Látogatás Faddi uramnál.

Lépjünk a csöbörből a vödörbe!

Történt pedig egy napon, mint nekem elbeszélték mások, hogy Faddi uramat tulajdon udvarára nem akarta beereszteni a házőrző eb. A hű szolga borzasztón ugatott a gazdára, a nádpálczát fogai közé kapta, s azon összefogódzva rángatták egymást; mert az eb nem ösmerte meg az egykori ezüstgombos mentéjü, molnárposztóból szabott magyar nadrágos gazdát térdig érő kabátban, fekete bugyogóban.

- Czoki! mordult a segitségre siető kocsis az ebre, gazdádat ugatod?

- Ne bántsd, Jankó, mondja Faddi uram a kocsisnak, mert az a villanyelet mérte a kutyára, ha tükörben látnám magamat, én is megkérdezném, ki az abban a kölcsönkért ruhában? mert ebben a tág ruhában ugy félek lépni, azt gondolom, kiesem belőle.

Faddi uramat kedves életpárja huzta az uj bőrbe. Vasárnap reggelre a padlásra rejtette a magyaros viseletet, e helyett egész öltözék német ruhát rakott ágya mellé a székre; mert az asszony rég mondogatta, hogy annyi a bankójuk, hogy egy szénahányó villával vethetne a tehenek elé, mégis elég maradna, tanulja meg a bugyogóban járást, aztán legyen ur.

Mikor én Faddi uramnak házába léptem, sokáig vártam egy tágas szobában, mig a gabonaraktárból fölérkezék. A falon lógott egy nagy mázolvány, molnárszinü mentében egy Bendegucz, roppant ezüstlánczczal, balkeze ugy volt a képen egy asztalra téve, hogy megszámlálhattam négy pecsétgyűrűt, az óraláncz pedig igy föstve, gyantában is nyomott fél fontot. Az asztalon nyujtózkodott egy nagy ezüstgombos pálcza, hogy már nem hiányzott más, mint egy nagy ezüst levesmerőkanál, hogy a piktor elegendőképpen kifejezze, Faddi uram első látásra mennyit ér?

Megtanultam a képnek vonásait, a jó magyaros arczot, mely véletlen vagy készakarva ugy volt rajzolva, hogy a szemek minden irányban összenéztek a szemlélővel; de nem is hiszem, hogy a szobából a macska el mert volna lopni egy pecsenyefalatot, mert Faddi uram oly mogorván nézett le, hogy igy pingálva is megijeszsze az élőt.

- Jövök, ifiuram! - mondja Faddi uram az ajtót benyitva, s a német ruhás belépőn egyszerre megláttam, hogy átkozott rossz forditása a maga eredetijének a falon.

- Vidor István vagyok, tisztelt Faddi ur, van szerencsém magamat jó akaratába ajánlani.

- Szerbusz, kedves uramöcsém, - mondja darabos jószivüséggel, evett-e már?

- Jókor ebédeltem, - mondám önkénytelen elmosolyodva, hogy délutáni öt órakor kinálnak.

- Ne tagadja ám, uramöcsém, nekem megmondhatja, mert voltam ám én szegény legény, tudom, hogy a rossz lelkiismeret legalkalmatlanabb helyen lenne a gyomorban, onnét a déli tizenkét óra minden nap kiharangozná.

- Igazat mondtam, tisztelt Faddi ur, valóban ebédeltem.

- Akkor a vacsorát eszszük együtt.

- Még nem érdemlettem meg.

- Ne búsuljon, nem adom ingyen, mert ha az én fiamat két lábra akarja állitani, megroppan a dereka.

- Két lábra fogom állitani!

- Uramöcsém bizonyosan tud diákul. Hogyne tudna, az a mestersége?

- Faddi ur is talán tud még diákul?

- Dominus vobiscum, orate fratres, ita missa est. Ezt tudom az öreg miséből, kedves uramöcsém, ezeken kivül még egy szót tudok, fiamnak egy tanitójától tanultam, annyiszor mondta neki, hogy: asinus, hogy fejemben maradt: de mondhatom is, hogy nem hazudott, mert olyan négylábu állat nincsen több.

- Hányadik iskolába jár?

- Jogász lesz, egy iskolába fog járni kedves uramöcsémmel. Az asztalon fekszik a klasszifikációja, keresse meg a nevét, nem tudom bizonyosan, odanyomtatták-e a többi közé. Annyit mondhatok, hogy ötszáz forintot adtam a professzornak, hogy belenyomtassák; mert egy házzal rendesen tovább ment az iskolánál, az akadémia helyett a kávéházba, hát jó lélekkel ki állithatná, hogy az is diák, aki oskolába nem jár.

- Nehezen tanul?

- Isten engem ugy segéljen, nem tudom, mert én nem vesződöm vele. Én kereskedem reggeltől délig, délutántól estelig, hogy a gyerek mit csinált, feleségemnek gondja.

- Hihetőleg az asszonyság elkényeztette.

- Csitt!... mondja Faddi uram, - meg ne hallja az asszony. - Tudja, kedves barátom, - én a boltban és raktárakban parancsolok, - itt az emeleten az asszony.

- Bocsánat őszinte kérdésemért, - mondám, - s remélem, tisztelt Faddi ur elhiszi, hogy jó szándékból kérdeztem.

- Rólam beszélhet, uramöcsém, amennyit tetszik, még feleségem előtt is. A raktárban én vagyok az ur, ha akarom, minden molnár kezet csókol, - a kávéházban az én helyemre le nem mer ülni senki, mert kidobná a kávés, - a vendéglőben azt főznek, amit akarok, s ha paczalt rendelek, minden vendég azt eszik, s az is dicséri, kit az első kanálnál fölüt a nyavalya. Én vagyok a külső városban a basa, - s hogy a parancsolásban meg ne undorodjam, haza jövök az asszonynak engedelmeskedni.

Jó izüt nevettem Faddi uram őszinteségén, meglehet uj bort ivott, attól van ilyen furcsa kedve.

- Tréfálni méltóztatik, kedves Faddi ur.

- Bujjék belém a hétrétü ördög, ha igazat nem mondok, kedves uramöcsém. Ugy nézze meg ezt az emeletet, hogy én itt iskolába járok, - feleségem a professzor, - magam vagyok tanitvány az egész iskolában, s husz esztendeje repetálom azt az egy iskolát, (ni-ni, ezt a diák szót is tudom,) - mégis én vagyok a legutolsó.

- Mit kellene tudnia, kedves Faddi ur?

- Nehéz mesterségre tanit a feleségem: urat akar belőlem faragni.

- Az a legkönnyebb mesterség, - a gazdagság, mint hallom, nem hiányzik.

- Turóval ehetnem a tiz forintos bankót, mint a csuszát, - öcsém, - s a magam módja szerént vagyok én is ur. A czigány tőlem kap legtöbbet; mert ha nem ugy busul a hegedün, mint a magyar nótának mivolta magával hozza, kikapom a kezéből a hegedüt, ugy vágom hozzá, hogy aztán meg a vigat nem tudja huzni. Persze, ez aztán drága hegedü; hanem, kedves uramöcsém, - akkor hallgassa az én nótámat: "Nagy pénteken mossa holló a fiát," a gazember olyan félve nyúl már a hurhoz, ujja reszketve ér hozzá, s éppen igy találja el azt a kinos keservet, mely engem megrikat; mert ez nekem jól esik. Mitől busuljak én másképp? Étvágyamat egy sült malacz el nem rontja, zsebemben olyan aranyóra van, hogy hat nótát kalapál, - a boltban a legujabbat kényem-kedvem szerént megvehetem, - mitől busuljak, uramöcsém? Nem fogadhatok hajdut, hogy mogyorófapálczával rikasson meg, - egész banda czigányt tartok, csak azért, hogy csipje meg valami a szememet, mint a torma, de ne legyen torma. Hej! ha látna kedves uramöcsém ilyen búbánatomban. A nóta megmarkolja szivemet, elorditom magamat, hogy huzza a czigány a másik nótámat:

Már magyarnak nincs kedve,
Sem fegyvere, sem szive.
Márcsak a komédiát
Őrzi, nem a hazáját.

Öcsém, - embert tudnék ölni, ha ezt a nótát jól lehuzzák. Bőgök a fájdalomtól, fölkapom a széket, ellenséget keresek, ha meg nem szöknék az, aki,... tudja már, uramöcsém, ki. Nincs ellenség, s hogy a korcsmáros ne nyöszörögjön a káráért, itatom a vendégeket világos virradtig. - Reggel hazajövök, kijózanodom feleségemnek savanyu képétől, - előre tudom, mit mond: "Nem tudsz ur lenni!"

- Az asszonyság mit akar voltaképpen?

- Majomnak akar kimázolni, - kedves uramöcsém. Tegnap vágtam ide a sarokba azt a suhogó pálczát, - azt mondta, ne járkáljak vastag nádpálczámmal, nem üt agyon senki a város közepén. A harmadik szobában mutathatnék tizenkét pár sárga kesztyüt, ő vette, hogy viseljem azokat. Én? Kesztyüt? Nyáron? Télen sem, barátom, - ha a dermesztő hidegben fölhuzom vastag szarvasbőrkesztyüimet, elejtem a botot; mert kezeim nem szenvedhetik a csizmát. Arra tanit az asszony, hogy a jó nap, fogadj isten helyett legyek az ösmerősöknek alázatos szolgája. Nem bolondultam meg. Kocsisomnak én adok enni, - napszámosaimat én fizetem - egyik sem mondja, hogy alázatos szolgám, miért legyek én? - Biztat, hogy járjak az uri kaszinóba. Befizetem a tiz forintot az urak közé, de nem keveredem közéjük. Én nem tudok kártyázni, - kell nekik husz forint, kérjenek: adok; de három-négy óráig nem nézem a pingált képeket, hogy tartsam is őket a markomban, és robotot is fizessek. Biztat az asszony: menjek a vármegyeházba, megtesznek táblabirónak, s leszek tekintetes ur. De milyen? Szürszabó komám fából metszetett szürformát, rápingálták a szürt; de azért deszka. Pingált tekintetes ur nem leszek, - vagy igazi legyen egyben-másban az ember, vagy maradjon semmi. Ilyenekre oktat az asszony; hanem egyszer megunja a vesződséget, kicsap az iskolájából, - s akkor, öcsém, nyugodt, boldog ember leszek.

- Hát a fiuval mit csinál?

- Kifaragta szép gömbölyüre, telik benne gyönyörüsége, hogy egyszerre fölismerje, kedves öcsém, - megmondom, milyen a tolla. Az én fiam ki nem mondja a huszonnégy krajczáros bort, - ő pezsgőben beszél. Kapakörmöket visel, nagyobbakat, mint az én apám udvarában a holló, - azét elvagdaltuk, hogy a csibefiukat meg ne kapkodhassa. Jó szagáról megérzem, hogy itthon van-e? Nem szabad a kölyök miatt zsemlyemártást főzni, - abba fokhagymát tesznek. Különös nyelvet beszél, éppen tegnap mondta, hogy egy kisasszonynak alabástromfogai vannak, s majd belém veszett anyjostul, hogy én megsajnáltam a kisasszonyt, hogy kora fiatalságában hamis fogakat rakat be. Nem értettem a lánczhordtát, hogy az alabástrom dicséret volt a kisasszonynak igazi fogaira. A feje háromszázhatvanöt huszasomba kerül évenkint a fodrásznál. Kesztyüből egy napon egy pár, annyi szakad el; hanem az iskolakönyvek egész esztendőn át ujdonatujak.

- Mire fogom én tanitani?

- Megmondja az anyja.

- Bizonyosan komolyabban gondolkozik az asszonyság, ha engemet az ifju mellé kivánt.

- Nem esküszöm meg, - legföllebb azt gondolom, hogy a jogban egy goromba professzoruk lesz, az megfogadta, hogy az evangéliumi tűnek fokán átmehetett az elefánt, de nem a szamár, - hát azt betüzöm ki, hogy az anyjuk számot vetett fiával, s a tanulásban közösen megalkudtak.

- Lesz alkalmam az asszonysággal beszélni?

- Azonnal, kedves uramöcsém, - hanem sarkára álljon, - s ha a jó szót beveszi, uramöcsém, - fiatalember meg nem szakad a szóban, titkon gondolja hozzá, hogy fél bolond; de nyiltan mondja teinsasszonynak. Ezt azért mondom uramöcsémnek, mert a szolgálók is igy vannak betanitva. Ne lépjen az asszony tyukszemére, - majd ketten nevessünk lenn a magtárban. Engem ki nem nyomnak eddigi formámból.

Faddi uram néhány perczre elhagyott, nejének szobájába ment, hogy ittlétemről értesitse.

E napon másodszor álltam ki próbatétre. Jó sorsom amott angyal képében jött segitségemre, itt a tenyerestalpas gazda. Mártirnak éppen nem nevezhetném Faddi uramat, két mázsás embert nem ajánlanék a festőnek, hogy véznát mázoljon róla; hanem a testben beteg volt a lélek; mert a czigányzene, bár ha kinevet is ön, - ezen embernek éltető orvossága, sziverősitője.

Boldog egyszerűség, irigylendő megelégedés, - ki akarnak kergetni az egészséges testből. Fecskemódra kellene röpülni a tuzoknak, - a nyugtalan asszonyész hessegeti, hogy röpködjön galyról-galyra, mint a könnyü csiz. Bizony mondom, nem csuda, hogy az emberek a bolondoknak külön házat készitenek, csak hogy keveset.

Mennyi erő, őszinteség és kedély lakik Faddi uramban! Mit tehet róla, hogy a földön szeretne maradni, irtózik a magastól: egyik erre, másik másra alkalmas, és hány ember nem vállalkoznék a harangozói hivatalra; mert a feje szédül a magasban. Nagyot mondtam talán, - Faddiné asszonyom nem ezt a magasságot érti? Helyes észrevétel; de Faddi uramnak, ha teste két mázsa, - modora, egyszerűsége, gondolkozása hat mázsa, - ennyit Toldi János sem tudna fölvinni az emeletbe.

Ne méltóztassék azt ellenvetni, hogy Faddi uram erősebb Faddiné asszonynál. Szellemi erőt értek, olyant, amilyent, s akkor az asszonyok a nagyravágyásban és hatalombitorlásban kivétel nélkül erősebbek a férfiaknál.

Kinyilt az ajtó, Faddi uram intett, hogy menjek.

Tánczmesterhez illő lépésekkel közeliték az asszonyhoz, Adolf urfinak kottája szerént kezet csókoltam, a teinsasszony czimet előadtam, hogy jövendőmnek levele e lakban bérmentve legyen.

- Kegyed (igy mondta), a jogászi minőség valójában létezendik városunkban? Mondja frizirozott magyarsággal Faddiné.

- Ez irányt jelöltem ki életczélul. Mondám én is fülön fogva egy uj magyar szót.

- Nemes czélját a polczok magaslatáig akarja ön egykor beszárnyalni, - vagy mint a jogvédelem apostola fog küzdeni az elnyomott felek igazságáért?

- A jövendőnek burkaiban rejlik még sorsomnak ujjmutatása! Mondám én is, eresztve a madzagot, mint a gyermek, mikor a papirossárkány a felhőkbe rohan.

- Igérje meg kegyed, hogy kedvencz gyermekemnek védkarát nyujtandja, - s az ifjui élet göröngyein iránytüje leend.

- Szent kötelességemnek érzetében igérem, hogy lámpája leszek a zajló tengeren, hogy örvényeitől megóvjam.

- Az anyai kebelnek ihlete sugja nekem, hogy kegyedben a vezércsillagot lelem föl és sugarai szerencsésen vezérlendik magzatomat.

Nem folytatom ezt a szük csizmában kényeskedő párbeszédet, röviden jelentem, hogy Faddiné asszonyom kegyesen eresztett el, s ha belefértem volna azon üres szekrénybe, hol a családi kincsek pompáznak, oda helyezett volna; mert, amint méltóztatott észrevenni, Faddiné asszonyom nem földön, hanem csokoládon járt, szavai czifra papirba takart czukordarabok, légköre rózsaszin felhő, itala lepárolt harmat, - s én nem pottyantam alá, hanem buzgón követtem a holdsugáron, mely hihetőleg rendes országutja.

Udvarias bókkal fejeztem be a látogatást, és Faddi urammal együtt távozánk.

- Kedves csillagbarátom, - kezdi az öreg, - valamicskét értettem beszédjükből, - s mondhatom boldog vagyok, hogy öcsém tud az én szárnyas angyalommal beszélni. Istennek szent nevében, haladjon ezen az uton, - hanem valamint a hajnalcsillag vezette a három szent királyt Bethlehembe, - oly igazán, mint a próféták megjövendölték, - egyet én is jövendölök, hogy oly elkényeztetett üres fejü szamarat a bethlehemi jászolnál sem találna, mint az lesz természetben.

- Kedves Faddi ur, - a bizalomért hálából megfogadom, hogy fiát meggyógyitom, ha a nyavalya végképpen nem orvosolhatatlan.

- Igazán mondja ezt, uramöcsém?

- Első fogadásomat sziveskedjék elhinni.

- Hiszen, uramöcsém, - isten ugy segéljen, a kérdés előtt is hittem, hanem jól esett, hogy még egyszer halljam.

- Irásban adom.

- Nem, - nem, - maradjunk a szónál, mondja átható bizalommal, - kezét tenyerembe csapta - igy, kedves uramöcsém, - ilyen betükkel szoktam én irni. - Most pedig menjünk az én szobámba, majd ott megmutatom az én kedves, kóczos lányomat, - azt én nevelem. - Semmi holdvilág! Czukrot köhögésről kap, - tajtpipáimat vele tömetem, - ő hozza a konyháról a menyecskeszemű parazsat, aztán fujom neki a bodor füstöt, s nagy botommal böködi a karikázó kékes füstöt, mikor a magasba száll. Nem kényes, szép piros, mint a páczolt sunka, - finom dohányon füstölöm a kis pajkost, hogy eltartson száz esztendeig.

- Gyujtsatok világot, kiált Faddi uram a sötétes szobában.

Néhány percz mulva fölpattant a mellékszobának ajtaja, két gyertyatartóval lépett be egy nyolcz-kilencz éves szőke gyermek, vállaira omló gazdag aranyhaja közül elevenen mosolyognak a gyönyörü kék szemek, - s igy két oldalról világitva az égő gyertyáktól, a ragyogó szép főt angyalfejnek hittem.

- Két gyertyát hoztál, lányom!

- Nagyot kiáltott apám, - hát kettőt gyujtottunk meg.

- Jelent valamit, ha nagyot kiáltok gyertyáért?

- Tudtam, hogy kedves vendége van apámnak, akkor szokott nagyot kiáltani, hogy ne várakoztassuk.

- Kedves kóczosom, - mondja örömében az apa, s nagy markával összevissza borzolta a gyereket, - pipát hozz, kis boszorkány.

A kis lány megrázta fejét, a haj rendbe simult önterhétől, - s ugy sietett a pipatartóhoz, kiválasztott neki egy nagy fejü tajtot, megtömte dohánnyal, s a szopókát apja szájába illeszté.

- Kináld meg eggyel a bácsit. Utasitja az apa.

- Ugy-e nem kell a bácsinak? Mondja a kislány különös gyanitással.

- Miért nem kellene, - mondja Faddi ur, - a bácsinak is látszik a bajusza.

- Ó - a bácsi még nem feketiti be a bajuszát, - annak még nem kell haragosnak lenni, mint apának.

- Ki mondja, hogy legyek haragos?

- Nem mondta senki,... okoskodik a gyerek, - csak gondolom, hogy az öreg uraknak kell a fekete bajusz, hogy a cselédek féljenek.

- Hát a mi cselédjeink a bajuszomtól félnek?

- Félnek ám, mert mikor apa haragos, mindjárt törli félre a bajuszát, aztán mondja a haragját: láttam én azt sokszor.

Összevissza csókolta a csacska kis szájat az apa, - elmondta mindennek, - borzasnak, kóczosnak, boszorkánynak, vasorru bábának, aztán kiküldte a konyhába, hogy vendégre készüljenek, - hanem mikor kiment az agyonnyaggatott borzas, kóczos, boszorkány és vasorru bába, - megállt a szoba közepén, - bajuszát harag nélkül egyenesre taszigálta, kifujta szájából az utolsó szippantat füstöt, s mint a hitre letett igazságot, azt mondja:

- Uramöcsém! Ez a gyerek angyal!

Rám nézett, hogy ugyanazt hiszem-e?

Arczomon kellett lenni az igenlő feleletnek, - elhitte és mosolygott.

- Miért legyek én nagyobb ur, mint a mekkora vagyok? Boldog vagyok, uramöcsém, - nem az égben, nem az emeleten van az én mennyországom: itt, földszint. Hej, ha itt volna a czigány, elhuzatnám azt a nótát:

Ur vagyok én, nagy ur vagyok,
Magam földjén járok:
Meg nem botlom, hogy botlanám?
Nincs előttem árok!