed egyszerre el fogja nekem hinni, holott mást sohasem tanitottam!

- S mire fogja az ur tanitani Adolfot?

- Osztálybeli tanulmányaira, s mindenre, mit korához képest tudnia kell.

- Adolfom gyenge idegzetü, őt nem szabad erőltetni.

- Beteg a gyermek? Kérdem szükségképpen.

- Az a kölyök? mondja az apa csudálatos őszinteséggel, tegnap vert meg az utczán két gombkötő inast.

- Ugy ne féltse kegyed a könyvektől, szólék, az asszony felé irányozva szavaimat, látatlanban merem mondani, hogy Adolfot a könyvek meghagyják erejében, legföllebb azon változást idézik elő benne, hogy a gombkötőinasokkal való verekedést hamar abba hagyja.

- Büntetni nem szabad, hallja az ur! mondja az asszony, ugy czimezve, mint a bakakáplárt.

- Ebbe nem fogok avatkozni. Mondám illedelmes főhajtással.

Most a távolabb való szobákból nagy zsivaj közelgett, néhány ostordurrantást, kutyavonitást hallánk, a székeket hallánk földülni, s rá az ajtózár pattant föl, s öt kutya között födött fővel rohant be egy kihizott fiu, tele utczai szeméttel.

Előérzetemben Adolf urfit bátorkodtam fölismerhetni.

- Mama! - kiált a fiu, - Hektor föltaszitotta azt a nagy olajos üveget, mit a papa a székre tett tegnap.

- Hol a korbács? Pattant föl a fűszeres, negyven font olajnak áráért elfeledvén, hogy Adolf az anyának kedves majma.

- Azt kikérem! Mondja az asszony, elkapva a fiut, hogy a felbőszült apa ellen védelmezze.

- Köszönd, gazember, hogy a tanitó ur itt van, különben meghámoználak. Fenyegeti a fűszeres vérben forgó szemekkel. Aztán nem szólt, az anyára nézett, de ki tudja, mit jelentett a családi szótárban a nézés, aztán a csöngettyühuzót rántá meg kétszer.

- Menjünk enni! Mondja boszszusan.

Az asszony jól magához szoritá gyenge idegzetü Adolfját, fölkelt, s még egy titkos jelet vágván szembe az öregnek, megindult az ebédlő felé. A fűszeres utána ballagott; hanem jobb keze ökölre volt szoritva, s én egy cseppet sem bántam volna, ha Adolfra illeszti. Megvártam a házi kisasszonyt, hogy elől eresszem.

A fiatal lány az előbbi jelenet benyomásával közeledett felém:

- Atyám nem mutatott be kegyednek, én vagyok szüleimnek legidősebb gyermeke, kegyednek előre is jó barátnője, s bizalmasan kérem önt: legyen férfi, türjön kitelhetőleg. Megigéri ön?

- Szavamat adom.

- Ilyennek kivántam kegyedet.

- Kegyednek részvéte megfoghatatlan előttem.

- Kivel jött kegyed tegnap a városba?

- Egy mérnök barátommal.

- Őrizkedjék kegyed az ő nevét e házban kimondani, a többit ő mondhatja meg. Tehát: türelem.

E párbeszédke vigaszt cseppentett lelkembe. A hölgyet magam előtt bocsátám, s az olajboritott padlón mentünk a harmadik szobába. Ott volt az ebédlő.

Az asztalon nyolcz teritéket láttam. Beléptemkor jöttek a többiek, még három lány, idősebbek a fiunál; ez magyarázza, hogy Adolf kétszeresen kedvencze az anyának, mert legkisebb és fiu. Óvatosan vigyáztam, hogy a gömbölyü asztalnál helyemet, a legutolsó helyet, gyorsan kitaláljam, s alkalmat ne adjak a rendreutasitásra. A részvét már megcsendesité az első kellemetlen behatást, körültekintvén, az asztalkendő volt utmutatóm; mert csak egyen nem volt a divatos gyöngyhimzetes szalag, azért az át nem kötött asztalkendőnek teritékéhez álltam. Rózsának szólitá az anya a legidősebb hölgyet, - ő teljes szégyenben nézett rám, hogy az utolsó helyet hagyták nekem; de szép szemeivel engesztelt, hogy sorsomnak engedelmeskedjem.

Leültem. - Mellettem Adolf vihogott; mert a békekötés jól ütött ki, s most ujra nevet, bizonyosan a kutyakomédiát röhögi, mikor a megkorbácsolt állat az olajos üveget leverte a székről. Anyja látta, érté a vigyorgást, - mert ujjaival intett a gyereknek, hogy jobb lesz nem vigyorogni.

Ösmeretlen háznál, ha tovább fogunk ott tartózkodni, szükséges tanulmányozni a szokásokat, hogy ellenkező szokással ne alkalmatlankodjunk. Az első napoknak ezen kinját ismételve éltem át, s kivétel nélkül alkalmatlannak találtam. Kicsinységnek látszó dolog; de elmondom. Egy helyütt egész esztendőnek folytán a levesben a morzsolt tésztát hétköznapon ettünk, metéltet csak vasárnap. Máshol éppen megforditva. Ki hinné, hogy a legizesebb levestől undorodtam már, ha az örökös egyféle tésztanemet előre bizonyosan tudtam. Veszprémben két évig olyan háznál voltam, hol az ételt nagyon sózták. Hozzátörődtem, s mint a kecske, ételen kivül is nyaltam a sót. Helyet választottam, s ellenkező szokást találtam. Én a levesbe megizlelés előtt belöktem a megszokott tetemes sóadagot. Gazdám első nap nem szólt, - eszemhez mérte a bolondériát, s várta, hogy másnap nem mérgezem-e meg az ételt. Szegény elsárgult mérgében; mert a sóadag annyi volt, mint tegnap. Harmadik napon komolyan megszólitott, hogy ne bőszitsem föl, egyem ugy, mint józan eszü ember szokott enni.

Lassankint, valóságos gyötrelemmel szoktam le a sózásról. Nem mertem megmondani, hogy vénebb bolondoktól tanultam: legyenek elnézők.

Fűszereséknél azt a kenyeret ettem, amit cserében munkáért adtak, azonban a közélet bizonyitja, hogy ezt némileg adják, - s akinek adják, okosan cselekszik, ha semmiben sem finnyáskodik; mert ha az illetőknek orrunk hegye nem tetszik, kap helyettünk mást, nekünk jó egészséget kiván. Ez alkalmi politika, melyet tessék előre megtanulni, hogy a várból ki ne kergessenek. Nem tudtam, hogy e háznál sósan vagy sótalan eszik az ételt, - hanem hogy akár igy akár ugy megeszem - szentül elhatároztam.

A kanalat egyformára találtam fogni a háziakkal. Hála istennek, az első szokással tisztában vagyok, nem nevetnek ki, nem bosszantom őket különczködéssel. Mi következik a leves után?

Akad olyan ember, ki ezt sült ostobaságnak hiszi. Az ilyen ember folyvást ur volt, azt tett, amit akart, sőt környezete ő hozzá alkalmazkodott. Én olcsóbb legény vagyok, fűszereséknél az alkalmazkodás az én szerepem lesz.

Adolf nem evett - lefetyült. - Bizonyosan kutyapajtásaitól tanulta. Beöntvén a levest, elfeledte a háborut, - s mint a muszka hadvezérek, vereség után is győzelmes képet vágva, legélénkebben fecsegett, világos hasznomra, mert valamire hamar megtanitott, - ő adta nekem a legelső leczkét.

- Maga nem tudja, ki ült máskor a maga helyén.

- Ki ült itt, Adolf barátom?

- Maczli, - az első inas, aki holnap fölszabadul.

- Köszönöm, hogy megmondta, most már tudom.

- De nem tudja maga, hogy miért ült Maczli ennél az asztalnál?

- Adolf barátom, kegyed azt is meg fogja mondani, ugy-e?

- Hát Maczlinak kellett tányért váltani.

Ne ijedjen meg, nem szaladtam el az asztaltól. Komédia az egész. Sors barátom kikérdezett, hogy hány fontot birnak el vállaim; mert az egykori kényen tartott gyermeknek esze ágában sem volt, hogy valaha, jogászkorában, tányért fog váltani. De bizony váltok, ha kicsurran is megaláztatásomban a könny, vagy fölpattan arczomnak bőre; mert a vér egész testemből odatolult. Hogy ne váltanék tányért? Mi vagyok én? Semmi! - Az a papiros, melyre nekem diplomát irnak, még mosogató ruha, - s mégis aranyozott keretbe teszem, ha megérem, hogy diplomás ember leszek. Ugorjál föl Pista, - az edénytartón vannak a tányérok, kapj föl nyolcz darabot, az első az asszonyé, a hetediket Adolf urfi elé teszed, aztán embereld meg magadat, adj magadnak is tisztát, - a sors azt mondja: megérdemled, fiatal barátom.

Rózsa remegett a csacska fiunak fecsegésén, - hátha megugrom? Nem biz én! Szépen fölkeltem, fölfogtam a tányérokat, sorban elváltogattam. Az asszony és az ur a tányérra lesütött szemmel fogadták szolgálatomat, Rózsa előre fölemelé a leveses tányért, és szándékosan megérinté kezemet finom ujjaival, hogy köszöni béketürésemet. Bevégezvén az erős munkát, kilestem pillantását, azt a mennyei részvétet láttam, mely a nemesebb léleknek gyöngéd és magasztos vallomása.

Hallgattam, szegény jó anyám arczára gondoltam, tán az egekből néz le rám, hogy én jó, fejhajtó gyermeke vagyok most, jobban, mint mikor élt, - akkor ő parancsolt és most is engedelmeskedem. Nem tagadom, e percztől fogva biztam magamban leginkább. A mit cselekedtem, nem azért lehetett megalázó, mert a mivelet lelki foltot hagyna; hanem mivel kiszámitva várták attól, ki a családi csemetét fogom tanitani, s a fölött józan eszü szülőkkel megosztozom a szülők tekintélyében.

Mi fog ezután következni?

Nem alszik az ördög, megvárják, hogy a borjuczombnak tányért váltsak, s akkor Adolf barátom megmondja, hogy Maczli hétköznapon nem kapott a pecsenyéből, ergo: hordozóskodjam odább.

Behozták a czombot; elváltottam a tányérokat, Adolf nem hozakodott elő Maczliról, én is ettem a borjuczombból, ami több, a fűszeres kinálására kétszer.

Vérem egészen megcsendesült, az első napra való leczkét hiba nélkül fölmondtam. Adolf, az én tanitómesterem, beirhatta az első eminencziát. Hogy én milyen kalkulust fogok ő kegyelmének adni, egészen különböző kérdés, és az elhatározásra nem kell két gombkötőinas.

A pecsenye után az öreg közönyös tárgyakról beszélgetett, melybe nem vegyülhettem, nem is akartam. Szerettem volna már szállásomra menni; mert délután Faddi uramhoz kellett mennem, - no de ott pénzért adom majd az órát.

Adolf barátom kenyérbélből nyulakat gyurt s nénjeinek dobálta. Rózsa nem fogadta el, sőt hallhatólag dorgálta, hogy kenyeret nem illik pazarlani, kivált gyereknek, ki nem tudja, mi a kenyér és miképpen kell keresni.

- De tudom, - mondja a szemtelen ficzkó, - a kredenczben keresem.

Az asszony fölkelt, mi is valamennyien. Én félretettem a széket, mint a többiek. Adolf talán észrevette, hogy valamit elfeledtem, azonnal interpellált, félreérthetetlen czélzással.

- Hahó?... kérdi a leendő tanitvány, - maga talán nem is akar kezetcsókolni a mamának? A mama van ám olyan asszony mint Faddiné, pedig annak is kezet csókolnak.

- Köszönöm, kis Adolf barátom, - majd adandó alkalommal én is megtanitom egyremásra! mondám, s mintha amugy is megtettem volna, kezet csókoltam.

- Adolf! mondja az apa és anya együtt, megsokalva az impertinencziát.

Rózsa használta ez időt, mig az öregek összeölelkeztek, - forrón megszoritá kezemet.

Igy ütött el Adolf, a makknyolczas, engem, a makkhetest.