Adolf urfi.

Az ökörnek szarvai vannak, s az okos ember elkerüli, hogy meg ne bökhesse a nagy állat: a szunyog az orrunkra ül, s ha mérgemben agyon akarom ütni, saját orromat is laposra verem.

Hat hónap óta tanitottam Adolf urfit, ezt a két lábu szunyogot, melynek kikeresett helye volt az én orrom, s eltalálta, miképpen kell alkalmatlankodnia, hogy nekem viszkessen, és meg ne vakarhassam.

Elővetettem vele a katekizmust, magyarázgattam, milyen bűn a jóra való restség, s több példával kisértem a magyarázatot, hogy jobban megértsen. Másnap kikérdeztem a fiut. - A szavakat lassan baktatva elmondá, hanem a tegnap előhozott példákból egyet sem tudott.

- Gondolkozzék, és találjon példát saját fejéből.

- Hát... hát... jóra való restség az, ha én a kertben a baraczkfára küldöm az inast, hogy baraczkot szakajtson, hanem az nem akar fölmászni.

- Ugyan ne beszéljen ilyen bolondot, - miben van itt a jóra való restség?

- A jó a baraczk, - mondja szemtelen vigyorgással, hogy az inas nem akar a fára mászni, az a jóra való restség. A gonosz arcznak fintorgatott vonásaiból eléggé láttam, hogy béketürésemet gunyolja ki; de mit használ a bosszankodás, a gyermek tudja, hogy fölötte nincsen hatalmam: én szenvedek, s a gonoszkodást türnöm kell egész óra alatt. Rózsa több izben jelen volt a tanulási órán, érdekkel hallgatott egy vagy más magyarázatot, - s ha a rossz kölyök bosszantott, segitett annyiban, hogy a gyermeknek üstökébe kapott, s fenyegette, hogy az apának megmondja, mit én semmi esetre sem tettem volna.

Adolf urfi anyjában bizván, kivételesen törődött apjával, értem akkor, ha a tanulási óra alatt feljött, s a fiunak mondott olyasmit, hogy a tanitás pénzbe kerül, s ha a fején nem megyen be a betű, a bőrén fogja átkergetni. Adolf urfi az apjának meglehetősen hitt, ha pénzről beszélt, hozzájárulván, hogy az öreg az inasok miatt oly bizonyosan magánál hordta a korbácsot, mint a zsebbevalót, - s amint Rózsa előttem emlékeztette néha a fiut e körülményre, a gyermek nem tagadta, hogy az a korbács közel atyafi hozzá.

A küzdelem csak akkor lankaszt, ha az ellenfél megfelel erőnknek, s a győzelem megnyugvást igér, hogy méltó ellenfelünk volt. Adolf urfi hitvány ellenség volt, fölrugni való pimasz, ki tudta, hogy én nem birkózhatom vele; mert fölötte nincsen hatalmam.

Ugy képzeltem a rüpőköt, mint a bankjegyet, melyre nagy számot irtak, s amely ha érezni, cselekedni tudna, elbizakodva lökné föl az aranyat is; mert ő rá nagyobb szám van irva, s a hatalmasak e számnak arányában tisztelik. Tudta a kis bankó, hogy az én számom kisebb, bár valódi értékemet is ösmeré, azért elbizakodottan paczkázott velem.

A bibliai történetet magyarázgattam a kis ördögnek. Loth feleségének történetére került a sor. Fölolvasám, miként parancsolta meg az angyal, hogy az elátkozott városra vissza ne tekintsenek, - s hogy szót nem fogadott az asszony és visszatekintett, sóbálvánnyá változott. A magyarázat után kivántam, hogy azonnal tanulja meg a föladványt, aztán ki fogom kérdezni.

A gyerek csendesen olvasgatta a föladványt; hanem közben föl-fölkaczagott. Figyelmeztettem, hogy ez illetlen dolog. A fiu nem szólt, tovább olvasott, és egyes szünetekig fölnézett, hogy magában könyv nélkül ismételje a kérdést. Ujra fölkaczagott, pedig a történet kevéssé mulattató. Minek nevethet a gyerek? tünődtem magamban; de tőle nem kérdeztem.

- Már tudom.

- Mi történt Loth feleségével?

- Midőn Loth az angyalnak parancsolatja szerént feleségével kiment az elátkozott városból, Lothnak felesége nem törődvén az angyalnak intésével, az égő városra kiváncsian visszatekintett, és... (itt elakadt.)

- Nos, mi történt aztán?

- Aztán,... (a gyerek szemtelenül vigyorgott; de még nem bátorkodott a gazságot kisütni.)

- Nem tudja mi történt?

- De tudom! Mondja vakmerőn, - és ujra vigyorgott.

- Ha tudja, hát mondja el becsületesen, ne akadozzék. Nos, hadd hallom, mi történt Loth feleségével?

- Nem törődvén az angyalnak intésével, - mondja ismételve a fogalmat, - az égő városra visszatekintett, és...

- És?

- ...répaczukorrá változott. (No, itt már aztán ugy röhögött, hogy majd lefordult a székről.)

Fölugrottam azon szándékkal, hogy véget vetek a komédiának, s az atyának megköszönöm az eddigi kenyeret. Ajkaim reszkettek a silány pajkosságtól, melyért elégtételt nem kapok. Kalapomat kezembe vettem, hogy azonnal távozzam. E pillanatban láttam meg Rózsának holthalavány arczát a mellék ajtónak irányából közeledni. Bizonyosan a másik szobából hallott mindent, s a végszavak vakmerőségére sietett ki, s látván, hogy távozni akarok, - két kezét összekulcsoltan emeli fejére, mintha mondani akarná: Nem tartóztathatlak, - fájdalmad igazolva van. Megláttam a szenvedő arczot, - ezt a szótalan könyörgést, - leeresztem kalapomat, s a gyermeknek izgatottan mondám:

- Mára kifárasztott, - vége az órának.

Rózsa nem szólt, elhitte, hogy e bántalom után ennyi minden körülmény között szabad. Egyetértőleg intett, kölcsönösen üdvözöltük egymást, s én az órának közepén elhagytam a lakot.

Most évek mulva könnyen nevetem e haszontalanságot; hanem akkor megvérezte szivemet a nemtelenség; mert a gőg alázott meg. Fogadott ember voltam, napszámos a pénzesnek zsoldjában, - igen közel a cselédhez, kit a gazda elkerget, ha száját görbére rántja. És mindezt bélemért kell türnöm, a legostobább testrészért, mely kenyérért zaklat, s nem alkudhatom meg vele, hogy most koplaljon ő is a jövendőért. Sok embernek, főleg az apai erszényen fölkamaszodott urnak fogalma sincs efféle szenvedésekről, melyeket orvosok nem irnak a nyavalyák közé gyógyitásukra fürdőhelyeket és orvosságot nem preskribálnak. Ó, a fájdalom csak ugy jogosult a részvétre, ha favágás közben a fejsze fokával lábszárunkba ugrik a kemény fabütyökről.

Nem is beszélek a lelki bajokról, - vége van a téritések korának, - a fájdalmat érezni kell, mint az éhséget, akkor talán elhiszik. Arra van teremtve a szegény, hogy czipelje az életfájdalmakat, ha megunta a dolgot, menjen lopni.

Két hétig békében éltem, - Adolf urfi megkimélt ostoba tréfáitól. Legalább én ezt gondoltam, vagy hogy Rózsa minduntalan megjelent a tanulószobában, s a fiu nénje előtt nem mert bosszantani.

A harmadik hétben valóban egyedül valánk, hetivásár napján, mint mondám, az eladásban segitettek a nők a boltban. Ügyetlen szokásom, hogy ha nem irok vagy olvasok, kezem keres babrálni való tárgyat, ez alkalommal az asztalon hevert egy rőf, azzal foglalkoztam. A fiu az órának elején elkezdett ügyetlenkedni, hasonlóan a régebbi vad tréfákhoz.

A latin nyelvtanból azon kérdés fordult elő: hányféle az ige?

A fiunak fölolvastam, hogy az ige négyféle: 1-ör activum, cselekvő, 2-or passivum, szenvedő, - és a többi, - végül megemlitém, amint a könyvben volt: némelyek ideszámitják a neutrum középigét is. A magyarázatot bevégeztem. A fiu elé toltam a könyvet, hogy azonnal tanulja meg. A fiu gyorsan elkészült, visszatolta a könyvet, hogy kérdezzem ki.

- Hányféle az ige?

- Öt-féle! Felel a fiu, eggyel többet mondván, ellenkezőleg a szabálynak legelső szavával.

- Vigyázzon, Adolf, - figyelmeztetém a fiut, - a szabály kevesebbet mond ötnél.

- Öt-féle ige van mégis! Házsártoskodik a gyerek, és vakmerőn szemeimbe néz.

- Szeretném tudni, - mondám, - melyik leszen az ötödik ige?

- Mindjárt elszámlálom, - vitázik a gyerek, s a négyet elszámlálva azt mondja: 5-ik a közép ige.

- A könyv világosan mondja, hogy azt csak némelyek számitják.

- Én is azok közé tartozom, kik odaszámitják.

Föllobbant bennem a méreg, s a fiut ez alkalommal pecsenyének szántam, ha rosszul végződik is a dolog. Eszembe jutott Rózsa, azért utolsó erőlködéssel nyomtam le indulatomat. Fölkeltem, hogy a mozgás szórakoztasson. Kigondoltam a legszebb szavakat, a fiut szivén akartam kapni, s hosszú oktatással szeliditgetém. Nem nézett rám, - komolyan hallgatott, s valóban hittem, hogy szavaim nem estek sziklára. Addig üssük a vasat, mig meleg! Néhány szivreható szót alkalmaztam, majd csak kicsordul a leve, s a lélek megátalkodottsága megporhanyul. Lelkesültem az oktatásban, és élveztem a megnyerő diadalt. A fiu elforditá arczát az ablak felé, hol máskor a kisasztalnál Rózsa ült. A varróasztal alatt mélyen aludt a fiunak legkedvesebb kutyája, talán az is az én szavaimtól hunyászkodott meg. Vártam, hogy a fiu azért fordult félre, hogy könnyeit ne lássam.

Ránézek; de a tragédiából a legbosszantóbb komédia lett, - a kutya álmában tüsszentett, s a fiu rákiáltja:

- Helf Gott!

Uram! ha a japáni császárnak fia lett volna is a kölyök, ez ostobaságot meglakoltatám vele, - a rőföt fölemelvén s akkorát vágtam a kölyökre, hogy egy ökörnek elég lett volna.

- Ha pedig nyikkanni mersz, - agyonváglak.

- Az ige négy-féle! Kiált a gyerek.

- Tested is négyfelé megyen, ha nyikkanni mersz! Riadtam a gyerekre, ki a rőföléstöl hirtelen megijedt, s ha akarom, visszájáról is elmondta volna a föladványt, ugy megijedt.

Fél óra mulva a boltból feljött az asszony, a tanulószobában foglalkozott, s eközben a fiu mohó szorgalommal tanult, a kérdéseket bámulásra méltó hibátlansággal mondta föl, mire az anya csudálkozva nézett a gyerekre.

- Bravó, Adolf! Mondja az anya, - látom, szépen engedelmeskedel a tanitó urnak.

A fiu a részvétteljes dicséretre megindult, és szája szélén mutatkozott a sirhatnám.

- Hány-féle az ige? Kiálték hirtelen a fiura, - s az ijedten felel egész torkából:

- Négy-féle!

***

Gyógymódom megtörte a fiut, most már bebizonyitottam, hogy vak arczátlankodását nem türöm. Fölkeltem az órának végével, hazamentem, vigye a patvar, panaszolkodjék; a pillanatnyi elégtétel fölért a kárpótlással, ha feketekutyáék másnap elkergetnének is.