Frau Rézi.

Uram! Mondhatom, az orvosi bonczteremben volt a kezemben egy pár száz asszonynyelv, - a legélesebb késekkel vagdaltam széltében-hosszában, mint a reszelt tésztát, hogy azt a borotvafélét megtaláljam, ami nem ritkán egész családok boldogságát elnyisszantja; de nem találtam. Mint kitanult orvos, a tudomány- és tapasztalatnak meggyőződésével mondhatnám, hogy az asszony nyelvben nincsen borotva, - hanem fogadok megemlitett diplomámban, hogy egy nőében van: Frau Réziében, ami szállásadónénk nyelvében ott a "Kenyérközben," - abban a városban, ahol én jogász valék.

A diákszobában öt ágy van, öt szék, öt kalamáris. (Porzótartó egy sincs, - a falról szoktuk vakarni a meszet.)

- Akasztófáravalók! Mind az öten azok vagytok, - most valljátok ki, melyik vakarta le a meszet a falról? - Kiabál Frau Rézi, kit ezen közönséges nyugodt állapotjában mutatok be, hogy ön elképzelhesse a ludmérget, ha rájött a bóna-óra.

Az öt közül a legutolsó bevágta az ajtót, mikor a tanulmányóráról csapatosan hazajöttünk.

- Hogy vágott volna a falhoz a bába, mikor először felöltöztetett, - ordit a vénasszony a konyhából, - nem pusztitanád most az ujdonatuj kilincset, ezelőtt harmincz esztendővel vettem, akasztófáravaló, - az nem a házi uré.

Igy szoktuk megtudni, hogy honn van-e a hárpia, - szép szóval elő nem került egész nap, pedig czipót akarunk hozatni. Bejött, sorba nézett, hogy az ajtódurrogatót a képünkről kitalálja.

- Kedves Frau Rézi, - mondám teljes szelidséggel, hozzon nekem czipót.

Velem azonnal kibékült, kedvesnek mondám, azért nyujtá tenyerét, hogy a czipónak árát átvegye. Szemei a négyet vadászták, s a legelsőt ököllel fenyegeti.

- Te voltál, - borzas betyár, - látom megijedtél!

- Meg ám, - hogy mára maradt-e meg az utolsó garasom, vagy tegnap ettem meg érte a czipót! - Mondja a megszólitott gondosan fürkészve zsebét és a ruhabélést, ha valahol még meglenne. - Megvan!... kiált örömmel, - hozzon nekem is kedves Frau Rézi egy czipót.

- Látod, - te zöld szemü vadmacska, - rohan a harmadikra, - téged ugy is kerékben törnek meg; mert a jó felmondta benned a kvártélyt, bántott téged az az ajtó?

- Itt van egy ezüsthuszas, - mondja a harmadik, - hozzon nekem is czipót, nem bánom, magának is, csak ne veszekedjék velem; ma gyóntam meg, - éppen most kezdek jámbor keresztény lelket üldözni!

- Tudtam, hogy eltéveszteti velem az igazit ez a sunnyogó betyár, - hogy röhög most is.

- Röhögök ám, mert mindjárt eltalálja az igazit, négyünket már elevenen megsütött.

- Hát te vagy az igazi, - rohan az ötödikre, - ki nevettében az ablaknak fordult, s hogy dolgot szinleljen, az ablakcsavarokat igazgatta, - várj csak, hadd vegyek lélegzetet, hogy egymagadnak jusson a pokolban száz ördög, egy meg jöjjön külön, hogy mindjárt elvigyen: - ki vágta be az ajtót?

- Jótól kérdi, majd én felelek, - mondja az ötödik, hát ilyen szállásunk van, hogy öt diák mellé a szelet is lakónak fogadja, hát a diák mosott ruha, hogy a szelet szárogatni ereszti be? A szél rugta be az ajtót; hanem föl is mondom a szállást.

- Ó, hogy a Szent-György napot meg ne érje az az akasztófáravaló házi ur, fordul odább a méreggel az asszony. Lelkem, galambom kedves gyermekeim, egy tüdővel nem győzöm a vén zsiványt rábeszélni, hogy csináltassa meg az ablakot, - csak nyugszom ma, kedves magzataim, gyenge tüdőm van, nem állja ki a veszekedést; hanem reggelig, kedves gyermekeim, ha korán lefekszem összegyüjtök egy kis szuszt (ezt még folyvást pihegve mondja,) majd nyakán termek (ezt már nyomja), olyant mondok egy párt a bankófaló gazembernek (már rágyujtott), hogy ijedtében az ókulát a fülére teszi, hogy jobban halljon. (Ezt már ugy orditja, hogy a háziur a kéményben meghallhatja.)

Kiment, bevágta az ajtót, - szaladt a szatócsboltba szalonnáért, hogy megbékitsen bennünket.

Remélem, jó vastag szinekkel rajzoltam le kedves Frau Rézinket, ezt a két lábu sárkányt, melynek fogait az idő kimarta, hogy ne haraphasson velük. Hogy gorombaságait eltürtük, egyszerün megmagyarázom. Az állatseregletben a gyermekek vesszővel piszkálják a tigrist, hogy agyarait mutogassa és bőgjön; mert az iszonyatban is van vad szépség, valami ingerlő, - s a kiváncsi gyermek a pingált tigrisnek nem hiszi, hogy milyen rémületes.

Frau Réziről elhinném, hogy valaha tigris volt, s az asszonyhüvelyben megmaradt az egykori tigris, mely a legcsekélyebb intésre kivicsoritá fogait, s a diáknép folyvást különös kedvteléssel ingerlé a szörnyeteget. Nem volt az a gorombaság, mit el nem türtünk volna, csak orditson. Az idegen azt gondolhatá, hogy ez asszony megreped a méregtől, hogy a bánat idő előtt megöli. Én is igy gondolkoztam; hanem egy pár nap alatt fölfödöztem, hogy nagy lármája megszokás, mint a szegedi embernek a paprika: kanálszámra képes enni. Az indulatos szavaknak gyökere nem nyult le szivébe, a gorombaság a torkából jött, s annál alább nem szállt, legföllebb a tüdőnek volt dolga, hogy adjon szuszt a kiabálásra.

Mig mi az iskolában ültünk, tisztán kisöpörte a szobát, az ágyakat megvetette, a szétszórt tárgyakat helyrerendezte, s oly tiszta, portalan volt minden, hogy elhiszem, hogy a nyelvével végezte a munkát, az mindenre képes volt.

Ha nem ingereltük, mert tanulmányainkkal foglalkoztunk, egy napnál tovább meg nem állta, - bejött, hazudott utczai és városi pletykákat. Jaj volt a becsületnek, melyet szájába kapott, s a tigristermészetet részben azzal hazudtolta meg, hogy amit szájába vett, nem ette meg, csak - megrágta.

Egy délután pajtásaim a városba széledtek, egyedül voltam a diáktanyában.

A kulcs történetesen belül volt, s az ajtót valaki kopogás nélkül nyitá meg, s azonnal ismét betette az ajtót. Nem szóltam, mert tudtam, hogy Frau Rézi nyitotta az ajtót, s az asztalnál látván foglalkozni, visszament. A nagy csendességből helyesen kitalálta, hogy egyedül vagyok, - én pedig röstelltem vele egymagam czivakodni.

Háromszor ismételte egy óra alatt az ajtónyitogatást; tehát kérdem, hogy mit akar.

- Maga van az ifiur?

- Mi baj van, Frau Rézi? Kérdém, megadva szokásos czimét, mit ő, ugy szólván bealkudott a szállásbérbe; mert e németes megszólitást különbnek tartotta az ifiasszonynál. Sohasem kérdeztem, hogy mi kielégitő van éppen ez elnevezésben.

- Semmi bajom, kedves ifiur! Meg akartam dicsérni, - az ifiur nem tekereg, mint az a négy naplopó.

- Tanitani megyek, Frau Rézi, - arra készültem.

- Hallom, az ifiur a "Fekete kutyáé"-kat tanitja.

- Csak a fiut.

- No, persze, hogy a gyereket. Ugyan verje nyakon a gazembert, - tegnap a kenyérpiaczon egy csomó sárt vágott az emberek közé, én is ott voltam, tudja az ifiur, egész nap nem ülhetek itthon, csizmadia-komámasszonynak segéltem kenyeret választani, s éppen valamit mondtam, számat nyitva kapta, s a szétfröccsent sárkovászt torkomig vágta.

- Majd fülön fogom, kedves Frau Rézi.

- Mind a két fülét, kérem az ifiurat, érettem ne tiltsa fáradságát. Gonosz faj az anyjostul.

- Ösmeri az anyját?

- Anyját, öregapját, még a hetvenhetedik pereputtyát is a dölyfös kutyának. Hallja az ifiur, olyan asszony az, hogy kevélységében csak azt sajnálja, hogy azt nem mondhatja, hogy a kályhát szent-Jánoskenyérrel fütik.

- Minden embernek van bogara.

- Annak annyi, hogy a maguk boltjában nincsen elég légyvesztő, hogy az ő bogarát mind megfogja.

- Annál derekabb a lánya.

- A lányáért szeretném a gaz pozdorját megmosni kiszapulni, megmosófázni, kimángolni, s rá még jó tüzes vassal kitéglázni.

- Ugyan? Mondám a fecsegönek, hogy én is közbeszóljak.

- Az ifiur ugy tetteti magát, mintha semmit sem tudna.

- Ne tegyen lutriba, kedves Frau Rézi, - nem találná ki az igazi számot; mert én igaz lelkemre mondom, hogy semmit sem tudok.

- Az achtmalachtot sem tudja az ifiur?

- Akkor előbb tudom, hogy a balha hányat ugrik egy órában.

- Elmondom, kedves ifiur az achtmalachtot, - ártatlan két arczámon van belőle egy pár. - Olyan tenyere van a feketekutyánénak (ezt dühhel mondta, láttam a képén,) mint egy székálló legénynek a mészárszékben.

- Ugyan ugy-e! - mondám a fecsegőnek.

- Persze, nem tudja az ifiur, hogy mivel érdemlettem meg? Az én édes gyerekemért, az én kedves diákomért, Kopasz mérnökért. Itt, ebben a szobában lakott ő két esztendeig, abban az ágyban hált, amelyikben maga, kedves ifiur, - én nyaltam tisztára a vásott kis kölyket, - már akkor utána bolondult a városnak minden szemrevaló lánya. Elég az hozzá, kedves ifiur, inzsellér lett a galambom, s hogy a városba telepedett, két esztendeig én takaritottam rá, - én főztem reggelijére a drága jó kávét, onnét hoztam, feketekutyáéktól; minden hetivásárkor pontban tizenegy órakor mentem, s akkor vettem magamnak is a mécsbevaló olajt a kisasszonytól. Az isten áldja meg a kedves kis tubát, az itczés üvegemet csordultig adta, - elvette a huszasomat, mintha fölváltaná, aztán visszaadott három ezüst huszast: mert hát kedves ifiuram, ilyenkor csusztattam a köténye zsebébe egy jó szagu levelet. Fél esztendeig tartott az én olajvásárom; hanem egyszer furcsálltam, hogy valahányszor a boltba lépek, a feketekutya azonnal azt kiáltja a feleségére, hogy achtmal acht. Megszámláltam, - éppen hatszor hallottam ugyanazon szót; de nem értettem. Itt lakik a házban egy német vargáné, attól kérdeztem meg, hogy mi az az achtmal acht. A szamár azt mondta, hogy nyolczszor nyolcz! No, gondolám, én nem vagyok még olyan vén, hiában találgatja a fügerágó. Megnyugodtam, és hordtam a levelet oda és vissza, meg az ingyen olajt és a három huszast; hanem, lelkem teremtette, - hetedszer hallom azt a szót, azt a bizonyost, a kisasszony tele méri olajos üvegemet, én meg előbb a levelet akarom odaadni, - erre három huszas helyett oldalról a feketekutyáné fölpofoz, nem tudom, hányszor, - hogy ijedtemben most sem tudom, hogyan értem ki az utczára. Ez volt a válasz. Az én kedves inzsellérem aztán magyarázta meg az achtmal-t, hogy acht mal acht, az annyit tesz, hogy: vigyázz! Persze, hogy a német vargánénak én is viszszamagyaráztam, mikor rajtértem, hogy az én kályhámból lopja a fütőparazsat; de mi haszna, se ingyen olaj, se három huszas.

- Hát a levelet a mérnök irta?

- Kinek másnak lettem volna én levélhordója? Kiért pofoztattam volna meg magamat, hogy én vissza ne vágjam! Én türném el, - én? - mondja magára mutatva, mintha mondaná: Ösmered az én nyelvemet, amelyikkel egy nap ötven akóra való káposztát be lehet vágni. - Az én diákomért türtem el a keserves szégyent, - másért bizonyosan nem, ha a feketekutyáné tenyerének helyét sárga aranyakkal rakná ki kétszer. No, de elszenvedtem. A galambom diákom ad nekem most ingyen olajat; hanem már nem takaritok rá; mert hogy nagyobb a szállása, egymagának van rendes gazdasszonya.

- Hát a leveleket is az hordja?

- Nem tudom, ifiuram, - felel az asszony, - én nem viszem. Az utolsót visszahoztam, csak azt tudom, hogy kitalálták, kitől hordtam a levelet; mert tudták, kinek viszem a kávét és czukrot. A mérnök nem kell a feketekutyáéknak, mert még nem vett magának a város közepén három házat, - hát eddig van. Pedig olyan ember után még megszopná az asszony mind a tiz ujját, még ha terpetinolajos lenne is.

Én eleget hallottam mára. Rózsának a mérnök nevére való vonatkozását értettem, mit a lánytól kérdeni legalább is illetlen lett volna, a mérnök pedig, ha akará vala, bizonyosan szólt volna; de nem szólt.

Frau Rézi nem folytathatta a társalgást; mert a többiek nagy zajjal jöttek.

- Phü, - büdös, dohánypusztitók, - riad rájuk Rézi, a fészekből jöttök ugy-e?

- A litániáról jövünk, Rézi néni, - mondja az egyik, - az olvasószemeket csörgettük.

- A karmelitáktól? Kérdi az asszony.

- Átellenben voltunk, Frau Rézi, - a kávéházban biliárdoztunk.

- Lesz belőletek pipás nemes ember, zsidócsókoló prókátor, meg varjulödőző csavargó. A biliárdposztóra irták a törvényt ugy-e?

- Menjen aludni. Kiált rá a legbomlottabb, hogy aztán kártyázhassanak; mert a vénasszony ezt meg nem szenvedte akár jóindulatból, akár czivakodásból, - s ha a kártyán csipte őket, elkapta a kártyát és a tüzbe vágta.

- Tudom, kártyázni akarnál, te, - hogy pingált volna helyetted az apád egy makkalsót, hogy benn volnál a tuczatban, éjjel, nappal. Lármáz az asszony.

- Ha nem megy ki, mindjárt elmondjuk a Kristóf-imádságot, - ijesztegeti az egyik a babonától irtózó asszonyt, s ijesztés okáért rákiált a pajtásokra. Adjátok ide hamar a szentelt krétát.

Elérte a tréfát az egyik, fölkapott az asztalról egy krétát, s odanyujtá a másiknak, hogy segélje kiriasztani az asszonyt, ki ettől komolyan félt, - mert hasonló eset után be nem jött hozzám - négy óráig.

- Ne! Mondja az agyafurt diák.

- Köszönd, hogy szentelt az a kréta; mert majd a fejedhez vágnám. - Pattog az asszony, - s már az ajtóküszöbről mondja: Igyál választóvizet, hogy különváljék belőled a két lat ember, s az egy mázsa kutyaság. - Ne, - most megmondtam.